Miután Almaleves megtért zen szerzetesi rangra emelt, szólni merészelek hozzátok az általa felvetett témával kapcsolatban. Gyorsan rájöttem, hogy írását nem elég csak kommentálni. Egy önálló poszttal vagyok kénytelen előállni. Teszem ezt annál is inkább, mert rettenetesen nagy hangzavarra gyanakszom. Majdnem mindenkinek van valamiféle, esetenként kusza, önhibáján kívül torza sikeredett elképzelése a boldogságról.
Jelen igyekezetem arra próbálja a nagyérdemű kitüntetett figyelmét felhívni, hogy komplex dolgokat is lehet köntörfalazás nélkül, egyszerűen és érthetően tálalni. Ha meg nem lehet, akkor még valószínűleg nem értek meg, nem ismerjük a megoldást. Ergo, úgy gondolom, ez érvényes a jelen téma kapcsán is. Jól megérthető magyarázatokért, nem okvetlenül kell elvont metafizikai szférák kacifántos ösvényeire tévedni.
A megértett dolgok egyszerű mivoltának igaz lényegét jól szemlélteti például a ptolemaioszi geocentrikus és a heliocentrikus világnézet összevetése. Mint tudjuk, az ógörög egy rettenetesen bonyolult rendszer, mely a bolygók látszólag hurkokat leíró mozgását (lásd a képet) próbálta valamiképpen alátámasztani. Ez nyilván nem vezethetett semmiféle egyszerű, sem pedig közérthető modellhez, valahogy úgy, mint ahogyan az élet civilizáció centrikus (vesd össze geocentrikus) értelmezése is csupa fennkölt hurkot vet oda is, ahol pedig az ilyenek nélkülözhetőek lennének.
A heliocentrikus világnézet egy csapásra feloldotta a ptolemaioszi modell összes görcsét és egy természetes, egyszerű és szép, főleg pedig mindenki számára könnyen megérthető magyarázattal tudott szolgálni, mely, nem utolsó sorban a gyakorlati megfigyelésekkel is tökéletesen harmonizált.
Hol van tehát egy ugródeszka, mely megszabadíthat a feloldhatatlan kacskaringók hálójából és az egész témát egy egyszerű, szép és mindenki számára felfogható alapokra helyezi?
A lényegi feloldás tulajdonképpen karnyújtásnyira van. A csapdába esett Homo Sapiens egyszerűen csak rettenetesen boldogtalan a civilizáció szabta kereteiben. Ezért feszegeti oly nagy elszántsággal az élet értelmét. Az én posztulátumom a civilizáció ártalmaitól (még) mentes természeti népek viselkedésformáiból és tudati állapotából indul ki. Aligha tagadható a tény, hogy az ilyen kultúrákban szinte soha nem fogalmazódott meg az élet értelmét megkérdőjelező, kétségbeesett érzésekkel vegyített vajúdás. Ezzel szemben, a civilizált ember szüntelenül a boldogság elérésére törekszik és úgy gondolja, arra tanították, a boldogság egy-egy különlegesen ritka felvillanás, egy oázis az élet egyébként természetszerűen szürke és értelmetlen sivatagában. A teret nyert téves felfogás lényege tehát az, hogy a boldogság permanens elérése lehetetlen és illuzórikus törekvés.
Azok tollából viszont, akik a természeti népek jó ismerői (pl. Robert Wolff, Alan W. Eckert, Daniel Quinn, Derrick Jensen, Vine Deloria Jr., Jean Liedloff, stb.), kiderül, hogy az ilyen közösségek a permanens boldogság állapotában éltek. A természetesen előforduló kétségbeesés, a csalódás és a düh csak időszakos és rövid mélypontok egy máskülönben eredendően boldog tudati állapot ráncaiban. Azt is mondhatnánk, hogy a mi civilizált életvitelünk grafikonja a természeti népek életvitelének és felfogásának a negatív lenyomata.
