Sztefano-Space

A minap vásárolt égő doboza fényesen bizonyítja, hogy a Philips is betyárbecsülettel tartja magát a kartell-megállapodásban foglaltakhoz (1924) és 86 éve egy jottányit sem volt hajlandó változtatni az izzók átlagos élettartamán, holott mint az előzőekben rámutattam, már Edison idejében ismert volt a technológia mely 2500 órára emelte  a villanykörték élettartamát. És vajon ki hiszi el, hogy az eltelt majdnem száz évben a technológia semmit sem fejlődött, mert ugye itt konkrétan is ezt kívánják velünk elhitetni.

A tervezett elavulás közvetlen következménye a környezeti ártalmak halmozódása, hiszen gondold csak meg. Elég lenne egy életben egyetlen villanykörtét vásárolni, ergo, ezt csak egyetlen egyszer kellene szállítani, illetve csak egyszer kellene energiát befektetni a gyártásához. Így viszont minden évben kénytelen vagy újat venni. Vesd össze, nem egy differenciálegyenlet. Miközben a villanykörte csak egyetlen példa a sok közül.

És nekünk valószínűleg mindegy. Nem is tudom miért tűrjük, hogy a multik balekot csináljanak belőlünk? 1848 tavaszán futár hozta a hírt Pestre, hogy Bécsben kitört a forradalom, ami kisebb sokkot okozott a magyarnak, hogy lám már a halvérű németek is megelőztek. Ma a médiák folyamatosan tálalják a híreket arról, miként bánnak el az arab népek a  vérüket szívó zsarnokokkal. Nincs pír az arcunkon?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

A sápadtarcúak kegyetlen kultúrájától elnyomott déli világ népei felkeltek a nyugati demokrácia kitartott korrupt bábkormányai ellen. Nem nézik el tovább, hogy nekik kell eltartaniuk pazarló életvitelünket. Azt akarják, hogy a turizmusból, és a nyersanyagok exportjából befojt milliárdok a helyi lakósság, a nép, az istenadta nép javát szolgálják, és ne csordogáljanak vissza kényes dámák és snájdig urak bugyellárisába. Tán ez lenne az első medve az álomból? (magyarázata)

Félreértés ne essék. Előző írásom alapján esetleg úgy tűnhet, hogy elítélem, avagy legalábbis nem helyeslem a Zeitgeist mozgalmat. Ezt szeretném helyretenni, mert nem így van. Véleményem szerint a mozgalom helyesen ismeri fel a jelen uralkodó kultúra agresszív, neurotikus, beteg, kóros, rákos mivoltát. Kritikám kizárólag azt nehezményezi, hogy a mozgalom megnyilvánulásaiban a technológiáról, mint csodafegyverről beszél és e tekintetben véleményem szerint túlzó reményeket ébreszt. Bár friss hírek szerint, az idén megjelenő új (harmadik) filmjük ebben is helyre tesz egyet, s mást. Éppen tegnap beszélgettünk Gáborral aki felvillanyozva érkezett a Zeitgeist Moving Forward első bécsi vetítéséről. A film január 20.-án lesz a bemutatva a Votiv moziban. Érdekes, hogy Magyarország ebben a tekintetben fehér folt a térképen, vajon miért? Lásd vetítések helyszíne a környezö országokban:

A technológia egyben, be kell ismernem, kivételesen jó szolgálatot tesz a mindenkori hatalmasoknak. Vegyük példának okáért a számítástechnikát illetve a pénz és bankrendszert, a kölcsön és adósságrendszert. Tudvalevő, hogy a pénz csupán csak egy kis töredéke (kevesebb, mint 10%) létezik nyomtatott, bankjegy formában. Ergo, a pénz egy olyan virtualitás szülöttje mely hálózatban egymással kommunikáló számítógépek memóriájában és merevlemezein, digitális formában létezik csak. Ergo, aki uralja e hálózatot, tökéletesen uralja a pénztartalékokat is.

A fenti okoknak tulajdonítható az a sokak számára meglepő tény, hogy a 2008-ban kirobbanó gazdasági és pénzügyi válság miatt nem állt ugyanúgy fejre a világ, mint a harmincas években. Akkor még tudniillik a mérleghiányokat nem lehetett egyetlen kattintással betömni. Ma lehet! És pontosan ezt teszik (láttuk, hallottuk). Ha hiányzik, mondjuk negyvenmilliárd dollár a költségvetésből, a FED egyszerűen létrehozza a szükséges összegeket a virtualitásban a tökéletes semmiből. Ott ahol fenyegető a vissza nem fizetett, be nem hajtható hiány, parkoló vágányra terelik egy további kattintással az árválkodó milliárdokat. Ez lenne az úgynevezett Bad Bank (rossz bank) értelme és funkciója is.

