Hegyi futás a Wienerwaldban

hermannskogel_warteA mára tervezett igényesebb kalandomat elmosta a délelőtti eső. Az időjárás jelentés nem tévedett. Virradatkor mégis felkeltem, hogy megtekintsem néhány releváns web-kamera felvételét. Valamennyi esőt és felhőbe merült hegycsúcsokat mutatott. Visszafeküdtem hát még szenderegni egy sort, miközben azon gondolkodtam, hogyan lehetne Ferencjóskázás után jó kondiban maradni.

A vasárnapom foglalt, de ha a mai szombat délután második felében a prognózis szerint valóban eláll majd az eső és előbukkan a nap is, nos, akkor, tenni kellene valamit. A választásom egy jóleső hegyi futásra esett. Fel a Herrmannskogelre. Ezt aztán meg is ejtettem, mert ma szinte órát lehetett volna a meteorológusok előrejelzése alapján állítani.

Cobenzl_2D
Nyomvonalam, letölthető
Cobenzl_3D
…ugyanaz plasztikusan, balra lenn a várost imitálva

Délután cirka 5 órára értem a Cobenzl névre keresztelt magaslatra, ahol van egy szép nagy parkoló és remek kilátás nyílik Bécs városára. A koraesti napsütésben élményszámba menő látvány. Futás közben aztán még többször is előbukkan a fák között. Egy kör 8.5 km, a szintkülönbség nem egészen 300 méter. A Hochblaser meglátogatása után ez elég diétásra sikeredettnek tűnt, mert mire éppen jól belemelegedtem volna, már vissza is értem a kiindulási pontba. Így szinte gondolkodás nélkül befordultam duplázni, hogy 17 km és kb. 600 m szintkülönbség illetve 2 óra 10 perc eltelte után úgy döntsek, hogy ennyivel beérem. Az ösvény kifejezetten élvezetes, majdnem végig árnyékos erdőben visz le és fel. A Herrmanskogelon akár a Habsburgwarteba (kilátó – a képen) is be illetve fel lehet futni.

Cobenzl_Elevation

A szintkülönbség

Hobbies, Sport, Story Kategória | Hozzászólás

A KFJ Klettersteig avagy Ferenc Jóska nyomdokain

A tartós, napsütéses idő beköszöntével végre elérkezettnek láttam a pillanatot megvalósítani egyik dédelgetett vágyamat, nekivágni az osztrák Alpok keleti fele egyik legigényesebb vállalkozásának, a Kaiser Franz Josef (KFJ) Klettersteignek. Szeretném előrebocsátani, hogy koromból fakadóan is tudatosan készültem, mégis meglepett a kaland keménysége. Különösen az első bevezető szakasz, a két áthajlással és egy hosszabbacska traverzzel bizonyult elvárásaim felettinek. Szerintem a vonalvezetés a D nehézség legfelső határát súrolja, D/E-hez közelít.

KFJ_2D
Nyomvonalam letölthetö, pirossal a Steig.
KFJ_3D_1
… és a Kaiserschild felöl

A felkészülésem része volta a HTL-Steig háromszori megmászása (kétszer tavaly, egyszer az idén tavasszal), illetve néhány hosszabb túra ezer méter feletti szintkülönbségek legyűrésével ahol séta helyett a megfelelő tempóra is ügyeltem. Ehhez hozzájöttek még a rendszeres kondíciós futótréningek (versenyek) és jó néhány mászó csarnokban eltöltött óra, ami így együtt is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy lazán, üdén és mosolyogva lépjek ki a Klettersteigből. A szomszédos Roßloch Höhle (D/E) Klettersteigre gondolni sem mertem már (több más hozzám hasonló sorstársammal egyetemben).

Aki mondjuk Bécshez közel, a Hohe Wandon szeretne ízelítőt kapni a KFJ igényeiből, annak azt ajánlanám, hogy mássza meg a HTL-t zsinórban legalább kétszer, de inkább talán háromszor. Azaz, szépen induljon el a Sonnenuhr parkolóból, karizmozza fel magát a Sky-Walkig, aztán sörözés illetve a vendéglő meglátogatása nélkül kavarjon le szépen a Völlreinsteigen a Wandfußsteigig és ismételje meg a mutatványt még egyszer teljes hosszában. Harmadszori repetíció esetén jogosult kilépni a második harmad utáni menekülőn. Közben (fontos) a hátán cipelje magával az egésznapi enni- innivalóját, vagy tegyen helyette cirka ötkilónyi ballasztot a zsákjába.

A KFJ jellemzően több okból is igényes. Először is, ez egy egész napos túra (9 sőt 10 óra a Hochblaserrel, megkerülve a Leopoldsteiner See-t!) és a magunkkal vitt enni- és innivaló miatt a szokásosnál nagyobb súly kerülhet a hátiszákba. Ez élményszerűen a karizmokat terheli. Másodszor, mivel csak kedvező időjárás esetén érdemes nekivágni (vajon ki szeretne a KFJ-on viharba, zivatarba keveredni), a déli fekvés miatt végig perzselő a nap, erős az ultraibolya sugárzás. Harmadszor, a Kletterstig az átlagosnál jóval hosszabb, legalább négy-öt órát tölthetünk el a falon. Negyedszer, a mészkő helyenként csak lazán ül. Kapaszkodókat keresve nem árt jól megvizsgálni a támpontokat. Nem nehéz akaratlanul is az alattunk haladókra jókora rögöket szabadítani. A Schwalbennest felett induló bevágásba (B/C – C) helyezett ösvényen különösen nagy veszélynek vagyunk kitéve.

A végletekig megnövekedett folyadékigény különösen az olyan izzadós típusokat érintheti érzékenyen, mint amilyen én is vagyok. A Grete-Klinger-i kalandomon tanulva most 3.5 liter folyadékkal felfegyverkezve veselkedtem neki a kemencének. Sajna már a felénél úgy érzem, rántottává égek, azonnal meg kellene innom minden tartalékomat. A fejem lehajtva látom, amint nagy cseppekben, akár az eső, hullik rólam a verejték.

Mivel az utam egyik további célja a Hochblaser (1771m), állandóan ott zümmög a fejemben a gondolat, hogy az innivalónak addig ki kell tartania, sőt az azt követő háromórás ereszkedésre is maradjon még legalább fél liter vésztartalék. Így aztán spórolok, és nem nehéz kitalálni, mi a vége. A verejtékkel a sók, és az olyan fontos elemek is távoznak a testből, mint a kálium meg a magnézium. Ergo félmagasságban görcsöt kap a bal kezem, illetve az alkarom. Az ujjaim nem nyílnak ki többé, hanem a tenyerembe befelé csavarodva maradnak.

Na, gondolom, ennek a fele sem tréfa, muszáj lesz innom, még ha mindjárt kiszívom az összeset is. Legalább félliternyi gyönyörűséges nedű elfogyasztása után, az ujjaim lassan kinyílnak és az Adlerhosrston eltöltött negyedórányi pihenő után sikerül rendesen továbbmásznom. Ez után a csírázó gyanakvás szegődik útitársamul, hogy tudniillik majd egy olyan szakaszon talál a markom cserbenhagyni, amikor csak azon lógok. De szerencsére ez mégsem következik be. Csak akkor tér vissza a görcs, amikor már kilépek Steigből és megkönnyebbülten kifújom magam. Mintegy emlékeztetőül, hogy eleddig remekül viselkedett, spontán ismét csukva maradnak az ujjaim. Ekkor ismerkedem meg Gáborral és Zoltánnal, nem sokkal utánam lépnek ki ők is a célban. Mutatom a kezem. De már tudom mi a megoldás, inni, eleget inni.

