Sztefano-Space

Miután Almaleves megtért zen szerzetesi rangra emelt, szólni merészelek hozzátok az általa felvetett témával kapcsolatban. Gyorsan rájöttem, hogy írását nem elég csak kommentálni. Egy önálló poszttal vagyok kénytelen előállni. Teszem ezt annál is inkább, mert rettenetesen nagy hangzavarra gyanakszom. Majdnem mindenkinek van valamiféle, esetenként kusza, önhibáján kívül torza sikeredett elképzelése a boldogságról.

Jelen igyekezetem arra próbálja a nagyérdemű kitüntetett figyelmét felhívni, hogy komplex dolgokat is lehet köntörfalazás nélkül, egyszerűen és érthetően tálalni. Ha meg nem lehet, akkor még valószínűleg nem értek meg, nem ismerjük a megoldást. Ergo, úgy gondolom, ez érvényes a jelen téma kapcsán is. Jól megérthető magyarázatokért, nem okvetlenül kell elvont metafizikai szférák kacifántos ösvényeire tévedni.

A megértett dolgok egyszerű mivoltának igaz lényegét jól szemlélteti például a ptolemaioszi geocentrikus és a heliocentrikus világnézet összevetése. Mint tudjuk, az ógörög egy rettenetesen bonyolult rendszer, mely a bolygók látszólag hurkokat leíró mozgását (lásd a képet) próbálta valamiképpen alátámasztani. Ez nyilván nem vezethetett semmiféle egyszerű, sem pedig közérthető modellhez, valahogy úgy, mint ahogyan az élet civilizáció centrikus (vesd össze geocentrikus) értelmezése is csupa fennkölt hurkot vet oda is, ahol pedig az ilyenek nélkülözhetőek lennének.

A heliocentrikus világnézet egy csapásra feloldotta a ptolemaioszi modell összes görcsét és egy természetes, egyszerű és szép, főleg pedig mindenki számára könnyen megérthető magyarázattal tudott szolgálni, mely, nem utolsó sorban a gyakorlati megfigyelésekkel is tökéletesen harmonizált.

Hol van tehát egy ugródeszka, mely megszabadíthat a feloldhatatlan kacskaringók hálójából és az egész témát egy egyszerű, szép és mindenki számára felfogható alapokra helyezi?

A lényegi feloldás tulajdonképpen karnyújtásnyira van. A csapdába esett Homo Sapiens egyszerűen csak rettenetesen boldogtalan a civilizáció szabta kereteiben. Ezért feszegeti oly nagy elszántsággal az élet értelmét. Az én posztulátumom a civilizáció ártalmaitól (még) mentes természeti népek viselkedésformáiból és tudati állapotából indul ki. Aligha tagadható a tény, hogy az ilyen kultúrákban szinte soha nem fogalmazódott meg az élet értelmét megkérdőjelező, kétségbeesett érzésekkel vegyített vajúdás. Ezzel szemben, a civilizált ember szüntelenül a boldogság elérésére törekszik és úgy gondolja, arra tanították, a boldogság egy-egy különlegesen ritka felvillanás, egy oázis az élet egyébként természetszerűen szürke és értelmetlen sivatagában. A teret nyert téves felfogás lényege tehát az, hogy a boldogság permanens elérése lehetetlen és illuzórikus törekvés.

Azok tollából viszont, akik a természeti népek jó ismerői (pl. Robert Wolff, Alan W. Eckert, Daniel Quinn, Derrick Jensen, Vine Deloria Jr., Jean Liedloff, stb.), kiderül, hogy az ilyen közösségek a permanens boldogság állapotában éltek. A természetesen előforduló kétségbeesés, a csalódás és a düh csak időszakos és rövid mélypontok egy máskülönben eredendően boldog tudati állapot ráncaiban. Azt is mondhatnánk, hogy a mi civilizált életvitelünk grafikonja a természeti népek életvitelének és felfogásának a negatív lenyomata.

