Sztefano-Space

Évadzár 2011 és kísérlet “live”

Közzétéve 2011-10-23 | Szerző: Sztefanó

A mai LCC őszi fél maratoni futóversennyel (1:52:42) úgy gondolom, lezárható az évad. Tavaszig várhatnak az újabb kihívások, a hegyek, a klettersteigek, nagylélegzetű túrák és a futóversenyek. A futás az idén jelentősen háttérbe szorult új keletű szerelmem, a vasalt utak (via ferrata) egyre meredekebb világába tett kalandozásaim jóvoltából. Ez meglátszik az idei eredményeimen is, melyek a tavalyi babérok árnyékába kényszerültek. Sajnos nem sikerült megjavítani ez eddigi legjobb fél maratoni időmet, melyet pont egy éve a 2010-es őszi LCC-n állítottam be (1:51:19).

A kérdés, hogy ez a végállomást jelző csúcs volt-e? Lehet még egy kicsit fényezni, csiszolgatni ezen az eredményen? Tudniillik egy egyéni geriátria kísérlet alanyává tettem magam. Merthogy egy kicsit későn kezdtem el az efféle versenyszerű sportolást. Az életkor olyan szakaszában, amikor a biológiai óra már határozottan beharangozta az őszt. Ezt észre lehet venni, mind ahányszor belenézek a tükörbe, például borotválkozás közben. Láthatóan öregszem és ez olykor-olykor nagyon meglep. Lehet-e még a leszálló ágon állhatatos kitartással, lényeges előrelépésre, fejlődésre számítani? Konkrét leszek, valós cél, avagy délibáb 1:45 körül teljesíteni? Húsz évvel ezelőtt nem kételkedtem volna benne, de mostanra vannak bizonyos kétségeim. Pedig csupán csak 6 percről (mai nézőpontból 7 percről) van szó. Ennyit kéne lefaragni.

Az idei rendkívül ígéretes téli felkészülésemet (lásd az elektronikus tréningnaplóm feljegyzéseit) dugába döntötte a tavaszi hörghurutom, majd később azon kaptam magam, hogy fáj a jobb sarkam és Achilles-ín gyulladást diagnosztizáltam magamnak. Mivel úgy gondoltam, oda kell figyelnem testem panaszaira, jelentősen redukáltam a futótréningek számát és hegymászással próbáltam tartani a kondit. A tartás sikerült az előrelépés nem.

Megj: A számok az egyes tréningek intenzitását jelzik

A tét tehát arról szól, hogy egy minden ízében hanyatló test, képes lesz-e még kiszolgálni a képzet erejét? Majd meglátjuk! Most mindenképpen 5-6 hét pihenő és lazítás következik, melytől a sarkam tünetmentességét remélem. Decembertől újra beindulhatnak a laza kocogások, majd januártól a felkészülés a VCM-re majd pedig a hegyekben a hó elolvadásával a csúcsok ostroma. Persze a legalapvetőbb feltétel az egészség, ez az egyenlet megoldásának kritikus kulcsa (a másik pedig az időjárás).

Health, Hobbies, Running, Sport Kategória | 1 hozzászólás

Sebeket nyalogatva

Közzétéve 2011-10-02 | Szerző: Sztefanó

A túlpörgést és a túlhevülést valószínűleg néha fékezni kényszerül a psziché, például egy jó kis hörghuruttal. Szombaton megtapasztalhattam milyen egy kezdődő torokgyulladás tüneteivel a szó szoros értelmében a falra mászni. A ragyogó őszi idővel szinkronban, tanítványommal egy haladó tréninget terveztünk a Hochkaron (Heli-Kraft Kletterseig).

Pénteken este már nagy dilemmában voltam, mert éreztem, mint tör rám tövestől az égi áldás és a döntést (menni vagy nem menni) elodáztam reggelre. Szombaton aztán jó korán felkeltem, hogy nyugodtan tisztába jöhessek hogylétemmel és dönthessek. Először is a sérüléseket és a horzsolások gyógyulásának az ütemét szemrevételeztem. A könyökömön a HTL ütötte seb már jól nézett ki. A jobb sípcsontomon viszont az éjszakai borogatás hatása nem nagyon látszott meg. A boka fölött továbbra is jól kivehetően díszelgett az aggasztó duzzanat. Ez csak érintésre fájdalmas, a járásban és a mászásban nem gátol. Viszont rémes volt rágondolni, hogy a Strohlin és a HTL-en előrepreparált alsó lábszáram ismét összeszed egy újabb koccanást a sziklával. Ezt úgy gondoltam kivédeni, hogy extra vastag duplaréteg téli térdzoknit húztam a sípcsontomra és a vastagabb anyagból szőtt nadrágomba bújtam. Egy focistáknak való sípcsontvédő lett volna optimális megoldás.

Ezután analizáltam a rekedtségemet, az orrom folyását és a garatom pirosságát Ááááá…. Az összegyűjtött pontszámok alapján kijött, hogy indulhatunk. Persze legalább 20% rabatt bejött azon a címen, hogy Cirminek semmiképpen sem szerettem volna csalódást okozni, hiszen már számolta a perceket szombatig és egyébként is ilyen remek őszi időben nehéz tétlen maradni és nem kimenni a szabadba.

Érdekes volt megfigyelnem, hogy milyen pompásan éreztem magam a Heli-Kraft drótkötél -labirintusában. Már-már azt hittem, a szervezetem gyorsan és végérvényesen legyőzte a támadó kórt, mert legfeljebb két-három erőtlen köhintés formájában adott életjelet magáról. Meglehet, hogy ez tán csak az adrenalin hatása lehetett, mert amint kibukkantunk a csúcskeresztnél valami szokatlanul nagy levertség telepedett rám. Szépen lebandukoltunk a parkolóba, miközben szinte tapintható volt, hogyan fonja körém szálanként a hálóját a hurut.

Mire hazaértünk, túlvilági állapotban kerültem. A fülem bedugult és egyfajta öblögetésre emlékeztető háttérzörejen át jutottak el hozzám a külvilág tmpított hangjai (középfülgyulladás?). A torkom lángolt, a köhögés fullasztott, a fejem meg akkorára nőtt nagy hirtelen, mint egy görögdinnye. Annyi erőm maradt még mielőtt ágyba dőltem, hogy lemondjam a mára tervezett ünnepségen való részvételt (ezúton is ezer bocsánat). Ma kvázi delíriumban nyomtam az ágyat. Mostanra kikászálódtam egy kicsit ülni, hogy szipogva, krákogva, megírjam ezt az élménybeszámolót. Az interneten át, remélem nem fertőzök meg senkit.

A tanítványom lassan iagazi hegymászó partnerré cseperedik. Remekelt a falon. Részleteiben már nem is emlékeztem rá, hogy ezen a hivatalosan “csak” C-re ertékelt falon, legalább féltucatnyi egészen kemény olyan felszökés és traverz van, mely nem kis leleményességet, erőt és pszichikai kihívást jelent még a tapasztaltabbaknak is. Végül is úgy gondolom, a fokozatosság elvére épülő fejlődés receptje minden tekintetben beválik. A tanulónak örömet okoz a képességeihez jól megválasztott, egyre igényesebb akadályok önerőből való legyőzése. Sajnos vannak ellentétes tapasztalataim is, amikor csoportok felelőtlenül, felkészületlenül, saját és mások testi épséget veszélyeztetve úgy indulnak útnak, mintha csak korzózásról lenne szó a főutca napsütötte kövein.