Hogyan lehet ilyesmit megelőzni? Inkább ősszel, hidegebb időben elindulni? Még több folyadékot vinni? Egy liter plusz nedű, az egyenlő egy kiló plusz súllyal a hátizsákban, ami definitív hátrány, hiszen annál nagyobbat kell minden egyes alkalommal fogni karizomból. Így utólag saccolva, személyemre szabva, legalább öt liter folyadékra lett volna szükségem, ami másfél kiló plusz. Jó kis dilemma. Egy más megoldás, hogy még az induláskor teve módjára beinni, de az esetleg más következményekkel járhat…

Három és fél liter tartalékkal végig olyan szomjas vagyok, hogy enni sem tudok, mert nincs nyálam. Fenn egy árnyékos helyen éhségemben ugyan beleharapok a reggel nagy gonddal elkészített szalámis szendvicsembe, de több mint a felét meg is hagyom, mert képtelen vagyok nyelni. Csak úgy működik a dolog, ha minden egyes falathoz egy-egy kortyot szippantok a tömlőmből.

A Hochblaserre a kilépőtől számítva még legalább egy óra a kaptatás. Minden végtagunkra szükségünk van a mászáshoz. Meg is jegyezem, hogy nem számítottam egy extra adagra gyakorlatozásra. A turistaút közben helyenként eltűnik egy-egy széles olvadozó jégmező alatt. Ez is meglep, nem gondoltam, hogy ebben a magasságban (1700m) még ennyi dac maradt a télből. Két választásunk van, vagy rámerészkedünk a hóra, vagy nagy ívben kikerüljük. Mindkét verzió működik. A csúcsra érve kiszívom az utolsó cseppeket is a tömlőmből. A kezem még most is rakoncátlankodik, amint a túrabotokat markolom. A hómezők miatt kissé aggódom a még ismeretlen lefelé vezető út miatt, utóbb is kiderül, felesleges volt.

Az ereszkedés viszont a szó minden ilyen jellegű értelmében kifejezetten meredek. El sem merem képzelni, hogyan lehet innen esős, csúszós időben lekecmeregni. Épségben semmiképpen. Helyenként a lefelé jutás legjobb módszere a hegy felé fordulni és rükvercben mászni.

A Hasenwilzing vadászkunyhónál spórolósan néhány korty vízzel jutalmazom magam a vastartalékból, nem tudván, hogy az erdő alján (cirka 1 óra járásnyira) majd bőséges kristálytiszta forrásvízben lehet tobzódni. A kunyhó alatt kezdődő árnyékos erdő segít valamelyest jól elviselni az állandó szomjúságot.

A fákon jobbára jól látható a teljesen elhanyagoltnak tűnő turistaút piros-fehér jelzése. Egy a kelleténél meredekebb lejtő tetején sajnos elvétem a jeleket. Ilyenkor a legjobb toronyiránt a GPS-re hagyatkozni, ami szerint araszolgatva visszatalálok a turistaútra. Megnyugtató érzés újra jelzésre bukkanni. A probléma része, hogy vihar döntötte fák gyakran és minduntalan elzárják az eredeti ösvényt. Olykor az akadályokat csak nagy ívben lehet megkerülni, ami nem okvetlen segíti a jó tájékozódást.

Végre egy csermelyen át vezet az utam és látom ám, hogyan csurog egy vékonyka szál víz egy picuri áthajlásról. Mindjárt kiiszom a flaskóm maradék tartalmát és megtöltöm kristályvízzel. Ekkor már tudom, hogy a szomjhaláltól végleg megmenekültem. A bevezető csermely után még egy nagyobbacska patakot keresztezek. Ezen annyira felvidulok, hogy mindjárt lerakom a cuccaimat és meg is mosdom benne. Felfrissülve, ragyogó kedvvel veselkedem neki az utolsó kilométereknek.

Közben még több a víz. Két más, szélesebb patakon is át kell gázolni. Mint a bibliai hét bő esztendő, igazi tobzódás a nagy szűkölködés után. Azzal a különbséggel, hogy itt most konkrétan a szűkek jöttek előbb.

Az út további része már nem tartogat meglepetéseket. Beszélgetünk Gáborral, Zoltánnal és Zsuzsáikkal. A lányok a turistaúton mentek fel a csúcsra, ott várták be a csapatot. A Klettersteigen többször is kereszteződnek útjaink, hol ők előznek le, hol meg én vagyok előttük, a szerint ki hol és mennyit pihen. Jól esik leülni velük egy sörre a Leopoldsteiner See keleti csücskén vendégekre váró Seestüberl árnyékos udvarán. Nélkülük, minden bizonnyal észre sem veszem és elgyalogoltam volna mellette.

Nos, tegnap, hazaérve, még úgy gondoltam, Kletterezésböl egyelőre elég lesz, de mostanra már újabb terveket szövögetek. Mindent összevetve ragyogó kaland volt. Ha még egyszer elindulnék a KFJ-ra, mindeképpen a rövidebb verziót választanám, azaz Hochblaser nélkül a kilépőtől balra vissza a biztosított turistaúton két óra alatt le lehet ereszkedni. Elvileg kisebb súlyt kell csak cipelni, és hüvösebb idöben 2-2.5 liter víz mindenképpen elégségesnek tűnhet (megelőző teveitatással).

Még megjegyezném, hogy a weben található falrajzok majdnem kizárólag Jetzschl-Rabl könyvéből származnak, aki hajlamos általában is alulértékelni. Kurt Schall Klettersteig Atlasza ezzel szemben egy-egy szakasz besorolását tekintve realisztikusabb, helyenként egy fél fokkal Jetzschl-Rabl feletti. A végső besorolásuk viszont azonos.

Hiking-Climbing, Hobbies, Sport, Story Kategória | Címkézve | Hozzászólás

A Göller

A Göller (1766m) három kiindulópontból is megközelíthető. Délről a Saugrabenon át (Lahnsattel, 922m), északnyugatról (Gscheid, 960m) és északkelet felöl Kernhofból (690m). A legkönnyebb és legrövidebb út az északnyugati. Télen hótalpas túrára is emez lenne a legalkalmasabb. Ma viszont inkább Kernhofból indultam, hogy cirka hat óra alatt (pihenőkkel együtt) összesen 15 km megtétele és 1160 m szintkülönbség legyőzése után visszaérjek a kiinduláshoz. Kernhofban sajnos nem találtam az ilyen helyeken szokásos túrázóknak szánt parkolót, ezért a főutcai Nah&Frisch élelmiszerüzlet előtt kényszerültem úgymond leverni a főhadiszállásomat. Vigyázat, a helyi fogadók előtt, mint azonnali nem fogyasztó, táblán hirdetett nem kívánatos jöttment vagy csak (úgy tűnik még nem jutott eszükbe, hogy a túrázok éhesen visszaérve esetleg mégis potenciális vendégek lehetnek).

Göller_2D
GPS nyomvonalam letölthető
Göller_3D
… és plasztikus ábrázolásban

A túra jellege kifejezetten alpesi. Az első rész a Göllerhütte menedékházig még túlnyomóan árnyékos fenyveseken át visz. Az innen számított második szakasz viszont már magashegyi környezetbe ágyazódott. Az ösvény szédületes mélységek peremén vezet, amolyan kicsinyített Grete Klinger-Steig. Szédülésmentesség és lépésbiztonság alapvető feltételek. A második szakaszon, kitéve az időjárás rendes viszontagságainak, érdemes odafigyelni az ultraibolya sugárzásra, mert még akkor is leéghetünk, ha a nap csak bágyadtan pislog a felhők mögül. Az arcomat és a nyakam elővigyázatosan be is kentem magas faktorú napozóval, de a karomra, gondolván már úgyis barna, nem tettem. Hát sajna enyhe paprikára égett.

