Sztefano-Space

Olykor-olykor kínos helyzetben vagyok. Például ha merev és átláthatatlan keretekbe ágyazott, ott megkövesedett, ókonzervatív, keresztényi nézetek hálóját vetik ki rám. Nem arról van szó, hogy ez egy előre megfontolt szándékkal elkövetett, rosszakaratú tőrbecsalás. Egyszerűen csak teszem azt, egy alkalmi társaságban szó szót követ, és valaki rosszallását fejezi ki az elvetemült szomáliai kalózok gyalázatos tettei miatt. Avagy az Európát ostromló feketék feltartóztatatlan özönéről szól megvetéssel, esetleg az erősebb evolúciós jogán (értsd a fehér nyugati típusú civilizált demokrácia) nem talál kivetnivalót más népek, országok brutális leigázásában. Úgymond ez a haladás ára.

Mit lehet ilyenkor tenni? Ártatlanul és barátságosan mosolyogni? Bólogatni, hogy ne legyél kirekesztett? Komor képet vágni, avagy felállni és távozni? Esetleg ügyet sem vetni rá és témát váltani? Lehet, hogy ez lenne az ildomos megoldás? Avagy mégis vállalni a sodrófa lendített súlyát a kobakon és szólni arról, hogy a szomáliai kalózok problémája ugyan valós, de az út, ami elvezett idáig okot adhatna némi önkritikára, ami más színben tüntetné fel az eseményeket? Elmondani, hogy a békés halászfalvakból elsősorban azért lettek fegyveres rajtaütések fészkei, mert az EU és más civilizált demokráciák óriás halászflottái üresre halászták a helyi káoszban őrizetlenül hagyott, korábban még jó megélhetést biztosító felségvizeket és a kalózzá válás kényszerű kétségbeesett kiút, a túlélésért folytatott küzdelem végállomása? Szólni arról, hogy mára a néhai boldog kameruni paraszt képtelen lépést tartani a szubvencionált európai-spanyol import paradicsom árával (lásd Erwin Wagenhofer filmjében, We feed the world) és földönfutóvá válik, legkésőbb akkor, amikor a fejlett ipari piacgazdaság okozta klímaváltozás miatt aszály sújtja a korábban még jól megművelhető vidékeket (lásd BBC; Global Dimming)? Avagy utalni egy szinte idilli életforma gyors pusztulására Niger deltájában ahol a Shell fúrótornyai piócaként szívják Afrika fekete vérét, hogy mi unottan folytathassuk tovább pazarló, a világot mérgező, pusztító életmódunkat? Síkra lehet-e szállni és érvelni, amikor Ishmael, Quinn, Jensen és Lányi nézetei nem lehetnének idegenebbek és távolibbak, a kvazárok és rádió galaxisok jeleinél? Amikor a fogyasztói társadalom dogmái elnyomják az okok és okozatok megismeréséhez szükséges természetes kíváncsiságot?

Ilyenkor úgy érzem, véleményemmel nagyon egyedül vagyok. Ezt teszem annak ellenére, hogy Takáts Péter egy érdekes üzenetben (lásd itt: http://ezvankiado.hu) ezt cáfolja. Egy amerikai tanulmányról beszél, melynek eredménye megdöbbentette a kutatókat. Felfedeztek ugyanis egy ötvenmilliós embertömeget, a kulturális kreatívokat, akik egyszerűen szabadon akarnak élni, elutasítják a jelenlegi hatalmi struktúrákat és tudatosságuk egyre inkább nő. Számuk az EU-ban, állítólag, százmillióra tehető. Közös vonásuk, hogy valamennyien azt hiszik, egyedül vannak.

Hol vagytok tehát kulturális kreatívok? Sajnos nem látom, nem hallom, és csak szórványaiban tapintom jelenléteteket. Ennek ellenére remélem, hogy vagytok! Valószínű, hogy a kutatás egy valóban fellelhető mintára, egy új jelenségre bukkant. Szeretném hinni, hogy ez az Új Reneszánsz születésének előszele. Az elmúlt években növekvő számban piacra került ismeretterjesztő irodalom, talán, a megnevezett tömeg létére utal. A dokumentumfilmek területén az olyanokra gondolok, mint a Home, Darwin’s Nightmare, Who killed the electric car, Let’s Make Money, Money as Debt, The age of stupid, Plastic planet avagy Michael Moore filmjei meg a többi hasonló, hogy csak néhányat ragadjak ki a sorból.

