Sztefano-Space

Hirschwandsteig, Wachau

Közzétéve 2012-05-01 | Szerző: Sztefanó

Még nem túráztam a Wachauban. Az itt rendszeresen megrendezett őszi futóversenyen ugyan már kétszer is indultam, ám a verseny hevében néhány tömény pillantáson kívül, aligha lehet az itteni borvidék szépségeire összpontosítani. Ezt tehát mindenképpen pótolnom kellett, annál is inkább, mert idei tavaszi túráival Robert Rosenkranz is felcsigázta az érdeklődésemet.

A holt szezont mindenképpen jól ki lehet egy ilyen Wachau-béli vállalkozással tölteni. Azért nevezem holtnak, mert az Alpokban most még felemás a nóta. Lenn tikkasztó a nyár, fenn meg még jeges lejtők lephetik meg a feljebbre vetődő turistákat. Hegyekben jártas ismerőseim is melegen ajánlották, biztos, ami biztos alapon, magamhoz venni a jégcsákányt meg a hágóvasat, ha a 2000-sek felé indulnék. Meséltek tavaszi kalandokról, amikor már mind a völgyben mind pedig a csúcson elolvadni látszott a hó, csak az oromra vezető árnyékos északi, északnyugati lankákat borította még jó vastagon a jégpáncél. Nos, egyelőre ilyenen hibrid túrára nem vágyom, marad hát úgy cirka május végéig a Hohe Wand meg a Wachau.

GPS nyomvonal letölthető

…és 3D ábrázolásban

Miből lesz a cserebogár alapon, végül is a tervezett túra nem sikeredett olyan diétásra, mint annak előtte elképzeltem. Alpesinek semmiképpen sem nevezhető a Wachau, de egy jó kis kaptatót, egy mini Klettersteiget (Hirschwandsteig A/B) plusz egy kilátót a Duna völgyére (Seekopf) mégis csak tud produkálni. Ezen kívül, ha rezzen az avar, rengeteg zölden-lilán csillogó gyíkot is meg lehet itt csodálni.

Remélem még az utánam érkezők is gyönyörködhetnek a tájban. Biztos nem vagyok benne. Az erdő ugyanis rettenetes száraz. Helyenként térdig lehet gázolni a zizegő tavalyi falevelek tengerében. Szinte naponta hallani egy-egy erdőtűzről olyan helyeken is, ahol korábban ilyen probléma sohasem adódott. Gondolhatod hogyan szörnyülködtem, amikor egy idősebb túrázó házaspár a Seekopf kilátó tövében uzsonna után nagy lelki nyugalommal rágyújtott. Komolyan mondom elhatároztam, hogy figyelem a tökfilkókat, és ha a szenvedélyük lángra lobbantaná az avart, valami nem túl romantikust teszek velük, még mielőtt nekiállnék oltani. Meg is vártam rendre, amíg elfújják a rohadt bagót és csak úgy folytattam az utamat, hogy meggyőződtem, a balfácánoknak nem sikerült felgyújtaniuk az erdőt. Nem kívántam összeszólalkozással elrontani a napomat, és kifejezetten nehezemre esett a néma szemtanú szerepe. Megboldogult Popper Péter vezette be az ilyenekre és a hasonszőrűekre a tökjani kifejezést. Hát kérlek, a tökjanikkal ott Kremsnél is el lehetne rekeszteni a Dunát.

Hirschwandsteig

VIEW SLIDE SHOW

DOWNLOAD ALL

Hobbies, Story Kategória | 1 hozzászólás

Stílszerű szezonnyitó

Közzétéve 2012-04-27 | Szerző: Sztefanó

A szaharai eredetű áprilisi hirtelennyár úgy tűnik végleg berekesztette a téli szezont és lendületes iramban meghirdette a nyári túrázások kezdetét. Az Alpokban ugyan még 1600 méter felett hó van, de a Hohe Wand a maga 900-1000 méteres vonulatával elkülönül a zordon zónától. Úgy gondoltam tehát a via-ferratázást itt azonnal el is lehet kezdeni. Választásom a HTL Steigre esette. Készültem a találkozásunkra. Tavaly ősszel már kétszer is tiszteletemet tettem a HTL-en, de még egyszer sem mentem végig rajta folyamatosan, legalulról a legtetejéig. Hát most eljött az ideje. A kletterezö hegyi bakancs helyett rendes sziklamászó cipőben (La Sportiva Mythos) veselkedtem neki. Vettem magamnak egy ilyet, de nem a HTL kedvéért, hanem mert éppen egy tanfolyamra járok. Úgy gondoltam, ideje tanulni valamit az igazi profiktól is. Innen tehát a cipőváltás ötlete. A HTL egyébként is egy nagyon gyéren vasalt út. A vasalása gyakorlatilag csak a kifeszített drótkötélre szorítkozik, a sziklakontakt tehát garantált.

Nem sokkal 9 óra előtt érkezem a Sonnenuhr parkolóba, ahol már javában gyülekeznek a hegy szerelmesei. Könnyű tornacipőben indulok a Wandfussteig felé, a sziklamászó csuka a hátizsákomban szunnyad, abban ugyanis lehetetlen gyalogolni. Tombol a rügyfakasztó napsütés, miközben lágy szellő teszi elviselhetővé a kora reggeli meleget. A beszállóhoz érkezve elégedetten konstatálom, hogy egyedül vagyok, és a falban sem remeg senki ég és föld között. Lentről mustrálgatva a frappáns kis E áthajlást a sziklafalon, bevallom, kissé görcsbe rándul a gyomrom, mint ama diáknak, akit a szigorú matektanár éppen kihív a táblához. Tanító bácsi én készültem! Most nem részletezem, hogy miként, bár bizonyos körülményeket már megszellőztettem.

