Sztefano-Space

Deutsche Fassung (Német verzió)

Az idén nyáron a Gölleren (1776m) jártamkor a völgybe visszafelé vezető úton szinte állandóan a képbe tolult a Göller testvére, az ugyan alacsonyabb (1670m), de taréjos, ridegebb és zordabb Gippel (lásd a képet). Nos, ha egyenes kínáltatja magát, szinte természetes elhatározás, hogy alkalomadtán meg kell látogatnom. Ez az alkalom éppen a mostani hétvégén, szombaton jött el.

A Göllerről lejövet a távolban mindíg szem előtt a Gippel

Számomra az időjárás mindig is első számú, kötelező figyelmet igénylő tényező. A legújabb nyugati front átvonulását a szombati nap második felére ígérte a meteorológia. Alsó Ausztriát a késődélutáni órákban éri majd el. Végül is, a délelőtti órákra előre jelzett többórás maradék napsütésből sajnos nem sok maradt.

Nyomvonalam letölthető

… és plasztikusan déli irányból

Az ég már akkor is komorodik mikor kicsivel nyolc óra után útra kelek a Zögernitz nevet viselő alpesi tanyáról. A turistaút északról csavarodik a hegygerincre, ami árnyékot vet az erdei kaptatóra, így a fényviszonyok nem okvetlenül lelket melengetőek. A csúcsra vezető piros jelzésű közönséges turistaút (Triebsteig) helyett a Schwarzauer Gippelen illetve a Gippel taréján át vezető, kékkel jelzett, igényesebb és hosszabb variánst választom.

Úgy tűnik, a nagy csendben, erre még a madár sem jár. Tehát ismét csak szálegyedül masírozom felfelé. A Gippelt megcélzó túra rengeteg hasonlóságot mutat az Érdes Taréj (Ötscher) jellegével. Először is mindkét esetben egy északi kaptatón kell feljutni az alapállást megtestesítő hegygerincre (Preinecksattel). A verejtéket fakasztó bemelegítő után következik a túra fénypontja, a kelet-nyugati irányba történő kapaszkodás a taréjon. A Gippel esetében ez a Schwarzauer Gippelre vezető jócskán meredekre sikeredett ösvényt jelenti, mely egészében mégsem éri el az Ötscher taréja nehézségi szintjét.

A Schwarzauer Gippel (1605m) egy csúcskereszt nélküli, törpefenyőkkel benőtt jellegtelen hegyorom. Az út további része a Gippel hegyvonulat gerincén, akarom mondani taréján vezet, melyet jobbról néhányszáz méteres szakadék, balról pedig a mindenütt jelenlévő törpefenyők tarkította, kifejezetten meredek hegyoldal szegélyez. A látvány felemelő! Mindenképpen megéri a kimerítő kapaszkodás fáradalmait. A távolban ott trónolnak egymás mellett, balról jobbra, közvetlen célom a Gippel, mellette a Göller majd kissé távolabb az Ötscher. Jól kivehető az Érdes Taréj sziluettje, a két héttel ezelőtti túrámra emlékeztet.

A távolban az Ötscher, az előtérben a szivárvánnyal

Némi bonyodalom, amikor a Schwarzauer Gippel csúcsa alatt elkezd csöpörögni az eső. Úgy érzem elárultak a meteorológusok, és a front néhány órával korábban érkezik az előre jelzettnél. Már-már nyúlnék a hátizsákomban mindig ott szunnyadó esőkabátér, amikor hirtelen alábbhagy a csöpörgés és egy gyönyörű szivárvánnyal engesztelnek ki a hegy szellemei (lásd a jól sikeredett képet).

A cirka egyórás taréjvándorlás egy kurta nyeregben (Gippeltörl) ér véget, pontosan ott, ahol a standard turistaút (Treibsteig) kiér a Gippel gerincére. Az ide érkező újoncok minduntalan elcsodálkoznak a magányos fa törzsére erősített sárga postaláda meghökkentő látványán. A Treibsteig a nyeregbe ékelt hegyi legelőn felállított kunyhóhoz vezet (Gippelalm), mely a legeltető szezonban fogad vendégeket. Most, már csupán csak a tehéntányérok maradványai emlékeztetnek a nyári kolompcsengésre. A teheneket az említett Treibsteigen hajtják évente le és fel.

A postaládás nyeregből még jó félórás kaptatató a Gippel csúcsa. Az ég egyre zordabb arculatát mutatja. A déli szél is élénkül és a nap korábban még rövid időre előbukkanó arcát szinte áthághatatlan mélyszürke fellegek blokkolják. Kissé elbizonytalanodom, hogy a kilátásokat figyelembe véve, még vállaljam-e a csúcs végső ostromát, vagy inkább bandukoljak lefelé az arra kínálkozó Treibsteigen. Végül is ösztönszerűen elindulok felfelé, számolva azzal, hogy minden pillanatban a nyakamba kapom az ég nedves áldását. Mégsem hátrálhatok meg ilyen közel a célhoz!