Az ORF mai híreiben az állt, hogy az osztrák Arbeiterkammer egyik tanulmánya szerint 2008-ban a gazdasági krízis ellenére a cégek egy dolgozó főre eső évi átlagos tiszta haszna elérte a 39500 €. Ez az összeg 56%-al magasabb, mint 2002-ben, amikor még híre hamva sem volt krízishangulatnak. Továbbá az is megállapítást nyert, hogy a dolgozói ráfordításokhoz viszonyítva a személyenként megtermelt tiszta nyereség hozzávetőlegesen 60%-al volt magasabb. Magyarán, 2008-ban minden egyes Euró, amit a cég egy dolgozóba fektetett, 1.60 Euró tiszta hasznot hozott a munkaadójának. A sajnálatos tény, amit a tanulmány is fájlal, hogy ezekből a busás nyereségekből, csupán csak a részvényesek húznak hasznot, maguk a dolgozók nem.

Fenékig tejfel, mármint az élet a civilizációban. Ha hinni lehet a statisztikáknak, akkor nagyobb a valószínűsége annak, hogy saját kezűleg végzünk önmagunkkal, mint annak, hogy közlekedési baleset áldozatai leszünk. Ez annál jobban stimmel, minél magasabban fejlettebb a civilizáció, amiben élünk (akarom mondani, raboskodunk – szabadon lehet választani, ki, hogyan fogja fel). Például a bálványozott nyugati demokráciákban, Németország, Finnország, Ausztria, Japán stb. százezer lakosra évente több mint 20 öngyilkosság jut. Ebben a versenyben Magyarország is lépést tud tartani nyugati szomszédaival. Franciaország viszont a France Telecom jóvoltából lassan de biztosan felküzdi magát a laza, kicsit gondtalan és könnyed mediterrán világából a csúcstartókhoz. A Földközi-tenger vidékén ugyanis az öngyilkossági arányszám a fenti világszínvonal egy negyede csupán, azaz százezer lakósra ötnél is kevesebb esetet jegyez a statisztika. Az említett vállaltnál viszont mára, 2008 februárjától immár a 23. dolgozó vet véget az életének. Ez szörnyű és csak a mondásos vak nem látja, nagy bajok vannak.

Tulajdonképpen konkrét oka van, amiért a szuicidről mélázom. Szombat éjjel az egyik szomszédasszonyunk, aki tölünk két feljáróval tovább a földszinten lakott, felmászott a negyedikre és lelépett. Szerencsétlenségére komoly sérülésekkel túlélte a betonra csapódást. Valaki, aki láthatta az esetet, kihívta a mentőket. Még élt és iszonyúan szenvedett amikorra kiértek, de hiába küzdöttek érte, nem sikerült megmenteni. Szomorúság tölt el annak ellenére, hogy nem ismertem. Emlékszem, itt-ott láttam vékony alakját, három nagytestű kutyával meg egy kislánnyal egyetemben. Az egyik feketeszőrű állat elég mogorván szokta őt követni és én jobbnak láttam nagy ívben kikerülni a seregletet. Nem bíztam benne, hogy törékeny termetével esetleg jobb belátásra tudná bírni a rám fanyalodott ebet. Nos, ennyi, amit tudtam róla. Most gyertyákat gyújtanak a lakók a lelki üdvéért. A sötétben ugyan már táncolhatnak, ragyoghatnak a lángocskák, hiába volt egy élet. Ismét hiába… nagyon szomorú…

Az emberi intelligencia egyik legcsodálatosabb és egyben legveszélyesebb attribútuma a virtuális valóságok létrehozásának zseniális képessége. Csodálatos, mert minden részleteiben aprólékosan kiművelt, soha nem látott világokat álmodunk meg és veszélyes, mert hajlamosak vagyunk a minket ért állandó stresszhelyzetekből menekülve, ezekbe a magunk teremtette légvárakban visszahúzódni és huzamosabban is ott élni. A civilizált ember egyik megkülönböztető tulajdonsága a valóságtól való fokozódó elszigetelődés, a virtualitások létrehozásának egyre kifinomultabb professzionális képessége. Amíg a természeti népek életük túlnyomó részét a mindenkori jelenben, a tapintható fizikai valóságban töltik, addig mi korai felnőtté válásunktól kezdve bevonulunk egy-egy kész virtualitásba, vagy teremtünk magunknak a semmiből, ha az élet helyzetei úgy kívánják.