Téves felfogás, ezt úgy értelmezni, hogy a természeti népek az állandó örömmámor és a felhőtlen napsütés paradicsomában, afféle delíriumos kábulatban élik az életüket. Téves felfogás, úgy hinni, hogy csupa kedves és a kívánságaid telejésítését leső emberről van szó. Ez éppúgy nem igaz, mint amikor a matriarchátusról néhányan azt képzelik, hogy emez a patriarchátus pontos ellentettje. Gyakran találkozom azzal a tarthatatlan elképzeléssel, hogy a matriarchátusban a nő lenne az uralkodó. Amíg a patriarchátus a férfi, illetve az idősebb családfő tekintélyuralmára épít, addig a matriarchátus az egyenlőség elvű társadalom modellje, ahol férfi és nő, bár különböző feladatokat lássanak is el, mégis egyenrangú partnerek. Röviden, nincs alá- és felülrendeltség.

Fordítsunk tehát megkülönböztetett figyelmet a természetes boldogság definíciójára. A természetes boldogság egy olyan megnyugtató, stressztől mentes tudati állapot, melyben az egyén számára nyilvánvaló, hogy az ő személye fontos. A közösség számára, melynek egyenlő és egynragú tagja, fontos a munkája, a tudása, a tapasztalata, a puszta jelenléte, mert számítanak rá, és ha valami okból nem lenne, nagy űrt hagyna maga után. Az elv Dumas-i megfogalmazásban úgy szól, hogy “egy mindenkiért, mindenki egyért”. Amerika korabeli alapítóit annyira megragadta az elv teljes körű gyakorlatias érvényesítése, hogy az irokéz szimbólumok és hagyományok maradandóan beleágyazódtak az USA címerébe és alkotmányába. Itt írtam már róla. Nem véletlen, hogy az ilyen boldog közösségek túlnyomó többsége matriarchátusba szerveződött.

Ami tehát eredendően adott az ősi életforma közösségeiben, teljesen hiányzik a civilizációból, illetve annak pontos ellenkezőjét tapasztalhatjuk. Azt sulykolják belénk a születésünktől, hogy nem vagyunk fontosak! A társadalom egésze szempontjából senkik vagyunk! Lecserélhető, nélkülözhető vagy! Aki elmerül, még hullámot sem kelt a felszínen. Senkiben sem bízhatsz, individualista vagy, önzőnek neveltek, akinek a mindenütt jelenlévő, életre-halálra vívott konkurenciaharcban, egyes erejéből kell saját útját egyengetnie, és ha segítséget kap, biztos lehet, csak addig tart, amíg más karrierjét, hatalmi érdekeit, profitelvárásait jól kiszolgálja. Ebből származik a mindent megmételyező stressz, a létbizonytalanság, a (jogos) félelem a jövőtől, betegségtől, öregségtől, elesettségtől. Senki sem lehet biztos, ha valami okból hirtelen elfogy az ereje, talál-e gyámolítót, lesz-e aki hogylétét kérdezi. Lecserélhető Joker vagy csak, ezt hirdeti a fogyasztói társadalom kegyetlen követelményrendszere.

Alig lehet tehát azon csodálkozni, ha az erősödő, túlgerjesztett pszichikai, fizikai nyomás állapotában milliók és milliárdok teszik fel ugyanazt a kérdést az élet értelme felöl, mely, valóban, ezen határokon belül nehezen értelmezhető. Ha megelégszel Hollywoodban született példákkal, esetleg megnézheted az Apocalyptót (Mel Gibson film). Különös figyelmet szentelj ezúttal a nyomorult civilizáltak megváltásvárására és a még be nem hódolt törzs kedélyállapotára. Kit érdekel az élet értelme?