Szóval belebújok a mászó csukába, felveszem a „gladiátorszerelést” és rendre, tétovázás nélkül nekiveselkedtem. Épp az áthajláson tornázom át magam, mikor egy trió érkezik a fal alá. Szerencsére később sem érnek utol. Egyszóval megy rendesen a „spikkezés”. A fal tépi, szaggatja, szívja és szopta ki belőlem az erőt, a nap meg vigyorog amint patakokban csurog rólam a verejték. De mivel most betyárosan készültem (már mondtam ugye), a beülőbe sem kell magam sehol beakasztani, pihenni. A tanfolyamon gyakoroltaknak köszönhetően meglátom azokat a szakaszokat is, melyek alkalmasak rendes sziklamászásra. Ezeken a helyeken teljesen vagy részben el lehet engedni a drótkötelet és jó fogást lehet tapintani a sziklán (a biztosítás rendre becsatolva). A mászó cipő is inkább válik előnyömre, viszont akadtak olyan szakaszok, ahol rovátkás profilú talp tán jobb tapadást biztosított volna, bár ebben nem vagyok biztos. Két alkalommal ugyanis meg-megcsúszom egy-egy kikoptatott falrészen, de ezt sikerül jól és a legkisebb zavar nélkül kompenzálnom.

A teljes útvonalat kb. 1 óra 40 perc alatt tettem meg egy-egy szomjoltással egybekötött pihenővel a három közbülső platformon. Az elmúlt próbálkozásokkal ellentétben most nem csókolództam magam kékre, lilára a sziklán és a sípcsontom sem bánta a sztorit. Az optimális lábbeli valószínűleg a ferratás hegyi bakancs és a sziklamászó cipő közötti hibrid formáció lehet. Már láttam ilyeneket, csak az a kérdés, hogy a HTL-n kívül még hol lehetne hasznukat venni?

Megérkezve a tetőre mindjárt ledobtam magamról gönceimet és elterültem a mezőn. Legalább egy fél órán át süttettem magam a simogató napsugarakkal és egyszerűen csak élveztem a kilátást és örültem az élet pompázatos gyönyörűségének. Néha egy-egy sárkányrepülő árnyéka suhant át felettem. Rengetegen bontottak aznap égi vitorlát. Figyeltem a technikájukat, miként szállnak alá, majd egy ügyes fordulattal kihasználva a Hohe Wand tövéből felszálló meleg légáramlatokat, spirálformában újabb magasságokba lendítik magukat. Napenergiával hajtott körforgás. Mindaddig működik, addig lehet az égen libegni, amíg süt a nap.

Hobbies, Sport, Story Kategória | HTL Klettersteig Címkézve | Hozzászólás

Ha április, akkor VCM

Közzétéve 2012-04-16 | Szerző: Sztefanó

Tavaly csak kibiceltem a Vienna City Marathon és olvasóimban kialakulhatott egy olyan benyomás, hogy akkori híradásomban személyes csalódásom miatt sem bántam kesztyűs kézzel, a rendezvénnyel. Nos, az idén, korai örömömre, újra rajthoz állhattam, bár indulásom az idén is, az előző évihez hasonló okokból kifolyólag, szalmaszálon függött és ezért a felkészülésem távolról sem volt ideális.

Tegnap aztán sajnos bebizonyosodott, hogy a tavaly kritizált trend egyáltalán nem javult. A tömegrendezvény megszervezésének és lebonyolításának a színvonala számomra negatív rekordot döntött. A VCM immár nem a lelkes hobbisportolókról szól, nem azokról, akik valamiféle teljesítmény elérésében érdekeltek, hanem a nagy gonddal, művileg körülrajongott sztárokról meg a városnéző bárgyú turistákról, akik ilyen perspektívából is szeretnék megtekinteni Bécs nevezetességeit. De legfőbbképpen persze a nyereségről, a profitról illetve hát a bevételek minden ároni növeléséről és ennek következtében a költségek lefaragásáról.

A fenti ábrán jól látható, hogyan alakult a VCM résztvevőinek a száma 1984-től. 2006-ban, első indulásom alkalmával még “csak” 24.000-en álltak rajthoz. Akkor, én ezt még valamelyest elviselhetőnek érzékeltem. Az idén, 2012-ben a több mint 36.000 futó kifejezetten túlterhelte a megadott, és évek óta fix kereteket, ha úgy teszik a hardwaret, amibe beleágyazták.

Becslésem szerint a felállított illemhelyek száma sem igazodott a megnövekedett igényekhez. A hat évvel ezelőtti, még valamelyest elviselhető 10-15 perces sorban állás a budik előtt, mára 35-40 percre növekedett. Rettenetesen cinikusan hangzott tehát a rajt előtt a hangosbemondóban elhangzott felhívás, miszerint a résztvevők szíveskedjenek ne az utcán elvégezni szükségüket, hanem használják az erre a célra felállított illemhelyeket. Miután az említett műanyagbódék megközelítése, főleg a hölgyek számára, eleve kilátástalan küzdelemnek ígérkezett, nem is lehet azon csodálkozni, hogy a rajt színteréül szolgáló Wagramer Strasse egy fekáliáktól bűzös kloákává vált egyetlen óra leforgása alatt. Eközben a szervezők, valamely, a város fölé néző kávéház nagy üvegablakú kilátójában üldögélve dörzsölgették a markukat. Annál is inkább, mert a nevezési díj az elmúlt hat esztendőben a duplájára emelkedett, miközben az úgynevezett goody-bag (résztvevői ajándékcsomag) tartalma feleződött.

A rendezvénynek az ilyen a túlzsúfolt feltételek mellett vajmi kevés köze van egy igazi futóversenyhez, hiszen itt inkább a váll-váll és könyök-borda elleni küzdelem jegyében zajlik a megmérettetés. Esetleges előzés csak kifejezetten nagy erőáldozat árán lehetséges, hol jobbról, hol pedig balról cikázva, kanyarogva, pillanatra felgyorsulva, meglódulva majd egy-egy a tömegen véletlenszerűen megnyíló résen át egy ideiglenesen felszabaduló folyosón át sodródva. A manőverek végeláthatatlan és kényszerűen véletlenszerű sorozata végigkísér. Esély sincs rá felvenni egy személyre szabott folyamatos tempót. Egy-egy kanyarban aztán olyan cudarul leszűkülhet a haladás keresztmetszete, hogy már lassítani sem elég, és itt-ott akár teljes megtorpanásra késztet az összegubancolódott embertömeg.