A körülményektől ösztönözve friss lendülettel veszem a Gippelre vezető utolsó métereket. A csúcson már-már viharos erővel söpör a déli szél, ezért ott, az erre szántnál rövidebben időzöm. Mission (nearly) completed! Ellazulok, és már ereszkedem is komótosan visszafelé a pirossal jelzett úton.

A postaládánál tartok egy elemózsiaszünetet, számolva azzal, hogy bármely pillanatban teljes erejével rám tör a front. Szinte már-már csalódom, hogy a vártnál enyhébben lejtő, kellemes vonalvezetésű Treibstegen lefelé araszolva visszamosolyogja magát a nap az égre. Hirtelen, szinte a lukas semmiből, kellemes későnyári napsütésben bandukolok, tudatosan lassítva és teli tüdővel élvezve a jutalom időt.

Alig érek vissza Zögernitzbe, alig indulok el hazafelé, amikor tényleg eléri a megjósolt front a vidéket. Mire hazaérek, már sűrűn esik. Mázlim van az idővel.

Gippel VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Auf dem Gippelkamm

Zurück zur ungarischen Fassung

Im heurigen Juni war ich das erste Mal auf dem Göller. Talwärts ist mir dann ständig der ziemlich grau-raue Mauerband des niedrigeren Göller-Geschwisters Gippel ins Gesichtsfeld geraten (siehe Bild oben). Der unausweichliche Blickkontakt hat mich schon damals zur Entscheidung animiert, bei nächster Gelegenheit diesen Berg in Ansturm nehmen zu wollen. Nun, der Tag der Wahrheit ist auf den letzten Samstag gefallen.

Ich wollte das angesagte sonnige Vormittag vorm Wetterumbruch zum Gipfelsturm nutzen und dabei noch einige kostbaren herbstlichen Sonnenstunden tanken. Dieser Plan ist leider nur teilweise aufgegangen. Der Berg konnte ich zwar bezwingen, aber das Wetter wollte sich ganz und gar nicht an die Vorhersagen halten.

Bereits bei Zögernitz, wo ich meine Tour starte, sammeln sich dichte graue Wolken am Himmel. Keine Spur von Sonnenschein. Im Gegenteil, es schaut so aus, als ob der Kaltfront in den nächsten Minuten auf die Gegend herabbrechen möchte. Ich vertraue aber dem dem populären ORF Wettermann, der mir noch Gestern mindestens 6 bis 7 Stunden sonnigen Vorsprung versprochen hat.

Zum Aufstieg wähle ich den längeren, blau markierten Weg über den Schwarzauer Gippel und die Gippelmauer. Sichtlich bin ich selenalleine. Der steile, schattenseitige Wald-Pfad gebettet in eine graue Wetterumgebung drückt deutlich meine gestrige enthusiastische Stimmung. Ich hoffe, dass bis zum angekündigte Regen wenigstens das Gippeltörl erreichen kann. Im schweißtreibenden Aufstieg zum ersten Checkpoint, dem Preinecksattel vergesse ich komplett auf das Wetter und erst vom Schatten des Kammes herausschlüpfend mit dem lebhaften Südwind konfrontierend schaue ich wieder empor zum unverändert dunklen Himmel.

Eine kurze flache Strecke am Grat der Gebirgskette gibt mir einige wenige Minuten Schnaufpause bevor es noch härter wird. Der Aufstieg zum Schwarzaue Gippel gestaltet sich unerwartet steil und anstrengend. Somit gesehen hat diese meine Tour gewisse verblüffende Ähnlichkeiten mit dem vor zwei Wochen durchgeführten Tour über den Rauhen Kamm (Ötscher). Beide Abenteuer starten mit einem steilen nördlichen Aufstieg im Tannenwald zum Grat wonach der eigentliche Kernaufschwung am Kamm in Ost-Westliche Richtung erfolgt. Diesmal ist es aber keine wirkliche Kletterei dabei, sondern eher nur am Rande einer Kletterei liegender Steilaufstieg.

Unglücklicherweise erwischt mich ein leichter Regen direkt vorm Ausstieg am Schwarzauer Gippel. Der ungewollte Segen dauert aber nur wenige Minuten. Mit einem echt schönen Regenbogen aufgezogen direkt vor der Kulisse des entfernten Ötschers zeigen mir die Geister des Berges ihre ultimative Gutmütigkeit (siehe Bild oben). Es kommt dann noch besser, weil auch die Sonne für eine kurze Stunde durch die Wolkendecke kriecht und dadurch ich auf einmal gut gelaunt, erleichtert und voller Elan über den Kamm marschiere. Ich wage sogar die tiefen Blicke in das weit gelegene Tal länger zu genießen. Ich glaube sogar Zögernitz und den dorthin führenden Abstieg geortet zu haben

Das Gippeltörl erreichend verschlechtert sich das Wetter rapide und ich denke sogar an einen Abbruch und leibäugle mit dem sofortigen Abstieg über den Triebsteig. Hier verblüfft mich kurz das auf einem Baumstamm montierter gelber Postkasten, von dem ich schon mal gehört habe. Interessanterweise, während meine Gedanken mit der unliebsame Folgen eines dichten Regens spielen, meine Beine tragen mich unbeirrt weiter über den rot markierten Weg zum Gippelgipfel. Es ist wie ein Transzustand. Mit zügigen Schritten, beinahe im Eiltempo erreiche ich in einer knappen halben Stunde den stürmischen Gippel mit dem Gipfelkreuz. Mein Plan war ja hier meine Jause mit Panoramakulisse zu genießen, jedoch von dieser Vorstellung nehme ich schnell Abschied, da der Wind unangenehm reißend ist.