Aki netán nem elégedne meg egyszerűen a Göller megmászásával, útba ejtheti a Kleiner Göllert (Kis Göller, 1673m) illetve továbbmehet a Terzer Göllerre (1723m, ott nincs csúcskereszt). Egy további alternatíva Robert Rosenkranz szerint, Gscheid irányában leszállni (a könnyebb ösvény) és egy kerékpárúton visszasétálni Kernhofba.

A délutáni órákra heves viharokat jósolt a meteorológia és miután semmi kedvem sem volt a csupasz hegygerincen villámokkal cikázni, ezért még a délelőtt a csúcsra kívántam érni, ami rendre sikerült is. A sötétszürke hasú viharfelhők később menetrendszerűen meg is érkeztek, de akkora én már a visszafelé vezető úton a Göllerhütte menedékháznál jártam.

Hiking-Climbing, Hobbies, Sport, Story Kategória | Hozzászólás

Hochstaff és Reisalpe

Egy egész napos, jó kondit igénylő, cirka 22 kilométeres túra, két csúcs megmászásával és összesen mintegy 1400 magassági méter leküzdésével. Kiindulópont a Kleinzell községi hivatala előtti parkoló (480 méter tengerszint feletti magasság). Az út az Ebenwald magaslaton át (1020 méter) először a Hochstaffra vezet (1305 méter) majd onnan egy nyergen át (1012 méter) a Resialpe csúcskeresztjéig (1399 méter). A vállalkozás időtartama 7 óra 30 perc beleszámítva egy kiadós eszem-iszom pihenőt a Reisalpe menedékházban.

Hochstaff_2D
Nyomvonalam (GPS letölthető)
Hochstaff_3D
…és plasztikus ábrázolásban

Idei téli hótalpas túrám alkalmával már volt szerencsém megismerni a Reisalpe hó-jég birodalmát az ott található menedékház téli szállásával egyetemben, ezért most különösen érdekelt, hogy vajon milyen benyomást tesz rám az életre kelt, fűvel-lombbal borított vidék. Februárban egyenesen az Ebenwald magaslatról indultam. Télen persze még a keménykedők is szívesen lemondanak a Schneidergraben árokban vezető extra kapatatóról.

A Hochstaff megmászása télen nem volt tervbe iktatva. Az útvonal e szakasza egy jól kitaposott, de hivatalosan nem jelölt ösvényen és hegyi legelők kerítésein át vezet. Korábbi látogatók, az orientálódást segítve, piros jeleket fújtak néhány kőre és fa kérgére, melyek már sápadoznak. A Hochstaff csúcsára nélkülük sem lenne túl nehéz feltalálni. Az út az átlagosnál meredekebb, ezért inkább illik a piros kategóriába besorolni.

Sajnos szólni kell az ipari civilizáció itt is jelenlévő és jól megfigyelhető szomorú pusztításáról. A Hochstaff élő húsába belevágtak egy csigavonalban a csúcs felé haladó, széles, durva szikladarabokkal jól megerősített erdészeti utat. Megállapításom szerint nehéz faipari munkagépek számára dimenzionálva. A növényzet zöldjétől radikális élességgel elváló útburkolat sárgás-vöröses színe valóban olyan, mint egy friss, gennyező sebhely. Jaj, neked Hochstaff, csendes, szép erdeidre szemet vetettek és hamarosan megritkíttatsz!

A Hochstaff tetején van egy rövidebb lankás gerinc, majd a csúcskereszt után ugyanolyan meredeken vezet az ösvény lefelé a nyeregbe (Kleinzeller Hinteralm) ahol elérem a téli nyomvonalamat és indulhat az újabb kaptató fel a Reisalpera. Bensőséges érzés felismerni a februári havas táj nyári verzióját, például az élesen jobbra forduló kanyart a terebélyes fával, melynek tövében a múlt alkalommal forró teát ittam.

A Reisalpe csúcsáról téli sítúrára különösen alkalmas legelőkön visz lefelé az ösvény, hogy később keletnek fordulva csavarodjon a Reisalpe alá és egy szakaszon újra kaptatósba váltson. A kerülő visszavisz a nyeregbe (Kleinzeller Hinteralm), majd innentől számítva a Hochstaff déli oldalán lényegesebb emelkedők nélkül ereszkedik vissza Kleinzellig.

Hiking-Climbing, Hobbies, Sport, Story Kategória | Hozzászólás

Két lehetöség közül válaszd a harmadikat

Észrevetted? Folyamatosan idétlen vagy legalábbis értelmetlen választások elé vagyunk állítva és elvárás szerint szinte kötelességszerűen, hol az egyik hol meg a másik táborba kényszerülünk beállni. Jobbra menjünk-e, avagy inkább balra? A konzervatívokra voksoljunk-e, avagy inkább a vörösökre? Legyen megengedett az abortusz, avagy mégsem? Legyen kötelező testnevelés az iskolában mindennap, avagy sem? És per pillanat itt van a nagy, de mégis teljesen értelmetlen dilemma: megszorítások (Austerity) avagy költekezés, mégpedig borsos kölcsönök árán is (Spending)? Közben szívünk mélyén, a zsigereinkben érezzük (már aki), hogy tulajdonképpen itt elsősorban a feltett kérdésekkel van a legnagyobb baj, mert balra, avagy jobbra indulsz, költekezel-e avagy megszorításokkal élsz, ez az út a végén minduntalan ugyanoda vezet, ugyanott lyukad ki.

A megoldás pedig, két alternatíva közül inkább a ki nem mondott, de a levegőben lógó harmadikat választani. Valószínű ugyanis, hogy sem a baloldali sem pedig a jobboldali út nem része a megoldásnak és a választási lehetőségek csupán csak egy nagy szemfényvesztés részei, a választás szabadságának a látszatát kívánják fenntartani egy olyan rendszerben, ahol az élet egyetlen előre meghatározott útja régen eldöntött és igazi gyökeres változásokban a hatalmi oligarchia nem érdekelt.

A nyugati demokráciákban a folyamat legjobb bizonyítéka például a választási színjáték. A valóságban a népesség túlnyomó része szempontjából teljesen mellékes, hogy mely párt nyeri meg a választásokat (demokrata, zöld, republikánus, szocialista, liberális vagy konzervatív). Elvileg és végeredményben csak személyi rosádákhoz vezet (ki kerüljön közel a húsosfazékhoz), de lényegi kérdésekben, a hatalmi rendszer pillérein, a természeti világhoz fűződő viszonyunkon, a Gazdasági Növekedés Mindenáron (GNM) tényén nem változtat, sőt, bárki nyerje is a választásokat, valamennyi sarkalatos ponton betonozni fog. Vajon mi változott pl. Németországban, amikor Jóska Fischer zöldjei ültek a kormányban? Ezért növekszik a folyamatosan a frusztráltak és nem választók tábora. Már nagy siker, ha a jogosultak legalább 30-40%-a az urnákhoz járul. Egyre kevesebben hisznek abban, hogy leadott szavazataik nyomán a világ dolgai, avagy személyes sorsuk változni fog.