A célnak helyet adó Heldenplatz sem bírja már az ilyen strapát. A történelmi épületek kapui és átjárói közé veszélyesen nagy tömeg szorul be. A szirénázó mentőautó hosszú percekig képtelen a helyszínre érkezni, mert a tömeg hiába szeretne utat nyitni, nincs hová kitérni. Egy iszonyat! Meggyőződésem, hogy mindez addig fog folytatódni, amíg néhány résztvevőt egyszer halálra nem taposnak egy pánik nyomán kitört tülekedésben. Mert mindig történnie kell valaminek ahhoz, hogy leessen a tantusz. Érvek, belátás, józanész nem sajátja a milliókért bármire képes civilizáltaknak.

A sajtóban (pl. ORF) persze csakis megrészegült diadalról szólhat a híradás. Kritikus, józan hangvételű helyzetjelentés nem kívánatos. El tudom képzelni, miként vágná el saját karrierjét az az újságíró, aki ezt mégis szemtelenül megtenné. Csak azzal illik büszkélkedni, hogy mekkora bevételt jelent ez a fővárosnak és milyen gyönyörűen növekszik ez által a gazdaság.

Nos, én valószínűleg utoljára tettem tiszteletem ebben a káoszban és inkább majd szerényebb és kisebb rendezvények után nézek, ha versenyezni kívánok. Aki egy jól megszervezett, stressz nélküli maratoni futóversenyen szeretne részt venni, az véleményem szerint messziről kerülje el a bécsi VCM-t. A szervezők ugyanis jövőre még több versenyzővel számolnak – teljes realitásvesztés! Mondom mindezt annak ellenére, hogy a 2010-es fél maratoni eredményemet (1:57:04), az áldatlan viszonyok ellenére is tegnap sikerült 1:55:40-re javítani (ami viszont mégis jóval elmarad a személyes rekordomtól).

Utóirat: véleményem szerint a New York City Marathon feltételeihez hasonlóan itt is szükséges lenne a benevezéshez egy szerény teljesítményküszöb felmutatása. Csak így lehet a teljes lepusztulással fenyegetö rendezvényböl ismét rangos eseményt csinálni. A limitnek nem kell mindját elérnie a New York-i szintet. Félmaraton esetében 2:10 – 2:15 illetve a teljes távon a 4:40-4:45 körüli benevezési küszöb az idén legalább 4000-5000 korzózó blokkolót tartott volna távol.

Health, Hobbies, Running, Sport Kategória | Hozzászólás

Hishuk ish tsawalk

Közzétéve 2012-03-29 | Szerző: Sztefanó

A bejegyzés címe egy kortalan bölcsesség, a Nuu-chah-nulth indián népcsoport nyelvén, jelentése, minden mindennel összefügg. Már korábban is rágódtam ezen, és most, ahogy aggódva figyelem ezt a rendhagyóan korai és különösen száraz, meleg tavaszt, ismét eszembe jutott. Eközben egyik ismerősöm, aki nemrég a Hochstadlon túrázott az alábbi fotóval tért vissza. Az útjelző táblát a kép kedvéért szabadította ki a mintegy kétméteres hó alól. Mi közük van ezeknek a dolgoknak egymáshoz? Csupán csak annyi, hogy ami a mi kultúránkban történik, így tünik, azzal összhangban zajlanak az események a fizikai valóságban, a természeti világban is (Hishuk ish tsawalk).

Napperbachklause (Kräuterin) 1100m, 2012 március 25.

Kifejtem. Megfigyelhető, hogy a szociális különbségek, az úgynevezett olló, gazdag és nincstelen között folyamatosan, egyre nagyobbra nyílik. A végletek mára szinte teljesen áthidalhatatlanná váltak. A tőke pusztító erővel, exponenciálisan akkumulálódik. A másik oldalon ugyanolyan ütemben szegényednek el népek és egész nemzetek. Megfigyelheted tehát, a minta jól követhető a klíma es az időjárás szélsőségeiben. Ha hó esik, akkor rengeteg és még annál is több. Ha viszont nincs, akkor egyáltalán semennyi sincs. Ha szárazság, akkor tövestől. Az idén Ausztria keleti része az sokéves átlag csapadékának csupán 25%-t kapta, de az Alpokban lehullott hó a sok éves átlag többszöröse. Ha viszont esik, akkor mindjárt árvízként zúdul ránk. Ha vihar, zivatar, akkor fákat csavar ki, a jég elveri a termést, beszakítja a tetőket. Hol van itt a mérsékletesség, a gyengéd szelídség? Ugyanúgy eltűnőben, mint az eldurvuló emberi világból a körültekintés, a belátás, a kímélet a tapintat. „Mert mindenkinek, a kinek van, adatik és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van” (Máté 25:29 )

Global Warming, Humanity, soul, mind, News and politics, The Problem of Civilization Kategória | 1 hozzászólás

Elmúlás, vég és lavina

Közzétéve 2012-03-12 | Szerző: Sztefanó

Jelenleg sajnos több okom is van arra, hogy egy súlyosan terhelt élet méltó befejezéséről gondolkodjam. Hol, mikor és főleg miként érkezünk majd el arra a hágóra, amikor teljes világossággal felismerjük, hogy az előttünk elterülő völgybe már napfény soha sem fog besütni. Egyáltalán kegyes lesz-e a sors? Megadja-e majd a lehetőséget tudatosítani a végső leereszkedés szomorú tényét? Nyújt-e majd hozzá kellő pszichikai erőt és a bátorságot határozni saját sorsunkról? Vajon dönthetünk-e majd érdemben arról, hogy érdemes-e még a makacs küzdelem vagy jobb a beletörődő feladás?

A minap egy 68 éves sítúrázó halálos balesete kapcsán, aki 500 métert zuhant, tettem fel magamban a kérdést, hogy ez mennyire lehetett a puszta, tragikus véletlen műve, avagy egy, a tudatalatti titokzatos kezdeményezése, egy emelt fővel történő búcsú. Soha nem fogjuk megtudni, de számomra az ilyen és a hasonló sorsok a végső elszenderedés dédelgetett, valós alternatívái. Utoljára végignézi egy gyönyörűséges tájon, tüdőre szívni a tiszta hegyi levegőt és a naplementével elszunnyadni. Ha eljött az ideje. De még nem most. Még nem – „…not yet, not yet!”