Health, Hobbies, Sport, Story Kategória | Hozzászólás

A projekt neve HTL

Közzétéve 2011-09-24 | Szerző: Sztefanó

A HTL Steig nevét sokáig csak suttogva és rettenetesen nagy tisztelettel mertem kiejteni. Az idén májusban cirmivel a Frauenlucken gyakorultunk, majd a Sky-Walkra is kinéztünk. Remegő ajkakkal mutattam az akkor még lezárt, és szanálás alatt álló HTL Steig drótköteleire (kép lejjebb), mondván, ez az a Steig amire valószínűleg soha nem merészkedem. Ezt akkor nagyon őszintén gondoltam, hiszen még az évad kezdetén voltunk minimális tapasztalatokkal a tarsolyomban.

Nos, soha ne mondd, hogy soha, mert ma volt a napja, hogy Klettersteigezéseim következő természetes állomása végül is a HTL lett. Egyik korábbi blogomban, konkrétumok nélkül megszellőztettem, hogy egy nagyobb dobásra készülök. A felkészülés szerves részei voltak Johnsbach, Kaisergams és a Salza (Strohli’s) Klettersteigek meg egy kis rendszeres izomtorna. Utólag is úgy ítélem meg, hogy helyes volt nem hűbelebalázskodva nekivágni.

Ma sajnos tanúja voltam egy hordányi cseh zöldfülű köcsög tévelygésének. Tudnivaló, hogy ez a vasalt út abban is klasszikus, hogy rögtön az elején van egy nagyon nehéz áthajlást (D/E), mely a felkészületlenek kiszűrését szolgálná. Igen ám, de ha megjelenik egy egész banda, akkor az egyén aláveti magát a csoportos délibábnak és azon csüng, mint gyümölcs a fán. Ennek ergo az a vége, hogy ha a köcsög már háromszor is visszacsúszott az áthajlás alján, de más társai már felette bóklásznak, akkor csak azért sem adja fel és addig feszegeti a lantot, amíg mintegy negyedórányi borzalmas küszködés után mégis átlendíti magát a párkányon. Az ilyeneknek ezek után aznapra már nyilván kisültek az elemi, és rengeteg időre van szüksége, hogy valamelyest újratöltődjenek. A mintegy másfél- kétórás út további része ugyanis még bővelkedik hasonló parádés kis felszökésekben.

Addig nem mertem elindulni, amíg a cseh csapat utolsó tagja is át nem evickélt a kezdő áthajláson. Arra gondoltam, hogy ha mégsem sikerülne nekik, akkor visszafordulás esetén nekem is le kellene másznom. Így aztán a fal alatt szobroztam, vagy háromnegyed órát eltöltve, kőomlás közepette, amit a csehek veszett kalimpálása okozott. Miután végre valamennyien kiértek a következő D szakaszra (a bevágás), nagy szívdobogással én is elindultam. Megelégedéssel töltött el, hogy az előttem haladók tempójához viszonyítva elég jól sikerült a mutatvány. Egyszer ugyan beakasztottam magam a beülőbe, de csak azért, hogy nyugodtan, erőt spórolva csatolhassam át a karabinereket. Ezután, hipp-hopp, ott leltem magam a falban remegő csehek mögött. Némi mérlegelés után közöltem velük, hogy szeretném kikerülni a kis csapatot. Hajlottak is kérésemre, mert mint észrevettem addig is jól elpihengettek. Volt aztán a bevágás és az azt követő traverz után egy olyan rész, ahol megtörténhetett a leelőzés. Sajnos a karizmozás több erőmet követelte, mint éppenséggel szükséges lett volna. Így aztán az előzés után pihennem kellett egy arra nem igazán alkalmas helyen ami miatt jobbnak láttam ismét bekattintanom magam a beülőbe. Az út további részén még utolértem egy háromfős osztrák csoportot, de maradtam a nyomukban, mert nem kívántam újra feleslegesen megcsapolni az energiatartalékaimat.

A HTL-Steig az összes eddigi vasalt útjaim koronázatlan királya. Szerintem nem lehet egy napon említeni egyetlen más Steiggel sem. A konstans C/D és D vonalvezetés rendkívüli fizikumot, erős karizmokat és technikai tudást igényel (tapasztalt rókák ne figyeljenek ide). Amikor technikai tudást említek, arról beszélek, hogy a Steigeken alapvetően kétféle módszert lehet alkalmaznia fel- illetve a továbbjutáshoz:

A technikás módszerlényege, hogy a karizmok helyett az erősebb lábizmok segítségével próbáljunk haladni, mégpedig úgy, hogy megtaláljuk azokat az apró, gyakorlatlan szem elöl néha rejtett kis bevágásokat, repedéseket és vékonyka párkányokat a sziklafalon, melyeket támpontként lehet használni. A cipő orrát például egy-két centire be lehet dugni az ilyenekbe. Közben az ujjakkal és a tenyérrel fogást, támaszt lehet tapintani a sziklán. A HTL-en sajnos a kelleténél több lazán ülő szikladarabra találtam, melyek bár jó fogódzkodónak mutatkoztak, de kockázatos volt, vajon elbírják-e majd a rájuk nehezedő testsúlyt.
Brutális karizmozáskor két kézzel megmarkolod a lábaid közé vett drótkötelet, és egyszerűen felgyalogolsz a falon úgy, hogy a maximális súrlódás érdekében kitolod az ülepedet. Ezt szinte mindig lehet alkalmazni, de nagy az ára, mert mértéktelenül csapolja az erőtartalékokat.

A technikás és a brutális-markolós előrejutás között erőkifejtésben akár öt-tízszeres különbség is lehet. A kezdők persze sem a technikás sem a brutális módszert nem bírják jól. Az utóbbinál, ha a feneküket nem rakják ki elég messzire és nem nehezedik megfelelő erő a talpra, nincs súrlódás, és garantált a lecsúszás, a csúszgorálás, ma tanúja voltam.

Néhány további tapasztalat az esetleg utánam következőknek.