Itt vannak példának jó okáért a nagy világvallások, az unalomig ismételgetett megváltó történetek, a magyarázatok magyarázataival, a pokol tornáca és a mennyek országa soha senki által nem látott, mégis fix valóságként elkönyvelt képzeteivel. És ha mindez kevés, lehetünk bárkik a mi magunk saját gondolatvilágában, és ha vízióinkat elég jó mediális képességel kürtöljük világgá, követőink tábora tengerré duzzadhat. A virtuális valóságok felfedése és leleplezése nehéz feladat, különösen azért, mert gyökereiben, kinövéseiben, szálaiban tapad és simul a fizikai valósághoz, érveléseiben az anyaföld biztos talajáról rugaszkodik el, hogy valahol egy nem létező világegyetem magaslataiba szökelljen.

Hasonlatos ez a mai számítástechnika gyorsan fejlődő virtualizáló képességeihez, az olyanokhoz, mint mondjuk a VMware meg a Hyper-V, melyek segítségével egyetlen valós fizikailag is létező számítógépre esetenként több száz virtuális operációs rendszer telepíthető. Közben a virtuális operációs rendszerben futó programnak lila gőze sincs róla, hogy csak egy elvonatkoztatott rendszer foglya és mindvégig abban a hitben működik, hogy teljes hozzáférése van a fizikai memóriához, a processzorhoz és periféria egységeihez. Ha arra utasítod, hogy nyomtasson ki egy dokumentumot, megteszi, abban a hitben, hogy a megadott nyomtató majd kiköpi a színes ábrákat és a hozzátartozó szöveget, miközben a valóságban csak egy adatállományt nyit és a nyomtatás szimulált. A számítógép programozóinak azért vannak lehetőségei, hogy minden tévedést kizáróan megállapíthassák, hogy egy program igazi, avagy csak virtuális környezetben működik-e. Ez azonban a legtöbb esetben nem szükséges, a lekérdezésre nem kerül sor, mivel – néhány kivételtől eltekintve – a programnak ugyanolyan jól kell működnie minden körülmény között.

Minden hasonlat sántít valahol, ám a médiák digitalizált világban végbemenő fejlődés nyilvánvaló. Egyre többen fogadják el követendő valóságnak szappanoperák sekélyes kliséit, mások számítógép hálózatokon futó játékok képzeletvilágába zuhannak, valós fizikai életüket létfontosságú szükségleteik kielégítésére korlátozzák, testüket elhanyagolva, napjaik nagyrészét a monitor elé szegeződve töltik. A virtualitásba vonulás következménye a test elsatnyulása, érzékeink eltompulása. Közismert viszont, hogy velünk ellentétben, a természeti népeknél az érzékek és az ösztönök harmonikusan, jól fejlettek. Kifinomult hallásuk például lehetővé teszi az ingerküszöb közeli, civilizált fül számára hallhattalanul a háttérzörejbe ágyazott hangok világos elkülönítését. Ezzel szemben a magunk teremtette képzetek világban élve az egeret mozgató egyetlen csukló és ujj túlfejlettsége mellett, haldoklik a test, a szellem, a mindenütt jelenlévő, dübörgő és betegítő zene/zaj hatására eredeti képessége töredékére zsugorodik a hallás.

A gazdaság és a politika körmönfont propagandával teremtette virtualitása könnyen nyer teret az érzékek tompított kábulatában. Itt van példánk jó okáért a végtelen gazdasági növekedés, illetve a szabad, olajalapú piacgazdaság illúziója, mely néhány évtized alatt olyan visszafordíthatatlan, negatív változásokat eredményezett a Föld ökológiai rendszerében, hogy csak eme kába, virtualitásokhoz szokott állapotunk következtében nem vesszük észre.

Néha azonban, hasonlatosan a virtuális operációs környezetbe telepített programok tulajdonságaihoz, kapcsolat teremtődhet az igazi fizikai valósággal, akár úgy, hogy a program megszólítja azt a bizonyos procedúrát, mely válaszában tisztázza a kérdést: igen a környezet nem igazi, hanem virtuális. Így van ez azokkal a pillanatokkal, amikor egy-egy megnyilatkozás, interjú, könyv, hír, avagy esemény kapcsán rádöbbenünk az igazi ősi, animista valóságra (lásd Gaia elmélet) és nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy a világ, amelyben élünk más. Nem olyan, nem úgy működik, és nem úgy viselkedik, mint azt a propaganda eszközei próbálják velünk elhitetni.