Ez a pénzügyi virtualitás pontosan úgy működik, mint egy igazi mai computer játék. Néhány éve még magam is kipróbáltam, milyen hálózaton keresztül ismeretlenekkel megmérkőzni egy-egy stratégiai játékban. Hamar felhagytam azonban az ilyesmivel, ugyanis rájöttem, hogy a hálón lógó és áldozatra váró játékosok többsége csaló (azaz profi). Ez  tudniillik a játék része, ismerned kell a trükköket. Itt olyan rejtett kombinációkról van szó, melyeket a programozók tudatosan építenek bele a játékba és bizonyos körülmények között (mondjuk a játék megkezdéstől számított 30 másodpercig), három gomb egyidejű megnyomásával megduplázódik a haderőd, avagy a rendelkezésedre álló források. Később aztán, ügyes kis okosok közzétesznek néhány ilyen trükköt a neten (mely vagy álmatlanul, játékkal töltött éjszakák szüleménye, vagy valamely programozó szája járt el). Persze a legsnájdigosabbakat megtartják maguknak. Így lehet, hogy egy játék megkezdése után nem sokkal az ellenfeled máris masszív túlerővel tud lerohanni. Egy hatalmas, a semmiből, trükkös kombinációkkal gyorsan előállított sereggel.

Nos ezért nem játszok, ugyanis a virtualitásban (lásd pl. Mátrix a film) semmi sem lehetetlen. A virtualitás mindig aranytálcán kínálja a csalást. Pontosan így van tehát a pénzzel és a bankokkal is. Vannak persze, akik a szabályok szerint kénytelen játszani (ez a játék lényege – a túlnyomó többség) és vannak, akik meg a billentyűket kezelik. Éppen csak annyiszor alkalmaznak egy-egy kombinációt, hogy a rendszer még ne omoljon össze. Mert a trükkök nélkül (sajnos), már régen megértünk egy a harmincas években sem látott összeroppanásra.

Már régen szerettem volna ehhez a témához néhány gondolatot fűzni. Rendkívül sok félreértés forrása ugyanis az a felfogás, miszerint a modern technológia egy olyan varázslatos trükkök tára, egy olyan csodafegyver, mely talán már a közeljövőben megold sok, az életünket ma még megkeserítő problémát (energia, betegségek, hulladékok, stb.).

Ez a felfogás arra alapozza az optimizmusát, hogy a technológia önmagában neutrális és a felhasználó kultúra, a csoport, illetve az egyén erkölcsi beállítottságától függ, hogy végül is jót, avagy rosszat cselekszünk-e vele. Példának okáért gyakran hozzák fel az íjat és a nyílvesszőt, melyek segítségével a korabeli vadász jóllakathatta családját, de embertársaira, ellenségeire is rátörhetett. Ergo, ez a technológia jó, avagy ártalmas, a felhasználó szándékaitól függően, miközben önmagában teljes mértékben semleges.

Tényleg ilyen egyszerű lenne ezt az elvet a minket ma körülvevő újkori szerkentyűkre és komplikált eljárásokra alkalmazni? Tényleg jó utat mutat, mondjuk a Peter Joseph és Jacque Fresco nevével fémjelzett Zeitgeist mozgalom, mely ugyan a forrásalapú gazdaság (ressource oriented ) elvének a bevezetését szorgalmazza (Venus project), ám illusztrációikban és konkrét javaslataikban számtalan utalás található a technológiára, mint olyan eszközre, melyet elég jóakaró, körültekintő, környezettudatos szemlélettel alkalmazni, és máris óriási minőségi előrelépés történhet egy igazságosabb és boldogabb társadalom irányába.

Szerény véleményem szerint a fent sugallt képletek túlzóan naivak, utópikusak. Az elv annyira csábító, hogy már-már gondolkodás nélkül, szinte örömmel fogadjuk el egy szebb jövő reményében.