A HTL-t komolyan kell venni és már hetekkel, vagy hónapokkal a Steig kitűzött meghódítása előtt, tudatosan kell rá készülni.
A HTL legyűrésének abszolút minimális, de nem elégségesfeltétele az alábbi Steigek megtétele. Lehet (legyen) több is, csupa D.
- Wildenauer (Hohe Wand) : mert a 2. legnehezebb a Hohe Wandon
- Hans von Haid (Rax): mert Jentzsch-Rabl ugyanannyi ponttal értékeli [K4]
- Bürgeralm (Hochschwab): mert hasonlóan kell itt is karizmozni végig
- Salza (Wildalpen): mert a Steig felsö része szinte ugyanolyan (csak drótkötél)
Az előzőkben felsorolt vasalt utak abban különböznek a HTL-töl, hogy a rajtuk található D szakaszok csak mint hab a tortán értendők. A sütemény maga legfeljebb konstans C. A HTL esetén viszont a hab, a D/E áthajlás, amibe beleharapsz, a sült tészta, konstans C/D de inkább D (végig!).
Ha úgy érzed megértek a körülmények és vállalod a HTL-t, kezd fent! A HTL ugyanis három szakaszra osztható. A felső harmad elérhető a Völlerin nevezetű ösvény felöl. Itt érdemes kezdeni, én is itt veselkedtem neki. A próbálkozás előnye, hogy kikerülheted a habot (D/E) és harmadolhatod az erőfeszítéseket, miközben teljes tüdővel mellre szívhatod a Steig gyönyörűségeit.
Ha a felső harmaddal úgy végeztél, hogy sehol nem voltál a limiten, azaz, erőid nem fogytak el és ezért nem is kellet egyszer sem becsatolnod magad a beülőbe, akkor szépen legyalogolhatsz a Völlerinen a Wandfußsteigig ahonnan a HTL java indul. Nálam jól bevált (lásd a lenti falrajzot az útmutatásokkal).
Végül néhány megjegyzés a ruházatról:
- Ha az idő engedi, én preferálom a hosszúszárú nadrágot és hosszú ujjú trikót. Néha jól össze lehet csókolódzni a sziklák éles peremével, ilyenkor a sípcsontom köszöni, ha van egy réteg védelme. Olykor-olykor a drótkötéllel is szerelmetes ölelésbe kényszerülve lógunk a falon, és ha a felkar nincs takarva, garantált a véraláfutás.
- Kletterező fórumokon (pl. www.gipfeltereffen.at) vitatkoznak, miféle lábbeliben érdemes a HTL-re menni. A hegymászók esküsznek azokra a bizonyos előremerevített spéci csukákra, melyekből egy-két számmal kisebbet szokás felvenni. Mások a rendes GTX ferrata bakancsot javasolják, ugyanis az ilyen a cipők talpán (orrán) van egy sima “climbing zone”, ami kiválóan alkalmas a fent említett résekbe belenyomni. Teljesen alkalmatlanok a felfelé gömbölyodő, tompa orrú túrabakancsok és a hasonlóan tompaorrú tornacsukák, bár ez is nagyon szubjektív.

Hobbies, Sport, Story Kategória | Gasthof Postl, Hohe Wand, HTL Klettersteig Címkézve | 1 hozzászólás

A megújult Ganghofersteig

Közzétéve 2011-09-19 | Szerző: Sztefanó

Legutóbbi túránkon kellemesen meglepődtünk. A Ganghofersetig alsó részét ugyanis vadonatúj drótkötéllel szanálták az illetékesek. Valószínűleg a nyár folyamán történhetett a nagy attrakció, ugyanis tavaszi itt jártamkor még nyoma sem volt. Kevesen tudják ugyanis, hogy a Ganghofernek volt egy nagyon elhanyagolt és szinte teljesen feledésbe ment alsó része is, aminek okán a legtöbben a Steig középső részén vélték megtalálni a beszállót, holott, az eredetileg jóval lejjebbről indult. Továbbra is a Zischkasteig mentén található régi jelzésnél kell a Ganghoferhoz vezető ösvényre térni, de nem felfelé a régi nyomon, melyek az U-vasak felé vezetnek (azaz a középső részhez), hanem a már rendesen kitaposott lefelé vezető csapáson ajánlatos továbbhaladni. Az új és feszes drótköteleket már messziről meg lehet pillantani, tehát aki jól figyel kizárt, hogy elvétse.

Az alábbi régi képen látható három darab mintegy százéves vas mellett most vadonatúj drótkötél feszül, körülbelül B (legfeljebb B/C) nehézség.

Képforrás:http://www.volki.at/cgi-bin/wegtab.pl?B=hw&Z=GH

A felső kék vonal mutatja a korábban vélt beszállóhoz illetve az alsó a mostanra szanált régi-új beszállóhoz vezető ösvényeket. A bergsteigen.at falrajza már régen nem volt időszerű, mert a pirossal jelzett ösvényt gyakorlatilag benőtte a növényzet és így felismerhetetlen volt. Jelenleg is inkább az alsó kék vonallal jelzett úton lehet a legjobban megközelíteni.

Hobbies, Sport, Story Kategória | Ganghofersteig, Hohe Wand Címkézve | Hozzászólás

Ahonnan nehezebb lejönni

Közzétéve 2011-09-11 | Szerző: Sztefanó

Figyelem anno 2014: a Salza privát tulajdonban lévő Klettersteig. A cikkben itt ismertetett kapcsolatfelvétel (telefonszám, személy) időközben elévülhetett. Akinek ezzel kapcsolatban friss információi vannak, kommentálja a cikket, vagy küldjön nekem egy Emilt (cím lásd „rólam”).

A Salza Klettersteig, más néven Strohli’s még sokáig emlékezetes kaland marad a számomra. Történt ugyanis, hogy fejembe vettem, megtalálom a lefelé vezető utat és fényképekkel, GPS nyomvonallal közrendelkezésére bocsátom. Nos, ez csak részben sikerült. Bevezetőnek még annyit tudni kell, hogy itt egy olyan Klettersteigről van szó, melyről hivatalosan nincs levezető ösvény és aki egyszer vette a bátorságot és felkúszott, vállalnia kell, hogy ugyanazon az útvonalon le is ereszkedik.

Nem hivatalosan persze rengeteg hír kószál a neten egy jelzett, de valamiképpen mégis rejtett ösvényről, mely visszavezet a völgybe. Hetvenkedők lenéző értetlenkedéssel kezelik a témát, persze bizonyítékot még eddig senki sem szolgáltatott.

Szóval, aki egyszer a saját erejéből feljutott a csúcsra, meg tudja érteni, miért lenne fontos egy biztonságos leereszkedés. A Klettersteig vége ugyanis a D kategória legfelső végébe illő (helyenként szerintem D/E-s áthajlásokkal), minden izmot komoly bevetésre kényszerítő bűvészmutatvány. Ez persze csak az átlagember, akarom mondani a nem izompacsirtának született fizikumúak szemszögéből nézve.

Különösen igaznak tűnik az általam posztulált megállapítás köszikla nevű kedves ismeretlen kletterező és csapata híradásának a tükrében, aki 2008-ban, a Strohlin elszenvedett (valóban helyénvaló a választott szó) élménybeszámolóját teszi itt közzé.

A fenti riport azért különleges, mert mint kiderül, a csapat szerintem tisztán elvétette a legkeményebb végső D-s felszökést, azt tudniillik, melynek keménysége egymaga felér az egész alatta fekvő Steig erőfeszítéseinek az összegével. Ezt kőszikla egy kijelentése és egy fényképe is bizonyítja, amikor ezt írja “Én már csak a vége felé tudtam meg, hogy D-s szakaszok is voltak a kletterben, amin kicsit meg is lepődtem, mert noha nem áll mögöttem hű de nagy klettertapasztalat, mégse nagyon vettem őket észre, mint többen mások se a csapatból.” Nos, nem is csoda, hogy nem vette őket észre, hiszen eme kép “Csapatunk eleje a Salza klettersteig kimászása után” világosan bizonyítja, hogy ők már szilárdan azt hitték vége a dalnak, és ennek okán diadalfotót ültek egy olyan ponton, mely még a legjava előtt van.