Faith Birol a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) vezető közgazdásza interjút adott idén augusztusban a The Independetnek. Az általa elmondottak a figyelmes olvasót óhatatlanul visszahozzák a virtualitásból a valóság kemény talajára. Szerinte a jelen gazdasági válságot követő esetleges fellendülést követő megnövekedett olajigények következtében, teljesen összeomolhat az olajpiac és az egész globalizált világgazdaság. Úgymond, nem lesz szükség Katrinára (itt utalás a hurrikánra) ahhoz, hogy végeláthatatlan sorok alakuljanak ki a benzinkutak előtt. Faith Birol figyelmezteti a világ kormányait, hogy a készletek nem lesznek képesek lépést tartani az igények növekedéssel. A világ 800 legnagyobb olajmezöjének felülvizsgálat után az IEA úgy találta, hogy az itt található kutak túlnyomó többsége túljutott élete delén és hozamuk leáldozóban. A dolog pikantériája, hogy amíg 2007-ben az IEA a mezők hanyatlásának a mértékét évi 3.7%-ban határozta meg, addigra mára kiderült, ez a szám túl optimista volt és az ügynökség 6.7%-ra javította az adatot. A fellendülés keltette növekvő igények kielégítése csak akkor lenne tehát teljesíthető, ha hétévenként körülbelül akkora olajtartalékokra bukkannának, mint ma Szaúd-Arábia területén található. Mai tudásunk szerint ez viszont teljességgel lehetetlen.

“…the first detailed assessment of more than 800 oil fields in the world, covering three quarters of global reserves, has found that most of the biggest fields have already peaked and that the rate of decline in oil production is now running at nearly twice the pace as calculated just two years ago…”

Közben az olajkutak leáldozását jól szemlélteti az Oilwatch 2009 augusztusi jelentése is. Az innen ollózott képek három nagy olajtermelő, Mexikó, Nagy-Britannia és Norvégia olajtermelésének a látványos hanyatlását szemléltetik. Mexikót említve még meg kell említeni az ország terültén található Cantarell mezö haldoklását, mely 2003-ban még a világ harmadik legnagyobb olajmezöjének számított.

Linkek

• http://greenr.blog.hu/2009/08/31/hirek_az_ffek_rol_1
• http://www.independent.co.uk/news/science/warning-oil-supplies-are-running-out-fast-1766585.html
• http://www.theoildrum.com/node/5634
• http://www.peakoil.nl/wp-content/uploads/2009/08/2009_August_Oilwatch_Monthly.pdf 

Az ORF tegnap éjjel bemutatta a Zero 9/11 című oknyomozó olasz dokumentumfilmet. Igaz, nem fő műsoridőben. Vasárnapról és késő éjjelről lévén szó, bizonyára nem sokan látták. A bemutatásra kiválasztott időponttól tehát nem lehetett elvárni, hogy nézettségi rekordot döntsön. Tulajdonképpen kisebb csoda, hogy egyáltalán műsorra tűzték, hiszen nem vet jó fényt bizonyos „fontos” hatalmi csoportosulásokra.

Különlegessége, hogy az Európa-parlament egyik képviselője Guilietto Chiesa, 2008-ban meghívta néhány képviselőtársát, hogy tekintsék meg együtt a filmet. Az összejövetel nyílt célja az volt, hogy a vetítéssel felhívják Európa politikai vezetői figyelmét a merényleteket követő, finoman fogalmazva is, lesújtóan gyenge és hiányos oknyomozásra, valamint azokra az ellentmondásokra, melyekre nemcsak a közvélemény, de az áldozatok hozzátartozói is mindmáig hiába várnak magyarázatot. Az eseményekkel kapcsolatos kérdések tisztázása pedig fontos lenne, hiszen egy olyan új világrendet eredményezett, mely a végsőkig polarizálta a világot, megteremtve és kiélezve a bizalmatlanság és fenyegetettség érzését, ami viszont más szempontból tagadhatatlanul egy bizonyos hatalmi elit malmára hajtotta a vizet.