Derrick Jensen, What we leave behind (Milyen hulladék marad utánunk) című könyve konkrét meghatározást kínál egy-egy technológia megítélésre és ártalmasságára, avagy éppen ártalmatlanságára. Az elv annyira egyszerű, és annyira egyértelmű, hogy már szinte a szemünket is kiböki. Talán éppen ezért nem látjuk?

Jensen arra hívja fel a figyelmünket, hogy a természet örök körforgása a modernkori ember fellépéséig nem ismerte a hulladék fogalmát. Minden használati tárgy, technológia olyan anyagokból készült, melyek idővel, természetes úton elbomlottak. Ez egy egyszerű és örökös elv, miszerint egy-egy szervezet halála más szervezetek születésében bábáskodik. Az elbomló test, az élő szervezet halála közvetlenül is, új, más formájú és rendeltetésű növényi és állati élet értékes forrása.

Alapjában véve így volt ez mindaddig, amíg elkezdtünk modern technológiák garmada segítségével korróziómentes anyagokat produkálni egyenesen az örökkévalóság számára. Ennek következménye többek között a mérgező atomhulladék, a műanyagok széles skálája és a megszámlálhatatlan vegyi anyagok tömkelege. Jellemző furcsaság, hogy miközben egy-egy ilyen terméket csak percekig (nejlonzacskó) használunk, lebomlásuk több évezredig is eltarthat, ha egyáltalán. De mindaddig is, amíg az a nagyon távoli jövőben feltételezhetően végbemenő lebomlás megtörténik, folyamatosan mérgezi, gyilkolja az ilyen idegen anyagokhoz nem szokott élővilágot. Mint például az ultraibolya sugárzás és a hullámverés hatására apró darabkákra morzsolódó műanyaghulladék az óceánokban, melyeket fitoplanktonnak vélnek a madarak és a tengeri élőlények. A csalóka mimikri következménye, hogy műanyaggal tele gyomorral halnak tömegével éhen.

Én nem hinném, hogy a műanyagok nagyobb része ártani vágyó szándékkal kerül piacra. Sőt, helyenként a gyártók kifejezetten hisznek benne, hogy az általuk előállított anyagok, az emberek javát hivatottak szolgálni. Ez persze igaz addig a néhány percig, óráig vagy hónapig, amíg a termék használatban van. De mi történik azután? Hogyan küzdjünk meg a zavarba ejtő ténnyel, hogy a Föld, a természet, képtelen megemészteni az ilyen jellegű hulladékokat. A környezetünkben egyre csak gyűlnek, immár exponenciális sebességgel.

Más, szintén nem kifejezetten rosszat akaró technológiák bevetése sem tűnik ártalmatlannak. Itt van más példának okáért az arany.  Magyarország jól tudhatná, mennyire ártalmas a kitermelése, hiszen tíz éve történt, hogy százezer köbméternyi cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz zúdult az aranymosással foglalkozó nagybányai Aurul bányavállalat létesítményéből a Lápos folyóba ahonnan a Szamosba, majd a Tiszába folyt át a méreganyag.

És mi a helyzet az alumíniummal? Nem akarunk vele rosszat, csak repülőgépeket, meg könnyűfém szerkezeteket gyártani. Ennek kapcsán már számra sem merem venni a vörös iszapot, olyan sokszor szóltak róla az elmúlt esztendő híradásai.

Aztán itt van még a szonár, melyet a haditengerészet mellett például a google is használt egy nem kifejezetten háborús, vagy gonosz cél érdekében, amikor feltérképezte a tengerek és óceánok fenekét, hogy mi kényelmesen szemlélhessük a számítógépünk képernyőjén a Föld legrejtettebb mélytengeri területeit is. Közben se szeri se száma a partra vetett bálnák és öngyilkosságot végrehajtó delfinek seregének. Mert annyira ostobák vagyunk, hogy bár már pontosan tudjuk, hogyan kommunikálnak ezek a meglepően értelmes lények, mégis kitesszük őket a szonárok harsogásának, melyeknek olyan a hatása ezekre az élőlényekre, mintha éjjel nappal dübörögne a fülünkbe a siketítő zene. Ez helyrehozhatatlan stresszt okoz az állatoknak, hiszen szegények mind orientációjukat, mind pedig több ezer mérföld távolságban levő kapcsolataikat elvesztik. 

Ez a lista vég nélkül folytatható és teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a technológia semmi esetre sem lehet neutrális, ha nem illik bele a természet örökös, életet vesztek-életet adok körforgásába, avagy a bolygó faunáját és a flóráját gyilkolják.