Sajnos itt majdnem valamennyi falrajz hibás. Ha jók is lennének a rajzok, a fenti idézet nem vall lelkiismeretes és körültekintő felkészülésről. Nos, mondandóm lényege, hogy ha ez a vakmerő csapat az elvétett (kikerült) D szakasz ellenére sem vállalta a visszafelé történő mászást, akkor ez azért kijelentés értékű.

Itt közlöm a kérdéses szakaszról a saját falrajz-változatomat. Vesd össze az eredetivel. A sárga jel közönséges hegymászó kötelet, azaz nem drótkötelet jelez. Kőszikla fotója a piros és sárga jel határán készült, ott ahol az alsó D szakasz kibukkan egy nyúlfarknyi platón és a drótkötél véget ér.

Ahogy én látom

Az eredeti

Én három terv-variánssal a tarsolyomban indultam útra:

A terv: megtalálom a jelzett lefelé vezető utat
B terv: van egy biztonságos erdei kerülőút a közelben, erre próbálok kijutni
C terv: ha nem lelem a kerülőutat sem, akkor visszamászok, illetve visszatérek a GPS nyomvonalam alapján a csúcsra és teszik vagy nem teszik, leereszkedem

A legvalószínűbbnek a B-terv tűnt, és erre készültem elemózsiával és vízzel jól felszerelkezve, hiszen legalább háromórás túráról van szó, amit eleve nem bántam volna a káprázatos későnyári időjárás miatt sem.

Az Agnetúra, a Klettersteig pont onnan indít ahonnan a fénykép készült. Az úton tovább következik rögtön a gazda háza.

Még annyit el kell mondani Steigröl, hogy magánlétesítmény, így használata engedélyhez kötött, illetve személyenként 5€ díj megtérítése melegen ajánlott. Ellenkező esetben a Steig alatt leparkolt kocsidat visszaérkezve esetleg hiába keresed majd, mert elhúzatják. A dolog így működik (2011-es állapot):

Felhívod Christa Strohmüllert (Gesäuse Sportagentur) +43-664-424-7960 és közlöd a szándékodat.
Ha megérkezel a helyszínre, felkeresed az említett agentúra tábora melletti egyetlen épületegyüttesben gazdálkodó tulajt és Christa Strohmüllerre hivatkozva hátrahagyod az 5€ illetéket, illetve közlöd, hogy a kocsid itt parkol. A gazda ugyanis meg van bízva a nem bejelentett gépjárművek feljelentésével és elhúzattatásával. A táborban valószínűleg ritkán vannak, de ha találsz valakit egyenes itt is lehet intézkedni.
Ha első beszélgetésetek alkalmával még nem mondtam meg a rendszámodat, Christa mobiljára okvetlen egy SMS-ben küld el, mi így egyeztünk meg.

Christa Strohmüllernél érdeklődtem a lefelé vezető ösvény titkairól is, hogy ha legalább azt meg tudná mondani, mely világtáj irányába vezet. Sajnos, mint elmondta, ő személyesen még soha nem járt fenn, de úgy gondolja, hogy aki (idézem), nem találja meg a lefelé vezető utat, annak semmi keresnivalója sincs ott (“..hat am Berg nichts zu verloren”). Na, bumm!

A Steig eleje, illetve az odavezető falétrák teljesen használhatatlan, szétrothadt állapotban vannak. Átfutott az agyamon, hogy vajon ilyen gondoskodásban részesül-e a Steig is? Ez nem hatott rám kifejezetten bátorítólag. A tökéletes egyedüllét és a verőfényes idő ellenére is komor árnyékba borult, felettem tornyosuló falnak tulajdonítható a kelleténél tán egy kicsivel erősebb kezdeti szorongásom. Tulajdonképpen már régen éreztem ilyet, sőt a legutóbbi mászásokat (pl. Eisenerz, Johnsbach, Kaisergams) inkább a teljes lazaság és a megszerzett tapasztalatokból eredő biztonságérzés jellemezte.

A rengeteg U-vason felfelé araszolva csak lassacskán oldódott a gyomrom táján jól kivehető gombóc, melynek egyedüli pozitív vonása a fokozott figyelemösszpontosítás volt. Meglehet a tudati állapotomat a lejutás bizonytalansága is nagyban befolyásolta. Érdekes, ahogy növekedett a leküzdeni való akadályok nehézsége, úgy oszlottak félelmeim is, valahogy úgy, mint amikor a zeniten felfelé haladó nap ereje eloszlatja a völgybe magát makacsul befészkelő hajnali ködöt. Az a bizonyos utolsó D szakasz pedig annyira igénybe vette minden porcikámat és idegszálamat, hogy már csak az áldásos transz-állapot rám telepedését éreztem (adrenalin?), ami abban nyilvánul meg, hogy a világból az előttem tornyosuló sziklán meg a felfelé vezető drótkötélen kívül megszűnik létezni minden más.

Kijutva a Steigből legnagyobb meglepetésemre a lefelé vezető ösvény piros jelzése fogadott. Egyszerűen nem lehet nem észrevenni, annyira kiabál. Na, gondoltam, a Christának mégiscsak igaza lesz. Ebben a pillanatban azt is megértettem, hogy köszikla beszámolójában miért nem említi ezeket a később is sűrű n található piros jeleket. Hát nyilván ezért, mert mint jól sejtettem, a csapat kikerülte a végső D felszökést és egészen máshol bukkant ki a csúcson.

Kezdtem örülni, hogy sima lejutásban lesz részem (egyik internetes fórumon valaki azzal büszkélkedett, hogy könnyen találta meg) és szépen nyugdíjazhatom a B, meg a C terv-variánsaimat. A jelzés mentén haladva az ösvény gyakran villába torkollilk és jól oda kellett figyelni a helyes irányra. A jobbra tarts elve szinte majdnem mindig bejött, azaz kétségek esetén a jobbra haladó ágat kell választani. Végül aztán már annyi sok piros jelet találtam, hogy levetettem a beülőt is, gondolván erre ma már szükségem nem lesz.

Szép kis túra, narancsszín a Steig

Mint kiderült, korai öröm volt. A jelzett ösvény a hegy nyugati részén lévő árokba visz, majd egy vihar döntötte tisztás szélénél megszűnik létezni. Az utolsó jelzés egy nagy fekete, a Salza-völgy irányába mutató nyíl, melyet még aztán követ egy tuskóra rakott kőhalom jelzés (Steinmännchen) majd kakukk. Hiába kémleltem csendben, figyelmesen, sehol semmi jel. Még haladtam egy darabig az árokban (lásd a nyomvonalam), illetve hát addig, amíg az ereszkedő nem torkollott vészes meredekségbe. Nem szeretném a szakadék szót használni, mert nem az volt, és egy kis jóakarattal valami ösvényszerűségek (több is) halvány nyomai is kivehetőek voltak, de mérlegelnem kellett mit tegyek. A GPS szerint még alig falt fel az ösvény valamit a magasságból, tehát a java még hátra lenne. Ha ereszkedem tovább lefelé az árokban, esetleg eljuthatok egy olyan pontig, egy párkányra mondjuk, ahonnan nincs tovább. Úgy döntöttem tehát, jöjjön a B terv. Lehet cserbenhagyott a hatodik érzékem, de képzeletemben a kerülő túra mindenképpen szebb színekben tündöklött abban a pillanatban, mint a bizonytalan leereszkedés. Elvégre nem lehetett tudni, hogy az útvonal ebben az árokban marad-e, avagy át kell menni egy kis emelkedőn a szomszédos árokba.