Addig is, hogyan, miként érdemes élni az életet? Úgy, mintha minden egyes nap, az utolsó lenne? Mintha az arcodat barnító napsugár, a hó, amit taposol, a termoszból kortyolt forró tea, az ösvény, amin haladsz tán az utolsó? Úgy, mintha az arc, akire hazatértedben rámosolyogsz, utoljára ölel majd? Úgy, hogy halkan, megértéssel és türelemmel szólj, mert lehet egy meggondolatlan mondat lesz a legutolsó, mely elhagyja ajkadat. És úgy élj, mint Derrick Jensen vallja. Ha a világ, melyet egyszer otthagyunk, életünk tettei következtében csak egy csipetnyivel lett jobb, akkor az egy érdemes élet volt.

És mikor lesz sora az utolsó nevetésnek, a jókedvnek, a beszélgetéseknek, a játéknak? Érdemes-e még idegen célokért, ismeretlen érdekeltségű tervekért, ködös profit reményében harcolni és az ilyenekre időt fecsérelni? Csak két dolog, ami a minket körülölelő világ nagy bizonytalanságaiban biztos, az, hogy megszülettünk és hogy egyszer elmegyünk, örökre,…

Ilyen gondolatok kavargása közben olvastam el a tiroli szakértők sítúrázóknak írott könyvét, mely a lavinaveszély felmérésében segít, valamint részletesen ismerteti a lavinák kialakulásához vezető 10 leggyakrabban ismétlődő sémát. Nem tudom pontosan, hogyan is van ez. A szó eleve jéghideg és halálos lehelete festette-e sötétebbre gondolataimat avagy ez inkább fordítva történt. Emlékeimben még elevenen él kisiskolás koromból egy egész gimnáziumi osztály temetése. Mind egy szálig odavesztek, a tátrai sí kiránduláson, betakarta őket a lavina.

A könyvből megtudtam például, hogy a 30 fokosnál meredekebb lejtők az igazán veszélyesek, és a 40 fok feletti kaptatók már kritikusak. Szintén lényeges határvonal az 1500 méter tengerszint feletti magasság mely körülbelül egyezik az alpesi erdő-, illetve a fahatárral. Itt persze az is számít, hogy a haladás útvonala keresztez-e olyan területeket, melyek ennél is magasabb lejtök alján visznek. Egy vastag erdősáv sem jelent védelmet egy feljebbről elszabaduló áradat elől. Elég biztonságos viszont az olyan terep, mely egészében nem lépi át az említett határt, tehát a legmagasabb csúcs is 1500 méter alatti. Tragikus balesetek persze az ilyen viszonylag kevésbé veszélyeztetett terepen sincsenek kizárva. Nem árt, tehát, ha a hótalpas vándor bárhol is jár, tudatában van a veszélynek, akkor is, ha majd ütött ama óra, mely berekeszti a második bizonyosságot.

Books, Hobbies, Humanity, soul, mind, Sport Kategória | 4 hozzászólás

Greifenstein

Közzétéve 2012-03-10 | Szerző: Sztefanó

A mai napon csodaszép tavaszias napsütésre volt kilátás, ami valóban be is jött. Ezen felbuzdulva az idény utolsó hótalpas túrájára a Hochstaffra készültem, de egy makacskodó felső légúti hurut miatt kénytelen kelletlen jegeltem a terveimet és valami nagyon egyszerű laza tavaszi hangulatú kiruccanással pótoltam az elmulasztottakat. Végül is ez olyanra sikeredett, mint az alkoholmentes sör, vagy a koffeinmentes kávé. Nem biztos, hogy mindenki szereti. A Hochstaffra egyébként kémlelni indultam volna, tudniillik a hegy sítúrák kedvelt célja, és a lesiklásra alkalmas déli és keleti lankákat szerettem volna jól megszemrevételezni mielőtt a jövő idényben nekirugaszkodnék.

Nyomvonalam….

…a Duna felöl nézve

Így viszont csak egy kissé sárosra sikeredett erdei séta lett a délutánból. A tölgyes tavaly lehullott levelein lehetett a legjobban a csúszós agyagot kikerülni. Sajna az útvonal mindkét ígéretes attrakciója zárva volt. Az egyik, a Tempelbergwarte (Templomhegyi Kilátó) csak áprilistól tárja ki kapuit, Greifenstein vára pedig úgy tűnik, hogy hosszabb rövidebb időre teljesen kivonta magát a forgalomból. A várat ugyanis, internetes keresgéléseim szerint, 2010-ben privatizálták, miután 2006-ban kigyulladt és senkinek sem volt pénze a helyreállításhoz. Így, leégetten potom 3.5 millió € áron vette meg valaki. Nem sikerült megtudnom, mely új-grófi ivadék domíniuma lett. A birtok az óta is zárva és valószínűleg egy jó ideig így is marad. A vár miatt a közeljövőben tehát egyáltalán nem érdemes erre vetődni. Tulajdonképpen így üresen, kilátóitól fosztottan, a kerülő nem igazán gyönyörködtető, de ez is nyilván szubjektív megítélés kérdése.

Tempelbergwarte	Greifenstein kulcsrazárt vára
Az erőmű a Dunán	Az első virágok már előbújtak

Hobbies, Sport, Story Kategória | Hozzászólás

Alapozás

Közzétéve 2012-02-26 | Szerző: Sztefanó

Majdnem napra pontosan 35 éve álltam utoljára sítalpakon. Az évfordulót, gondoltam, stílusosan kell megünnepelni, például úgy, hogy újra veszem a bátorságot és nekilendülök a lejtőknek. Nosza, merre is van hó, hol és miképpen lehet megtudni, hogy el lehet-e felejteni, síelni? Érdeklődésemre az ismerőseim kizárták annak lehetőségét, hogy akár évtizedek távlatában is, valaki visszazülljön teljes sí analfabétává. Feltéve persze, hogy már egyszer ura voltál a helyzetnek.