Somit, nach einigen Fotos und genussvollen Blicken steige ich ab zum Postkasten am Gippeltörl, wo ich die verlegte kurze Jause einnehme. Es ist zwar auch hier windig, jedoch kein Vergleich zum stürmischen Gippelgipfel.

Der Abstieg über den unschwierigen Treibsteig gestaltet sich äußerst angenehm und freundlich. Entgegen Erwartungen bricht (noch) keine Kaltfront ein. Im Gegenteil. Für eine weitere Stunde kommt sogar die Sonne heraus und ich verlangsame meine Schritte um das prächtige Herbstwetter voll zu genießen. Ein gut gelungener Abschluss.

Unterwegs nach Zögernitz ärgere ich mich noch über die breiten, autobahnartig gestalteten Forstwege, die in das lebendige Gewebe des bewaldeten Berges brutal hereingeschnitten worden sind. Es schmerzt mich die Vorstellung solcher zerstörerischen Kraft, insbesondere weil sicherlich auch hier um das Erwirtschaften von Profit geht, und weniger um das Wohl des Waldes und der Menschen. Das würde nämlich merkbar anders ausschauen.

Auf dem Heimweg erwischt mich dann mit dichtem Regen die angesagte Kaltfront. Habe ein echtes Glück gehabt.

Már nagyon viszketett a tenyerem. Hetek óta nem markoltam valami jó kis fanyüvős drótkötelet. Így aztán pénteken a késődélutáni órákban leugrottam a Hohe Wandra, hogy nekiessek a környék egyik legpompásabb D/E kletterező csemegéjének, a HTL Steignek.

Legnagyobb meglepetésemre a Sonnenuhr-Parkolóban alig lehetett szabad helyet találni. A kora őszi kellemes, napos időjárás nyilván sokakat ihletett hasonló gondolatra. A Wandfußsteighez vezető rövid kaptatóra érve mindjárt észrevettem, hogy néhányan éppen tornázzák fel magukat a falon. A beszállónál szerencsére nem volt dugó. Úgy tűnik, az ilyen kései órában csak a terepet jól ismerő hegymászók vállalkoznak egy-egy rövid sportos teljesítményre. Számolgatok. Ha a múltkor 1 óra 20 perc alatt végeztem és a leereszkedés a Völlerinsteigen cirka 40 perc, akkor durván két órával naplemente előtt még el lehet indulni. Jó időben vagyok tehát.

A múltkori tapasztalatom alapján a beszállónál ismét csak sziklamászó csukát húzok és a tornacipőmet a hátizsákba pakolom. Mindjárt feltűnik egy újdonság, mely a tavasszal még nem volt. A Klettersteig szakaszait megszámozták. A sziklához erősített fémlapocskák színei pedig a Klettersteig részerei utalnak. Az alsó részen sárga a számozás, a középső részen kék, majd az utolsó részen pirossal jelzik a szakaszokat. Így, a hegyi mentőknek nyilván könnyebb megtalálni a bajba jutottakat. Elképzelem, egy-egy riasztás után vajon hány alkalommal kellett keresgélni a rászorultakat, mire végre elhatározták, a Drachenwandon és a Kaiser Franz Josef Steigen már korábban alkalmazott számozásos módszert. Ezután, a HTL-en a 140-es szám (hegyi mentők) felhívása után csak annyit kell még mondani, hogy mittudomén, “segítség: kék hatos”, vagy “piros négyes”. Nem árt tehát legalább a színeket meg a számokat egytől tízig németül megtanulni. Akkor a segélykérés így hangzik, “hilfe: blau sechs” vagy “hilfe: rot vier”.

A legalsó, azaz a sárga rész a leghúzósabb. Itt helyenként rettenetesen nagyot kell fogni a drótkötélen, hogy feljebb lendülhess. Tulajdonképpen még most negyedik alkalommal is elcsodálkozom, a műfaj kivételes igényességén. Ehhez képest a középső kék szakasz jóval könnyebb és lazábban vehető. Itt a kar is megpihenhet, mert fele akkorát sem kell fogni és a változatosság kedvéért a sziklán is lehet jó fogódzókat találni.