Fogtam hát magam és az előre elkészített GPS nyomvonalon megpróbáltam kiérni a rendes erdei útra. Ebből aztán egy árkon-bokron át történő bukdácsolás lett, két hasalással. Szerencsére a talaj puha, de tele moha benőtte frappáns kis nedves gally-csapdákkal. Gyanútlanul egy ilyenre lépve szinte biztos a kicsúszás és az anyafölddel történő érintkezés. Végül is állhatatosságom gyümölcsözött és a domboldalról megpillantottam az utat. Innentől kezdve aztán be nem kalkulált események nélkül átlagos, kellemes vándortúra következett. A piros körrel jelzett helyen (lásd a fenti nagy nyovonalon) jól hozzáférhető a patak medre (Krimpenbach), felfrissültem, lecsutakoltam magam, kulacsomat kristálytiszta jéghideg vízzel feltöltve jókedvvel gyalogoltam tovább, élvezve a valószínűleg egyetlen útikalauzban sem szereplő táj szépségét. Tényleg három órás kerülő lett belőle, mint ez várható is volt.

A piros jelzések mentén, a jelzett kör után teljesen eltünnek

3d-s ábrázolás bizonyítja, ha létezik is ösvény, elég meredek lehet

Jó lenne, ha valaki végre megszellőztetné a Strohli igazi titkát, a völgybe visszavezető rövid utat. Gondolom, az Agentúra gondoson titkolhatja, hiszen ha ők adnak neked hegyi vezetőt a Klettersteig megmászásához, annak borsos ára van 220 € (lásd a honlapjukon http://www.salza.at/klettersteig/), viszont kalandok nélkül érsz a völgybe. Mi is lenne, ha mindenki ismerné a titkot? Kinek kellene még egy vezető?

Hobbies, Sport, Story Kategória | Salza, Strohli's Klettersteig Címkézve | Hozzászólás

Dupla “D” day

Közzétéve 2011-09-04 | Szerző: Sztefanó

A szombat és a hétvége alakulása mostanában elsősorban az időjárás függvénye. Napos, száraz idő esetén ellenállhatatlan a hegyek hívó szava. Eisenerz után ismét egy nagyobb dobásra készülök, és mivel nem kenyerem a hűbelebalázskodás előtte még néhány erőnléti és technikai tesztre határoztam el magam. Nem fontos, hogy még az idén megvalósulhat-e a célkitűzés, mert határidő nem sürget, nincs sietség. Ha az idén nem megy, akkor majd jövőre.

A felkészülésem egyik része két “D” nehézségű Klettersteig megmászásából áll, melyekre most szombaton kerítettem sort. Az egyik a Johnsbach Alpinepark, illetve a Johnsbachtól félórás autóútra fekvő Kaisergams (Stájerország, Gesäuse Nemzeti Park).

A johnsbachi Alpinepark azért érdekes, mert három különböző nehézségű tréningösvény között választhat az idelátogató. A legkönnyebb ág B/C kategóriájú, a középső majdnem konstans D, míg a legnehezebb egy extrém, azaz E ágból áll. Én csupán csak a D szakasz iránt érdeklődtem, mely ráadásul egy D/E-s áthajlással indít. Nem csalódtam. A vasalt út pontosan azt nyújtja, amire számítani lehet. Meredek felszökések és karizomtorna a legjavából. Boldog megelégedéssel nyugtáztam, hogy különös nehézségek nélkül (bár nem mindig mosolygós arccal) tudtam feljutni.

Lefelé eredetileg a Bibelwegre (Biblia út) keresztelt ösvényen szerettem volna visszatérni a Donnerwirt fogadó előtti parkolóba, de tévedésből a rövidebb utat választottam, mely egy a kelleténél meredekebb ösvénybe torkollik, és egyenesen a kiindulóponthoz visz vissza. Ez olyanoknak jó alternatíva, akik még egyszer végig kívánnak menni egy más fokozatú vonalon.

Végül így is a Donnernél kötöttem ki. Meglepetésemre rendkívül barátságtalan fogadtatásban volt részem. Minden asztal foglalt, közölte a mogorva gazda (temetés volt a közelben, sokan jöttek) és csak ismételt hitetlenkedéseimre vallotta ki, hogy mely asztalok szabadok. Nyilvánvaló, hogy a gyászoló vendégseregen kívül mindenki persona non grata volt aznap. Egy flaskó alkoholmentes sör után sietve távoztam, evésre nem is gondoltam már egy ilyen köcsögnél.

Az Alpineparkról tudni kell, hogy egy magánlétesítmény. Különféle hírek terjengnek, hogy hol és kinél kell jelentkezni engedélyért. Nos, némi telefonálgatás után kiderítettem, hogy csak csoportoknak kötelező a bejelentkezés és a használati díj kifizetése. Egyedül, vagy kettesével a Klettersteig ingyen is használható. Csoportok ezen a telefonszámon érdeklődhetnek: +43(0)36-12-25-343. Ez nem a Gasthof Kölbl és nem a Gasthof Ödsteinblick telefonszáma (mint a Kletterstig Atlas illetve a Klettersteig Guide ajánlják).

A Kaisergams is megfelel a papírformának. Nem éppen tipikus, hogy a Steig nehézsége lentről felfelé fokozatosan növekszik. A/B-vel indít, majd B-re vált, aztán C következik, hogy erre egy C/D-s felszökés jöjjön, és a legvégén az egészre feltett korona a tekintélyes erőbedobást megkívánó, kissé visszahajló D fal. Rendesen a Steigek erősen indítanak, hogy időben kiszűrjék a gyanútlanokat és a felkészületleneket.

A Kaisergams egyébként a lazán húzott drótkötelek abszolút birodalma. Még eddig nem láttam, nem tapasztaltam sehol ehhez hasonlóan lötyögős huzalokat. Ez talán azért van így, mert a legtöbb helyen a drótkötél segítsége nélkül, puszta sziklát fogva is fel lehet húzódzkodni. A drótkötél ténylegesen csak az önbiztosítást szolgálja. Lefelé persze fordul a kocka, mert a drótot markolva azért egyszerűbb visszacsúszni.

A csúcsról a fenyveserdőn át, egy rövid, de nem kifejezetten jól beazonosítható ösvény vezet vissza a Steighez (a kiszállótól balra), mely kikerüli a legkeményebb szakaszt. Jól körül kell nézni, nehogy elvétsük és valamely sziklapárkányon landoljunk.

Hobbies, Sport, Story Kategória | Johnsbach Alpinepark, Kaisergams, Klettersteig Címkézve | 1 hozzászólás

Pánik a Steigen – nézz csak le a mélybe!

Közzétéve 2011-09-04 | Szerző: Sztefanó

Ma tanúja voltam egy szerencsés kimenetelű pániknak a Raiffeisen Klettersteigen. A tanítványommal kerestük fel a koranyáron már általam egyszer meglátogatott stájerországi Steiget. A falon nyomunkban egy apuka kilenc év körüli csemetéjével. Sajnos mint utóbb kiderült, ez a gyermek korábban még alig járt ilyen típusú falon. Tulajdonképpen már riasztó volt hallani felfelé menetben, amint az apa arra kéri a gyermekét, hogy ne nézzen a mélybe. Mit keres egy sziklafalon olyan valaki – gondoltam – aki retteg a mélységtől?

