Sztefano-Space

Találkozik két bolygó az űrben.

A Holdra utazó asztronauták életét gyökeresen megváltoztatták, az út során szerzett különleges és misztikus tapasztalatokat. Érdemes erről szólva elgondolkodni azon, hogy milyen kritériumok alapján választották ki az űrutazásra alkalmas pilótákat. Ők egy olyan rostán estek át, mely csakis a legjobbakat, a legügyesebbeket, a legokosabbakat a legtehetségesebbeket engedte át. És mégis, vagy talán éppen ezért voltak fogékonyak olyan üzenetek és információk iránt, melyek az említett változásokhoz vezettek.

Mivel egytől egyig egészen különleges emberről van szó, nem lehet a dolgok későbbi menetét holmi egyszerű kulturális élménysokkal magyarázni. Egyes szkeptikusok ugyanis úgy vélik, a Holdon eltöltött idő puszta ténye volt több mint meghatározó. Tagadhatatlan, hogy egy ilyen tényező is közre játszhatott, de itt nem a szomszéd Mari néne hídon túli kalandjáról van szó, hanem módszeres rendszerességgel kiképzett profik élményeiről, akiknek a legváratlanabb és legádázabb helyzetekből is szinte kötelességük volt jól kivágni magukat.

Itt van példának jó okáért Edgar Mitchell, az Apolló 14 űrhajósa, aki arról számol be, hogy testének minden egyes porcikáját, mondhatni molekuláris szinten járta át, hatotta át egy különleges, mindenhol jelenlévő erő és egy rövid pillanatra bepillantást nyert az univerzum titkaiba (angolul Ephiphany). Ha ezt a kertjében kapálgató Mari néni mondja, akkor tán mosolygunk egyet és tesszük tovább napi dolgainkat. Mosolygunk megbocsátó lenézéssel még akkor is, amikor hasonlóan meghatározó tapasztalásról beszél Jean Liedloff a Kontinuum elv című könyvében, avagy Robert Wolff az Ősi tudás című munkájában. Ám, egy Edgar Mitchellt jó lenne komolyan venni, főleg akkor, amikor szimptomatikus, hogy valamennyi holdutazó társával egyetemben, úgymond ezoterikus tapasztalások birtokában értek Földet (lásd a könyv borítólapját). A tudomány itt teljesen tanácstalan és szokott zavarában anomáliákról beszél, melyek sehogyan sem látszanak jól beleilleni civilizált képzetvilágunkba. A NASA mintha szégyellné is, hogy a legkiválóbb és legfelkészültebb pilótái fordítottak hátat karrierjüknek.

Másfelől pedig éppen a részecskefizika az, mely az utóbbi évtizedek kutatásai alapján lándzsát törhet Edgar Mitchell és társai mellett. A kvantumfizika Max Planck és Albert Einstein óta folyamatosan sokkolja a kutatókat és egy sereg olyan új ismeret birtokában vagyunk már, melyek egyenként is gyökeres szemléletváltást eredményezhetnének – sajnos az erre utaló jelek egyelőre még igen csak ritkák, bár kétségtelenül rügyezőben vannak.

Itt van mindjárt jó példának jó okáért a nulla pont energia (Zero point energy) mely nevét az abszolút nulla fokról kapta. Mínusz 273.15 C fokon ugyanis elvileg minden mozgásnak meg kéne szűnnie és az anyagnak, illetve mindennek, ami az anyagot alkotja, energia hiányában úgymond „bálvánnyá” kéne merevednie. A kutatók azonban felfedezték, hogy nem azt teszi. Még az abszolút nulla fokon is létezik az energia egy bizonyos tömény formája, mely elemi részecskéket tart mozgásban. Hol egyesülnek, hol pedig szétválnak, információt közvetítenek és hullámokat keltenek. A hullámtér pedig a nullpont tér, mely az anyag stabilitásáért felelős. A lényeg abban rejlik, hogy a vákuum, a csillagközi tér nem üres, nem is a semmivel van kitöltve, hanem csordultig telt a nullpont-, más néven vákuum energiával, az járja át.

A tér nem csupán energiák kusza gyülekezete, hanem valami olyasmi, mint a világegyetem információs sztrádája. Átjár mindent és folytonos kölcsönhatásban van mindennel. A testünkkel, a körülöttünk lévő tárgyakkal, a természeti világgal, a bolygókkal és csillagokkal. Minden mindennel összefügg.

Ahogy Ran Prieour oly szépen megfogalmazta „…a valóság olyan, mint egy álom, melyben az álmodók elképzelhetetlen mélységeket járnak be. Te és én olyanok vagyunk, mint a kéz ujjai, melyek nem is sejtik, hogy valahol létezik a test, és ezek a testek olyanok, mint más nagyobb ujjak, melyek valahol a rejtett mélységekben egy még hatalmasabb testből nőnek ki.” A kvantumfizika ismeröi meg tömör egyszerüséggel úgy fogalmaznak, hogy meglehet az univerzumunk és az élet, a nulla pont tér egy bizonyos vetülete.

A nulla pont térben megbúvó mérhetetlen tudás úgy tűnik elérhető az ösztönök rejtélyes szintjén. Eleink, az emberiség korai békés korszakában közvetlen érintkezésben álltak a tudás forrásával, valahogy úgy, mint amikor a fecskék visszatalálnak szülőfalujukba, annak a bizonyos háznak az eresze alá. Vagy mint amikor termeszek kollektív munkával megépítik légkondicionált váraikat, meg amikor a hangyák, háziállatokat tartanak és egy kinevezett sztár-építész nélkül is koordinált, egymásba fonódó tevékenység nyomán létrehozzák zegzugos városállamaikat. Vagy mint amikor a halraj egyetlen szempillantás alatt szinkronmozgást hajt végre és egy gondolatnyi idő alatt változtat menetirányt. Meg egy kicsit olyan is ez az egész, mint a természet ölén élő népek tudása, melyről mi azt hisszük a klasszikus „try-and-error” (azaz próbáld mindaddig, amíg sikert nem érsz el) eredménye. De ők ezen csak jót szórakoznak, hiszen mindig is tudták, mely növény a hatásos fogamzásgátló, mely csillapítja a lázat vagy a vérzést, és hogyan, miképpen kell kikeverni öt-hat alapanyagból a vérmérgezés elleni gyógyszert. A mi kultúránk sajnálatos hozzájárulása a sztorihoz abban is lakozik, hogy jól végzett dolgunk következtében egyre kevesebb hírmondója marad az ilyen ősi tudásnak.

A paradicsomból való kiűzetésünk, valószínűleg, éppen ennek az elemi kapcsolatnak a megszűnésére is utalhat. Amikor ugyanis az emberiség egy bizonyos kultúrája konok makacsságból megszűnt követni, az átfogó szellemvilágból, a nulla térből származó, ösztönös sugallatokat, és a saját ítéletalkotó és analitikus képességeire bízta magát.

Rövidre fogva a szót, úgy tűnik, most utolérhet minket sorsunk, és szembetalálkozhatunk azzal a mágikus szellemi erővel, melyet egykor megtagadtunk. Ez az, amit Daniel Quinn úgy nevez, az Új Reneszánsz.

Elolvastam Neal Stepehenson 900 oldalas sci-fi alkotását. Sajnos nagyot csalódtam a könyvben. Tulajdonképpen már az első néhány száz oldal után latolgattam, sutba dobjam-e az egészet, vagy legyek derék olvasó és várjam meg, hátha nyújt majd mégis valami izgalmasat és élvezhetőt is. Aztán tényleg nyújtott, de sajnos az érdekes, igazi sci-fi vonásait magán viselő részletek, helyenként már-már dühítően unalmas és fontoskodó filozófiai fejtegetésekbe vannak beágyazva. Szerintem ez a történet a fulladásos halált okozó vatta nélkül, lerövidítve mondjuk 400, legfeljebb 500 oldalon több okot adhatott volna a lelkesedésre. Valószínűleg az író stílusához tartozik a bő lére eresztett értekezés, mint ez a Cryptonomicon esetén is tapasztalható volt, de ott ez mégis az olvasmányosság javát szolgálta.

Az Anthemet csak azoknak merem jó szívvel ajánlani, akik nagyon jó angol nyelvtudással rendelkeznek. A probléma abban rejlik, hogy Stephenson kitalált univerzumában saját maga költötte szavakkal és fogalmakkal dobálózik, melyeket ugyan meg lehet tanulni, de nyilván nem könnyíti meg az angolban egyébként is járatlan olvasó kínjait. A könyv végén csokorra vannak gyűjtve az Arbre bolygón való eligazodást segítő szavak, mint a fraa (szerzetesként élő tudós) illetve a suur (az előbbi nőnemű megfelelője) és Adhrakones tétele is, ami nem más, mint amit mi Püthagorasz néven tanultunk. És persze ennek a jegyében folyik a diskurzus a kvantummechanika, a fizika, a vallás és a filozófia mind létező mind pedig kitalált áramlatairól és törvényeiről.