Az utolsó, piros szakasz ismét húzósabb, de szerintem nem éri el a legalsó rész keménységét. Nagy figyelmet igényel egy cirka alig két méteres traverz a nyíllal jelzett helyen (lásd a képet), mert a szikla olyan csúszós, annyian koptatták már, hogy még száraz idő esetén sem nyújt elég súrlódást a cipőtalpnak.

Rekord idő alatt érek fel a platóra: bruttó egy óra és nyolc perc. Kicsit szusszanok, majd átöltözöm és nyugodt tempóban 30 perc alatt lemasírozok a Völlerinsteigen. Apropó, a Völlerint is szanálták. Újrafestették a turistaút zöld jelzését, jó néhány szakaszon új, műanyag burkolatú drótkötelet feszítettek ki fogódzkodónak és ezen kívül még fagerendákkal és egy helyen sziklába fúrt U vassal biztosítottak sima felületű sziklarámpákat.

Tavaszi túrám leírása, mely az Ötscher alatti árokrendszerben vezető útvonal szépségeit próbálja ecsetelgeti, az egyik legnépszerűbb bejegyzéseim egyike lett. A kattintások számát tekintve aranyérmes helyen, magasan ver minden más bejegyzést. Nos, már akkor, ott, az árok mélyén (lásd az alábbi képet) elhatároztam, hogy ezt a lentről oly nagy tiszteletet parancsoló, sőt, egyenesen félelmetesnek is nevezhető taréjt, egy szép napon majd megmászom.

Az Érdes Taréj (Rauher Kamm) jobbról visz fel az Ötscher csúcsára (ez év májusi felvétel)

Persze nem heveskedve, hanem előtte jól felkészülve. A Schneeberg (Herminensteig, Nandlgrat és Novembergart) kiváló helyszínnek bizonyult ahhoz, hogy hasonló arculatú és kitartást igénylő terepen kóstolgassam az ilyen jellegű túrák ízét.

A vállalkozás nagy napja, a tegnapi vasárnapra esett. Mázlim van az időjárással. Szombaton még borús, esős idő riogatta az Ötscherre kívánkozókat, de az éjjel a front elhúzta a csíkot és az előrejelzésekkel összhangban elsőrangú túraidőnek adta át a helyét.

Kora reggel, amikor elindulok, a pirkadó nap sugarai még sűrű, egybefüggő és sötét felhőzet kulisszáit tárják elém. Ez sehogyan sincs ínyemre, mert tudom, hogy az Ötscher csúcsa a Rauher Kammal egyetemben felhők függönye mögé rejlik majd. Eszembe jut, hogy zöldfülű újoncként, ködös időben a nagyon egyszerű Fadensteigen is majdnem elvesztettem a jelzett nyomot. Ehhez képest az Érdes Taraj mégiscsak komolyabb vállalkozás, bár utólag úgy tűnik a tájékozódás, az Ötscher-gerinc relatív keskenysége miatt mégiscsak könnyebb.

Úgy határozom tehát, hogy köd esetén óvatos leszek és a józanészre hallgatva akár el is halasztom az ostromát. Később, nyugati irányban autózva aztán egyre gyakrabban tűnik elő az ég kékje. Sajnos Scheibbs körül ismét sűrűsödik a felhőtakaró. Lackenhofban kétarcú időjárás fogadott. Északnyugati irányban mosolygós napsütés, míg kelet, délkeleti irányban, az Ötscher párafoltokba burkolódzva.

A jó szerencsében bízva fél kilenckor indulok el. Hallom, amint a kétüléses kötélpálya, mely az Ötscherschutzhausig (menedékház) viszi fel a látogatókat, tülkölve kezdi meg menetrendszerű üzemét. Reménykedem, hogy valamikor a délután folyamán én is vendége lehetek majd a libegőnek, csak éppen fordított irányban.

Az út a beszállóig Raneck és Bärenlacken érintésével, északról közelíti meg az Ötschert. Itt-ott előbukkan az Érdes Taréj, sajnos mindvégig ködpamacsokba ágyazva. Bärenlacken (934m) egy kereszteződés, ahol megkezdődik a verejtéket fakasztó kaptató a gerince felé. Úgy tűnik, nem vagyok szálegyedül, mert mind előttem mind mögöttem haladnak sorstársak a cél felé. Utolérek egy látszatra is rosszul felszerelt háromfős csapatot. Csak az egyiküknek van egy sovány hátizsákja, lehetetlen, hogy a csapatnak elég innivaló legyen benne. Meg is kérdem merre a céljuk. Hitetlenkedve hallom, hogy tényleg a csúcs.

Szerencsém van, mert mire 11 óra tájékán kiérek az erdőből és az Ötscher gerincén állok (1500m), felhőtlen, napsütéses panoráma fogad. Az Érdes Taréj nevét nem meghazudtolva tornyosul az égig. Megerősíti bennem a már korábban kialakult tiszteletet. A beszállót követő mászós szakaszok nagy figyelmet igényelnek, mert az előző napi esőtől nedvesek, csúszósak és északi fekvésük miatt valószínűleg napközben is a taréj árnyékában maradnak.