Én ezt pont fordítva csináltam! Tanítványomat elsö alkalommal elvittem egy könnyű (B), de nagyon szellősen kitett Steigre (Hanselsteig / Karnitsch-Stüberl) és arra biztattam, nézzen le. Minduntalan felhívtam a figyelmét a az alattunk tátogó mélység gyönyörűségére és figyeltem a reakcióit. A teszt jól sikerült, mert a látvány egy pillanatra sem ingatta meg az önbizalmát.

A Raiffeisenen éppen a mélybe tekintés képessége kulcsfontosságú, ugyanis az ösvény egy fordított U betűt formáz. Fel kell mászni mintegy 70m magasságba és ezután az U átellenes szárán lehet leereszkedni. Felfelé akár olyanoknak is sikerülhet a mutatvány, akik irtóznak a mélységtől, mert a szem csak előre és felfelé pásztázza a falat. Így tudatosan elkerülhető a magasság által kiváltott kellemetlen érzés. Persze ez egy eleve abszurd hozzáállás, hiszen a valóságban, mászás közben aligha kerülhető el a konfrontáció az alattunk elterülő világgal. A hegymászás szépségét tulajdonképpen éppen a váratlan és vad mélypillantások gyönyöre feletti érzés formálja.

A páros szépen fel is ért a tetőre, ahol akár ki is szállhattak volna, hiszen van egy menekülő ág. Igen ám, de ők jöttek mögöttünk lefelé lankadatlanul. Jómagam kissé aggódó pillantásokkal figyeltem, hogyan küzdi át magát a társam egy nem lebecsülendő áthajláson, amikor a fejem felett sírásra és köhögésre lettem figyelmes. Lefelé lehetetlen nem letekinteni a mélybe. Egy Klettersteigen történő leereszkedés alkalmával a pszichének a legnagyobb kihívás éppen a mélység állandó látványa. Míg felfelé haladva a tekintet átlagosan 50-70 cm-re van a biztos támpontot nyújtó faltól, addig fordított irányban ez a távolság az exponenciális függvényeken is túlmutató gyorsasággal növekedhet.

A fiúcska bizony begörcsölt és apja lélekjelenlétén és tapasztalatán múlott, hogy nem történt nagyobb baj. Közben teljes figyelmemet az én tanítványom haladása kötötte le. Adódott egy váratlan probléma is, mely nem járult hozzá a lejutást felhőtlenségéhez. A lefelé hajló szakasz egy része ugyanis árnyékban van és a szikla itt nedves, csúszós. Ez engem azonnal a Franz Scheikelre emlékeztetett. Egy kezdőnek nyilvánvalóan nem elhanyagolható körülmény, mivel fokozottan veszi igénybe a karizmokat. A társam végül is verejtékezve, de biztosan ért földet. Nagy-nagy késedelemmel aztán az apa-fiú páros is landoltak. Nem tudom, a fiúcska mikor fog újra egy falra kéredzkedni. Mi viszont máris újabb terveket kovácsolgatunk.

Hobbies, Sport, Story Kategória | Raiffeisen Klettersteig Címkézve | Hozzászólás

Ma új csúcsok nélkül

Közzétéve 2011-08-28 | Szerző: Sztefanó

Van egy szorgalmas Klettersteig tanítványom, akivel most apránként bejárjuk korábbi útvonalaimat. Ma a szép idő engedelmével először is a felmásztunk a Springlessteigen a Hubertushausig (Hohe Wand) ahol a Steirerspur lett minden részletében szemrevételezve, analizálva és természetesen kipróbálva (kép). Közben már el is felejtettem, mekkorát kell húzni a dróton, a rámpán történő C-s felszökésnél. De ez is megment, igaz, többé-kevésbé brutális erőbedobás alkalmazásával.

Egy kiadós pihenő után leszálltunk a völgybe és 15 perces autózással áthelyeztük magunkat a Flatzer Wand alá ahol az E60 került sorra. Itt is van egy emlékezetes kulcspont, melyet így utólag, egynéhány komolyabb Klettersteig megmászása után is, D-vel kell értékelnem. Ezen a nem alábecsülendő áthajláson, vagy valami frappáns könnyed technikával (mely számomra ismeretlen) vagy az előzőekben említettekhez hasonlóan derekas “felhúzom magam, ha belepusztulok is” stílusú karizmozással lehet túljutni. Legnagyobb örömömre némi próbálgatás után a társamnak is sikerült fellendítenie magát. Közben a környéket betöltötte a Naturfruende Hausban aznap megrendezett ünnepség (Kirtag) zenebonája, ezért felérve a tetőre nem is maradtunk sokáig, éppen csak levetettük a beülőket és sietve leballagtunk a parkolóba.

Hobbies, Sport, Story Kategória | Klettersteig Címkézve | Hozzászólás

Évforduló

Közzétéve 2011-08-23 | Szerző: Sztefanó

Nem szeretek sem név- sem pedig szülinapozni. Kifejezetten viszolygok, ha valaki ebből az alkalomból gratulál. Aki ismer, már tudja, de nem mindig tartják be. Persze elnéző vagyok, ha illemből, jó szándékkal melléfognak. Viszont most sem értem, mire jó az egész cécó, hiszen semmit sem kell tenni, nem kell megdolgozni azért, hogy öledbe hulljanak az ajándékok és a jókívánságok. Máskor viszont, egy-egy remekül elvégzett munka után, az általános fásult közömbösség helyett jól esne, ha durranhatna a pezsgő.

Példát mondok. Pont egy éve tettem a lábam, életem legelső “igazi” vasalt útjára a Währingersteigen. Ez meg is lett örökítve (íme). Jó, hogy nem látszik, mekkora rémületnek adom ki éppen az útját. Így utólag, visszagondolva, csak mosolygok az egészen. A dolog sója és különlegessége, hogy autodidakta lennék (ezen a téren is), könyvekből meg az interneten található szakirodalomból olvastam össze, hogyan és mit is kell csinálni, milyen felszerelést és miként kell használni. Nem mutatta senki. A Duna menti alföldön születtem, ott telt el ifjúságom. Magas hegyeket sokáig inkább csak képeken láttam.

Minden egyes új Klettersteig egy-egy új kihívás, a természetes félelem és a kétségek legyőzéséről szól. A B/C nehézségű túrákkal kezdve a számolgatást, az elmúl egy évben összesen 14 vasalt ösvényt jártam be, időben egyre növekvő nehézségi sorrendben. A közben megélt vívódások és kétségek egyik jellemző riportja a Heli-Kraft beszámolómban található.

Hobbies, Sport, Story Kategória | Hozzászólás

Eisenerz-Pfaffenstein Klettersteig (D folyt.)

Közzétéve 2011-08-22 | Szerző: Sztefanó

A Jentzsch-Rabl könyvében olvasható megfogalmazás szerint [K4], az Eisenerz Klettersteig bevezetés az extrém alpesi ferraták világába.