Itt van más példának okáért az egykor még istenített Barack Obama, aki képes volt valamiféle nehezen definiálható kisugárzás birtokában egy egész világgal elhitetni, hogy ő majd mindenen változtatni fog. Az intő tanulság pedig, hogy tudniillik minden maradt a régiben, csak a színfalakra felaggatott drapériák változtak. A szegények és kisemmizettek sorsa és a dúsgazdag hatalmasok viszonyában a legkisebb eltolódást sem tapasztalható, sőt az otthonaikból kisemmizettek száma éppen Barack uralkodása alatt tetőzött. Az olajfaló finánckapitalizmus szereplői ugyanolyan mohón zabálják és pusztítják a természet kincseit, mint annak előtte. A CNN tényfeltáró riportsorozata alapján (Modern day slavery) barack ide alma oda, a transznacionális vállalatok a harmadik világban ugyanúgy bérrabszolgák és gyermekmunka alkalmazásával, maximalizálják a profitot, mint annak előtte.

image

Legújabban azt kívánják tőled kicsikarni, hogy Merkel megszorító intézkedései  követendőek-e avagy bátran lehet továbbra is hitelekből élni és amúgy franciásan költekezni. Nyilván, így vagy úgy, de mindkét út a pokolra vezet, tehát egyiket sem lehet választani. A civilizáció adott keretein belül minden bizonnyal igazat szólnak a szakértők (the experts) akik szerint megszorításokkal nem lehet GNM-t produkálni (naná!). És igazuk van azoknak a más gazdasági szakértőknek is, akik szerint a hitelek halmozása, az adóság buborék felrobbanása a nagyobb veszély. Akkor tehát merre, hogyan tovább?

A lényeg, hogy még ha a civilizáció önpusztító keretei között próbáljuk az egyenletet megoldani, nos, még akkor is létezik legalább egy teljesen nyilvánvaló harmadik út (tán több is). Különösen igaz ez, ha világunkat holisztikus szemszögből vizsgáljuk, és az élet egészét nézzük.

Ha tehát első nekirugaszkodásra kultúránk uniformizált kereti között maradunk, akkor sem jók a felkínált válaszok, hanem egy még meg nem nevezett harmadikat kell keríteni. Ehhez viszont, legalább nagyvonalakban meg kell érteni a probléma okait. Észre kell venni, hogy milyen egyoldalú és egyre gyorsuló az általános eladósodás üteme, miközben, a túloldalon ezzel egyenes arányban rendületlenül folyik a töke koncentrációja. Ez az egész tulajdonképpen a hivatalosan betiltott piramisjátékok elvén működik, mert a kamatozó (azaz exponeciálisan növekvő) adóság állományt az adós gyakorlatilag képtelen visszafizetni. Ez tehát egy csapda, amibe nem csak privátszemélyek, családok vagy társaságok zuhannak bele, hanem egész országok, népek és kormányaik (mint mondjuk Magyarország vagy Görögország).

A kelepce csalija a GNM víziója, miszerint az majd megold mindent. A pénzügyi piacok (bankok) elsődleges célja tehát, hogy minél többen forduljanak hitelért abban a reményben, hogy az majd hatalmas és örökös GNM-t produkál. A valós cél viszont (a kölcsönzök, általában köpnek rá, hogy lesz-e GNM a végén) egy függő viszony megteremtése és megszilárdítása a tehetetlenül kiszolgáltatott adós és uzsorása között.

A kamattörlesztésekből rendszeres befolyó összegeket pedig kimenekítik, spekulatív üzletek lebonyolítására használják, majd jövedelmeiket kifehérítik és adómentesen halmozhatják. Egy jó (harmadik) megoldás (a civilizáció jelen keretei között is) tehát az lenne, ha a törlesztett részleteket kivétel nélkül visszaforgatnák ugyanabba a gazdaságba, amely azt törleszti. Nem lenne szabad megengedni, hogy a kifizetett részleteket a nemzetközi pénzintézmények egyszerűen, mint nettó hasznot elvigyék, zsebre vágják. Nem kéne beletörődni, hogy a kimenekített milliárdok spekulatív megmozgatásával lefölözött tőke szem elől vesszen valamely adóparadicsomban. Nos, a nagy vagyonok adómentes elillanásának rendkívül szellemdús megoldásait kellene csak megakadályozni, mint arra már évekkel ezelőtt az Asoziale Marktwirtschaft c. könyv szerzői rávilágítottak.

image

Nem megszorításokban és/vagy újabb kölcsönök felvételének kétdimenziós behatárolt terében kellene tehát gondolkodni, hanem egy olyan tisztességes kapitalista rendszer kialakításában, ahol ugyan továbbra is bárki bármekkora haszonra szert tehet, de a nyereség utáni adó kivétel nélkül behajtható legyen és a tőke spekulatív mozgatásával ne lehessen vagyonokra szert tenni. Azt is meg kell adóztatni! Ez egy cukira jó harmadik válasz lehetne, és akkor még a forradalmár bélyegzőjét sem üthetnék rá senkire, hiszen ez nem baloldali, nem Marxista, nem is anarchista, hanem csupán csak egy tisztességes gondolat. A gond, hogy ennek a szónak, a mi kulturális köreinkben ismeretlen az értelme. Mint Derrick Jensen könyvében olvashatjuk “… az igazság forradalmi, ezért a hatalom birtokosai folymataosan hazudnak…”

Az igazi harmadik válasz pedig túlmutat a mai kórosan skizofrén rendszeren, mert alapjában véve, mint korábban ezt már két különböző oldalról is megvilágítottam, nem gazdasági növekedésre van szükségünk. Sőt GNM-re egyáltalán nincs szükségünk! Ami rettenetesen jól jönne, és amire mindenki vágyik, az egy tiszta, fenntartható és élhető világ, melyben nem a gazdaságnak, hanem az Életnek, a változatosságnak, a természeti világ szükségleteinek van elsőbbsége. Egy olyan világra lenne szükségünk, melyet Galeotto Marzio Mátyás udvarában tett látogatása után találóan feljegyzett, miszerint Magyarország vizei annyira tele vannak hallal, hogy a magyarok szerint a folyóknak csak kétharmada víz, mert a többi hal.

A fent említett állapot még néhány évszázaddal korábban nyilván nem csupán a magyar folyókra volt jellemző, hanem világszerte az erdőkre, az óceánokra és a tengerek élővilágára is. Valamikor a vándorgalamb (passanger pigeon) olyan nagy számban élt ezen a Földön, hogy egy raj fekete felhőként órákra eltakarta a napot. Mára hűlt-hamva, hírmondója sem maradt, mert színtiszta gazdasági érdekből kiirtották. Hasonlóan a többi, mára elfeledett fajhoz. A GNM a Dunából először csak a Vizát, majd mára a többi halfajt is effektíve likvidálta. Ugyan kinek számít, hogy unkáink sem fogják látni, tán már a bálnákat sem, meg a többi Vörös Könyves kihalófélben levő fajt.

Ez a szó is milyen civilizált! Azt mondja, kihalóban van, mintha csak úgy ripsz-ropsz gondolt volna egyet és magától halna ki. Mert nekünk, a mi kultúránknak nyilván semmi köze hozzá – sugallja az ilyen szóhasználat. Mert az igazság megkívánná, az irtás illetve a népirtás szó gyakori használatát, mely a GNM érdekében sem állatok, sem növények, de még emberi kultúrák előtt sem torpant meg még egyszer sem. A misszionáriusok magasra emelt krisztusi keresztje jelezte a fehér ember, a mi kultúránk vérengzését minden kontinensen, ahová csak betettük a lábunkat és GNM-et kezdtünk produkálni. Például úgy, hogy elsősorban gyorsan eltüntettük, azokat, akik vélhetően a gazdasági növekedés útjában álltak. Például az indiánokat (a “vadakat”), mert szülőföldjük gazdasági hasznosítása sok spekuláns felemelkedését alapozta meg. Ugyan ki törődött azzal, hogy ennek mi a pontos ára? A könnyáztatta ösvény, a Cserokik áttelepítése, az Irokézek kiéheztetése, a bölények kiirtása, a természetes környezet monokultúrává holdbéliesítése meg többi véráztatta kaland, bárhova is bököd is az ujjad a megpörgettet glóbuszon. A kérdés csak az, hogy mikor, milyen formában kerülünk mi magunk is sorra? Szerinted?