• http://tv.orf.at/program/orf2/20090906/460983601/275010/
• http://www.911blogger.com/node/14103
• http://zero911movie.com/site/index.shtml
• http://www.historycommons.org/entity.jsp?entity=frank_de_martini_1
• http://de.wikipedia.org/wiki/Dario_Fo
• http://hu.wikipedia.org/wiki/2001._szeptember_11-i_terrort%C3%A1mad%C3%A1s 

Ausztriában, a ZAMAG 150 éve jegyzett adatai szerint az idei augusztus sorrendben az ötödik legforróbb volt. Ez még így önmagában nem lenne szóra érdemes. Történetesen azonban mind az öt befutó az utóbbi két ipari-civilizációs évtized gyermeke. A sorrend tehát a legforróbbal kezdve: 2003, 1991, 1994, 2001, 2009. Ez semmiképpen sem tanúskodik egyenletes illetve véletlenszerű eloszlásról, igazából nincs is szó egyenletességről, sokkal inkább rendhagyó végletekről. Ehhez még fűszerként hozzájön az, hogy az ide nyár jelentős csapadékrekordot is döntött, mely helyenként négyszeresen szárnyalt túl minden korábbi és hosszúéves átlagértéket.

És akkor még nem is beszéltünk a villámcsapások szintén rendhagyóan magas számáról. Közben a Mediterrán feltartóztathatatlanul szárad ki, megfékezhetetlen erdőtüzek tombolnak kedvelt és korábban kellemes éghajlatú üdülőterületeken. Az elsivatagosodás jól látható méreteket ölt, melyet csak fokoz a sós tengervízzel történő oltás. Vajon miféle növényzet tenyészik majd a sóval átitatott talajon? De talán kár folytatni! Megfigyeltem, úgysem érdekel senkit! Pedig a szemünk előtt játszódik le a folyamat, amiröl James Lovelock beszél.

Közben egy érdekes párhuzamra lettem figyelmes Lovelock Gaia elméletével kapcsolatban. Nemrég fejeztem be ugyanis Vine Deloria könyvét, címe Vörös föld, fehér hazugságok (Red Earth, White Lies). A lakota indián származású teológus, jogász, író szerint az indián őslakosok mindig is tudták, hogy, a világ, melyben élünk, a Föld, élő. Legkésőbb James Lovelock publikációi óta a civilizált ember számára is közérthető módon el lett magyarázva, hogy ez valóban így van. James Lovelock ezért az elméletéért pár száz évvel korábban máglyán végezte volna. A felvilágosult újkorban csak tudományos berkek meghurcoltatásait kellett átélnie és csak azért nem vonták meg tőle végérvényesen a szó jogát, mert oroszlánrésze volt az ózonlyuk okainak a felderítésében. Történt ugyanis, hogy a bizonyítékok utáni lázas kutatás idején Lovelock saját fejlesztésű egyedi módszere bizonyult a legalkalmasabbnak arra, hogy a CFC vegyületek koncentrációját tetszőleges pontossággal lehessen mérni. Mára a felére zsugorodott Gaia elméletét elvető tudósok tábora. Így találkozik újra a lenézett, primitív hiedelmekkel terhesnek vélt múlt és a magasztos jelen.

Erről ír Vine Deloria is, a 2005-ben elhunyt indián származású író, aki mindvégig otthonosan mozgott két teljesen különböző kultúra mezsgyéjén. Választékos angol nyelven írott könyvei a civilizáció történetének mély és részletes ismeretéről tanúskodnak. Teológiai tanulmányai után jogi diplomát szerzett, hogy ügyvédként szolgálhassa népét, Amerika őslakosait. Könyve azért is érdekes tanulmány, mert tükröt tart elénk. Mi a győztes ipari civilizációban cseperedettek, kész és állítólag teljesen megbízható válaszokat kapunk minden elképzelhető tényre, jelenségre, illetve mindarra, amit a tudomány harsány hangja meg tud válaszolni. De vajon mennyire tarthatóak ezek a nagydobra vert igazságok és elmétek? Mennyit érnek a magyarázatok Deloria és az indián hagyományok, nemzetek és generációk szájról szájra átadott emlékezete tükrében? És mi a helyzet a rendre elhallgatott, a sorból kínosan kilógó lólábakkal, és megmagyarázhatatlan anomáliákkal?

A mai tudomány lenéző mosollyal kezeli az indián kulturális, történelmi értékeket és legfeljebb mesének, kitalált legendának, rosszabb esetben holdkórosok gyermekded történeteinek tekinti. Pedig Deloria több olyan szájhagyományon alapuló emléket is felidéz, mely párhuzamba állítható földtörténeti eseményekkel, geológiai képződményekkel.