Nos, lári-fári, hogy én ma ünnepelni akartam. A szám (35 év) ugyan stimmel, de csak egy jól csengő véletlen egybeesés. A valós síelési vágy hótalpas túráim közben született. Megfigyeltem ugyanis, hogy bár egy hegycsúcsra való feljutás mind a sítúrázónak mind pedig a hótalpas vándornak esetenként kemény és kitartó munkájába kerül, ám leereszkedéskor kényelmes előnyt mondhatnak magukénak a sítúrázók. A legutóbb az Obersbergen pislogtam, irigykedve, a hegytetőre érő sítúrázókra. Át is villant az agyamon, hogy tán (újra) meg kéne próbálni. Persze ennek alapvető feltétele, hogy preparált síterepen elég biztosan mozogjon a leendő sítúrázó jelölt. Így történt, hogy ma nekivágtam a Hirschenkogelnak (Semmering) és felelevenítettem gimnazista koromból származó tudásomat. Először csök a baby-lejtőn (ún. Übungswiese) szeltem az éjjel hullott friss, de nehéz, nedves havat, majd megbátorodva, a kabinos felvonóval is felmerészkedtem a hegytetőre, hogy jó néhányszor lecsússzak a könnyebb pályákon. Egészében véve jó kis kaland volt. Sítalpas túrákat viszont csak a jövő idényben tervezek. Addig is még van mit gyakorolni.

Hobbies, Skiing, Sport, Story Kategória | Hozzászólás

A Falkenstein a túloldalról avagy túra az Obersbergre

Közzétéve 2012-02-13 | Szerző: Sztefanó

Vasárnapra pompázatos időt jósoltak a felhők és a szelek profi kémlelői. Tíz óra zavartalan napsütést, lágy szellőket, és az elmúlt napokhoz viszonyítva enyhülő fagyot. Nos, az utolsó feltételezés csak részben jött be, mert reggel a Schneeberg alatti szorosban a túra kiindulópontjához autózva a hőmérő –22 C fokot mutatott. Kilenc órára, Schwarzau im Gebirgebe érkezve sem szállt –19 alá. Tanulva a múltkori kalandomból, lábamat direkt is az ilyen zord hőmérsékleti viszonyok elviselésére beszerzett harisnyába bújtattam, aminek köszönhetően aztán ezzel nem is volt semmi probléma.

A táv cirka 9.3 km, 860 m szintemelkedés és bruttó 5:30 óra

A túra végtelennek tünő kaptatók láncolata, ami Schwarzauból még enyhe lankával indít, de már az elején is, a Hirschkogel alatt jól felhevít és a csúcshoz közeledve egyre meredekebbé válik. A 9 kilométer optimális, száraz időben sem alábecsülendő vállakozás, hisz mintegy 850 m szintkülönbségről van szó. Így hóval bélelve egy szubjektív nehézségi konstanssal kell mindent szorozni, mely végül megadja a túra effektív paramétereit. A jelen esetben ezt 1.3-ban állapítottam meg. A teljes táv tehát akár 12km-nek is érződhet és a szintkülönbség legalább 1200 m “száraz” ekvivalense. Mindezek legfőbb oka a hó, mely a tengerszint feletti magassággal egyeneses arányban növekvszik. Míg lent Schwarzauban 20-30 cm, addig fent az Obersbergen legalább másfél-két méteres. A kérdés persze az, hogy miképpen képes valaki ilyen irdatlan mennyiségű hóban nem elsüllyedni.

Ezzel kapcsolatban beismerő vallomást kell tennem, hogy jelen esetben szűz havon semmi esélyem sem lett volna feljutni a menedékházig és már az út egyharmadán kénytelen lettem volna feladni. Hogy mégis feljutottam, azt az előttem haladó jó egynéhány sítúrázó nyomainak köszönhetem. Derekasan igyekeztem nem tönkretenni a sítalpak húzta csíkokat, de (két okból) a legőszintébb igyekezetem ellenére sem tudtam eleget tenni a szándéknak. Először is az erdőben araszolgatva az ösvény olyan szűk, hogy két pár nyom egymás mellett el sem fér. Itt még nyáron is libasor dukál. A második ok pedig a már említett hó mélysége. Amint lelépek a tömörített nyomvonalról, máris térdig, sőt combig süppedtek a porhóban.

Itt a hótalp nyilván alulmarad a sítalppal szemben. Igaz ugyan, hogy a hótalpaknak köszönhetően a síelni nem tudók előtt is megnyílik egy gyalogosan elérhetetlen világ, ám bizonyos határon és hó mélységen túl, a normálméretű hótalp sem garancia. Léteznek persze meghosszabítható, avagy eredetileg is nagyobb felületü hótalpak, melyek sima vagy lankásabb dombokon meggátolják az elsüllyedést, ám meredekebb terepen vagy keskeny vonalvezetésü traverzek esetén nem biztos, hogy a kisebb, fordulékonyabb és ügyesebb talpakkal szemben egyértelmü elönyt biztosítanak.

Egyszóval mindvégig bizonytalan volt, hogy felérek-e a tetőre. Ha az előző túrám utólsó harmadára igaz volt a megállapítás, miszerint két-három lépes előre egy kicsúszás oldalra, vagy hátra akkor most ez szinte az útvonal egészére jellemző. Az utolsó három-négyszáz méter igazi küzdelem a hóval. Azért is, mert kiérve az erdő szélárnyékából metsző jeges fuvallat fogad. A felhevült, csapzott test riadalommal fogadja. Tíz süppedő lépés, pihenő, lihegés, kifújás, szünet majd újra nekiveselkedés. E mintát követem úgy tűnik, szinte a végtelenségig. Merre, hol vagy már te áhított házikó (Waldfreundehütte)?

A fényképek idilli téli tájat mutatnak, és ez valóban megfelel a valóságnak. A fizikai megerőltetést (szerencsére), mely egy ilyen túra rendes jellemzője, nem lehet kiolvasni sem a színekből, sem pedig a táj szépségéből, de ez így is van rendjén. Summa-summarum, egy pompázatos, állóképességet vizsgáztató kaland volt.

Obersberg

VIEW SLIDE SHOW

DOWNLOAD ALL

Hiking-Climbing, Hobbies, Snowshoeing, Sport, Story Kategória | Schnehschuwandern Címkézve | 1 hozzászólás

Hótalpakon a fagy és a jég birodalmába

Közzétéve 2012-02-03 | Szerző: Sztefanó

Ha hinni lehet az időjósoknak, akkor ma volt az utolsó ragyogóan napos idő néhány borús, havazással tarkított nap előtt. Ezt tehát mindenképpen ki kellett használnom, még akkor is, ha a meteorológia szerint a napsugarak bágyadt ereje kizárólag optikai kulisszákat lesz képes megmozgatni és a terep felett teljes egészében fagyapó rendelkezik majd. Célom a Reisalpe menedékház (1400 m).

