A paradicsom elpusztítása, talán ezt a címet is kiérdemelte volna Alllan W. Eckert hosszú-lélegzetvételű olvasmányos történelem könyve, mely az Ohio folyó (sóni nevén Spaylaywitheepi) völgyének 1768 és 1800 között végbement drámai és tragikus betelepülését taglalja. A regény egyben a mai Kentucky és Ohio államok megalapításának a krónikája is mely a jövevények (Shemanese) szemszögéből van elmondva. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert Eckert egy másik munkájában, A Tecumseh élete (A Sorrow in our Heart: The Life of Tecumseh) sok vonatkozásban majdnem ugyanezt meséli el, ám a másik oldal, az indián őslakosság, pontosabban a sóni indiánok szempontjából. A két könyv így rendkívül jól kiegészíti egymást és pontos, korhű képet fest arról az élet-halál harcról melyet az ősi meghagyó életformát folyató népek vívtak egy szabad, nemes, tiszta és méltán paradicsominak nevezhető világért, és melyben bár sok és fontos csatát megnyertek, de a háborút elbukták.
Abból az indíttatásból kötöttem ki Eckertnél, hogy valamiképpen más úton is megbizonyosodhassak a Daniel Quinn könyveiben korábban olvasott meghagyó kontra elvevő tézisek helyességéről. Kerestem és találtam egy olyan írót, aki nem Karl May féle fantazmagóriákat gyárt, hanem a lehető legtényszerűbben adja vissza az események menetét, miközben írói eszközeit úgy veti be, hogy az objektivitás ne csorbuljon, és az olvasó se unja halálra magát, ne fulladjon meg a száraz tényektől. Ez az írónak remekül sikerült, ugyanis könyveiben bár nincs egyetlen kitalált név, nincsenek kitalált helyszínek és minden esemény aprólékos levéltári adatokra támaszkodik, mégis izgalmas, szórakoztató, hasznos tanulmány.
Én úgy találtam, hogy a quinni felfogás jelen esetben több okból is megállja a helyét. Először is a meghagyók-elvevők paradigmáját (ahogyan arra Quinn többször is utal) nem szabad a jók-rosszak szinonimájaként értelmezni. Az indiánok, akik bár teljes összhangban éltek a természettel, agóniájukban, végső elkeseredésükben tudtak nagyon is kegyetlennek lenni. Ezért szól a könyv arról a véres és sötét folyóról, mely Ohio és Kentucky államok határát képezi és mely néhány évtizeden át a civilizáció és egy általunk teljesen ismeretlen szabad életmód választóvonala volt.
Másodszor, a totalitárius mezőgazdaság quinni elvét is alátámasztottnak látom, mert bár az író Eckert, ilyen szempontból nem vizsgálódik, mégis annyi adatot és információt dolgoz fel, hogy azokból könnyű levonni a következtetéseket. Tudniillik az indiánok is folytattak mezőgazdaságot, mely azonban távol állt a fehérek által követett totalitárius formától. Érdekes megfigyelni, hogy saját vadászterületeik elvesztése függvényében miként nőtt és erősödött az őslakosok függő viszonya a mezőgazdaságtól. Ez később aztán oda vezetett, hogy a téli időszakban a törzsek éheztek, mert a vad eltűnőben volt és a fehérek fosztogató betöréseinek egyik közkedvelt célpontja az indiánok ősszel bekészített éléskamráinak az elpusztítása lett.
A civilizáció és az indiánok közti harc kimenetelét végül is nem a fehérek kifejezett katonai-technológiai fölénye döntötte el, hanem kétséget kizáróan a totalitárius mezőgazdaság által fűtött puszta túlszaporodás. Egyetlen farmer családnak átlagosan tíz, tizenkét gyermeke volt, míg az indiánoknál ez a szám a mindenkori természeti adottságokkal volt összhangban. Így történhetett, hogy a 18. század elején még teljességgel lakatlan Kan-Tuck-Kee lakosainak a száma huszonöt évvel később negyvenezer fölé szökött, ami eleve túlszárnyalta az északnyugati indián törzsek, a sónik, delawarek, wyandotok, miamik, chippevák, ottawák és potawatomik lélekszámát (felsorolás a teljesség igénye nélkül). A túlszaporodás drámai, határokat formáló következményei, számunkra a modernkor gyermekei számára is letagadhatatlanok, ha csak egyetlen példánál a mai Koszovónál maradunk.
Harmadszor pedig beszéljünk talán a legfontosabbról, arról a szinte szent, áhítatos viszonyról, ami az őslakosokat a természethez, a földhöz, környezetükhöz fűzte. Eckert regényében részletesen is leírja a legkorábban az Ohio folyó déli vidékére benyomuló kalandorok benyomásait, akik lélegzetállítóan gyönyörű vidékről számoltak be. A természet vad szépsége annyira rabul ejtette őket, hogy sokan közülük hónapokra, évekre belevetették magukat a rengetegbe és ott élték szabad, marcona életüket, mindaddig, amíg a telepesek hada át nem változtatta a vidék arculatát. Ez volt Kentucky, amit az indiánok Kan-Tuck-Kee vadászterület néven illettek és mely mindaddig kifogyhatatlan éléskamrája a volt a vidék törzseinek, amíg híre nem terjedt a fehér telepesek körében.
Kan-Tuck-Kee különlegessége, sós ásványokban gazdag csermelyei voltak, melyek mágnesként vonzották a vadak tömegeit és melyek emléke mindmáig fennmaradt egyes folyóvizek és tájegységek nevében (Salt River, Licking River). A szájhagyomány úgy tartotta, hogy itt olyan sűrűn lökdösődik egymás mellett a vad, hogy akár egyetlen nyíl vaktában történt kilövésével is gazdag zsákmányt lehet elejteni. A vidék, jól felismert, különleges jellegének a védelme érdekében, a környező törzsek közös és tartós megegyezése alapján, itt nem telepedhettek le, háborúzással nem zavarhatták az állatokat és nem támadtak egymásra még akkor sem, ha történetesen a vadászat során hadviselő felek kerültek szembe egymással. Az irokézek és a sónik például halálos ellenségek voltak, de ha Kan-Tuck-Kee területén akadtak egymásra, akkor csendben és szótlanul kitértek egymás elől.
Ez az íratlan béke törvénye, mint várható volt, oda vezetett, hogy az Ohión leereszkedő telek spekulánsok (mint amilyen pl. George Washington is volt – lás a könyvben) és a telepesek előszeretettel vették célba Kan-Tuck-Keet (majd később a folyó jobb partján elterülő Ohiót is), hogy csodásabbnál csodásabb völgyeket, erdőket, mezőket kanyarintsanak ki maguknak.
Az indiánok megpróbálták elkeseredetten gátját állni az inváziónak, Kan-Tuck-Kee elvesztésének, melynek nyomán a mindkét fél részéről kiömlő vér, sokszor festette vörösre az Ohio folyót.
A könyv az 1795-ben megkötött Greenwill-i egyezménnyel zárul (The Treaty of Greenwill – lásd a képet) mely ugyan békét hozott az Ohio folyó völgyére és megpecsételve a civilizáció győzelmét, de véglegesen elbitorolta az északnyugati indián törzsek puszta létét biztosító földterületeket, az indiánok őshazáját. Ezzel egy időben megszűnt az Ohio határfolyói mivolta is és a két antagonisztikus életforma földrajzi határa északabbra a Nagy Tavak felé tolódott, egyetlen keskeny sávra zsugorítva a törzsek életterét.
Sztefano-Space 