Szerinte több komolyságot igényelne az indián hagyományok megértése és feldolgozása, mert jelentős mértékben hozzájárulhatna számtalan tarthatatlan és mindmáig kétséges elmélet tisztázásában. Itt van például a sokat emlegetett pleisztocén túlvadászás elmélete, melyet kritikátlanul, bizonyított tényként kezel és idéz számtalan kortárs tudós és író (mint pl. Jared Diamond).

Ez az indián érzelmeket mélyen sértő elmélet nem kevesebbel vádolja az indiánok őseit, mint a nagytestű állatok, például a mamut és a masztodon tudatos és hanyag kiirtásával (egyes változatai szerint pusztán kedvtelésből mészárolták a megafaunát). Deloria, nemcsak tiszta, racionális és világos érveket hoz fel az elmélet ellen, de több törzsi hagyományt is idéz, melyek szerint az amerikai kontinensen nagy valószínűséggel még Kolumbusz partraszállása idején is éltek ilyen állatok.  A mamut és a masztodon mind a közelmúltig az őslakosok kortársai voltak. Az elmondottak hitelességét civilizált feljegyzések is alátámasztják, például egy elbeszélés 1762-ből, mely szerint a sóni indiánok hatalmas méretű csontokat vittek a Pitt erődbe (ma Pittsburgh, Pennsylvania). A maradványok a mai Kentucky állam területéről (lásd Big Bone Lick) származtak, és az elbeszélés szerint ott még több hasonló nagytestű állat hiánytalan csontváza hevert. Azt nyilván teljes képtelenség lenne feltételezni, hogy a csontok a föld felszínén csorbítatlanul vészeljenek át évezredeket (a tudomány szerint ezek az állatok legalább tízezer éve kihaltak).

Talán még érdemes megemlíteni, hogy az indián életmód nagy ismerője, Allan W. Eckert regényíró is rámutatott arra az elképesztő pontosságra, mellyel a szájhagyományok terjedtek. Levéltári adataink vannak arra vonatkozólag, hogy egy-egy írásban feljegyzett történet, néhány generációval később elbeszélés alapján újra papírra vetve, szóról szóra megegyezett a korábbi változattal.

Ez egy olyan ritkaságszámba menő könyv, amikor az író  évtizedekre visszanyúló tudományos tapasztalata, a megkérdőjelezhetetlen szakmai hozzáértés, a józan ítélőképesség és a jóságos, féltő aggodalom találkoznak. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert más, tegyem hozzá mind kiváló író esetében, itt-ott túlsúlyos az egyik, vagy a másik tényező, helyenként vékonyka a tudományos megalapozottság, vagy aránytalanul nagyra sikeredett a szubjektivitás. James Lovelock utolsó figyelmeztetésnek szánt írásában gyönyörűen bontakozik ki az összetevők harmonikus egyensúlya és a szokásos radikalizáló „jó” és „rossz” címkézés helyett inkább arra összpontosít, hogy megvilágítsa az élő Föld tulajdonságait, annak esetenként még nem teljesen nyilvánvaló összefüggéseit, hogy így levonhassuk a megfelelő tanulságot.

Lovelock két külön csoportba sorolja az események dinamikáját leíró- prognosztizáló, valamint a történéseket mérésekkel megfigyelő tudományokat. Ez azért fontos, mert ez utóbbiak feljegyzései szilárd támpontot nyújthatnak a már meglévő, avagy új matematikai, fizikai és egyéb modellek kidolgozásához. Lovelock attól a sajnálatos ténytől sarkallva látott könyve megírásához, hogy a megfigyelések során begyűjtött adatok még rövidtávon sem egyeznek pl. az IPCC által használt modellek által előre jelzettekkel.

A gond ott van, hogy a megfigyelt valóság határozottabb és gyorsabb változásokra utaló jelekkel szolgál. Olyanokkal, melyek túlszárnyalják még az IPCC hivatalos jelentéseiben körvonalazott legrosszabb esetet is, az úgynevezett worst case scenario-t. Konkrétan például arról van szó, hogy az arktiszi jég 2007-ben tapasztalt drámai zsugorodását egyetlen létező modell sem prognosztizálta és a tudományos világban még azokat is meglepte, akik már korábban is súlyosabb következményekkel számoltak. A dolog azért brutális, mert a legpesszimistább felfogás alapján készült modellek sem számoltak ilyen mértékű változással 2050 előtt! De nem csak az arktiszi jégpáncél esetében mondtak csődöt a mai modellek, hanem az óceánok vízszintjének az emelkedése illetve a globális átlaghőmérséklet változása tekintetében is.

