A tartós, napsütéses idő beköszöntével végre elérkezettnek láttam a pillanatot megvalósítani egyik dédelgetett vágyamat, nekivágni az osztrák Alpok keleti fele egyik legigényesebb vállalkozásának, a Kaiser Franz Josef (KFJ) Klettersteignek. Szeretném előrebocsátani, hogy koromból fakadóan is tudatosan készültem, mégis meglepett a kaland keménysége. Különösen az első bevezető szakasz, a két áthajlással és egy hosszabbacska traverzzel bizonyult elvárásaim felettinek. Szerintem a vonalvezetés a D nehézség legfelső határát súrolja, D/E-hez közelít.
Nyomvonalam letölthetö, pirossal a Steig. |
… és a Kaiserschild felöl |
A felkészülésem része volta a HTL-Steig háromszori megmászása (kétszer tavaly, egyszer az idén tavasszal), illetve néhány hosszabb túra ezer méter feletti szintkülönbségek legyűrésével ahol séta helyett a megfelelő tempóra is ügyeltem. Ehhez hozzájöttek még a rendszeres kondíciós futótréningek (versenyek) és jó néhány mászó csarnokban eltöltött óra, ami így együtt is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy lazán, üdén és mosolyogva lépjek ki a Klettersteigből. A szomszédos Roßloch Höhle (D/E) Klettersteigre gondolni sem mertem már (több más hozzám hasonló sorstársammal egyetemben).
Aki mondjuk Bécshez közel, a Hohe Wandon szeretne ízelítőt kapni a KFJ igényeiből, annak azt ajánlanám, hogy mássza meg a HTL-t zsinórban legalább kétszer, de inkább talán háromszor. Azaz, szépen induljon el a Sonnenuhr parkolóból, karizmozza fel magát a Sky-Walkig, aztán sörözés illetve a vendéglő meglátogatása nélkül kavarjon le szépen a Völlreinsteigen a Wandfußsteigig és ismételje meg a mutatványt még egyszer teljes hosszában. Harmadszori repetíció esetén jogosult kilépni a második harmad utáni menekülőn. Közben (fontos) a hátán cipelje magával az egésznapi enni- innivalóját, vagy tegyen helyette cirka ötkilónyi ballasztot a zsákjába.
A KFJ jellemzően több okból is igényes. Először is, ez egy egész napos túra (9 sőt 10 óra a Hochblaserrel, megkerülve a Leopoldsteiner See-t!) és a magunkkal vitt enni- és innivaló miatt a szokásosnál nagyobb súly kerülhet a hátiszákba. Ez élményszerűen a karizmokat terheli. Másodszor, mivel csak kedvező időjárás esetén érdemes nekivágni (vajon ki szeretne a KFJ-on viharba, zivatarba keveredni), a déli fekvés miatt végig perzselő a nap, erős az ultraibolya sugárzás. Harmadszor, a Kletterstig az átlagosnál jóval hosszabb, legalább négy-öt órát tölthetünk el a falon. Negyedszer, a mészkő helyenként csak lazán ül. Kapaszkodókat keresve nem árt jól megvizsgálni a támpontokat. Nem nehéz akaratlanul is az alattunk haladókra jókora rögöket szabadítani. A Schwalbennest felett induló bevágásba (B/C – C) helyezett ösvényen különösen nagy veszélynek vagyunk kitéve.
A végletekig megnövekedett folyadékigény különösen az olyan izzadós típusokat érintheti érzékenyen, mint amilyen én is vagyok. A Grete-Klinger-i kalandomon tanulva most 3.5 liter folyadékkal felfegyverkezve veselkedtem neki a kemencének. Sajna már a felénél úgy érzem, rántottává égek, azonnal meg kellene innom minden tartalékomat. A fejem lehajtva látom, amint nagy cseppekben, akár az eső, hullik rólam a verejték.
Mivel az utam egyik további célja a Hochblaser (1771m), állandóan ott zümmög a fejemben a gondolat, hogy az innivalónak addig ki kell tartania, sőt az azt követő háromórás ereszkedésre is maradjon még legalább fél liter vésztartalék. Így aztán spórolok, és nem nehéz kitalálni, mi a vége. A verejtékkel a sók, és az olyan fontos elemek is távoznak a testből, mint a kálium meg a magnézium. Ergo félmagasságban görcsöt kap a bal kezem, illetve az alkarom. Az ujjaim nem nyílnak ki többé, hanem a tenyerembe befelé csavarodva maradnak.
Na, gondolom, ennek a fele sem tréfa, muszáj lesz innom, még ha mindjárt kiszívom az összeset is. Legalább félliternyi gyönyörűséges nedű elfogyasztása után, az ujjaim lassan kinyílnak és az Adlerhosrston eltöltött negyedórányi pihenő után sikerül rendesen továbbmásznom. Ez után a csírázó gyanakvás szegődik útitársamul, hogy tudniillik majd egy olyan szakaszon talál a markom cserbenhagyni, amikor csak azon lógok. De szerencsére ez mégsem következik be. Csak akkor tér vissza a görcs, amikor már kilépek Steigből és megkönnyebbülten kifújom magam. Mintegy emlékeztetőül, hogy eleddig remekül viselkedett, spontán ismét csukva maradnak az ujjaim. Ekkor ismerkedem meg Gáborral és Zoltánnal, nem sokkal utánam lépnek ki ők is a célban. Mutatom a kezem. De már tudom mi a megoldás, inni, eleget inni.