Humanity, soul, mind, News and politics Kategória | Hozzászólás

Az osztrák Grand-Canyon

Ez egy jéghideg, kristálytiszta ivóvízben bővelkedő, magasról lezúduló vízesésekkel gazdagon tarkított vadregényes túra, Alsó-Ausztria megszámlálhatatlan természeti szépségei között minden bizonnyal dobogós helyen. Erre a hosszú, 22 kilométeres kerülőre(cirka 7 – 8 óra) elvileg akár innivaló nélkül, de legalább egy megtölthető kulaccsal, pohárral felfegyverkezve is el lehet indulni, mert számtalan helyen van mód szomjoltásra a frissítő patakok és források csodálatos tisztaságú vizéből. Nyáron, nagy hőségben akár megmártózásra is nyílik alkalom az Ötscherbach egyik másik sekélyebb partján.

Az Ötscher hegység alatti mély árokrendszerbe (Ötschergräben) több ponton is be lehet szállni. Az én túrám speciel Wienerbruckból indul, az ottani kötélpark parkolójából és átvág a főárok majdnem teljes hosszán, majd egy nagy kört leírva a Vorderötscher menedékház érintésével visszavisz az Ötscherhias elnevezésű csomóponthoz. Itt, robajló vízesések felett, egy romantikus vendéglő várja egyszerű ételekkel is italokkal a látogatókat. Vigyázat, a kitett szigorú figyelmeztető tábla szerint saját elemózsia fogyasztása bűnös cselekedet, mely úgymond azonnali fejvesztést vonhat maga után.

A túra nagyjából három szakaszra osztható. Az első szakasz az Ötscherbach mentén visz majdnem egyenesen keletről nyugati irányban. Először is le kell szállni az árok aljára, mely körülbelül 200 méterrel van a kiindulópont alatt (Wienerbruck). A leereszkedés sziklába vájt kapurendszeren át visz az Erlachbodenig, ahol egy vízerőmű fémjelzi a legmélyebb pont elérést. Innentől számítva lassan, szinte észrevehetetlenül újra emelkedik az ösvény, míg a harmadik szakaszon, cirka 920 méter tengerszint feletti magasságban, azaz 100 méterrel a kiindulópont felett tetőzik.

Ötschergraben2D
Az útvonal (GPS letölthetö)
Ötschergraben3D
… és 3D-ben, jobbról az Ötscher

Az első rész az Ötscherhiason át a legnyugatibb ponton eléri a Greimelbachot (patak) és itt éles kanyarban keletnek majd délnek fordul. Az út nagyrészt pallókon, hidakon és művileg kialakított átjárókon, ösvényeken vezet, gyakran szédületes mélységek szélen. Izgága gyermekeket itt érdemes két-három méteres kötéllel biztosítani. Szédülősök óvakodjanak, mert jó néhány átívelésen sem korlát sem kapaszkodó nincs. Az első szakasz vége felé, egy helyen a tavaszi áradás elmosta a preparált ösvény gerendáit és a mintegy tízméteres szakaszon a változatosság kedvéért csak mászva tudok átügyeskedni (remélhetőleg majd kijavítják). A szakasz fő látványossága a túrázok nyakába friss permetet szóró Mirafall (vízesés), mely mintegy 90 méteres magasságból zúdítja az Ötscher olvadó jegét a mélybe.

A második rövidebb szakasz a Greimelbach mentén visz a Vorderötscher menedékházig észak-dél irányban. A túrázók körében évek óta kedvelt betérő az idén zárva marad, azt rebesgetik, tán örökre. A szakasz elején okvetlen érdemes minduntalan hátrafelé tekintgetni, mert a fák csúcsai felett egyszerre csak feltűnik az ez idáig rejtve maradt Ötscher magasztos, hóval fedett gerince. A látvány csodás, fenséges és ámulatba ejtő! Akár egy miniatűr Himalája, amint domináns tömegével rátelepszik a vidékre. Érdekes, hogy bár a Schneeberg magasabb (2000 m fölé nyúlik), addig az Ötscher a maga 1893 méterével tiszteletreméltóbbnak és optikailag mindenképpen hatalmasabbnak, mondjuk úgy, félelmetesebbnek tűnik. Ennek valószínű oka az lehet, hogy amíg a Schneeberg sziluettje gyengéd és sima, addig az Ötscher érdes, tarajos, vad és szilaj. A képeken jobb oldalról (keletről) a csúcsig vezető gerinc elnevezése is jól kifejezi a lényeget, Rauher Kamm, azaz Érdes Taraj.

A harmadik szakasz, nyugat-keleti irányban széles erdei úton kerüli meg azt a mintegy 1000 méteres hegyvonulatot, mely az árkot délről határolja. Az út végül eléri a Mühlbach mélységes medrét, ahol derékszögben ismét északra fordul az Ötscherhias felé. A harmadik szakaszon két különlegesség található. Az egyik egy ősrégi, valamikor favágók használta vízmalom, a második pedig egy kilátó az Ötscherhias fölött, mely egy rövidke “zsákutca” végében helyezkedik el. Innen fentről, madárperspektívából jól belátható a vendégfogadó, a vad, zúgó patakon átívelő híd és környéke. A harmadik szakasz beletorkollik az elsőbe és cirka egyórás meneteléssel érrk vissza a parkolóba. A túra utolsó része még egy próbatételre kényszerít, hiszen most 200 méteres kaptatón kell felfelé masírozni.

Napsütéses vasár- és ünnepnapokon egyáltalán nem ajánlanám az idelátogatást, mert a vidék vonzza a kirándulókat és esetleg nemkívánatos, tömeges libasorban menetelés lesz a vége, miközben a bécsi családok magukkal hozott kutya és macska faunáját is kénytelen leszel szemrevételezni. Aki kedveli az intim együttlétet a természet csodáival, ha teheti, inkább csak hétköznapon induljon útnak, akkor is mindjárt a kora reggeli órákban. Én is így tettem, kijelenthetem, jó sikerrel.

Hobbies, Sport, Story Kategória | , Címkézve | 2 hozzászólás

Ars gratia artis

Mióta krachol a hivatalos pénzügyi és gazdaságpolitika, egyebet sem lehet hallani, mint sóvárgást az új Megváltó, a Gazdasági Növekedés Mindenáron (GNM) után. A szakértők egymást versengve szak értik, hogy mitől indulhatna be végre a mennyei gazdasági növekedés Ferrari-motorja. Még a csapból is ilyesmi folyik manapság, ha kinyitod. Tulajdonképpen jobb nem odafigyelni ezekre a szakértelmekre, melyek tán szakmaiaik, de értelmet hiába is keresnél mögöttük.

imageHol van az a magát felvilágosultnak és a világ összefüggéseit értőnek nevező felelősségteljes közéleti személy, aki végre érdemben is felelőségre vonná gőzhenger kultúránk üzemeltetőit, hogy ugyan magyaráznák el, minek a gazdaság teljesítőképességét exponenciális függvény szerint növelni. Mi és mennyi a fenntartható egy ilyen függvényre épülő robbanásban (lásd az ábrát)?