A témában komolyabb tapasztalatokkal alátámasztott elképzelés és válasz is fellelhető. Egyet említenék, Wilhelm Reich, Krisztus meggyilkolását. Az alábbi idézet a könyvből van(Mohari András fordításában):

„Ki lehet jutni a csapdákból. Ahhoz viszont, hogy az ember kitörjön egy börtönből, előbb el kell ismernie, hogy börtönben van. A csapda az ember érzelmi felépítése, az ember karakterének felépítése… A kijáratot jól láthatja mindenki, aki a gödörbe esett. Úgy tűnik, mégsem látja senki. Mindenki tudja, hol a kijárat. Úgy tűnik, mégsem indul el feléje senki. Mi több: Aki csak elindul felé, vagy aki csak feléje mutat, azt őrültnek, bűnözőnek vagy a pokol tüzére való bűnösnek kiáltják ki… Amint valamelyikük megpróbál kijutni, a többiek megölik”.

Kérdésem alapján világos, hogy még nem zártam le az előző témát. Áldás vagy inkább átok lenne-e, ha tegyük fel, mégsem bogus a zéró ponti energia adta lehetőség. Képzeld, mi történne, ha hirtelen mindenhol a semmiből áramot termelő készülékkel lennénk konfrontálva. Először, mondjuk, csak szerény teljesítményt lehetne belőlük “ingyen” kinyerni, majd ahogy telnének, a hetek-hónapok egyre nagyobb generátorok kerülnének a piacra. Tegyük fel, hogy eljutnánk egy olyan pontra, amikor, teszem azt, egy mai autó áráért cserébe bárki beszerezhetne magának egy olyan mini-erőművet, mely akár a pincébe telepítve az egész háztartást ellátná ingyen villanyárammal.

Szóval arra lennék kíváncsi, hogy mi történne? Kitörne az igazságos világbéke ahogy a Thrive alkotói sugallják? Legyünk jók egymáshoz gyerekek kiáltással, sírva, és csókolódzva egymás nyakába borulnának az emberek? Nem lenne több háború az olajért? Megszűnne a környezet szennyezése? Naivitás? Tényleg elhiszed? Hát jól figyelj! Elmondom, mi történne, mert ez nem új jelenség, és bár tagadom, hogy nincs új a nap alatt (dehogynem, van elég), ebben az esetben van történelmi tapasztalat, van miből kiindulni.

A jelenség tudniillik, hogy mi itt a földi paradicsomban bizonyos, lényegi dolgokat ingyen kapunk és kaptunk, egyáltalán nem új. Itt vannak a természet kincsei, például az erdők, a mezők, a völgyek, a tavak, a tiszta források és így tovább. Ez mind ingyen volt, mindaddig, amíg az ember összhangban élt a természettel. Ingyen volt még néhány száz évvel ezelőtt is, amikor Kolumbusz az őslakósok legnagyobb szerencsétlenségére felfedezte Amerikát. Az ott élő népek számára ugyanis elképzelhetetlen volt a gondolat, hogy valaki kizárólagosan birtokolhatja az anyaföld akár csak egyetlen darabját is.

Ez, az évezredek óta tartó egészséges, természetes viszony ember és az őt körülölelő természeti világ között, persze egy pillanatra sem nem tartotta vissza a kivándorolt telepeseket attól, hogy karhatalommal, elkezdjék felvásárolni a természetet. A legfondorlatosabbak egyszerűen csak kijelentették, hogy ez-meg-az a földterület, itt-meg-ott ott az enyém és én alanyi jogon eladom neked. Tudjuk, mi lett a következménye. Aki elég hatalommal bírt és élt a kényszerítés megannyi civilizált eszközével (pl. erőszak, csalás, hódítás, kisemmizés, stb.), az hamarosan nagybirtokos lett. Lekanyarította magának az erdő, a paradicsom legszebb darabját, a préri legdúsabb szegleteit, hogy hamarosan holdbéli (akarom mondani civilizált) tájjá változtassa.