… mint felettébb találó illusztráció az előzőekben említettekhez

A mai „ünnepi” nap fényesen bizonyít két dolgot. Először is azt, hogy milyen jól működik a “cirkuszt és kenyeret” még az ókorból származó, de ma is lankadatlanul aktuális elve. A frusztrált, kizsákmányolt, lelkileg, szellemileg megnyomorított, állandó stressznek kitett néptömegek időnként remekül leengedhetik a felgyülemlett nyomást, kinyithatják a szelepeket, hogy süvítve távozhasson a gőz, akár úgy, mint a mai szilveszteren.

A másik jellemző, ami ma nyilvánvalóan materializálódik, az a rettenetes szellemi nyomor, mely kultúránk primer jellemzője, az elbutulás harsány diadala. Ezzel kapcsolatban egy szembetűnő adat. Ausztriában az idén körülbelül 5.7 millió € adomány gyűlt össze a minden évben megrendezett karácsonyi Licht ins Dunkel (Fényt a sötétbe) akció keretében, Ezzel szemben az újévi pufogtatásokra fordított kiadások elérik a 15 millió €-t (az ORF egyik rádióadásában hallottam). Ez a különbség akkor válik csak igazán értelmezhetővé, ha hozzátesszük kiegészítőnek azt is, hogy amíg az adakozás egy egész évre szól, addig a tűzijátékokra fordított összegek túlnyomó része 20-30 perc alatt válik a semmivé.

De vajon el lehetne-e várni más magatartást? Szerintem nehezen, mert még csak nem is túlzás, amikor kijelentem, ebben a kultúrában valamennyien, így-vagy úgy de lelkileg megnyomorítottak vagyunk (lásd a modernkori depressziók, neurózisok, öngyilkosságok, diadalát stb. had ne soroljam). Erről az állapotról ugyanis időben gondoskodik a társadalom, kezdve az óvodától az iskolapadokon át a koporsóig. Csak egyetlen bizonyíték, melyről már korábban egyszer írtam. Az első osztályba még minden gyermek örömmel, és pozitív elvárásokkal érkezik, ergo tudjuk, a tudásszomj velünk született, természetes tulajdonságunk. Mire azonban érettségire kerül a sor, az ifjúság túlnyomó többsége megutálta  a tanulást. A kíváncsi, kereső, friss, kutató lelkek lángjait tökéletes szakértelemmel oltja ki a porosz mintára felépített egészen lehetetlen követelményekre építő iskolarendszer.

Így történhet meg például az is, hogy a legtermészetesebb kíváncsisággal és életkedvvel megáldott gyermekeinket kóros hiperaktivitással diagnosztizálják, megbélyegzi a rezsim, és drogokkal (úgymond nyugtatókkal) próbálják, betörni, kedvét szegni a tevékeny, aktív élettől. Pedig ha ezek a gyerekek egy a homo sapiens számára természetes környezetben nőhetnének fel, közösségük leghasznosabb tagjaivá válhatnának. Gondolj itt közben az aszfalt- és életellenes betondzsungelek sivatagára és azokra a végtelen szabad mezőkre, erdőkre, melyek eleink természetes, magától értetődő eleme volt. Ha mindezt nem hiszed, legalább ismerkedj meg mondjuk John Taylor Gatto nyugalmazott New York-i tanár írásaival, avagy a bécsi tanár, Andreas Salcher munkásságával. Ide kattint néhány magyar Gatto fordításért.

Ha tehát most kívánhatnék valamit, akkor a fiatal életek és jövőnk érdekében, gyermekeink, unokáink nagyüzemileg végrehajtott nyomorítása megszüntetését szeretném kérni és kívánni az újesztendőben. Azt, hogy szilaj, vad, szabad, nem betört, nem megszelídített, önálló véleménnyel bíró, saját, kritikus gondolkodással rendelkező, neurózisoktól mentes emberekké válhassanak. Amíg tudniillik ez nem következik be, úgysem lesz változás kultúránk tipikusan rákos magatartásában sem.     

A futók gyönyöréről keringenek mendemondák, ám utóbb is bizonyított létezése. Én tapasztalatból tudom milyen erős és feldobó ez az érzés. Szombaton, karácsony napján újabb számomra is hihetetlen sziporkával gazdagodtam (lásd tovább). Meglátásom szerint a futók gyönyöre, intenzitását tekintve legalább három szinten létezik.