Tudniillik leegyszerűsítve, a százalékokban kifejezett gazdasági növekedés, egy olyan időtartamot határoz meg, mely alatt a gazdaság teljesítménye megduplázódik. Albert Bartlett emeritus professzor előadásiból jól tudják a korán ébredők, hogy ezt egy egyszerű képlet segítségével lehet jól szemléltetni. Ha 70-et elosztunk a százalékokban kifejezett évi gazdasági növekedéssel, akkor megkapjuk években a gazdaság megduplázódásához szükséges időt. Ha teszem azt Kína növekedése 8%, akkor 70 osztva 8 = 8,75 év, tehát Kínában 9 év sem kell ahhoz, hogy megduplázódjon a gazdasági termelés összvolumene. Szerényebb 3%-os növekedés esetén 23,33 év alatt duplázunk, míg 2%-os növekedés 35 év alatt viszi végbe a megduplázódás csodáját.

wheat-and-chess3

Exponenciális függvény: duplázzuk meg a következő mezőre helyezett szemek számát. Az adott mezőn mindig egyel több szem lesz mint az előző mezők szemeinek az összege. Pl. 8 > 4 + 2 + 1

Chessboard
… valahogy így, … folytasd Disappointed smile

A jogos kérdés tehát, hogy kinek, vagy minek jó az, ha a gazdaság minduntalan dupláz? Kinek az érdeke olyan forgalmat lebonyolítani, melynek egyetlen ciklusa túlszárnyalja minden korábbi ciklus teljesítményeinek az összegét? Mintha legalábbis alapvetö természeti törvényszerüség lenne az, hogy az egészséges biológiai szervezet avagy valamely közösség igényei az idö haladtával minden határon túl növekednek. Számomra ez inkább a nagyon beteg, kóros sejthalmaz, a rák jellemző vonása.

A minta hasonló azon szörnyeteg csillapíthatatlan étvágyához, mely exponenciálisan gyorsulva, falja a természeti világ kincseit és hátul, ugyanilyen gyorsasággal rondít  környezetet terhelő váladékokat. A halálos, exponenciális színjáték egyedüli és kizárólagos haszonélvezője a hájréteg. Eközben a plebsznek ebadta kötelessége, hogy a szörny elé helyezze a zabálnivalót és mocskát eltakarítsa. Dolgozzon egyre soványabb dongával, egyre többet és gyorsabban! A a szörny nem éhezhet! Orrát ne facsarja bélsara bűze!

A szörnyeteg korábban, évszázadokon át, nógatás nélkül is hízott és növekedett. Segítség nélkül is bekebelezett mindent, belein könnyedén átpasszírozta az anyaföld paradicsomi gyümölcseit, hogy szürke, mérgező, agresszív, intoleráns, szabványosított monokultúrává változtathassa a világot. Egy ideje viszont beleütközött világa fizikai kereteibe és innentől kezdve étvágyát már csak művileg, egyre nagyobb hitelinjekciókkal lehet életben tartani. Újabb és újabb infúziók kellenek mind fizikai mind pedig zavarodott elmeállapota fenntartásához. Maradjon, olyan mint mindíg is volt! Ha kell, akár saját testéből is tépje ki a koncot, ha zsírja vastagodása történetesen úgy kívánja. Ha nem kapná meg a rendszeres kábítószer adagjait, netán még lecsillapodna és, szelídebb, takarékosabb, barátságosabb, kevésbé kártékony életmódra vetemedne (v.ö fenntartható). Éppen ezért megengedhetetlen, hogy ne tomboljon, hogy ne őrjöngjön tovább. Hiszen azért született, hogy elpusztítson mindent, mint a rákfene. Hogy növekedjen, mert a növekedés (l‘art pour l’art – Ars gratia artis) élete egyetlen értelme és célja, a minden korláton túlmutató végtelen növekedés önmagáért.

Humanity, soul, mind, News and politics, The Problem of Civilization Kategória | 2 hozzászólás

Ha május, akkor Millennium City Run

MCRunÖregember nem vénember, tartja a szólásmondás. Sőt, még valamelyest fejlődni is képes egy ilyen trotty, teszem hozzá én, vigyorogva és kifejezett örömmel nyugtázva. Mondom ezt, annak ellenére, hogy az igazi nagy áttörés azért még várat magára.

Tavaly vettem először részt ezen 10 kilométeres klasszikus futóversenyen és azonnal elnyerte a tetszésemet. Nem úgy, mint a rémes VCM. Itt hál’ istennek nincs fojtogató tömeg; idén körülbelül 250 résztvevő állt rajthoz. Stressz nélkül lehet a verseny helyszínére érkezni, mind tömegközlekedéssel (S-Bahn) mind pedig személygépkocsival. A Holmes Place nevű fitnesz-centerben kulcsra zárható ingyenes szekrénykék állnak a versenyzők rendelkezésére. Nincs illemhely mizéria. A verseny után lazán, tolongásmentesen és bérmentve zuhanyozni lehet ugyanitt. A pályán sem kell küzdeni könyökkel és bodicsekkel az előbbre jutásért. Ez itt valóban egészen más! A körülmények szinte már gyanúsan optimálisak. Mára még az ég is áldásosan beborult és a levegő hőmérséklete a futáshoz ideális 16 fokra hűlt le. A szél mérsékelt maradt, az eső lába bár csüngött, az ég csatornái nem eredtek le.

A titokban kitűzött minimalisztikus célomat sikerült elérnem. A tavalyihoz viszonyítva másfél percet javítottam az eredményemen és egyben áttörtem az 50 perces álomküszöböt, illetve túlléptem a 12 km/h átlagsebességet (= 05:00 perc/km). Konkrétan az elért időm 0:49:23 ami kilométerenként 04:56 .

Hobbies, Running, Sport Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Istenek imádata

A civilizáció minden korának megvolt a maga jellemzően megfellebbezhetetlen istensége aki, vagy ami előtt leborulni mindenkori kötelesség volt. Ellenszegülők és eretnekek tudjuk miként végezték. A jelen ügyeletes istenség neve Gazdasági Növekedés Mindenáron (GNM), így nagy betűkkel, megadva rendre a neki járó tiszteletet. Ennek hódol a tökjanik és vadbarmok széles, rongyagyú, destruktív gyülekezete. Természetesen úgy ma, mint minden más korban is, a megoldhatatlannak látszó problémákra kizárólag az istenség adhatja meg a zseniális választ. Nincs kivétel az informatika és az exponenciális önpusztítás korszakában sem. Mind a világ mind az EU és azzal együtt Magyarország, Görögország, stb. gondjai is varázsütésre elmúlnának, ha már végre beindulhatna a soha véget nem érő kétjegyű Gazdasági Növekedés. Mondjuk úgy, mint Kínában (bár minő szerencsétlenség, mostanra ott is csupán csak egyjegyűvé olvadt). Mert tudniillik minden Szakértő (figyeld meg, nagybetűvel, hogy emez gyalult agyúaknak is megadjuk a nekik kijáró tiszteletet) kapásból vágja a választ, ha megkérdezik, mi a megoldás.

GD*3180838 Shanghai Worst Air Pollution

Hát persze, a gazdasági növekedés! Mindenre! Népjólétre, munkahelyekre, profitra, bankárok örömére, brókerek hasznára. Nem tudtad? Ezért Szakértők! A GNM főpapjai ők, the Experts. Hirdetik az igét, szórják szerteszét a bölcsességet. Ezért káros spórolni is. Mert tudniillik gátolja a növekedést. A puszta gondolata egy Antikrisztus (The Austerity). Adóság egyenlő rabság! Ez kell nekünk. Többet és még többet költeni, hogy jól lakjon ez a szörnyeteg istenség, mely miután felfalta és kiirtotta az ősi ártatlan animista kultúrákat és az előtte le nem boruló népeket, most saját húsába kénytelen vájni fogait, mert az étvágya csillapíthatatlan. Ha már nincs bekebeleznivaló a távol keleten, vagy a déli féltekén, jöhetnek az izlandiak, a görögök, a magyarok, meg az írek. A konc tán nem olyan zsíros mind kellene, de ideig, óráig a jóllakottság illúzióját kelti a démon istenségben.