Oda-vissza egy nyomon

..és északi irányból tekintve

Reggel, amikor elindulok Kleinzell irányába, aggódó szemekkel vizsgálgatom a hőmérőt. Alig gurulok ki az autópályára, máris –14 fokot mutat, és lassan de biztosan süllyed. Kaumberget elérve (Araburg vára) foltokban megjelenik a hó és –15 fok van. Kleinzellben még mindig kevés a hó, bár a környező hegyek kivétel nélkül fehér köpenybe burkolództak. A Kleinzellböl az Ebenwald magaslatra vezető hegyi úton, mely mintegy 500 m szintkülönbséget küzd le, a hőmérő további mutatványokat produkál: -16, –17, majd a hóréteg megvastagodásával –18 fokra süllyed.

Hirtelen döntenem kell, hol van az a határ, amin túl már nem vállalom a túra egészét. Úgy döntök mínusz 22 fok lesz a tűrési szintem és –26 esetén egyenesen visszafordulok. Alig kötöm meg magammal az egyességet, máris –19-nél tart a külvilág hőmérséklete. Szerencsére stabilizálódik. Akkor sem süllyed tovább, amikor leparkolok az Ebenwald magaslaton. A hegyi úton hóláncra nem volt szükségem. Ismerőseim szerint, akik már jártak erre, havazás esetén viszont mindenképpen fontos kellék.

Rendre felveszem a cuccaimat és nekiveselkedem a csikorgató, fagytól hangosan nyekergő hó világnak. Az út első harmada egy fennsíkon visz, nagyon könnyű terep, szinte teljesen sima, jelentéktelen dombokkal tarkítva. Még borús az ég. A sítúrázók nyomait megpróbálom becsülettel nem keresztezni, ahogy azt a fair-play szabályai elrendelik. Később ez apróbb kínokkal jár, különösen a második harmadon, mely lankás emelkedővel indít majd meredek átmenetben adja át a stafétabotot az utolsó parádés kaptatónak.

A hó legalább egy hetes és átélt néhány sorozat lehűlést és felmelegedést, melynek során egy kemény, jeges réteg képződött a porhó tetején. Ott ahol a réteg vastag, jól elbírja a súlyomat, de esetenként beszakad, és akár térdig is süppedek. Ropp, mondja, és kibillent ez egyensúlyomból. Ez komoly energiák mozgósítását igényli, aminek következtében teljesen megfeledkezem a fagyról és kezdek jól felhevülni.

Közben észreveszem, hogy a sítalpak mélyebb nyomvonala keményebb jégkéreggel bevont. Olyan masszív, hogy csodák-csodája sehol sem szakad be. Pihentető itt-ott rámerészkedni. Hótalpaim nem tesznek kárt. Ahol viszont lehet, továbbra is kerülöm az összefüggő szalagokat, kivételt téve ott, ahol két, sőt három párhuzamos nyom is akad.

Pihenek egyet és a termoszból töltök magamnak egy pohár forró teát. Csend van, mintha a faggyal a világ zajai is jéggé merevedtek volna. Egyedül vagyok. Csak a fák pattognak emitt-amott, hangosan a rettenetes fagyban.

A csúcsra vezet egy úgynevezett téli út is, mely kikerüli az utolsó harmad legmeredekebb rámpáját. Meg is lelem a balra tartó letérőt, de a nap sugarai olyan szépen megvilágítják a rendes felvezetőt, hogy elállok eredeti szándékomtól és maradok a kékkel jelzett turistaúton (vagy ami látszik belöle). Később még meredekebb hegyoldalon araszolgatok. A hófúvások buckái igazi csapdák. A vékonyka jégkéreg minduntalan beszakad. Cudar egy dolog. Két lépés előre, egy csusszanásos beroppanás hátra, és így tovább.

Túlhevülve érek a fennsíkra. Ragyog a nap, de fuvolázik a friss arktikus szellő. Olyannyira, hogy a gerincen lépkedve hirtelen lábujjaim aláhűlését regisztrálom. Na, uzsgyi, be a menedékház téli szállására ahol a széltől védett falak mögött szépen meg lehet uzsonnázni.

Lefelé masírozva aztán lassú zsibogással életre kelnek a lábujjaim is. Sejtem, hogy fenn a gerincen a –20 alatti viszonyoknak uralkodhattak. A lenti rétegekben enyhébb, csak –14 fokos a fagy, mint azt az autó hőmérője később bizonyítja. A nap folyamán tehát csak 5 fokot melegedett a levegő.

Mindent összevetve pompás, nem túl hosszú túra volt. Nyáron nyilván alig megkottyanó megerőltetés, de így hóbuckákkal küzdve egészen frappáns, jó kis kihívás.

Reisalpe

VIEW SLIDE SHOW

DOWNLOAD ALL

Hiking-Climbing, Hobbies, Snowshoeing, Sport, Story Kategória | Ebenwaldhöhe, Reisalpe, Schneeschuhwandern Címkézve | Hozzászólás

Hótalpas álomtúra a Falkensteinre

Közzétéve 2012-01-29 | Szerző: Sztefanó

Úgy döntöttem, nem várok tavaszig és ezentúl nincs többé évadzár túrázás tekintetében. Az év mind a 365 napján eleget kell tennem a hegyek hívó szavának. Az ehhez elengedhetetlenül szükséges hótalpakat már egy hónapja beszereztem és vártam, hogy a vidéket átvegye a hó birodalma. Mivel hótalpazás terén egyenes zéró tapasztalatokkal rendelkezem, úgy terveztem, mielőtt még úgy rendesen nekivágnék a kaptatóknak, a környék lankáin kell kipróbálnom a felszerelést. De aztán ezzel is úgy történt, mint a sokat emlegetett prófétával. A hó csak nem jött, így hát én kényszerültem főhajtásra és Robert Rosenkranz útmutatása nyomán elzarándokoltam oda, ahol hóban nincs hiány.

A táv (Schwarzau im Gebirge-Bichl, Falkenstein, Windhag, Grubenfarnzl, Schwarzau im Gebirge) cirka 9 km, 520 m szintemelkedés és bruttó 5:15 óra

Már hétfőtől, amikor is véglegesítettem döntésemet, lázban égtem. A napok, melyek korábban gyorsan repültek, most csak vánszorogtak, mintha direkt is hátráltatnák a szombat eljövetelét. A túrára a szokásosnál is gondosabban készültem. Térképek, útvonalak, műholdfelvételek és az időjárás jelentés ismételt tanulmányozásával próbáltam ellensúlyozni és oldani a várakozás okozta örömteli feszültséget.