Az alapszinten a futók gyönyöre jóleső edzések után, szinte menetrendszerűen jelentkezik. Az általam ismert szakirodalom ezt nem kifejezetten sorolja a “runner’s high” kategóriába, de szerintem a közérzet javulása itt is a test által kibocsátott  endorfinok számlájára írható. Számtalanszor vettem fel a nyúlcipőmet levert, szorongó, borús vagy depressziós állapotban és az esetek túlnyomó többségében másfél-két óra futás után lelkileg felüdülve, szinte jókedvűen, helyenként már-már vidáman értem haza. Ez az érzés körülbelül fél vagy egy óráig tart, de ezen túlmenően sem zuhanok vissza ugyanabba a mély árokba, melyből éppen kievickéltem.

A középszintű gyönyör állapota futás közben jelentkezik, sajnos elég ritkán, de ha igen akkor úgy általában hat, nyolc vagy tíz kilométer intenzívebb megtétele után. Ilyenkor úgy érzem, gyönyörű az élet, gyönyörűek a fák, a bokrok, az engem körülvevő természet és egyszerűen öröm élni, jó kint lenni. Az érzéstől borsókázik a hátam és ha netán valaki megfigyelné, bizonyára a rövidre nyírt hajam szálai is jobban az égnek merednek.

Az extázis állapotát, mint említettem, tegnapelőtt éltem át először. Ez abban különbözik a középszinttől, hogy a maga valóságában hasonlatos egy igazi orgazmushoz. Már elindulás után úgy sejtettem, mintha rendkívül jó és élvezetes lenne az aznapi iram. Miután elhagyhattam a  hatodik kilométert, eme sejtés bizonyossággá szilárdult. Sikerült felvennem egy olyan tempót, mely gyöngéden rezonált mind az úttal, mind pedig az arcomat érő szellővel, a hely és a pillanat szellemeivel. Egyszerre csak gyönyörűségesen könnyű lettem, mint Legolas a Gyűrűk urából. Mintha bárányfelhők pihéin szálltam volna, és mintha lassacskán kinyílt volna egy korábban rejtett szelep, melyen át kimeríthetetlen mennyiségű energia áramlott a testembe. Mindez nem kulminált a korábbról ismert boldogsági szinten, hanem legnagyobb meglepetésemre egyre csak fokozódott. Jólesett egyre gyorsabban és egyre könnyebben száguldanom, mígnem hirtelen sziporkázó tűzijáték gyulladt a kisagyamban, mely egy robbanó vulkán hevességével járt át és abban a szent pillanatban egy voltam az élő természettel, egy voltam a teremtővel, egy voltam a világgal. Fejem hátraszegtem, talán hangosan jajgathattam is, úgy rémlik, de biztos, hogy könnyeztem, sírtam, mert mintha egy emberfeletti hatalom gyönyörűséges lelke telepedett volna rám. És közben csak szálltam, lebegtem, repültem. Az egész explózió addig tarthatott, mint egy orgazmus, hatása lassan, fokozatosan múlt, és csak két-három kilométer megtétele után hunyt ki teljesen.

Gondolkodtam, mi kell ahhoz, hogy ez a gyönyör legalább középszinten beinduljon? Annyi bizonyos, hogy akadálymentes sima terepen kell futni. Ha minduntalan göröngyöket kell kerülgetni, ha folyton a lábad alá kell nézned, hogy el ne csússz, meg ne botolj, akkor a gyönyör nem jön össze. Az időjárásnak is kedvezően kell alakulnia, tehát nem hátráltathat erős szél, vagy hirtelen széllökések. Az évszak nem számít, de nem süthet tikkasztó nap, ne essen monszuneső, egyszóval ne kelljen megküzdened az elemekkel. A ruházatod a cipőd létét nem szabad érezned, olyan jól kell a ülniük a testeden. Ha szorít a csuka, vagy zavaróan lobog, csattog a szélben a trikód, akkor sem jön össze. Nem lehetsz éhes, vagy szomjas, vagy dühös, vagy ilyesmi. Egy neutrális, közömbös kedélyállapot jó kiindulópont.

És igen, van egy kis hátulütő, tudniillik a rászokás, a függőség. Hat év rendszeres futás után kijelenthetem, aki eléri és megtapasztalja legalább a futók alapszintű gyönyörét, nem fogja egykönnyen letenni a lantot, akarom mondani a futócsukát.