Ezután jött a többi (rémtett). Halomra lőtték az erdő (ingyenes) állatait és a lenyúzott bőrt értékesítették, mert úgymond ez jár, hiszen invesztálniuk kellett a puskába, lőszerbe. Aztán rátették a kezüket a paradicsom (ingyenes) bányáira és a Föld kincsein haszonnal adtak tovább, mert ez úgymond jár nekik, hiszen invesztáltak a felkutatásba. Aztán üresre halászták a tengereket, az ingyenesen a hálóba kerülő halakból hasznot húzva, mert úgymond invesztáltak a flottába. Aztán a Föld ingyenes olajtartalékait is megcsapolták, még a korábbinál is nagyobb profitra téve szert, mert úgymond invesztáltak a fúrásba.

Persze a befektetés és a haszon aszimmetrikussá torzult alakzatokba gubancolódott az idők során, és aki a legnagyobb befektetést vállalta, mondjuk a saját életét, a mindennapi munkáját, az egészségét, az csak morzsákat látott belőle. Mint például az a földmüves, aki 8 centet kap egy liter tejért, amit 1€-ért vesztegetnek a szupermarketben. Amíg az üzletek polcaira jut, egy egész sereg ingyenélő 92 € centet dug zsebre. Vannak, akik tudják, hogyan lehet jól szipolyozni. Náluk a karhatalom. Ők csinálják a játékszabályokat, És ez így van mindenhol a civilizációban.

Miért is lenne másként? Mi történne tehát, ha ennek az erkölcsnek kiteszünk egy ilyen csodamasinát?

Először is a nagyokosok összedugnák a fejüket és megtanácskoznák, hogy ha immár lőttek az olaj biznisznek, akkor az új helyzetet hogyan lehetne kiaknázni? Például úgy, hogy a kormányok licenchez kötnék az ilyen készülékek előállítását, birtoklását és főleg az előállított áram termelési és forgalmazási jogait. Ehhez, valljuk be, jól értenek.

Létrehoznák, például a Fed mintájára a ZPEA-t azaz a Zero Point Energy Agency-t, amelynek kizárólagos, a kormánytól garantált joga lenne az ingyen árammal kereskedni. Ha tehát valaki engedély nélkül üzemeltetne, gyártana ilyen gépet, az illegális tevékenységet folytatna, valahogy úgy, mint aki kábítószert, ópiumot termeszt, vagy forgalmaz, hazai példánál maradva, pálinkát, kisüstit éget. A kormány mondjuk nagyvonalúan kikötné, hogy mindenki jogosult teszem azt egy, legfeljebb 100 Wattos generátorra (elég a TV-hez), de ezen felül köteles az áramért ugyanúgy fizetni, mint azelőtt, természetesen a ZPEA-nak. Ez a ZPEA ugyanis invesztál (szegény), mert lecseréli a kiöregedett és immár haszontalan fosszilis energiával működő erőműveket ilyen újfajta nullaponti energiával termelő generátorokra.

Nagyszerű ötlet, hiszen nem vész kárba a drága pénzen létrehozott energetikai hálózat, a nagyfeszültségű vezetékek sem. Tök jó! Ugyanúgy a konnektorból jönne majd az áram, mint korábban. A legjobb az egészben, hogy az energiát továbbra is központilag állítanák elő, azaz semmi veszélyes anarchista decentralizáció. Vajon kinek lenne jó, ha minden csürhe konyhájában egy ilyen masina zümmögne, hiszen veszélyes, jószágról van szó! Az elitnek ezt mindenáron meg kell akadályoznia! Hova jutnának! Egyébként nekik jó buli lenne. A zöld, tiszta energia kizárólagos birtokosai! Egy vagyont lehetne vele keresni. Sokkal nagyobbat, mint holmi olajjal. Kutatni sem kell utána, mert ingyen jönne, bárhol a rendelkezésre állna, csak üzembe kéne állítani néhány ilyen újtipusú masinát.

Hát mondd, kell ez nekünk?