A mászás felfelé haladva egyre kitettebb, és egyre igényesebb, de szerencsére egyben egyre szárazabb is. Hivatalosan csak 1+ az UIAA skálán, de nézetem szerint egyes pontok megérdemlik legalább a 2- fokozatot, már amennyire meg tudom ítélni. Annyi bizonyos, hogy a Schneeberg ismertebb ösvényeihez viszonyítva a szakaszok technikailag mindenképpen igényesebbek, talán csak a Herminensteig veheti fel vele a versenyt.

Nem tudom ki, hogyan van vele, de nekem személyesen ezek a sziklafogással párosult részek jobban fekszenek, mint a sima és unalmas kaptatós turistautak. Így aztán nem is csoda, hogy a beszállónál még végtelen magasságokig nyúló Taréjon számomra szinte megszűnik az idő fogalma és csakis a mászásra összpontosítok. Mivel a mászó ösvény hirtelen, déli irányból csavarodva ér fel a platóra, csodálkozom is rendre, mikor cirka háromnegyed egy felé kilépek (azaz durván másfél óra a taréjon).

A fennsíkon a csúcskeresztig laza, nedves, sáros hófoltokon át visz az út. Déli egy órakor állhatok a tövében, hogy a gerincen megismert egyik sorstársam lefotózzon. Népes, tarka társaság élvezi a ragyogó kilátást. Aki a kötélpályával érkezett az 1418m magasságban fekvő menedékházig, annak is még legalább további 460m szintkülönbséggel kell megbirkóznia az 1893m-n felállított keresztig.

A csúcsról az Ötscherschutzhausig ereszkedik a rendes turistaút. Lehet már fél három, mire leülhetek ebédelni a napsütéses teraszon felállított padok egyikén. Az ülések még nedvesek, eső áztattak. Az egyszerű étel, amit önkiszolgálós alapon, egy tálcán kihozhatsz az első emeleti kantinból, nem túl meggyőző minőségű, de az éhség megteszi a magáét. Reggeli elhatározásomhoz tartva magam, a völgybe a kötélpályával szállok alá, mintegy jutalmul a térdemnek, az eddigi jó szolgálatokért. Fél négyre érek vissza reggeli kiindulópontomhoz, ez összesen bruttó 7 óra.

Rauher Kamm VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Tudod-e milyen érzés elmerülni a természet szerelmes ölelésében, kihegyezett érzékekkel beleolvadni és eggyé válni a való világgal, észrevenni a csend hangjait, rettenetes mélységek fölé emelkedni és megfürödni a nap kristálytiszta sugaraiban? Milyen az, amikor a leghangosabb zörej lépéseid hangja, sóhajod förgeteges szélviharként szól, és ha megállsz, füledben ott dobol, szíved egyenletes ritmusa, azt dübörgi, élsz, most élsz igazán.

Ilyen és ehhez hasonló benyomások hatása alatt másztam fel vasárnap a Novembergraton a Schneeberg platójára. A rózsaszínű világ kulisszái építéséhez nagyban hozzájárult az a pompázatos túraidő, amelyhez hasonlót találni is nehéz. A ragyogó napsütés a völgyben 24-25 fokig űzte a hőmérő higanyszálát, míg fenn a hegyen alig érte el a 15 fokot. Korareggel az Alsó Schneidergrabenben még hűvös szellő is gondoskodott a felhevült test megfelelő hűtéséről, és a napsütés a hegygerincen sem volt bántó, hanem inkább kellemesen melengető.

Nyomvonalam letölthető

… és plasztikus ábrázolásban

Novembergratnak nevezik a Schneeberg azon gerincét (Grat), mely az Oberer Schneidergrabent választja el a Krumme Riestől. Az ösvény jellegében minden tekintetben ikertestvére lehetne a Nadlgratnak. Mindkét gerinc az UIAA szerinti 1-es mászó ösvény. Az Oberer Herminensteiggel (1+) összehasonlítva technikailag mindenképpen könnyebb, és trükkös kulcsfaltól sem kell tartani. Nézetem szerint a Novembergrat a legélvezetesebb valamennyi általam bejárt, a Schneeberg platójára vezető Steigek közül. Főleg azért, mert alig-alig kell kellemetlen görgeteges kaptatókkal birkózni és szinte folyamatosan és egyenletesen lehet mászni. Igaz, a platóhoz közeledve technikailag érezhetően igényesebbé válik a terep, de ez csak zamatosabbá teszi a vállalkozást, anélkül, hogy akár egy pillanatra is megrettentene.

A változatosság kedvéért lefelé a számomra még ismeretlen sárgával jelzett Emmisteiget választom. Nehézségét tekintve valamivel könnyebb és rövidebb, mint a Fadensteig, de akad egy-két könnyű mászást igénylő pont. Aki tehát nem szeretné bepiszkítani zsebre tett kezeit, kerülje.