Végül is elérkezett a nagy pillanat. Kíváncsivá tett, milyen lesz az átmenet a szürkés-barnás tájból a téli fehér paradicsomba. Lehet-e hinni a híreknek, hogy elégséges a hó egy igazi hótalpas kiránduláshoz? Letérek az autópályáról és már dimbes-dombos vidéket szelek át, de hónak még mindig semmi nyoma. Az időjárás viszont remekel. A völgyekben ugyan itt-ott riasztó köd durcáskodik, de hova tovább egyre szélesebben mosolyog a nap.

Pernitz környékén aztán hirtelen porcukrozottá válik a táj, majd Gutenstein után szinte átmenet nélkül haladok át a hó birodalma jelenlegi küszöbén. A sötétszürke aszfalt hirtelen eltűnik a jéggé préselt hóréteg alatt. Lassítok, mert bár az út kőtörmelékkel van felszórva, mégis csúszik. A hőmérséklet mínusz hét, majd mínusz tíz fok. Kétségeim elpárolognak a nagy fehérség láttán. Schwarzau im Gebirge főterén, parkolok. Itt a völgyben mínusz négy fokot mutat a hőmérő, ragyog a nap, kék az ég és szellő sem rebben. Ha van szuper optimális, téli barangolásra kifejezetten megtervezett időjárás, akkor ez a mai nap minden bizonnyal érmes helyezést érdemelne.

A Falkenstin lentröl..

..és fenn, szemben az Obersberg

Felveszem a hőszigetelt túrabakancsot, kamáslit, de a hótalpakat egyelőre a hátiszákhoz csatolva viszem. Az útvonal első része a falun át vezet és Robert Rosenkranz beszámolója szerint is, csak Bünösök Menedéke (Zuflucht des Sünder) elnevezésű hegyi szentély után lesz szükség felvenni. Komótosan, és várakozással teli repeső örömmel térek le a főútról a Falkensteinre vezető ösvényre. A magassági szinttel arányosan növekszik a hó mennyisége és mélysége. Egy előttem haladó vándor nyomát veszem ki a hóban. Az egy hete itt járt Rosenkranzék nyomát viszont már betakarta a közben érkezett havazás. Bukdácsolok a hóban és még a szentély előtt úgy döntök, hótalpakra váltok. Mivel szárazon eleget próbáltam, gyorsan sikerül is rögzítenem a csatokat és indulhat a gőzhenger. Az első lépések óvatoskodóak, ízlelgetem, milyen érzés, ha a lábnyomom hirtelen dupla szélesre vált. Szerencsére nincs sok időm alapos és elmélyedt tanulmányozásra, mert kaptatós a terep. A vaskarmok beleharapnak az emelkedőbe és így könnyű az előrejutás. A szentélyt csak lefényképezem, nem akarok itt időzni. Egy forduló után egy padra telepedve napoztatja az arcát a vándor, akinek a nyomát az imént felfedeztem. Köszönünk egymásnak, váltunk pár szót majd szép napot kívánva újból nekieredek.

Innétől kezdve szűzhavon haladok. Csak őzek, nyulak meg egyéb vad nyoma tarkítja havat. Eufórikus örömben úszom. A táj egy csodálat. Verőfény és mesebeli hó birodalom. Szálegyedül taposom a friss porhót a rengetegben. Továbbra is érvényes az induláskor megfigyelt ábra, miszerint a magassággal egyenes arányban mélyül a hó, és ez fokozott erőfeszítést igényel. Ez viszont cseppet sem zavar. Hosszabb-rövidebb pihenőket iktatok be, amiket fényképezéssel és a GPS nyomvonal ellenőrzésével töltök. A felfelé vezető széles erdészeti utat könnyű követni. Minden érzékemmel átadom magam az új tapasztalás fellegekig emelő boldogságának, a tüdőmbe áradó friss hegyi levegőnek, az arcomat érő napfénynek, a szememet gyönyörködtető tájnak és testem erejét feszítő kihívásnak.

A vastag hótakaró tökéletesen elrejti a Falkenstein (1013m) tetejére felvezető utolsó meredek szakaszt, ezért különös figyelmet igényel. Végre felérek. Alattam csordogál a Schwarza, kiveszem a település főterét, igen, onnan lentről indultam. Szemben az Obersberg (1467m) tömbje dominálja a tájat. Gyenge, de fagyos szellő hűti hevültségemet. Az uzsonnázás kicsit körülményes, mert a csúcson elhelyezett asztalon legalább félméteres a hó. A hátiszákomat-büfémet egy fára akasztom, jól esik a forró tea a termoszból.

A lefelé haladás helyenként síeléssé alakul a meredélyen. A csúcsra vezető ösvény tövébe érve választhatok. Vagy a kigyúrt nyomon indulok vissza, vagy a tervezett kerülővel tarkítom a mai nap tapasztalatait. A hosszabb, és mint kiderül, az igényesebb variáns mellet döntök. A Windhang északi oldalán vezető széles erdei úton még a korábbinál is magasabban torlódik a hó. Hótalpak nélkül akár combig, derékig lehetne süppedni és minden bizonnyal teljesen lehetetlen erőfeszítés lenne a haladás. Úgy gondolom elérkeztem egy olyan határ küszöbéhez, melyen túl még ezekkel a hótalpakkal sem garantált az előbbre jutás. Most már értem, miért léteznek hátul meghosszabbítható hótalp modellek.

Kemény és verejtékes munkával küzdöm magam a visszafelé vezető útkereszteződésig. Vannak apró pillanatok, hogy olyan érzésem támad, mintha csapdába lennék, melyet viszont a melengető napsütés jól ellensúlyoz.

A lefelé vezető szakasz torkolatánál újabb tapasztalás vár. Az erdei ösvényt nyáron nyilván könnyű meglelni. Így hóval fedetten csak sejteni lehet a létét, helyenként még azt sem. A GPS-re kell hagynom magam, és úgy határozok, a legrosszabb esetben toronyiránt, azaz a nyomvonal irányában haladok majd. Szerencsére a fák kérgén egyre sűrűbben találkozom a piros jelöléssel, így fellélegzem. A haladás kifejezetten kellemes, szinte már-már laza, erőkifejtést alig-alig igényel. Fel is veszem az izzadt hátamra az ez idáig a hátizsákba rejtett kabátomat és a sapkámat is szárazra cserélem (áldom az ötletet, hogy hoztam).