Hetek, sőt immár hónapok óta próbálom magamba fojtani azokat az érzéseket, melyek nyomán eredetileg ez a honlap is létrejött, majd afféle metamorfózison ment át és utóbb egy túraalbummá nőtte ki magát. Pedig bárhova tekintek, minduntalan szembesülök a jelenlét torzszülött szörnyeivel, az uralkodó monokultúra abszurd, életellenes megnyilvánulásaival, melyektől indíttatva úgy érzem kevés egyszerűen csak kiabálni, vagy az alvó, fogyasztásra hipnotizált, régen tudatuktól fosztott, lelkükben kihunyt, béna tetszhalottakat újra önálló gondolkodásra bírni. Itt többet kéne tenni, de ha nem tudok, mert nem vagyok birtokában olyan tulajdonságoknak, mint ama képzeletbeli “B”, akkor tán legjobb, ha szégyenemben mégis csak hallgatok.

Nálam különbek és felkészültebbek bicskája is beletörött már a nagy akarásba. Figyelem például a jobb oldalon feltüntetett ajánlott oldalak termését. Elmondanak, elpanaszolnak, szóbahoznak majdnem mindent, ami bennem is gyakran megfogan. Szabad-e mégis gyermeki naivitással, türelmetlenkedve feltenni a kérdést, hogy az igyekezeteknek van-e vajon legalább egy kevéske foganatja? Van-e még valahol egy-egy magában kókadozó, elfelejtett szalmaszál, melybe tán reményteljesen kapaszkodni lehetne?

Nem, szerintem nincs, sem szalmaszál, sem pedig remény! A gőzhengernek nem lehet megálljt parancsolni. Olyan precízen működik, mint ama általa szült szörnyszerkezetek, melyek néhány óra leforgása alatt nyomtalanul elplaníroznak egy korábban élettől duzzadó, csodákkal átszőtt gyönyörű erdőt.

Itt-ott még azért csodálkozom. Például amikor ama tetszhalottak, akiket említettem, kidülledt és hályogos szemekkel kérdezgetik, hogy ez-meg az vajon miért van, miért így-vagy úgy történik? Miért mennek el az orvosak nyugatra? Miért nem lehet megélni a nyugdíjjakból. Miért gyengül a Forint? Miért építenek természetvédelmi területeken gyárakat? Miért növekszik a kriminalitás? Miért érezzük magunkat egyre cudarabbul? Miért kevesebb a mosolygós és boldog ember? Miért ingerlékenyek, betegek az emberek? Miért arat a rák annak ellenére is, hogy milliárdokat öltek már a kutatásába (vagy tán éppen ezért?). Miért gyárthatnak és forgalmazhatnak mérgező anyagokkal átitatott árukat? Miért van modern rabszolgaság, kizsákmányolás, tömeges éhhalál?

Akinek elég sok tél van a háta mögött és a tömegtájékoztatás (akarom mondani a tömegbutítás) rendszeres fogyasztása nyomán még nem vált teljes zombivá, mégis csak tudnia kéne, hogy itt és a világban mindenhol minden egyetlen jól megfontolt és tökélyre vitt optimalizációs függvény mentén zajlik. Szegről, végről tehát legalább az ilyenek tudhatnák, mi az elsődleges.

Valamely kedves blogozó oldalán olvastam, hogy ha az élő természet egy bank lenne, akkor már régen megmentették volna. Nyilvánvaló tehát, hogy a minket éltető természeti világ, a minket életben tartó csodálatos rendszer szükségletei és igényei nem lehetnek elsődlegesek. Nyilván nem elsődleges cél, hogy az ember ebben a világban friss és tiszta levegővel szívhassa tele a tüdejét, mert ha az lenne, akkor nem lenne Budapest és más világváros felett állandó jellegű a szmog (PM10). Mikor a szálló por koncentrációja az egekig szökik, akkor a “szakemberek” azt mondogatják, az időjárás az oka, mert nem cserélődik ki elég gyorsan az elhasznált, megmérgezett alsó légréteg. Mintha az ebadta időjárás lenne a tettes, mert berondítja a levegőnket. A mi nemes kultúránk nyilván csak áldozata a cudar természet rigolyájának! Bár sokakban nyilvánvaló tényként végre bekattan, hogy akárhogyan is fészkelődünk, egy egészséges, szép és élhető környezet megteremtése bizonyosan nem lehet a jelen rendszer elsődleges célja, mert akkor a meglévő technológiai tudományos lehetőségek birtokában, ennek már meg kellett volna valósulnia.