Az útvonalam:

• 07:00 – indulás Schneebergdörflból (750 m)
• 07:15 – elérem az Unterer Schneidergrabent (800m), a kék jelzést követem
• 08:40 – elérem a Nördlicher Grafensteiget (1337m), majd jobbra a piros jelzésen
• 08:50 – a Sitzstatton (kilátó a Nö. Grafensteigen), pihenő tízóraizással
• 09:00 – a Sitzstattal szemben indul az ösvény a Novembergratra
• 09:05 – az első piros jelzés a Novembergraton mely végig elkísér
• 10:35 – elérem a platót 1830m
• 10:45 – Damböckhaus
• 11:00 – a csúcskeresztnél, Waxriegel (1888m)
• 11:15 – Hochschneebrg, ebédszünet
• 11:40 – indulás lefelé
• 11:50 – az Emmisteig elágazásánál, majd a sárga jelzésen meredeken lefelé
• 12:55 – elérem a Grafensteiget (1450m), majd könnyű és kellemes gyaloglás
• 13:15 – Baumgartner állomás, itt rövid szusszanás és sütkérezés a napon
• 13:30 – ereszkedés a Mieseltalba
• 15:00 – visszaérkezés Schneebergdörflbe

		Novembergrat – Emmisteig VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Folytatom a Schneeberg becserkészését. Sorra veszem és kipróbálom a legnépszerűbb platóra vezető utakat. Ma a Nandlgrat volt soron, mely a Nemzetközi Hegymászó Szövetség (UIAA) szerinti első fokozatú, azaz nagyon könnyű mászó ösvény. Valamivel könnyebb, mint a Herminensteig. A rendes négyvégtagos mászás nehézsége leginkább csak az egy mínuszt éri el, illetve az út végén van egy egyesre (mínusz és plusz nélkül) értékelt szakasz is. Lefelé a legrövidebb úton, a korábban már megismert Fadensteigen ereszkedtem le, csak most nem ködben, hanem ragyogó napsütésben.

Ma jól bejött az elmélet, miszerint a kánikula elöl felfelé is meg lehet szökni, mert 100 méterenként egy fokkal csökken a hőmérséklet. Az egyik korábbi (Herminensteig) kalandom alkalmával az említett feltételezés csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeket, aminek persze meg is ittam a levét.

Az előrejelzés a mai pénteket a kalendáriumi év utolsó legforróbb napjának kiáltotta ki. Ez persze, enyhén szólva, nem nyugtatta meg kedélyeimet. Így történhetett, hogy ezúttal már kora reggel 6:30-kor ott csörtettem a Schneeberg alatti Weningersteigen, mely Losenheimből visz fel a Ferdinand Bürkle kunyhóhoz. Úgy gondoltam ugyanis, ha elég korán indulok, valamelyest elejét vehetem a nap tűző erejének. Ahogy ott baktattam, bizalmatlanul méregetve az éppen felkelő nap első gyengéd sugarait, csak azt sajnáltam, hogy nem sikerült még korábban, már pirkadatkor (6:04) nekivágnom.

Ahogy így morfondírozok magamban, veszem észre, hogy az erdő körülöttem kezd susogni és szuszogni. Először csak halkan, majd egyre hangosabban zúg, és már-már jajgat, ahogy a hideg északi szél rátelepszik a fák koronáira. Mire a Bürkle kunyhóhoz érek, a kellemes korareggeli idő a múlté. Olyan hideg van, hogy egy plusz réteg hosszú ujjút kell magamra húznom és a tervezett kis élvezetes tízóraimat elfújja a szél. Az elemózsiát ugyan elfogyasztom, de csak állva és tipródva, mert szinte már-már didergek a fuvallatokban. Na, mondom, ennek csak a fele lehet komoly (a másik fele tréfa), mert mára így, vagy úgy de felhőtlen napsütéses kánikulai időben egyeztek meg a helyi meteorológusok. Erről persze a kandi északnyugati szél semmit sem tud, és szerencsésen el is kísér egészen a Schneeberg tetejéig, aminek köszönhetően a Nandlgraton nem lett belőlem pirítós.

Kis bonyodalom, hogy a Losenheimből vezető erdei ösvény (Weningersteig) útépítés miatt hivatalosan le van zárva (egy árválkodó tábla tanúsága szerint). Az eredeti turistautat tömegével zárják el a szép szál kivágott fenyők. Elég elszomorító látvány. Ügyes és tapasztalt túrázók viszont kitapostak egy új utat, mely a régi fölött vezet az erdőben, ezért aki mostanában jár majd arra, nem árt kicsit nyomot olvasni (lásd az albumot is).

		Nandlgrat VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A Hallstätter See partján, közvetlenül Bad Goisern mellett, délceg kétezresek tőszomszédságában szerénykedik a maga 1278 méterével egy nem túl magas, de annál kedveltebb hegy, a Predigstuhl, magyarul Szószék. Kletterezők itt egy helyen és egy fél nap alatt mindjárt három pikáns kis ferratát is megejthetnek – innen a trilógia. Átlagosan mindhárom Klettersteig “csak” C besorolású, ám pontszerűen C/D elemekkel úgy meg vannak tűzdelve, hogy még kemény D-khez szokott hadfik számára sem teljesen érdektelen a vállalkozás. Ráadásul a sziklahasadékokba és szakadékok mélyére rejtett vonalvezetés egészen különleges élményt kínál.