A probléma tehát abban rejlik, hogy a hivatalos irányadó világpolitika olyan kompromisszumok szülte adatokra épít (ha egyáltalán), melyek távolról sem megbízhatóak és hamis reményeket keltenek. Az IPCC prognózisai ugyanis azt sejtetik, hogy a globális klímaváltozás egy előre jól belátható lineáris modell szerint történik majd, és egy kicsivel több széndioxid, meg egy kicsivel több metán majd ennek megfelelöen és arányosan növeli az egyes mutatókat. A dolgok menete viszont úgy sejlik, teljesen más forgatókönyv szerint zajlik majd le, mely bármilyen lehet, csak nem kegyes, lineáris változás.

Ragyogóak Lovelock hasonlatai. Az arktiszi jég szerepét egy pohár italba dobott jégkockákkal szemlélteti. Mindaddig, amíg a kockák el nem olvadnak, az ital hőmérséklete csaknem változatlan marad. Amint azonban az utolsó darab is feloldódik, ugrásszerűen emelkedik a melegen hagyott ital hőmérséklete. Lovelock tehát nem azt mondja, hogy ő képes pontosan előre jelezni a változásokat, hanem inkább arra hívja fel mind a közvélemény, mind pedig a tudományos világ figyelmét, hogy az, ami alapján most cselekszünk és tervezünk, még néhány rövid évtized próbáját sem állta ki. Szerinte a változások akár nagyvonalú prognosztizálásához is túl kevés a tudásunk. Itt ismét egy hasonlattal él, és a mai tudósokat azokhoz a viktoriánus orvosokhoz hasonlítja, akik a tífuszos beteg lázából próbálták kikövetkeztetni és kúrálni a kór okait.

Ami bizonyos, az csupán annyi, mondja Lovelock, hogy a mindent a megszokott módon (business as usual) okozta, fosszilis energiahordozót égető életvitel nem lineáris, hanem hirtelen, ugrásszerű változások sorozatához vezethet. Földtörténeti ismeret, hogy bolygónk stabil éghajlati viszonyait néhány véges számú, konkrétan is meghatározható állapot jellemzi. A jégkorszakok és interglaciális időszakok közti átmenet viszonylag gyors és rövid, amelyekben a gyorsító, pozitív visszacsatolások érvényesülnek. Lovelock szerint mi most éppen egy ilyen gyors lefolyású változást okoztunk, és Földünk feltartóztathatatlanul útban van egy újabb, forróbb stabilitási pont felé, mely sajnos az élet általunk megszokott ritmusa és formái számára kedvezőtlen. A végső átmenet előtti stabilitásvesztés a rendszer érzékenységében nyilvánul meg, amikor is nagymértékű kilengések tapasztalhatóak mindkét irányban. Magyarán, ha nyáron havazik és télen kirügyeznek a fák, akkor az egy megbomlott stabilitással küszködő érzékennyé vált nemlineáris rendszer megnyilvánulása.

Az emberek túlnyomó többsége azért nem látja tisztán és nem érzékeli a felettünk tornyosuló problémák súlyát, mert mint mondja, az evolúció évmillióiból, mint vadászó és gyűjtögető nomádok kerültünk ki győztesen, akik mostanra képtelenek alkalmazkodni a saját magunk okozta gyors változásokhoz. Lovelock sasokhoz hasonlít minket. A levegő méltóságos urai látását az evolúció kiélezte és arra lőtte be, hogy nagy magasságból is biztosan meglássák a földön megbúvó zsákmányát. Az ember, illetve ez a sas viszont mostanra olyan körülmények közé került, ahol a zsákmány, a préda, tartósan is a föld alá költözött. Hiába meresztgeti a sas a szemét, semmit sem vesz észre az egy szinten lejjebb végbemenő mozgásokból. Hasonlóan mi sem vagyunk képesek az evolúcióban teljesen más körülményekhez adaptálódott képességeinkkel és felfogásunkkal jól és helyesen reagálni a gyors és drámai változásokra.

Nicht artegerechte Tierhaltung (nem a fajnak megfelelő állattartás) mondja a német, ha valaki egy zsebkendőnyi panellakásban próbál több nagytestű kutyát tartani. A törvény esetenként tiltja. Az ember viszont, aki széles és szabad távlatokhoz szokott, a természet ölén, szavannákon töltötte élete korábbi év százezredeit és tisztavizű források, patakok mellet lakott, mostanra bezárt, fénytelen, szűk, korlátokkal teli betondzsungelben kénytelen tengetni az életét.

Csodálkozom, hogy miért sorolják Lovelockot a radikális, pesszimista gondolkodók közé. Soha nem olvastam higgadtabb, józanabb és megalapozottabb eszmefuttatást, mint ez a mostani. Hja, sötétben, vakok között a látó elveszett.

Az idei nyár égszakadásai és áradásai tömegeket sújt katasztrófával. Sokan életükben először szembesülnek a természet zabolázhatatlan erőivel, másokat viszont már meg sem lep, ha házuk sokadszor is víz alá kerül. Az egyik osztrák napilap (Österreich) hírt adott egy olyan alsó-ausztriai családról, akiknek a házát már nyolcadszor önti el az idei ár. Lehet-e még értelmeset, szépet, magasztost mondani, vagy a józanész megvilágosító erejében reménykedni ilyen tömény és rendíthetetlen közömbösség láttán, hallatán? Tudniillik legkésőbb a harmadik árvízkár után, komolyan el kéne gondolkodni azon, hogy itt esetleg mégis alapvető és gyökeres változásokra van szükség. Például magatartásbeli változásokra úgy, hogy fogom magam, visszaadom a folyónak azt, ami az övé, és olyan helyre költözöm, ahol nem fenyeget többé ilyen veszély. A szerencsétlen alsó-ausztriaiak hűen fajunk példás arroganciájához, nyolcadszor is nekiláttak eltakarítani a házukban lerakódott sarat és iszapot, majd benyújtani a biztosítónál a kártalanítási igényt, hogy a karácsonyt már egy teljesen megújult otthonban ünnepelhessék.

Hasonlatos ez annak az ismerősünknek az esetéhez, akinek szívkoszorúér eldugódás miatt háromszor (3) végeztek by-pass műtétet, ám legnagyobb megrökönyödésemre továbbra is szemrebbenés nélkül és nagy élvezetül slukkolja egyik cigarettát a másik után. Szükséges lenne változásra? Mozgásra? Leszokni a dohányzásról? Kinek? Minek? Jól el vagyunk így is magunkkal! Ha rosszul leszünk, majd jöhet a high-tech orvostudomány, hogy kipucolja, kitágítsa, újraszabja az ereinket.

És ami megtörténik kicsiben, folytatódik rendíthetetlenül nagyban, és megfordítva. Az elmúlt tizenöt év átlaghőmérséklete bizonyíthatóan a legmelegebb a feljegyzések kezdete óta. Az idei nyár – bár még vége sincs – Ausztriában bizonyíthatóan rekordot döntött a villámcsapások számának a tekintetében. Az elmúlt évtized rekordot döntött nemcsak az árvízkárosultak számának tekintetében, hanem az Euró milliókban kifejezett kárra vonatkozólag is.

Az elmúlt tíz év alatt teljes világossággal bizonyíthatóan 40% zsugorodott az Arktisz jégpáncélja. Az elmúlt száz évben ezerszeresre gyorsult a növényi és állati fajok kipusztulásának az üteme, viszonyítva a természetes küszöbértékhez. Ezt lehetne még hosszan folytatni, de szerinted érdekel valakit? Mert meglátásom és személyes tapasztalatom szerint ezek a tények teljesen hidegen hagynak mindenkit.

Még azt a munkatársamat sem rendítették meg a tapasztaltak, aki hobbiból mentőbúvár és korábban gyakran utazott a Maldív szigetekre az ottani gyönyörű korallzátonyok paradicsomi világa miatt. Később aztán saját szemével is láthatta a korallok elszíntelenedését és pusztulását. Mára már éppen ezért, nem itt tölti a szabadságát, hanem megpróbálja felkeresni a még ép és továbbra is gyönyörű színpompás víz alatti szirteket. Kérdésemre, hogy ha már egyszer nem újságból, rádióból, médiából értesült erről a valós problémáról, akkor vajon mi a véleménye? De rettenetesen csalódnom kellett. Csak vállvonogatás volt a válasz és valami azonosíthatatlan technokrata zagyvalék. Sem a felismerés lángocskái nem csillogtak a szemében, sem az ilyenkor elvárható aggodalom nem hallatszott ki hangjából. Egy sűrű, reklámtól elbutult, degenerálódott értelem, maga a kinemesített kristálytiszta közömbösség köszönt vissza.

A fentiekkel kapcsolatban érdemes megtekinteni az Otthonunk címü videót (Home).