A hegyvilág pedig találóan így ír az Eisenerz Klettersteigről: “C-D-re van értékelve, de a Haidsteig D-jén edződött hadfiak elcsodálkoznának a kategória szépségein…”. Nos, ez a mondat minden ízében tökéletesen visszaadja a lényeget. Tulajdonképpen a frappáns megfogalmazás nyomán éreztem ellenállhatatlan indíttatást a Haidsteig iránt (lásd előző bejegyzésem). Mint a HaHa D-jén immár jól edződött hadfi, tanúsíthatom az elcsodálkozás intenzitása erős, de nem riasztó. Anélkül, hogy lebecsülném a HaHát, úgy gondolom, a szakirodalomban túl van értékelve, miközben az Eisenerz Klettersteig pedig (számomra nem nyilvánvaló okokból) mindenhol alulértékelt. Tény, hogy paramétereiben mindkét ösvény hasonló jellemzőkkel bír. A következőkre gondolok:

	Hans von Haidsteig	Eisenerz
Össz-szintkülömbség, a csúcs tengerszint feletti magassága	920 m Preinerwand 1783 m	1050 m Pfaffenstein 1865
Klettersteig szintkülömbség	420 m	320 m
Nehézség (különféle források)	C/D és D	C/D és D
Kurt Schall [K1] szerinti értékelés (max. 25 pont)	nagyon nehéz 19 pont	nagyon nehéz 16 pont
Axel Jentzsch-Rabl [K4] szerinti értékelés (max 3.0)	2.0	1.5
Sztefanó szerinti skála (max. 3.0, Axel Jentzsch-Rabl szerinti skálán)	1.7	2.0
Sztefanó szerinti idöigény	6 óra	6 óra

Miután szinte azonos időjárási viszontagságok mellett, gyors egymásutánban mindkét Kletersteiget bejárhattam, azon a véleményen vagyok, hogy az Eisenerz jobban igénybe veszi mind a kondíciót, mind a karizmok erejét mind pedig a csupasz sziklafallal való érintkezés technikai fogásait. Ennek egyik nyilvánvaló oka a beszállóhoz vezető hosszabb és meredekebb ösvény. Itt mindjárt többször is ki lehet köpni a tüdőt, még mielőtt felvennéd a beülőt és nekiveselkednél.

Különösen igaz ez, ha az ember kicsit hiú. Történt ugyanis, hogy most nem szálegyedül iramodtam neki a kalandnak, hanem hozzám csapódott egy öreg róka hegymászó ismerősöm, Johannes. Próbáltam vele betyárosan lépést tartani (félmarathoni futó lennék vagy mi a szösz, meg HaHa járt hadfi), de kétszer is színt kellett vallanom és levegő után kapkodva pihenőt kérnem. Ő jóságos elnéző mosollyal az arcán türelmesen kivárta, míg rendezem soraimat és visszaszippantom tüdőlebenyeim kiokádott darabkáit. Így aztán a papírforma szerint másfél órán belül értünk a beszállóhoz. Ha egymagamban masírozok, nyilván két órámba is beletelik. Szerencsére jó kis vasárnapi szép idős torlódás alakult ki a beszálló fal alatt, így volt vagy bő tíz percem magamhoz térni és mosolyt varázsolni az orcámra.

Johannes közben felvette spéci falmászó saruját, hogy a „via ferrátát” ferrata nélkül tegye meg. Úgy mászott, hogy csak kantárja karabinerjei érintették a drótkötelet (a példás biztosítás miatt ugyanis), ő maga viszont kizárólag sziklát fogva, a vasalt segítőket nagyrészt mellőzve szökellett felfelé. Így aztán a falon mégsem vesztettük egymást szem elől és felfelé haladásaink sebességei az említett objektív okok miatt majdnem kiegyenlítették egymást.

A leszállás szintén egy be nem tervezett kalanddá vált. Johannes ugyanis unalmasnak találta a kalauzok szerinti Markus ösvényt és inkább a Südwandsteiget (más néven Schrabachersteig) ajánlotta kipróbálni. Olvastam, hogy a Südwand egy kőomlás veszélyeztetett árokban fut és voltak némi kétségeim, melyek sajnos majdnem beigazolódtak. A Südwandot tehát inkább csak olyanoknak ajánlanám, akiket még nem elégített ki és nem merített ki teljesen a Pfaffensteinre vezető út és még okvetlen valami extra élményapróság után sóvárognak. A Südwand ugyanis egy holdbéli barátságtalan leszálló, becslésem szerint B nehézségű meredély, nagyrészt drótkötéllel, egy helyen létrával biztosítotva. Sisak használata kötelező, illetve hanyag mellőzése életveszélyes. A drótköteles részen túljutva Johannes mellet úgy egy-két méter távolságban szinte a semmiből süvített el egy öklömnyi sziklalövedék. Szerintem, esetleges találat esetén minimum csontot tör. Bizonyos, hogy a mögöttünk ereszkedők (láttuk őket) figyelmetlensége oldhatta el a nem kívánatos szputnyikot. Ilyenkor kötelességszerűen teli torokból “Achtung Stein, Stein” kiáltással kellene az alul haladókat figyelmeztetni, hogy amazok még időben a földre vethessék magukat. Nem tudni a szerencsétlen balekok honnan vetődtek a Pfaffensteinre, némaságukban maradtak névtelenek. Tökök és köcsögök, ne menjetek a hegyekbe!

Az elmúlt alkalommal felállított nehézségi listám most tehát így alakul:

kondíció– Eisenerz (D)
szellős kitettség– Eisenerz (D)
karizmok ereje – Bürgeralm(D)
technika – Bürgeralm (D) és Eisenerz (D)

GPS nyomvonal letöltés innen.

Végül még két különböző forrás értékelését szemléltetném. Az eltérések jól kivehetőek(figyelem, a http://bergsteigen.at általában mindíg alulértékel):

Hobbies, Sport, Story, Travel Kategória | Eisenerz, ferrata, Klettersteig, Pfaffenstein Címkézve | Hozzászólás

A HaHa egy D mínusz

Közzétéve 2011-08-14 | Szerző: Sztefanó

A Hans von Haidsteig a Bergsteigen szerint a keleti Alpok legkedveltebb gyöngyszeme. Nem is lehet e vidéken igazi kletterezö, aki még nem próbálta. Kihasználva a mai ragyogó napsütést pótoltam a mulasztást.

A kora reggeli ködbe burkolódzott Preiner Gscheidet elérve első problémám a helyes útleágazás meglelése volt. Mint kiderült, az egyenlet megoldása pofonegyszerű. Nem kell felmenni az Edelweißhütte előtti parkolókig, hanem már a kanyar előtt tanácsos félreállni, mert innen indul a megfelelő gyalogút (lásd a képet). Sajnos a német nyelvű kalauzok leírása alapján szinte lehetetlen eligazodni. Az út nagyrészt jelöletlen és így kizárólag a navigációs készülékemre hagyatkozhattam, jó sikerrel. Az első útjelző táblát a célegyenes előtti kanyarban fedeztem fel, majd a Bachingerbründl forrás jéghideg, friss vizével oltva szomjamat veselkedtem neki a beszálló előtti utolsó métereknek.

Népes kis csapat fogadott a fal alatt. A vasárnap meg a jó idő együtt megtették a magukét. Így a mászás is komótosra sikeredett. Semmi felfelé vágtázás. Türelmesen meg kell várni, hogy legalább két vagy három biztosítási pontra távolodjon el az előtted haladó. Ellenkező esetben ha zuhanna, könnyen magával sodorhat.