Nyilván nem lehet kultúránk elsődleges célja az öregek és az elesettek gyámolítása, mert akkor már ez is mindannapi valóság lenne. Nem lehet elsődleges cél az emberek boldogulása és boldogsága sem, mert akkor látható és tapasztalható lenne a haladás. Bizonyítom. Észrevetted? Például azt, hogy évezredek óta a paradicsomot keresik, mintha valamely titkos és homályba veszett, avagy elsüllyedt földrészen lett volna, mert úgymond ha megtalálnák, esetleg tán mégis mindenkit boldoggá lehetne tenni. Pedig mint tudjuk, jobb a szerencsétlen paradicsomnak, ha a nyugati demokrácia küldöttei nem lelelik meg soha. A vasárnapi Krone minap egy szomorú cikket hozott le, felsorolva azon igazi, paradicsomokat, ahol mindaddig háborítatlanul élhettek az emberek, amíg a nyugati kultúra olajt, szenet, gyémántot, vagy más egyéb rettenetesen fontos nyersanyagot nem lelt a vidék pompás vegetációja alatt (lásd Avatar).

Pedig az Apollo 8 (Frank Borman, Jim Lovell és William Anders) a Földet a Hold távlatából ábrázoló, világszenzációt keltett fotója sokakat felrázott a bágyadtságból, és leesett a tantusz, hogy az, amit évezredek óta keresünk, itt van, csak ki kell nyújtani érte a kezünket. Mi tudniillik a paradicsomban élünk, csak nem mondta nekünk senki és teljes gőzzel éppen azon munkálkodunk, hogy tönkreverjük. Valljuk be, egészen lenyűgöző sikerrel. A paradicsom, szegény, pedig itt hever, és egyszerűen csak rajtunk múlik, hogy a puszta felismerés eljut-e a tudatunkig és cselekvésre animál. Mint kiderül, sajnos nem nagyon jut el sehová.

Továbbra is keressük a boldogságot, a paradicsomot. Vajon merre lehetett a bibliai édenkert? Közben a multiknak nyilván máris kidolgozottak tervük van arra az esetre, ha netán mégis meglelnék. Arra vonatkozóan tudniillik, hogy milyen hatásosan és milyen gyorsan lehet kinyerni a kincseit és holdbéli tájjá változtatni. Nagy jártassággal, rengeteg tapasztalattal rendelkeznek. Itt van példának jó okáért az arktiszi paradicsomi óceán. Minden biológus tudhatja, az élet csodálatos színteréről van szó. A multik viszont azt tudják, hogy köpnek rá egy nagyot, mert néhány éven, vagy hónapon belül eltűnik az örök jég és nagy sikert kecsegtetően meg lehet majd kezdeni a kőolajfúrásokat. Ha az élet és a természet tisztasága lenne elsődleges, vajon megtennék-e? Ha az óceánok élővilága lenne az elsődleges, akkor nyilván sem a Mexikói öbölben sem pedig a pólus közelében nem kovácsolnának újabb és újabb nagy rizikót is felvállaló terveket.

Ha az üvegházhatás megfékezése lenne elsődleges, akkor már régen beszüntettek volna minden olyan felesleges széndioxid és metánkibocsátást, mely tudvalevően negatívan befolyásolja a klímaháztartást. Ha egy élhető, kellemes, mérsékelt klímájú bolygó életfolyamatainak a fenntartása lenne elsődleges, akkor konkrét és komolyan vett megegyezések születnének a nevetséges színjátékokba torkolló, formalista, semmit meg nem oldó klímakonferenciák helyett.