Hogyan lehet ilyesmit megelőzni? Inkább ősszel, hidegebb időben elindulni? Még több folyadékot vinni? Egy liter plusz nedű, az egyenlő egy kiló plusz súllyal a hátizsákban, ami definitív hátrány, hiszen annál nagyobbat kell minden egyes alkalommal fogni karizomból. Így utólag saccolva, személyemre szabva, legalább öt liter folyadékra lett volna szükségem, ami másfél kiló plusz. Jó kis dilemma. Egy más megoldás, hogy még az induláskor teve módjára beinni, de az esetleg más következményekkel járhat…
Három és fél liter tartalékkal végig olyan szomjas vagyok, hogy enni sem tudok, mert nincs nyálam. Fenn egy árnyékos helyen éhségemben ugyan beleharapok a reggel nagy gonddal elkészített szalámis szendvicsembe, de több mint a felét meg is hagyom, mert képtelen vagyok nyelni. Csak úgy működik a dolog, ha minden egyes falathoz egy-egy kortyot szippantok a tömlőmből.
A Hochblaserre a kilépőtől számítva még legalább egy óra a kaptatás. Minden végtagunkra szükségünk van a mászáshoz. Meg is jegyezem, hogy nem számítottam egy extra adagra gyakorlatozásra. A turistaút közben helyenként eltűnik egy-egy széles olvadozó jégmező alatt. Ez is meglep, nem gondoltam, hogy ebben a magasságban (1700m) még ennyi dac maradt a télből. Két választásunk van, vagy rámerészkedünk a hóra, vagy nagy ívben kikerüljük. Mindkét verzió működik. A csúcsra érve kiszívom az utolsó cseppeket is a tömlőmből. A kezem még most is rakoncátlankodik, amint a túrabotokat markolom. A hómezők miatt kissé aggódom a még ismeretlen lefelé vezető út miatt, utóbb is kiderül, felesleges volt.
Az ereszkedés viszont a szó minden ilyen jellegű értelmében kifejezetten meredek. El sem merem képzelni, hogyan lehet innen esős, csúszós időben lekecmeregni. Épségben semmiképpen. Helyenként a lefelé jutás legjobb módszere a hegy felé fordulni és rükvercben mászni.
A Hasenwilzing vadászkunyhónál spórolósan néhány korty vízzel jutalmazom magam a vastartalékból, nem tudván, hogy az erdő alján (cirka 1 óra járásnyira) majd bőséges kristálytiszta forrásvízben lehet tobzódni. A kunyhó alatt kezdődő árnyékos erdő segít valamelyest jól elviselni az állandó szomjúságot.
A fákon jobbára jól látható a teljesen elhanyagoltnak tűnő turistaút piros-fehér jelzése. Egy a kelleténél meredekebb lejtő tetején sajnos elvétem a jeleket. Ilyenkor a legjobb toronyiránt a GPS-re hagyatkozni, ami szerint araszolgatva visszatalálok a turistaútra. Megnyugtató érzés újra jelzésre bukkanni. A probléma része, hogy vihar döntötte fák gyakran és minduntalan elzárják az eredeti ösvényt. Olykor az akadályokat csak nagy ívben lehet megkerülni, ami nem okvetlen segíti a jó tájékozódást.
Végre egy csermelyen át vezet az utam és látom ám, hogyan csurog egy vékonyka szál víz egy picuri áthajlásról. Mindjárt kiiszom a flaskóm maradék tartalmát és megtöltöm kristályvízzel. Ekkor már tudom, hogy a szomjhaláltól végleg megmenekültem. A bevezető csermely után még egy nagyobbacska patakot keresztezek. Ezen annyira felvidulok, hogy mindjárt lerakom a cuccaimat és meg is mosdom benne. Felfrissülve, ragyogó kedvvel veselkedem neki az utolsó kilométereknek.
Közben még több a víz. Két más, szélesebb patakon is át kell gázolni. Mint a bibliai hét bő esztendő, igazi tobzódás a nagy szűkölködés után. Azzal a különbséggel, hogy itt most konkrétan a szűkek jöttek előbb.
Az út további része már nem tartogat meglepetéseket. Beszélgetünk Gáborral, Zoltánnal és Zsuzsáikkal. A lányok a turistaúton mentek fel a csúcsra, ott várták be a csapatot. A Klettersteigen többször is kereszteződnek útjaink, hol ők előznek le, hol meg én vagyok előttük, a szerint ki hol és mennyit pihen. Jól esik leülni velük egy sörre a Leopoldsteiner See keleti csücskén vendégekre váró Seestüberl árnyékos udvarán. Nélkülük, minden bizonnyal észre sem veszem és elgyalogoltam volna mellette.
Nos, tegnap, hazaérve, még úgy gondoltam, Kletterezésböl egyelőre elég lesz, de mostanra már újabb terveket szövögetek. Mindent összevetve ragyogó kaland volt. Ha még egyszer elindulnék a KFJ-ra, mindeképpen a rövidebb verziót választanám, azaz Hochblaser nélkül a kilépőtől balra vissza a biztosított turistaúton két óra alatt le lehet ereszkedni. Elvileg kisebb súlyt kell csak cipelni, és hüvösebb idöben 2-2.5 liter víz mindenképpen elégségesnek tűnhet (megelőző teveitatással).
Még megjegyezném, hogy a weben található falrajzok majdnem kizárólag Jetzschl-Rabl könyvéből származnak, aki hajlamos általában is alulértékelni. Kurt Schall Klettersteig Atlasza ezzel szemben egy-egy szakasz besorolását tekintve realisztikusabb, helyenként egy fél fokkal Jetzschl-Rabl feletti. A végső besorolásuk viszont azonos.