A regény alapötlete kvantummechanikai eredetű. Az Arbre bolygón a tudomány olyan messzire jutott, hogy a kutatók képesek az anyag és az atomok fizikai törvényszerűségeit meghatározó konstansok megváltoztatására, azaz az elemi részecskék közti erők befolyásolására. Ezáltal a természetben nem létező új anyagot (new matter) tudnak létrehozni, ami egészen különleges képességű eszközök és persze fegyverek gyártását teszi lehetővé. A világ (értsd az Arbre) hatalmasait megrettentette a tudomány és konkrétan is a tudósok újdonsült képessége és ezért szigorúan ellenőrzött kolostorokba száműzték a tudós társadalom színe-javát. A világi hatalom a sarokba-szorított tudósok felett az inkvizíció által gyakorolja teljes ellenőrzését.

A korlátozás alapvető mintája abban rejlik, hogy a megszerzett tudással egyenes arányban növekszik az egyes tudóscsoportok kényszerü elszigeteltsége. A közönséges, gyakorlatias tudás egy évig tartó kolostori visszavonulással szerezhető meg. Az év eltelte után megnyílik a kolostor kapuja, és aki akar szabadon távozhat a világi életbe. Aki több ismeretet kíván szerezni, az meghosszabbíthatja a kolostori tartózkodást.

Az egyszerű gyakorlatisságon túlmutató tudományok műveléséhez már tíz éves ciklusú tudós-rendbe kell belépni, ami egyben tíz éves szigorú elszigeteltséggel is jár. Tíz év eltelte után itt is megnyílik a kapu, és aki akar, távozhat, avagy folytathatja kutatásait. Aki ezzel az emeltszintű tudással sem éri be, illetve lángelme, eleve potenciálisan gyanús a világi hatalom számára és a szabályzat értelmében behívható a százévesek rendjébe. Itt már csak százévenként nyílik lehetőség a társadalommal való érintkezésre. Akinek pechje van és éppen egy centenáriumi kapuzárás után kerül felvételre, élete során valószínűleg soha többé nem hagyhatja el saját rendháza területét.

Ám az igazán „veszélyes” tudás ápolói a millenniumi rendek, amelyek csak ezerévenként érintkezhetnek a külvilággal. A tudósok kolostorai tehát négy hajóból állnak, az egy-, a tíz-, a száz- és az ezerévesek egymástól is hermetikusan elszigetelt hajóiból. A világi hatalom bármikor igényt tarhat az egyes rendekben folyó kutatás eredményeire és a tudósokat visszahívhatja a társadalomba. Ezt az eseményt Stephenson Voco-nak nevezi, míg a büntetés legmegalázóbb formáját a kolostorból (math) való száműzetést Anathem-nek (a könyv címe).

Az már eleve sikernek számít, ha valaki az első kétszáz oldal után önmagában ezt így megérti és tisztázza, hogy tudniillik itt az Arbren az igazi vallásnak a matematika és a kvantummechanika számít, a szerzetesek pedig eme tudományok művelői. A világi társadalom (extramuros) tehát hasonlóan a civilizált nyugati demokráciákhoz, szekuláris, illetve abban más, hogy itt napi szinten a tudománynak nincs legális helye.

A regény főhőse fraa Erasmas egy tízéves rend tagja a Szent Edhar kolostorban. Tanítómestere fraa Orolo, kutatásaiban túllépi a világi hatalom által megszabott módszerek kereteit, amiért az inkvizíció száműzi. A történetet tovább nem mondom el, hátha valakit mégis érdekel ez a párhuzamos univerzumok létezését firtató fantasztikus regény.

A kolostorok (math) kapuit és a benti élet megszabott ritmusát monumentális óraszerkezet irányítja. A fiatal növendékek feladata az óra felhúzása, ami jelentős fizikai erőt igényel. A gondolat a Long Now Alapítvány millenniumi óráját idézi, illetve ebből a forrásból táplálkozik. Korábban már beszámoltam a magyarul Elnyújtott Pillanatnak nevezhető szervezet munkájáról, melynek fő célja a hosszú távú gondolkodás alapelveinek a meghonosítása. Ez felfogható úgy is, mint a rövidtávú célokat előnyben részesítő, mulandó, gyorséletű nyugati demokrácia konstruktív kritikája. Daniel Hillisnek, az alapítvány egyik épületes tagjának célja egy olyan tízezer éves óraszerkezet létrehozása, mely minduntalan emlékeztetné az emberiséget a távlatok horderejére és a hosszú távú célok prioritásaira.

Sajnos Neal Stephensonnak ebben az értelemben sem sikerült hathatósan beágyaznia könyvébe az óraszerkezet eszmei gondolatát. Az Anthemben a kolostori óraszerkezetek szerintem nem igazán képviselik Danny Hillis és a Long Now ilyen értelemben kifejezett szándékát.