Ennek a kultúrának nyilván nem lehet elsődleges célja az sem, hogy a felnövekvő generáció szabadon bontakoztassa ki tudását az iskolában, mert akkor minden gyerek szeretne tanulni járni és nem rettegne az iskolától, nem unná halálra magát az órákon.

És nyilván nem lehet elsődleges célja az sem, hogy megőrizzük az egészségünket, mert akkor minden bizonnyal nem lenne a rengeteg stresszt okozó körülmény, egészségtelen termék és kétes adalékanyag a piacon. Az anyatejben sem mutathatnák ki azokat a mérgező vegyületeket, melyek csak az életet, az egészséget terhelik.

Tudni lehet tehát, hogy a felsoroltak nem lehetnek elsődlegesek, de minden bizonnyal még csak nem is másodlagosak. Tán sejteni lehet, hogy valójában mi az elsődleges. Ki sem kellene mondani, de a teljeség kedvéért mégis megteszem. Elsődleges a profit és a mindenkor karöltve velejáró hatalom.

Ha valamely képzeletbeli mérleg egyik serpenyőjébe a profitot helyezzük, akkor bármit (értsd tényleg bármit!) is teszünk a másik serpenyőbe, az a mi kultúránkban könnyebb lesz. Csak még több profit és még több hatalom tudja lehúzni az előzőleg odahelyezett kisebb profitot és hatalmat. Ezért irtották ki az indián őslakósokat az amerikai kontinensen, mert a profit és más népek békés boldogulása között választva, nagyobb súllyal kerül a latba az előző és szinte értéktelen bóvlinak minősült a másik. Ez mind a mai napig így maradt. Valahányszor választani kell, bárhová is tekints, a profit a nyerő. Ebből a szemszögből vizsgáld mindazt, aminek a kimenetelét nem érted, nem tudod, miért történik. Második odafigyelésre kristálytisztán megleled a szabályszerűséget és nem kell majd többet kérdezősködnöd és éretlenkedned, hogy miért van ez meg az emígy meg amúgy.

A thrive angol szó magyar jelentése boldogul, prosperál. A thrive movement egy újabb mozgalom, mely a lehetséges boldogulásról szól, illetve azokról, akik ennek az útjában állnak és azt hirdeti, szedjük végre össze magunkat és nyissuk ki a szemünket. A november 11.-ére meghirdetett filmvetítés (azaz 11.11.11) sok vonásban hasonlít a nagy lendülettel megindított, de (főleg a megoldásaiban) végső soron rendkívüli csalódást kiváltó Zeitgeist mozgalomhoz. Joggal tartok tehát egy újabb luftballon hangos, de ártalmatlan pukkanásától. Sajnálatos, hogy bár a ballon tartalma nyilván most is tele lesz friss és üde hegyi levegővel, mely jót tesz a krónikus hurutban szenvedő légutaknak, ám azon túlmenően, hogy néhányszor majd teleszívhatjuk vele a tüdőnket, nem lesz elég hatásos gyógyító ereje. Ugyanarra a sorsa jut, mint mondjuk a Quinnek, Jensenek, Deloriák, Heinbergek, Perkinsek, Lányik és Hetesik, akikre ugyan itt-ott sokan felkapták a fejüket, de mint kiderült, valamennyi tanításuk magától kihunyó szalmaláng. Minden maradt, marad a régiben, mintha soha meg sem szólaltak volna. Nem érdekeses ez? Szerintem onnan lehet majd tudni, hogy mégis történik valami, ha az imént felsoroltakat és a hozzájuk hasonlókat a rezsim kegyetlenül meghurcolja. Ugye érted mire gondolok. Ha majd a kultúra is úgy érzi, napjai megszámláltattak. De ez még nem most van, not yet, not yet… de lehet, hogy holnap?