Téves felfogás, ezt úgy értelmezni, hogy a természeti népek az állandó örömmámor és a felhőtlen napsütés paradicsomában, afféle delíriumos kábulatban élik az életüket. Téves felfogás, úgy hinni, hogy csupa kedves és a kívánságaid telejésítését leső emberről van szó. Ez éppúgy nem igaz, mint amikor a matriarchátusról néhányan azt képzelik, hogy emez a patriarchátus pontos ellentettje. Gyakran találkozom azzal a tarthatatlan elképzeléssel, hogy a matriarchátusban a nő lenne az uralkodó. Amíg a patriarchátus a férfi, illetve az idősebb családfő tekintélyuralmára épít, addig a matriarchátus az egyenlőség elvű társadalom modellje, ahol férfi és nő, bár különböző feladatokat lássanak is el, mégis egyenrangú partnerek. Röviden, nincs alá- és felülrendeltség.
Fordítsunk tehát megkülönböztetett figyelmet a természetes boldogság definíciójára. A természetes boldogság egy olyan megnyugtató, stressztől mentes tudati állapot, melyben az egyén számára nyilvánvaló, hogy az ő személye fontos. A közösség számára, melynek egyenlő és egynragú tagja, fontos a munkája, a tudása, a tapasztalata, a puszta jelenléte, mert számítanak rá, és ha valami okból nem lenne, nagy űrt hagyna maga után. Az elv Dumas-i megfogalmazásban úgy szól, hogy “egy mindenkiért, mindenki egyért”. Amerika korabeli alapítóit annyira megragadta az elv teljes körű gyakorlatias érvényesítése, hogy az irokéz szimbólumok és hagyományok maradandóan beleágyazódtak az USA címerébe és alkotmányába. Itt írtam már róla. Nem véletlen, hogy az ilyen boldog közösségek túlnyomó többsége matriarchátusba szerveződött.
Ami tehát eredendően adott az ősi életforma közösségeiben, teljesen hiányzik a civilizációból, illetve annak pontos ellenkezőjét tapasztalhatjuk. Azt sulykolják belénk a születésünktől, hogy nem vagyunk fontosak! A társadalom egésze szempontjából senkik vagyunk! Lecserélhető, nélkülözhető vagy! Aki elmerül, még hullámot sem kelt a felszínen. Senkiben sem bízhatsz, individualista vagy, önzőnek neveltek, akinek a mindenütt jelenlévő, életre-halálra vívott konkurenciaharcban, egyes erejéből kell saját útját egyengetnie, és ha segítséget kap, biztos lehet, csak addig tart, amíg más karrierjét, hatalmi érdekeit, profitelvárásait jól kiszolgálja. Ebből származik a mindent megmételyező stressz, a létbizonytalanság, a (jogos) félelem a jövőtől, betegségtől, öregségtől, elesettségtől. Senki sem lehet biztos, ha valami okból hirtelen elfogy az ereje, talál-e gyámolítót, lesz-e aki hogylétét kérdezi. Lecserélhető Joker vagy csak, ezt hirdeti a fogyasztói társadalom kegyetlen követelményrendszere.
Alig lehet tehát azon csodálkozni, ha az erősödő, túlgerjesztett pszichikai, fizikai nyomás állapotában milliók és milliárdok teszik fel ugyanazt a kérdést az élet értelme felöl, mely, valóban, ezen határokon belül nehezen értelmezhető. Ha megelégszel Hollywoodban született példákkal, esetleg megnézheted az Apocalyptót (Mel Gibson film). Különös figyelmet szentelj ezúttal a nyomorult civilizáltak megváltásvárására és a még be nem hódolt törzs kedélyállapotára. Kit érdekel az élet értelme?
A témában komolyabb tapasztalatokkal alátámasztott elképzelés és válasz is fellelhető. Egyet említenék, Wilhelm Reich, Krisztus meggyilkolását. Az alábbi idézet a könyvből van(Mohari András fordításában):
„Ki lehet jutni a csapdákból. Ahhoz viszont, hogy az ember kitörjön egy börtönből, előbb el kell ismernie, hogy börtönben van. A csapda az ember érzelmi felépítése, az ember karakterének felépítése… A kijáratot jól láthatja mindenki, aki a gödörbe esett. Úgy tűnik, mégsem látja senki. Mindenki tudja, hol a kijárat. Úgy tűnik, mégsem indul el feléje senki. Mi több: Aki csak elindul felé, vagy aki csak feléje mutat, azt őrültnek, bűnözőnek vagy a pokol tüzére való bűnösnek kiáltják ki… Amint valamelyikük megpróbál kijutni, a többiek megölik”.
Sztefano-Space 