Amit a papság és lakájaik gyülekezete nem mond, hogy mi a GNM valós ára. Pedig elég lenne Kínára gondolni. Nem tudod milyen kristálytiszta arrafelé, Pekingben meg Shanghaiban a levegő? Egyenes olimpiai! És a folyók meg a tenger is gyönyörű, tele az ipar és az intenzív mezőgazdaság algásító gyilkos váladékaival. A természeti környezet is üde, nincs vele gond, ha már az erdőket kivágták és minden talpalatnyi földet megmérgeztek. Ugye Te is ezt akarod? A növekedést, ergo még több ipart, még több nehéz teherforgalmat az utakon, mert az, ami most van, tán mégis csak elhanyagolható. Még több aszfaltot, légkalapácsot és betont, végeláthatatlan dugókat, még több egészégre ártalmas gázt és füstöt, még több villanyt, szenet, gázt és olajt, még több lármát, zörgést, nyüzsgést és dübörgést, még több repülőt, helikoptert. Még több rabszolgaságot itthon és a harmadik világban. Még több gyermekkatonát, vérgyémántot, rezet és halat és még több elszegényedett nincstelen halászt, akikből ez a fenegyerek gazdasági növekedés jó kalózokat faragott. Még több ritkaföldfém kitermelést, még több okos telefont, mert az, amink van úgysem elég a nagy istenségnek. Nem elég neki, nem elég, NEM ELÉG!

Humanity, soul, mind, News and politics, The Problem of Civilization Kategória | Hozzászólás

Hirschwandsteig, Wachau

Még nem túráztam a Wachauban. Az itt rendszeresen megrendezett őszi futóversenyen ugyan már kétszer is indultam, ám a verseny hevében néhány tömény pillantáson kívül, aligha lehet az itteni borvidék szépségeire összpontosítani. Ezt tehát mindenképpen pótolnom kellett, annál is inkább, mert idei tavaszi túráival Robert Rosenkranz is felcsigázta az érdeklődésemet.

A holt szezont mindenképpen jól ki lehet egy ilyen Wachau-béli vállalkozással tölteni. Azért nevezem holtnak, mert az Alpokban most még felemás a nóta. Lenn tikkasztó a nyár, fenn meg még jeges lejtők lephetik meg a feljebbre vetődő turistákat. Hegyekben jártas ismerőseim is melegen ajánlották, biztos, ami biztos alapon, magamhoz venni a jégcsákányt meg a hágóvasat, ha a 2000-sek felé indulnék. Meséltek tavaszi kalandokról, amikor már mind a völgyben mind pedig a csúcson elolvadni látszott a hó, csak az oromra vezető árnyékos északi, északnyugati lankákat borította még jó vastagon a jégpáncél. Nos, egyelőre ilyenen hibrid túrára nem vágyom, marad hát úgy cirka május végéig a Hohe Wand meg a Wachau.

Hirschwand2D
GPS nyomvonal letölthető
Hirschwand3D
…és 3D ábrázolásban

Miből lesz a cserebogár alapon, végül is a tervezett túra nem sikeredett olyan diétásra, mint annak előtte elképzeltem. Alpesinek semmiképpen sem nevezhető a Wachau, de egy jó kis kaptatót, egy mini Klettersteiget (Hirschwandsteig A/B) plusz egy kilátót a Duna völgyére (Seekopf) mégis csak tud produkálni. Ezen kívül, ha rezzen az avar, rengeteg zölden-lilán csillogó gyíkot is meg lehet itt csodálni.

Remélem még az utánam érkezők is gyönyörködhetnek a tájban. Biztos nem vagyok benne. Az erdő ugyanis rettenetes száraz. Helyenként térdig lehet gázolni a zizegő tavalyi falevelek tengerében. Szinte naponta hallani egy-egy erdőtűzről olyan helyeken is, ahol korábban ilyen probléma sohasem adódott. Gondolhatod hogyan szörnyülködtem, amikor egy idősebb túrázó házaspár a Seekopf kilátó tövében uzsonna után nagy lelki nyugalommal rágyújtott. Komolyan mondom elhatároztam, hogy figyelem a tökfilkókat, és ha a szenvedélyük lángra lobbantaná az avart, valami nem túl romantikust teszek velük, még mielőtt nekiállnék oltani. Meg is vártam rendre, amíg elfújják a rohadt bagót és csak úgy folytattam az utamat, hogy meggyőződtem, a balfácánoknak nem sikerült felgyújtaniuk az erdőt. Nem kívántam összeszólalkozással elrontani a napomat, és kifejezetten nehezemre esett a néma szemtanú szerepe. Megboldogult Popper Péter vezette be az ilyenekre és a hasonszőrűekre a tökjani kifejezést. Hát kérlek, a tökjanikkal ott Kremsnél is el lehetne rekeszteni a Dunát.

Hobbies, Story Kategória | 1 hozzászólás

Stílszerű szezonnyitó

A szaharai eredetű áprilisi hirtelennyár úgy tűnik végleg berekesztette a téli szezont és lendületes iramban meghirdette a nyári túrázások kezdetét. Az Alpokban ugyan még 1600 méter felett hó van, de a Hohe Wand a maga 900-1000 méteres vonulatával elkülönül a zordon zónától. Úgy gondoltam tehát a via-ferratázást itt azonnal el is lehet kezdeni. imageVálasztásom a HTL Steigre esette. Készültem a találkozásunkra. Tavaly ősszel már kétszer is tiszteletemet tettem a HTL-en, de még egyszer sem mentem végig rajta folyamatosan, legalulról a legtetejéig. Hát most eljött az ideje. A kletterezö hegyi bakancs helyett rendes sziklamászó cipőben (La Sportiva Mythos) veselkedtem neki. Vettem magamnak egy ilyet, de nem a HTL kedvéért, hanem mert éppen egy tanfolyamra járok. Úgy gondoltam, ideje tanulni valamit az igazi profiktól is. Innen tehát a cipőváltás ötlete. A HTL egyébként is egy nagyon gyéren vasalt út. A vasalása gyakorlatilag csak a kifeszített drótkötélre szorítkozik, a sziklakontakt tehát garantált.

Nem sokkal 9 óra előtt érkezem a Sonnenuhr parkolóba, ahol már javában gyülekeznek a hegy szerelmesei. Könnyű tornacipőben indulok a Wandfussteig felé, a sziklamászó csuka a hátizsákomban szunnyad, abban ugyanis lehetetlen gyalogolni. Tombol a rügyfakasztó napsütés, miközben lágy szellő teszi elviselhetővé a kora reggeli meleget. A beszállóhoz érkezve elégedetten konstatálom, hogy egyedül vagyok, és a falban sem remeg senki ég és föld között. Lentről mustrálgatva a frappáns kis E áthajlást a sziklafalon, bevallom, kissé görcsbe rándul a gyomrom, mint ama diáknak, akit a szigorú matektanár éppen kihív a táblához. Tanító bácsi én készültem! Most nem részletezem, hogy miként, bár bizonyos körülményeket már megszellőztettem.

Szóval belebújok a mászó csukába, felveszem a „gladiátorszerelést” és rendre, tétovázás nélkül nekiveselkedtem. Épp az áthajláson tornázom át magam, mikor egy trió érkezik a fal alá. Szerencsére később sem érnek utol. Egyszóval megy rendesen a „spikkezés”. A fal tépi, szaggatja, szívja és szopta ki belőlem az erőt, a nap meg vigyorog amint patakokban csurog rólam a verejték. De mivel most betyárosan készültem (már mondtam ugye), a beülőbe sem kell magam sehol beakasztani, pihenni. A tanfolyamon gyakoroltaknak köszönhetően meglátom azokat a szakaszokat is, melyek alkalmasak rendes sziklamászásra. Ezeken a helyeken teljesen vagy részben el lehet engedni a drótkötelet és jó fogást lehet tapintani a sziklán (a biztosítás rendre becsatolva). A mászó cipő is inkább válik előnyömre, viszont akadtak olyan szakaszok, ahol rovátkás profilú talp tán jobb tapadást biztosított volna, bár ebben nem vagyok biztos. Két alkalommal ugyanis meg-megcsúszom egy-egy kikoptatott falrészen, de ezt sikerül jól és a legkisebb zavar nélkül kompenzálnom.