Az olvasottak alapján valami egészen kemény ferratát vártam és lelkileg fel voltam rá készülve, hogy eddigi ténykedésem legigényesebb kalandjába vágok bele. Ha négy tényezőt veszek összehasonlítási alapul, akkor a Haidsteig, hírét meghazudtolva, nem viszi el mindenben a pálmát. Alább jöjjenek a mutatóim és az általam végigjárt Kelttersteigek közül az adott pont szerinti nyerő (akarom mondani a legigényesebb):

kondíció – Franz Scheikel (C)
szellös kitettség – Hans von Haidsteig (C/D)
karizmok ereje – Bürgeralm (D)
technika – Bürgeralm (D) és Hans von Haidsteig (C/D)

Különösen a harmadik pontban veri a Bürgeralm az összes többit. A Haidsteig ebből a szempontból nem kifejezetten igényel fanyüvő termetet. Így vagy úgy, a HaHa egy rendkívül változatos, érdekes és látványos vállalkozás, mely inkább C/D és a D nehézségi fok csak egy nagy mínusszal jogos.

Még lenne egy apró figyelmeztetésem. A Fekete Madonnát elérve sokan úgy gondolják túl vannak a nehezén. Ez ugyan igaz, de ha az út további részét valaki netán diétás vándorlásnak képzeli, az nagyban téved. A falrajzon feltüntetett B nehézség erősen alulértékelt, és nézetem szerint helyenként határozottan inkább B/C. Nem is beszélve arról a biztosítás nélküli mászásról, mely a Fekete Madonna és az út felső szakaszán ismét meglelhető drótkötél között terül el. Esős, csúszós viszonyok esetén ez a Klettersteig nem vállható. GPS nyomvonalam a szokásos helyen letölthető.

Hobbies, Sport, Story Kategória | ferrata, Hans von Haidsteig, Klettersteig Címkézve | Hozzászólás

Bürgeralm Klettersteig, egy valódi “D”

Közzétéve 2011-08-06 | Szerző: Sztefanó

Még rövidre szabott szabadságom ideje alatt ki akartam próbálni egy vérbeli D típusú Klettersteiget. Miután a Wildenauert sikerült tartalékfeleslegekkel legyűröm, kíváncsivá tett, vajon meddig juthatok még el. A Bürgeralm jó jelöltnek bizonyult, mert probléma esetén, több ponton ki lehet szállni a buliból. A beszámolók a Bürgeralm Arena szakaszát egyértelműen kemény D-nek minősítik, és az útvonal többi része is bővelkedik hasonlóan igényes szakaszokban. Tudnivaló, hogy az Aréna rendes D vonala alatt fut Ausztria legnehezebb F kategóriájú vasalt útja. Természetesen álmomban sem gondoltam, hogy az oda vezető leágazásba tévedjek, elég volt nekem átizmozni magam a normál vonalon is.

Pénteken az Aflenz Kurort körüli völgyben ugyan még sűrű köd gomolygott, de a Bürgeralmon tökéletes verőfény örvendeztetett meg. A fenti parkolóba 9€ vám fejében lehet eljutni. Az utat vigyázó sorompó egy speciális érme bedobásával nyílik, melyet a közeli vendéglőben lehet megvásárolni. Az árban 4€ utalvány is van, melyet fenn a Bürgeralm bizonyos fogadóiban elfogadnak.

A beszállót könnyű megtalálni, mert minden kereszteződésben tábla jelzi a helyes irányt. Az ösvény kezdete (lásd képen jelölve; beszállás a bal oldalon) így eső után még kicsit nedves, csöpögős és csúszós volt, de néhány lépés után kiértem a napsütötte déli oldalra és száraz sziklafalon tornázhattam magam előre. Az egyes sziklafalakat összekötő sáros erdei út viszont továbbra is gondot okozott, mert a latyak beleette magát a bakancsom talpába és hiába tisztogattam, veregettem ki az agyagot a beszállások előtt, kétszer is sikerült megcsúsztam a falon. Ez elég kellemetlen volt, de nem kritikus.

Az útvonal jellege megegyezik az említett beszámolók leírásaival (pl. hegyvilág). Karizmok nélkül semmi sem megy. És ez nem csak a D szakaszra érvényes (lásd a képet, alul a gyilkos F áthajlás), hanem szinte végig az egész vonalon. Ez azért van így, mert a sziklafal kifelé hajlik, és a láb kapaszkodási pontjai szinte mindenhol beljebb vannak a kar fogódzkodóinál. Így nem csoda, ha a B/C szakaszok is nehezebbnek tűnnek a megszokottnál. Mire áttornáztam magam az Arénán, bizony ólommá váltak a karjaim. Úgy hittem viszont, hogy ezt a szakaszt legyűrve már nyert ügyem van, hiszen mindenképpen túljutottam a nehezén. Ez sajnos tévedés volt, mint később beigazolódott. A nepál híd előtt nem pihentem eleget, mely megbosszulta magát a Schlussdiagonale C/D vonalán. Kletterezésem kezdetétől számítva most először voltam kénytelen szembenézni azzal a kényes helyzettel, hogy ha még egy-két fogást csinálok, akkor mentem elfogy minden erőm. Na, mondom, lássuk, mit is kell tenni az ilyen szituban. A maradék erőmet tehát nem a minden ároni továbbjutásra használtam, hanem gyorsan becsatoltam magam a pihenő kantárba és néhány percig lógtam a mélység felett. Ez nagyon jót tett, mert így teljesen el tudtam lazulni és nyugodtan megvárhattam, hogy a karjaimba visszajöjjön az élet. Ez a mutatvány aztán olyan jól sikerült, hogy még a Gipfelwandon is felszaladtam, igaz tanulva az előzőekből, előtte egy nagyot pihentem az utolsó menekülő pont előtt.

Summa summarum, végre tisztában vagyok erőnlétem szabta korlátaimmal. Már nem volt olyan érzésem, mint a Pittentaler meg a Wildenauer megtétele után, amikor is az ösvények rövidségén sajnálkoztam. A különbség a Bürgeralm és az említett két Klettersteig között abban van (mindhárom D) hogy a Wildenauer csak pontszerűen, egy, legfeljebb két lépés erejéig kívánja meg a folyamatos erőkifejtést, a Pittentaler utolsó felszökő D szakasza pedig olyan rövid, hogy mire elfogyna az erőd, már fenn is vagy. A Bürgeralm viszont folyamatosan csapolja az erőrezervákat! A falon csak ritka a teljes lazításra alkalmas pont és a továbbjutás általában dinamikus, folyamatos lépések sorozatát kívánja meg. A kényszerű megállás, például átcsatoláskor, nem nyújt enyhülést, mert a stop is issza, folyamatosan szívja ki az izmokból az energiát. Ha valamiképpen le szeretnénk mérni alkalmasságunkat, akkor durván 25-30 fekvőtámasz meg 15-20 felhúzódzkodás (zsinórban) elég jó alapot ad a Bürgeralm falaihoz. Ha erre nem vagy képes, akkor jobb ha elfelejted az egészet Smile

Sport, Story, Travel Kategória | Bürgeralm Klettersteig Címkézve | Hozzászólás