A trilógia összefoglalva

Leadership és Mein Land – Dein Land nyomvonala (letölthetö).

A Leadership

A legcélszerűbb a szűk alpesi úton felhajtani a Predigstuhl fogadóig és a Leadership Klettersteiggel kezdeni. Némi kimerítő kaptatózás és nyomolvasás után, cirka háromnegyed óra alatt lehet elérkezni a beszállóhoz. Az útbaigazító jelzések elég gyérek és viseletesek, mintha jusztból sem lenne senkinek érdeke, hogy az idelátogató vendégek könnyen megleljék. Az albumban (lejjebb) szolgálok némi fogódzókkal. A Leadership Klettersteig sikeresen elégíti ki mind a gyönyörű panoráma (Dachstein látványa), mind pedig vadregényes, árnyékos sziklahasadékok szerelmeseit. A vasalt út egyenesen a csúcsra, a Predigstuhlhoz vezet.

Mein Land – Dein Land

Az Obermoos Steigen a csúcsról lefelé ereszkedve van mód megejteni a Mein Land – Dein Land Klettersteiget. Ez a második ferrata még az előzőnél is eldugottabb, ugyanis egy privát létesítmény, és az építőinek nem fűződik érdeke ingyen kletterezők hadát kiszolgálni. Az Obermoos Steig lefelé haladva egy pontban, nyugat-keleti irányban vágja át a Predigstuhl gerincét. Pontosan ott, kell a fal tövében északi irányba (azaz balra) fordulni és lefelé araszolni egy markáns szakadékba ahol egy szűk sziklahasadékot kell keresni. Egy sárga tábla jelzi a Steig bejáratát. A drótköteleket kintről egyáltalán nem lehet látni, legfeljebb csak a magasban kihúzott kétszálas drótkötél hidat. Ez a ferrata sem csúcskereszttel, sem pedig panorámával nem szolgál. Első részét, mely sötét barlangban visz (lámpára borús időben, vagy szürkületkor szükség lehet) az említett drótkötél híd köti össze a külszínen futó második résszel. A külvilágon elhelyezett részén dominál egy nagyon hosszú és kimerítő traverz. A Steigböl kiérve hiába keresünk valamiféle útbaigazítást. Rosszemlékű Strohli kalandom jut eszembe. A privátcégnek persze semmi érdeke, hogy vadidegenek hazataláljanak. A tájékozódás itt mégsem nehéz. Egy kitaposott úton kell déli irányba haladni mindaddig, amíg nem keresztezzük saját korábbi nyomvonalunkat az Obermoos Steigen. Ez pontosan ott van, ahol a Steig átvágja a gerincet, azaz simán kiérünk a kiindulási pontunkhoz (lásd kőemberkék). A továbbiakban célszerű visszatérni a Predigstuhl fogadóhoz és néhány perces kocsikázással átparkolni a Rathluck’n Hütte elé. Aki egész napot szeretne itt eltölteni, gyalog is odaér cirka félóra alatt és a Höhenweg Klettersteig megejtése után visszakaptatózhat a fogadóhoz.

Höhenweg

A Höhenweg Klettersteig egy alig 15 perces, de nagyon kitett, nagyon C/D-be hajló izmos kis élményt nyújtó mászás. Az odavezető turistaút önmaga is egy kis élmény. Első része egy gyönyörű vegyes erdő mélyén fut, ahol még nagy nyárban is hűvös van. Az utat faragott faszobrok szegélyezik, valamennyihez egy-egy népmese csatolva német és angol nyelven. Az út második fele művileg lett a sziklafalba vájva (Ewige Wand). Hatalmas munka lehetett elkészíteni. A második alagút homlokzatáról indul a Klettersteig és a visszafelé vezető út ugyanide hoz le.

		Trilogia VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Az 1837 méter magas, jellegzetes formájú hegy neve, az angolban vesztest jelent. Számomra, az Altaussee partján fekvő Loser mégis szép és sikeres emlék marad.

A vidéken, télen van a nagyobb jövésmenés. Nyáron csak unottan rozsdásodnak bele a világba a környék magukra hagyott sífelvonói. A holtszezont kitöltendő építettek ide 2007-ben egy jó kis izomszaggató Klettersteiget (D rangsorolt). Idegenforgalmi reklámszakemberek mindjárt tudni vélték, hogy a hegy tetejére, ahol most a csúcskereszt áll, saját egymaga erejéből még a magyarok szeretett Sisije is felmászott, persze csak a rendes turistaúton, ami akkor még minden bizonnyal nem volt annyira kitaposva, mint most. A Losernek adtak tehát egy reklámnevet is (ne ragadjon rá az a csúf angol), így lett belőle Sisi Klettersteig.