A teljes útvonalat kb. 1 óra 40 perc alatt tettem meg egy-egy szomjoltással egybekötött pihenővel a három közbülső platformon. Az elmúlt próbálkozásokkal ellentétben most nem csókolództam magam kékre, lilára a sziklán és a sípcsontom sem bánta a sztorit. Az optimális lábbeli valószínűleg a ferratás hegyi bakancs és a sziklamászó cipő közötti hibrid formáció lehet. Már láttam ilyeneket, csak az a kérdés, hogy a HTL-n kívül még hol lehetne hasznukat venni?

Megérkezve a tetőre mindjárt ledobtam magamról gönceimet és elterültem a mezőn. Legalább egy fél órán át süttettem magam a simogató napsugarakkal és egyszerűen csak élveztem a kilátást és örültem az élet pompázatos gyönyörűségének. Néha egy-egy sárkányrepülő árnyéka suhant át felettem. Rengetegen bontottak aznap égi vitorlát. Figyeltem a technikájukat, miként szállnak alá, majd egy ügyes fordulattal kihasználva a Hohe Wand tövéből felszálló meleg légáramlatokat, spirálformában újabb magasságokba lendítik magukat. Napenergiával hajtott körforgás. Mindaddig működik, addig lehet az égen libegni, amíg süt a nap.

Hobbies, Sport, Story Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Ha április, akkor VCM

Tavaly csak kibiceltem a Vienna City Marathon és olvasóimban kialakulhatott egy olyan benyomás, hogy akkori híradásomban személyes csalódásom miatt sem bántam kesztyűs kézzel, a rendezvénnyel. Nos, az idén, korai örömömre, újra rajthoz állhattam, bár indulásom az idén is, az előző évihez hasonló okokból kifolyólag, szalmaszálon függött és ezért a felkészülésem távolról sem volt ideális.

Tegnap aztán sajnos bebizonyosodott, hogy a tavaly kritizált trend egyáltalán nem javult. A tömegrendezvény megszervezésének és lebonyolításának a színvonala számomra negatív rekordot döntött. A VCM immár nem a lelkes hobbisportolókról szól, nem azokról, akik valamiféle teljesítmény elérésében érdekeltek, hanem a nagy gonddal, művileg körülrajongott sztárokról meg a városnéző bárgyú turistákról, akik ilyen perspektívából is szeretnék megtekinteni Bécs nevezetességeit. De legfőbbképpen persze a nyereségről, a profitról illetve hát a bevételek minden ároni növeléséről és ennek következtében a költségek lefaragásáról.

image

A fenti ábrán jól látható, hogyan alakult a VCM résztvevőinek a száma 1984-től. 2006-ban, első indulásom alkalmával még “csak” 24.000-en álltak rajthoz. Akkor, én ezt még valamelyest elviselhetőnek érzékeltem. Az idén, 2012-ben a több mint 36.000 futó kifejezetten túlterhelte a megadott, és évek óta fix kereteket, ha úgy teszik a hardwaret, amibe beleágyazták.

Becslésem szerint a felállított illemhelyek száma sem igazodott a megnövekedett igényekhez. A hat évvel ezelőtti, még valamelyest elviselhető 10-15 perces sorban állás a budik előtt, mára 35-40 percre növekedett. Rettenetesen cinikusan hangzott tehát a rajt előtt a hangosbemondóban elhangzott felhívás, miszerint a résztvevők szíveskedjenek ne az utcán elvégezni szükségüket, hanem használják az erre a célra felállított illemhelyeket. Miután az említett műanyagbódék megközelítése, főleg a hölgyek számára, eleve kilátástalan küzdelemnek ígérkezett, nem is lehet azon csodálkozni, hogy a rajt színteréül szolgáló Wagramer Strasse egy fekáliáktól bűzös kloákává vált egyetlen óra leforgása alatt. Eközben a szervezők, valamely, a város fölé néző kávéház nagy üvegablakú kilátójában üldögélve dörzsölgették a markukat. Annál is inkább, mert a nevezési díj az elmúlt hat esztendőben a duplájára emelkedett, miközben az úgynevezett goody-bag (résztvevői ajándékcsomag) tartalma feleződött.

A rendezvénynek az ilyen a túlzsúfolt feltételek mellett vajmi kevés köze van egy igazi futóversenyhez, hiszen itt inkább a váll-váll és könyök-borda elleni küzdelem jegyében zajlik a megmérettetés. Esetleges előzés csak kifejezetten nagy erőáldozat árán lehetséges, hol jobbról, hol pedig balról cikázva, kanyarogva, pillanatra felgyorsulva, meglódulva majd egy-egy a tömegen véletlenszerűen megnyíló résen át egy ideiglenesen felszabaduló folyosón át sodródva. A manőverek végeláthatatlan és kényszerűen véletlenszerű sorozata végigkísér. Esély sincs rá felvenni egy személyre szabott folyamatos tempót. Egy-egy kanyarban aztán olyan cudarul leszűkülhet a haladás keresztmetszete, hogy már lassítani sem elég, és itt-ott akár teljes megtorpanásra késztet az összegubancolódott embertömeg.

A célnak helyet adó Heldenplatz sem bírja már az ilyen strapát. A történelmi épületek kapui és átjárói közé veszélyesen nagy tömeg szorul be. A szirénázó mentőautó hosszú percekig képtelen a helyszínre érkezni, mert a tömeg hiába szeretne utat nyitni, nincs hová kitérni. Egy iszonyat! Meggyőződésem, hogy mindez addig fog folytatódni, amíg néhány résztvevőt egyszer halálra nem taposnak egy pánik nyomán kitört tülekedésben. Mert mindig történnie kell valaminek ahhoz, hogy leessen a tantusz. Érvek, belátás, józanész nem sajátja a milliókért bármire képes civilizáltaknak.

A sajtóban (pl. ORF) persze csakis megrészegült diadalról szólhat a híradás. Kritikus, józan hangvételű helyzetjelentés nem kívánatos. El tudom képzelni, miként vágná el saját karrierjét az az újságíró, aki ezt mégis szemtelenül megtenné. Csak azzal illik büszkélkedni, hogy mekkora bevételt jelent ez a fővárosnak és milyen gyönyörűen növekszik ez által a gazdaság.

Nos, én valószínűleg utoljára tettem tiszteletem ebben a káoszban és inkább majd szerényebb és kisebb rendezvények után nézek, ha versenyezni kívánok. Aki egy jól megszervezett, stressz nélküli maratoni futóversenyen szeretne részt venni, az véleményem szerint messziről kerülje el a bécsi VCM-t. A szervezők ugyanis jövőre még több versenyzővel számolnak – teljes realitásvesztés! Mondom mindezt annak ellenére, hogy a 2010-es fél maratoni eredményemet (1:57:04), az áldatlan viszonyok ellenére is tegnap sikerült 1:55:40-re javítani (ami viszont mégis jóval elmarad a személyes rekordomtól).

Utóirat: véleményem szerint a New York City Marathon feltételeihez hasonlóan itt is szükséges lenne a benevezéshez egy szerény teljesítményküszöb felmutatása. Csak így lehet a teljes lepusztulással fenyegetö rendezvényböl ismét rangos eseményt csinálni. A limitnek nem kell mindját elérnie a New York-i szintet. Félmaraton esetében 2:10 – 2:15 illetve a teljes távon a 4:40-4:45 körüli benevezési küszöb az idén legalább 4000-5000 korzózó blokkolót tartott volna távol.

Health, Hobbies, Running, Sport Kategória | Hozzászólás