Az út további része eseménytelenül és kellemes tempóban zajlik. A hegyi szentélynél a sziklaperem alatti, hótól védett padra telepedve leveszem a hótalpakat. Tudom, ami még a faluig jön, az ezután már kisöccse sem lehet a megélteknek. Egy pompázatos túra élményével gazdagabban indulok haza. Máris tervezem a folytatást…

Falkenstein

VIEW SLIDE SHOW

DOWNLOAD ALL

Hiking-Climbing, Hobbies, Snowshoeing, Sport, Story Kategória | Schneeschuh wandern Címkézve | 2 hozzászólás

Mosolyra fakaszt

Közzétéve 2012-01-02 | Szerző: Sztefanó

A jó reklám néha alaposan melléfog, miáltal sikerül alaposan a fején találnia egy más szöget. Történt ugyanis, hogy felfigyeltem két számomra ez idáig teljesen ismeretlen hegymászóra, akik egy jópofa sztoriba ágyazva valamiféle édességet hirdetnek. Azért jó a reklám (szigorúan az én szempontomból), mert a hirdetett termék helyett, az előadott pajkosságra vonja a néző figyelmét, miközben a reklámozott termék elképesztő sikerrel háttérzörejjé fakul.

Megtudhattam tehát, hogy kik a Huber testvérek. Thomas és Alexander német extrém- illetve gyorsmászók. Hogy mennyire gyorsak, azon el is álmélkodtam. Teljesítményük elvileg jól szemlélteti a különbségeket úgy általában is, mely ember és ember között létezhet. Korábban leginkább a szellemi magaslatok különbségein szoktam eltöprengeni. Például a mindenhol leselkedő mélységek és szakadékok veszélyein. Máskor meg a vakító magasságok fényeitől borzongok, miközben áthidalhatatlannak érzem az árkok és csúcsok közti távolságokat. Sajnos nem könnyű (sőt helyenként kifejezetten nehéz) a különbségeket mindenki számára kidomborítani. Talán ezért van annyi balfácán és szánalomra méltó tök a közélet porondján (de ez egy más téma).

A gyorsmászók esetében viszont a mindenkori különbségek jól megfoghatóak. A mondanivalóm picuri kis lényege azt kívánja aláhúzni, hogy az itt jól látható fizikai teljesítmények közti szélsőségek hasonlóan markáns módon léteznek a szellem dimenzióiban is.

A Yosemiti Nemzeti Parkban van egy 1400m magas sziklafal (El Capitan), melyet tapasztalt hegymászók körülbelül három-négy nap alatt gyűrnek le. Ezt úgy képzeld el, hogy valamely csapat elindul, mondjuk hétfőn reggel, könnyes búcsút int a hátra és lenn maradóknak abban a reményben, hogy ha jól végzik dolgukat, csütörtök délután talán sikerül fentről leintegetniük. Íme, egy ilyen három fős csapat diadalittas beszámolója, mely magyarul valahogy így szólna: “Sikerült, megcsináltuk! Hárman, négy nap alatt megmásztuk a The Noset” (A The Nose az útvonal neve). A mellékelt képen jelölve vannak azok a pontok, ahol a sziklafalba beakasztva (Biwak) töltötték az éjszakáikat. Fontos megjegyezni, hogy jól edzett fickókról, sziklamászókról van szó. Nem véletlen tehát a nagy örömmel világgá kürtölt teljesítmény, mely a legtöbb aszfaltkoptató átlagpolgár számára eleve megfoghatatlan, megismételhetetlen extrém teljesítmény.

És akkor itt jönnek a képbe a Huber testvérek, akik ezt a négynapos útvonalat nem három, nem kettő, de nem is egy nap alatt tették meg, hanem 2007-ben mindössze 2:45:45 azaz, igen jól látod, nem tévedsz, két óra és negyvenöt perc alatt. Talán nem csorbítja a teljesítmény fényét, hogy 2010-ben a rekordot egy más duó (Dean Potter és Sean Leary) 2 óra 36 percre javították.

Egy interjúban az idősebb Thomas Huber szól a boldogságról, illetve az érzésről, ami ezt számára megtestesíti. Csak azért említem, mert – itt jön egy kis borsókázás – a megfogalmazás tökéletesen tükrözi a természeti népek jól megfigyelt viszonyát a jelenhez és a most pillanatához. Mintha egy évezredeken átívelő láthatatlan kör záródna be. Úgy tudjuk, hogy korábban az emberi közösségek egy időtlen világban, az állandó jelenben, a fizikai valósággal soha meg nem szűnő kapcsolatban éltek. Az olyan virtualitások, mint az elképzelt jövő, a holnap vagy a következő nyár csak másodlagos jelentőséggel bírtak. Thomas is hasonlóan érez, amikor a riporternek elmondja, hogy sajnos gondolatban már a soronkövetkezö előadása miatt izgul, majd meg kell terveznie, mi lesz azután és így szüntelenül egy a közelebbi vagy távolabbi jövő eseményeire kénytelen összpontosítani. Ez elmondható rólunk, rólad is. Ezzel szemben mászás közben a sziklafalon kizárólag a jelen és a most létezik, a szoros, megbonthatatlan kapcsolat a tapintható, jól érzékelhető fizikai valósággal. Amikor minden porcikájában érzi, hogy része az időtlen világmindenségnek. Ez a boldogság alapállása.

Humanity, soul, mind, Sport, Story Kategória | 2 hozzászólás

Visszalapozás 2011

Közzétéve 2011-12-22 | Szerző: Sztefanó

Cipész maradjon a kaptafánál! Készítettem hát egy falinaptárt az eltelt barangoló esztendő legjobbnak ítélt felvételeiből. Tizenkét kép plusz egy a borítóra. Íme, a fotókat egy albumba gyűjtve adom közre. Egyébként meg nagyon szép, meghitt, boldog karácsonyi ünnepeket kívánok kedves idetévedő mindnyájatoknak.