Nyomvonalam letölthető, pirossal a Steig

Sisi, nevét meghazudtolva, látogatóinak nem tartogat tarsolyában semmiféle gyengédséget. Kőkemény bicepszek nélkül életveszélyes vállalkozás a vele való találkozás. Jócskán elmúlt már dél, mire a Loserhütte fogadóhoz vivő alpesi út 11. kanyarja előtti parkolóba érek. Amint kiszállok, és úti célom vizsgálgatom, konstatálnom kell a fénykép és valóság közti óriási a különbségeket. A hegy olyan méltóságteljesen és elegánsan tornyosul emberi törpeségem felé, hogy puszta optikájával is majdnem agyonnyom. Fejem és tekintetem magasba kell emelni, hogy láthassam ő hatalmassága ragyogását, és a belőle kisugárzó büszkeséget. Hipnotikus pillanat.

Heves szívdobogással készülődöm és közben önkéntelenül is mérlegelem az esélyeimet. Tavaly itt járt ismerősöm mesélte, hogy egy előtte haladó hegymászónak elfogyott az ereje és belezuhant a beülőjébe. A sztori ott cseng a fülemben, de nem veszi el a kedvemet. Bízom önmagamban. Mászós kalandjaim során még soha nem voltam olyan jól felkészülve, mint aznap. Érzem az élet kacéros ficánkolását a vállaimban és karjaim szinte epedve várják a találkozást a függőleges sziklafalon felfelé vezető drótkötéllel.

A körülmények kiválóak. Délutáni vihar valószínűsége a nullával egyenlő. Az ég kék, csak itt-ott tűnnek fel ártatlan bárányfelhők. A nap ugyan tüzel rendületlenül, de hevét jól ellensúlyozza hűvös, 16-18 fokos szél, mely a csúcshoz közeledve egyre inkább hallat magáról.

A meredek kaptató a falhoz törpefenyők tőszomszédságában, sziklagörgetegen át visz. Amolyan tipikusan unalmas, gatyarohasztó menetelés, alig lehet kivárni a végét. Talán ezért vagyok egyedül? Egyetlen merész vállalkozó sem mutatja magát? Csak a hegyről lefelé ereszkedők kisebb nagyobb csoportjait látom a távolban. Utóbb is nem igazolódik be a szólás-mondás, miszerint egy Klettersteigen sohasem vagy egyedül. Ez nyilván igaz a könnyen hozzáférhetőekre és a nem túl nehezekre (pl. Drachenwand). A Sisi egyikben sem partner.

A fal tőszomszédságába érve szinte érzem, amint súlya nyomasztóon telepszik rá a lelkemre. Kicsit elbizonytalanít, hogy nem lelem azonnal a beszállót. Látok egy nagyobbacska barlangot, ösvény vezet fel a szájához. Nekem még tovább kell mennem. Egy kis ereszkedés jön, majd jobbról rám köszön a keskeny beugrás a sziklafalban, melyből a drótkötél indul. Csak annyi hely van benne, hogy még meg lehessen fordulni. Kritikus pillanat ez. Latolgatok, de komolyan nem habozok, csak megadom a tiszteletet a hegynek, amit éppen legyőzni készülök. Nincs bennem semmi fennhéjázás, semmi önteltség, csak szerény eltökéltség. Akasztom a karabinert és jó szerencsét kívánok magamnak.

Az első meredek felszökés a vártnak megfelelő keménységű. Hirtelen megszűnik idő és tér. Csak a feladatra összpontosítok. A “D” szakaszokon folyamatosan és a lehető leggyorsabban kell átjutni. Közben ugyanis egyáltalán nincs mód a pihenésre. Aki tétovázik, erőt pazarol, mely egy-két méterrel feljebb hiányozhat. Az ilyen szakaszokon az átcsatolás a drótkötéllel való szerelmes összefonódásban végezhető, avagy erőt csapoló bicepszezéssel.

A nagyon nehéz szakaszokat rendszeresen követik pihenésre és gyönyörködésre alkalmas könnyű részek is. Van tehát alkalom megcsodálni a páratlan panorámát. Lenn az Altaussee kékje, fenn a Dachstein fehér gleccserei. De vigyázat, a könnyű részeket folyamatosan fokozódó követelmények váltják! Az utolsó, legnehezebb felszökés ráteszi a koronát Sissi fejére. Előtte van egy menekülőút az olyanoknak, akikből a hegy már minden erőt kiszívott. Betyáros áthajláson kell magam felkarizmozni. Egy többé-kevésbé szusszanásra alkalmas pont után egy utolsó hasonlóan kemény felszökés következik az orrszerűen kiugró szikla gerincén.

Felhevült testem jóleső, jeges lehelettel köszönti a csúcs. A turistaúton felkapaszkodottak csoportjai napoznak a magas fűben, így nem érzik a hideg fuvallat. A táj szépsége kápráztató. Boldogság, gyönyörűség itt lenni!

		Loser-Sisi VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL