“Individual insanity is rare, but group insanity is, unfortunately, the bane of societies that are nearing their end.”
Dimitry Orlov
Ritka az elmebajos egyén, de sajnálatos, hogy a csoportos őrület viszont jellemző tulajdonsága a végüket járó társadalmaknak. [Például a miénknek… – a fordító megjegyzése]Link a cikkre: http://cluborlov.blogspot.com/2010/09/future-is-rated-b.html
Öt perc egy világ. Öt perc élet és halál. Öt perc, amelyben majdnem két óra futás végsőkig mindent beleadó küzdelme válik valóra. Ennyit sikerült a tavaszi eredményemen javítani. A mai Wachau félmarathon futóversenyen 1:52:25, mely öt hónap felkészülés eredménye. Aki sohasem próbált hasonlót, megértem, üresen csenghet ez az eredmény, ám a mai korrupcióktól és visszaélésektől terhes világban talán az őszinteség utolsó tiszta, meghamisíthatatlan csermelye egy ilyen próba, amely kizárólag az egyén fizikai állóképességén és a rendszeres tréningekbe fektetett invesztíción múlik. Némi fenntartásom ugyan van a profi résztvevőket illetően, de az amatőröknél ez szerintem mindenképpen megállja a helyét.
Már régen nem frissítettem a tartalmat. Ennek több oka is van. Néhány dolgot meghánytam-vetettem önmagammal. Erröl talán bövebben a jövöben. Közben próbálgatom túllépni korábban örökre adottnak és megváltoztatlannak hitt korlátaimat. Persze csak aprózva, araszolgatva de határozottan, ami engem is meglep. Hogy mik vannak! Ha például valaki két-három éve azt jósolta volna, hogy sziklák és hegyek megmászásának a szerelmese leszek, akkor bizonyára lázra gyanakodva elküldtem volna az illetöt orvosi kivizsgálásra. Most meg tessék, szombaton azon kaptam magam, hogy egy függölegesen falon küszködöm felfelé a Hohe Wandon (képek). Elöször csak tudatosítottam majd késöbb engedtem egy belsö unszolásnak. Persze elötte azért gyakoroltam, tehát az akció nem egy ripsz-ropsz meggondolatlanság eredménye volt, hanem céltudatos tervezgetés, latolgatás után került rá sor. Idén ez volt a tizenegyedik túrám. A lényeg, hogy némi bizonytalankodó kezdés után borzasztóan élveztem az egészet.
 |
 |
|---|---|
 |
Két földönkívüli lény beszélget:
Még nem adtam fel ezt az oldalt bár mint tapasztalható, egyre ritkábban írok. Ennek több oka is van. A publikálás rendkívül idöigényes foglalkozás még egy látszólag rövid hír esetén is. A nyers gondolatból lassan forr ki egy-egy új írás. Ennek is lehet több oka. Lehet, hogy hiányzik belölem az a bizonyos isteni szikra és tehetség mely segítségével könnyen, gyorsan és világosan tudnám kifejezni gondolataimat.
Tény az is, hogy amióta úgymond “felébredtem” és magamévá tettem Quinn, Jensen, Lovelock, Taylor, Wolff meg a többi nézeteit csak falakba ütköztem. Kemény és fájdalmas találkozások hoztak vissza Kultúra Anya virtuális álomvilágába (a mátrixba). Ahelyett, hogy újonnan megszerzett ismereteimmel új barátokat tudtam volna szerezni, többnyire és kevés kivétellel csak útálatot és megvetést arattam. Ez számomra egy pillantra sem jelentette a teljes meghátrálást vagy a feladást, de újra kell gondolnom a hogyan továbbot. Kockáztathatom-e puszta létemet a mátrixban – akarom mondani Kultúra Anya ölében? Ki tudok-e lépni a büvkörböl? Ha igen hogyan? Létezik-e a varázslatos kék meg a piros pirula? Kire számíthatok? Miként és mit tegyek?
Jelenleg úgy érzem alig van esélyem egy pozitív kibontakozásra. Ebben a tudatomban megerösített a hetek vagy tán már hónapok óta az öbölbe ömlö olaj is. A Föld vérét vették és Gaia szótlanul ezt is eltüri. Nem tesz semmit. A tánc, a nagy vigalom rendíthetetlenül megy tovább. A természet még ezt is lenyeli anélkül, hogy a civilizáció gözhengerén akár csak egy picinyke csorba is esne. Ha az ökölógiai lábnyomunk már évtizedek óta meghaladja lehetöségeinket, akkor ez a döfés, amit az olaj most végez, halálosank kellene lennie. Halálosnak olyan értelemben, hogy ha rendszer eleve instabil volt (mint állítják), akkor egy ilyen méretü destrukciónak törvényszerüen katasztrofális következményekkel kellene járnia. Éreznünk kéne a hatását minden porcikánkban. Véglegesen ki kellene lendítenie Gaiát egyensúlyi helyzetéböl. De nem teszi! Miért nem? Még nem, vagy egyáltalán nem? Valami biztosan nem stimmel! De mi?
Nincs remény, ne is várjunk gyökeres változást semmilyen lényeges globális kérdésben. Az emberek lelke teljesen meg van mérgezve. A civilizált kultúra tudatunkból – kevés kivétellel – már régen nagy sikerrel kiirtott minden felelősségtudatot. Ebbéli meggyőződésemet öregbítette ma az ORF egyik hírmorzsájára beérkezett megjegyzések szédítően nyers, brutális, de leginkább sötét, tudatlan és buta kavalkádja.
Konkrétan arról van szó, hogy néhány természetvédő felrótta Wels város atyáinak a májusi, egyébként nagysikerű AC/DC koncert helyszínén végbement pusztítást. Az együttes fellépését ugyanis egy réten rendezték meg, de mint kiderült ez egy úgynevezett sovány rét (lásd Wikipedia Magerwiese) volt, mely az emberi tevékenység nyomán egyre inkább visszaszorulóban van. Az osztrák természetvédők szerint a mező regenerációjához legalább 5 évre lesz szükség. Ennyi a hír magvasan. Azaz, itt számomra nyilvánvaló, hogy az AC/DC nem sértődött volna meg, ha mondjuk inkább egy arra alkalmas stadionban lépnek fel és nem direkt egy érzékeny, óvásra érdemes természeti környezetet jelölnek ki a számukra. Nos, itt van egy kicsinyke de jellemző csokor a bősz kommentárokból.
Lebetonozni a mezőt és akkor majd motoros versenyeket is lehet ott szervezni. Tőlem akár zöldre is festhetitek a betont – javasolja nachbarinnot.
Minden paraszt tudja, hogy egy mező regenerációjához nem kell öt év. A modern technika segítségével néhány hónap alatt elintézhető – mondja guatscher. Erre érkezett aztán egy válasz mely a wikipédia cikkére utal, hogy tudniillik mit is jelent a sovány rét fogalma és nem, sajnos, egy év alatt szó sem lehet regenerációról.
Az önjelölt bolygómentők jobban tennék, ha inkább öregek és betegek szociális gondozására helyeznék a hangsúlyt valami savanyúrét helyett – javasolja derstalker. Tipikusan impotens gondolatmenet, mintha választani kéne, vagy betegekről gondoskodunk vagy pedig a mezőről. Mintha legalábbis az egyik ellentmondana a másiknak. Valóban rettenetesen beteg felfogás.
A te sovány rétedet mechanizált módszerrel könnyű helyreállítani – mondja megint guatscher. Borzasztóan okosak tudunk lenni, amikor véleményt kell formálnunk olyanról, amihez egyáltalán nem értünk, sőt tudatosan nem is akarunk vele foglakozni.
Jövőre minden el lesz felejtve és reméljük az ORF majd részletesen tájékoztat. A szegény mezőről szóló ez idáig megjelent 20 cikk ugyanis még egyértelműen kevés – szól boboasudem7ten. Azaz egy soványrét elpusztítása nem éri meg, hogy cikkezzenek róla.
Néhány józan hangtól eltekintve ez a tökéletesen közömbös és nyilvánvalóan beteg szellem nyomja rá bélyegét a véleményekre. Ez az oka annak, hogy a Mexikói öbölben történtek csak egy előfutára azoknak az áldatlan eseményeknek, amik még jönni fognak. Mert mindaddig úgy sem nyugszunk, amíg, mint az első szóló tömören megjegyezni érdemesnek tartotta, mindent le nem betonozunk és utána a nosztalgia kedvéért zöldre is festhetjük. Ti szegény kicsinyek, akik most születtetek, vagy még csak útban vagytok, szörnyű jövő vár rátok.
A kb. négyórás túra Dürnbachból, a már évekkel ezelőtt bezárt (ehemalige) Nazwirt nevű vendéglő melletti parkolóból indul. Itt mindjárt könnyen el lehet véteni az út kezdetét, ugyanis a Hohe Wand irányába vezető keskeny és kaptatós ösvény az országút átellenes oldalán, a buja vegetáció mögött búvik meg. Célom a Kleine Klause szurdok, mely a plató tetejére visz.
A szorosban a szokásosnál valamivel nagyobb odafigyelés szükséges, ugyanis egy meredek sziklafalon kell feljebb jutni. A fejem fölé meredő sziklafalba vert sikamlós felületű U-vasak és fogódzók segítségével mászom. Már-már azt hiszem, erre a madár se jár, mikor gyerekhangok ütik meg a fülem. Egy hegymászó család edzi ötéves forma ikreit. Az apuka fent biztosít. A kötél végébe lenn becsatolja magát a gyerek. Az anyuka követi. Ezt megteszik háromszor, fel és le. Nem várom meg a procedúra végét. Egy alkalmas helyen kikerülöm őket.
A heveny kalóriaégető kapaszkodásnak gyönyörű napfényes panoráma a gyümölcse. A csúcson (Waldeggerhuas 1004 m) szokás szerint beiktatok egy pihenőt és pótlom a folyadékvesztést. A kékkel jelzett erdei úton érem el a Disznóárkot (Saugraben). Innen folytatom az ereszkedést a Große Klause szurdokon át. Itt ugyan több sziklafal is utam állná, ha nem lennének rendes vaslétrával ellátva.
Szóval ez a túra még nem minősül hegymászásnak, de már itt-ott tarkítják ilyen jellegű elemek is. Annak, aki már megmászta a Mt. Blancot, tök unalom, viszont aki még soha nem próbált saját erőből függőlegesen felfelé (utána meg lefelé) kapaszkodni egy sziklafalon, annak egész érdekes kihívás.
Az, ami a Mexikói öbölben történik, nem meglepő. A probléma és a minta, amire az egész épül, már régen le lett jegyezve, sőt neve is van. Úgy hívják externalizáció (lásd pl. Joel Bakannál) azaz, a saját magad okozta költségek és problémák másra, idegenre, mindegy hogy kire (leginkább balekokra) történő teljes áthárítása. Erre szleng-magyarul van több jobb szó is, de nem írom le… Egyszóval, ha az építkezési törmelékedet az erdő alatt fordítod ki, a fáradt olajad a lefolyóba öntöd, és nem szortírozod a szemeted, hangoskodásoddal nem vagy tekintettel a szomszédaidra, akkor tulajdonképpen semmivel sem vagy különb, mint a BP. Semmivel! Te kicsiben itt, ők nagyban amott.
Ami a romlásba viszi ezt a világot, az egy kultúra, egy kultúrában kialakult (már-már természetesnek nevezhető) magatartásforma, mely egyébként csak a pszichopatákra jellemző. Ennek következtében, ha egy fiatal szülő ma valami hasznosat és jót szeretne kívánni újszülött gyermekének az “előbbre jutáshoz”, akkor azért imádkozik, hogy pszichopata legyen belőle. Hidd el, ez a világ kifejezetten nekik való. Nem véletlen, mint tanulmányok bizonyítják, hogy éppen a sikeres menedzserek között van az átlagmegoszlásnál is sokszorosan több pszichopata.
Tudniillik, arra csak egy ilyen tud rábólintani, hogy lefúr mélyen a tengerfenék alá, azzal a kifejezett céllal, hogy olajt hozzon fel, miközben teljes a tanácstalanság az esetlegesen adódó hibák elhárítására vonatkozólag. Az ember ugyanis azt hinné, hogy tudják, mit csinálnak és már ideje korán begyakorolták a megfelelő eljárásokat az esetleges hibák gyors és hatékony elhárítása céljából. Mint például ez az űrutazások esetében szokásos. Tudniillik amint előáll egy nem sok jóval kecsegtető helyzet, máris előveszik a megfelelő forgatókönyvet és a szerint járnak el. Tehát valaki még a bevetés előtt végigment egy listán, mely a lehetséges balul ütős helyzeteket sorolja fel. Mint kiderült, a BP-nek és gyaníthatóan más olajtársaságnak sincs ilyen terve, mert ha lett volna, gyorsan véget vethettek volna az olajömlésnek. Csak a helyzet az, hogy a balesetet követően mind a mai napig folyt az improvizáció. Mikor azt mondtam, csak egy pszichopata vállalkozik ilyesmire, helyesbítenem kell, mert csak egy vagy több pszichopata engedi meg emezeknek, hogy ilyet tegyenek.
Nyilván a civilizált ember egyik főági mutációja a pszichopatizmus és a kemény, kegyetlen agresszió. Láttam egy dokumentumfilmet arról, hogy miként nemesítettek ki az oroszok mintegy ötven generáció után, vad és agresszív rókákból kezes háziállatokat. Tudniillik ezek az ezüstrókák borzasztóan harapós jószágok, de minden századik szelíd (valószínűleg lökött egy kicsit). Nos, az oroszok ezeket a szelídeket párosították egymással és több évtized után lett nekik kezes bárány ezüstrókájuk. A civilizált emberrel szerintem ez pont fordítva történt. Valamikor több évezreddel ezelőtt a törzsekben, nagy családokban élő emberek matriarchátusba szerveződve, azaz egymással és környezetükkel alapvetően békében éltek. Ez fejlődéstanilag jól megmagyarázható, ugyanis csak együttes erővel tudtak túlélni. Az individualista bajkeverőket, hamar kiebrudalták és így nem is nagyon lehettek utódaik, azaz genetikailag sok ezer éven át a szociális kapcsolataikban az egymást segítők a kooperálók szaporodtak tovább. Mígnem az emberiség történelmében eljött egy olyan szörnyű korszak, amikor valami okból (erről már korábban többször is írtam – lásd pl. James DeMeo, Daniel Quinn, stb.) az agresszív individualisták, az érzéketlenek, azaz a pszichopata jegyekben bővelkedőek egyszerre csak (túlélési) előnyben részesültek. Nos, ezek aztán elég gyorsan és nagyon hatásosan elkezdték tömegesen kiirtani a békeszeretőeket (pl. az indiánokat) és ez olyannyira jól sikerült nekik (a fehéreknek), hogy mára túlnyomóan ők uralják, irányítják pszichopata világukat, melyet elneveztek nyugati civilizációnak. Ennyi volt a mese mára…
Amennyiben még nem tudtad volna, Jerzy Miller a lengyel belügyminiszter megtalálta és vitézül a nevükön nevezte az árvízért felelős tetteseket. A tragédiát ugyanis a hódok okozták. Igen, jól értetted, ezekről a rettenetes és kegyetlen fenevadakról van. Már a kinézetük is hátborzongató! Néhány szakértő (ez a kedvenc szörnyszavam, tudniillik a “szakértő”) ezt azonban kétségbe vonja, és szerintük a gátakban alagutakat építő mezei egerek a bűnösök.
A hódok és pockok ellen az a vád, hogy fajuknak megfelelően viselkednek, amivel is halálos bűnt követtek el az ember ellen. Következésképpen, elkerülhetetlen teljes megsemmisítésük. Amint vége az árnak, máris megindulhat mind a hódok mind pedig az egerek elleni irtó hadjárat. Így kell móresre tanítani az ebadtákat! Egyébként is mindent likvidálni kell, ami valamiképpen nem tartozik közvetlenül a jól ellenőrizhető táplálék- és profitszerző lánchoz.
Az embert, akarom mondani a civilizált embert, semmiképpen sem terheli felelősség semmiért, hiszen derék módon gátakat is emelt a folyóktól nagy stílben elrabolt, egykor még árterületnek számító térségekben. Az már csak részletkérdés, hogy folyamatosan ignorálja az élet törvényeit, és hogy arrogáns életvitelében teljesen elfejtette, mit jelent összhangban élni a természettel és olyan ártalmatlannak lenni, mint egy varjú, vagy egy róka, vagy akarom mondani egy hód. Nekünk okvetlenül széllel szemben kell pisálnunk, és ha levizeltük magunkat, akkor persze a szél a bűnös – ugye világos a dörgés.
A túra átlagos időtartama 4 óra, eltévedve és látogatást téve egy be nem tervezett hegytetön is, összesen cirka 5 óra. De kezdjem az elején, azaz Frohnbergben, mely alig néhány házból és gazdasági udvarból áll csak. Északi irányból (Oed) érkezve Miesenbach községben kell az országútról jobbra lekanyarodni. Egy tábla jól látható nagy betűs felirata jelzi a Dürre Wand irányát. Az útikönyv a Szép Kilátás (Gasthof zur Schönen Aussicht) névre keresztelt fogadó parkolóját ajánlja kiindulópontnak (550m). Ilyen fogadót azonban hiába kereresnél, valószínűleg átkeresztelték (Berghotel Postl) és egy ott elhelyezett tilalmi tábla szerint csak fogyasztó vendégek gépkocsija számára van hely. Mivel a fogadó udvara egyébként is dugig telve autókkal (mi a szösz?), némi tanácstalan tétovázás után visszafordulok és vagy száz méterrel lejjebb, egyszerűen az út szélén parkolok le (több más sorstársammal egyetemben).
 |
 |
Az idő kellemes, itt-ott kisüt a nap is. Jó illatú fenyőerdőn keresztül emelkedik mérsékelten az út nyugat- délnyugati irányba. Szerencsétlenségemre eltévesztek egy leágazást. A leírás úgy tűnik stimmel. Nekiveselkedem a meredek kaptatónak (lásd a piros vonalat). Gyanús, hogy nincs jelzés a fákon. Még gyanúsabb, hogy egyszerre csak eltűnik az út is és egy mezőn találom magam, valószínűleg a Martersbergen (918m). Közben csöpög rólam a verejték. Belátom, hogy eltévedtem, gyerünk hát vissza. Lent a széles úton egy párral találkozom és óvom őket az iménti letérőt választani. Azt hiszem férj feleség, de helyreigazítanak, fiatalos mama és fia állnak előttem. Tanakodunk. Előkerül az útikönyv (Wiener Hausberge) és felolvassuk a megfelelő bekezdést, mely elvileg pontosan ráillik erre a hamis kaptatóra. Végül belátják, hogy bárhol legyen is a leágazás, ez itt (fenti kép), biztos nem az
 |
 |
Tovább haladva a szélesebb erdei úton aztán megtaláljuk a piros-fehér és kék sávokkal jelzett helyes letérőt. Ha ők nincsenek, biztosan elvétem. Nehéz felismerni, mert a fakéregre felvitt festék halvány, megkopott, az ösvény keskeny, a fenyőerdő árnyékában nehezen kivehető. Innentől kezdve ismét meredek kapaszkodás következik fel a Dürre Wand gerincére. A nagyszerű panoráma kárpótol a fáradalmakért. Mivel késésben vagyok, nincs már semmi kedvem ellátogatni a közeli Tabler barlangba (Tablerhöhle).
A Plattensteinen (1154m) felállított kereszt tövében friss szél szolgál hátszárítással. Jól esik hát gyorsan betérni és megpihenni a kereszt alatt néhány lépésnyire fekvő Gauermannhütte fogadóba. Egy spárgaleves és némi folyadékpótlás után megkezdődhet a túra befejező szakasza, a leereszkedés. Egy idősebb úr verődik hozzám és hallgatom történeteit. Érti és beszéli is a szláv nyelvek legtöbbjét, megtudom, a neje Kassán született. Ungerberg környékén aztán elválunk, betér egy házba, ismerős lehet ott. Egy sáros erdei csapáson érek vissza Frohnbergbe.
 |
 |
Miközben a hűvös és nedves május gyorsan feledteti a klímaváltozással kapcsolatos aggodalmakat, érdemes egy rövid pillantást vetni a NOAA (National Oceanic and Atmospheric Administration) 2010. januártól áprilisig terjedő összefogó jelentésére, melyből kiderül, hogy a feljegyzések kezdete óta ez a négy hónap volt minden tekintetben a legmelegebb. A mellékelt térképen a piros pöttyök azokat a területeket jelzik, ahol az átlagosnál jóval melegebb időjárás uralkodott (a legnagyobb eltérést +5 C fokot az egészen nagy pötty jelenti) illetve azokat a területeket ahol az átlagosnál hidegebb volt (kék pöttyök).
A szárazföldek és az óceánok felülete januártól áprilisig átlagosan 0.69 C fokkal volt melegebb. Az 1971-2000 évek átlagához viszonyítva április egymaga csúcsot állított fel +0.76 C fokkal . A szárazföld átlagosan 1.29 C fokkal haladta meg a 20. század átlagát. Utánanéztem a ZAMG ausztriai adatai alátámasztják a NOAA jelentését – ha tudniillik a közép európai pöttyöket vizsgáljuk.
 |
 |
A tisztánlátás és a történelmi, szociális, hatalmi összefüggések megértése különösen fontos egy olyan zavaros korban, amikor a tévinformáció, a tudatos elbutítás és szellemi-fizikai kizsákmányolás szinte minden fellelhető, egyszerű és körmönfont, tudományos és ezoterikus eszközt bevet gazdasági-hatalmi pozíciói fenntartása, stabilizálása és kiépítése céljából. Ennek köszönhetően a mai nyugati társadalom átlagpolgára tudtán kívüli áldozata egy degeneratív szellemi fejlődésnek, melynek kizárólagos célja a kritikus gondolkodás elfojtása, a lojális, nem sokat akadékoskodó fogyasztó kinevelése, aki valós viszonyain és reális szükségletein felül költekezik, hogy így gyorsan és feltartóztathatatlanul kerüljön ebek harmincadjára, pszichéje felőrlődjön, szabad akarata megsemmisüljön a felhalmozódott és visszafizethetetlen adóságok terhei alatt. Így válik ugyanis tökéletesen irányíthatóvá és ellenőrizhetővé, következésképpen politikailag ártalmatlanná. A teljes szellemi lezüllésben gyakran vállal észrevétlenül is oroszlánrészt a szórakoztatóipar és ezen belül is az irodalom, a könyvpiac. Ilyen szempontból tennék ma említést két homlokegyenest különböző könyvről, melyeket épp a napokban volt szerencsém elolvasni.
Dan Brown, Az elveszett jelkép című kalandregénye nem minősíthető teljesen ártalmatlannak a krimik és hasonszőrű szellemi ürülék csoportjában. Azért nem, mert a lebilincselően izgalmas történetnek komoly és vaskos ideológiai üzenete van, miközben nehéz fajsúlyú témák vegyülnek híg levessé a dinamikus forgatagban. Ez a könyv gyakorlatilag a szélsőjobboldali, agresszív imperialista ideológia harsonája, az egyetlen helyes kapitalista út és a tudományos-technológiai haladás szócsöve. Brown üzenete a szubjektív idealizmus féligazságokra épített propagandisztikus gyöngyszeme, mely azt sugallja, minden ember egy földön járó isten-jelölt és létének egyetlen célja van, az apotheosis, azaz az istenné válás. Ez az ideológia teljes mértékben megfelel a civilizáció preferált áramlatainak mely egy megfoghatatlan hamis virtualitásra (istenné válás, üdvözülés, stb.) irányítja a (pór-) nép figyelmét, miközben tudatosan elszigeteli az egyént, az öt körbe vevő, élő, valós természeti világtól.
A könyv az Egyesült Államok megalapítóinak kritikátlan ódája, többek között George Washington egekig történő magasztalása. Egyetlen utalás kivételével, miszerint a kapitóliumot fekete rabszolgák építették, Dan Brown hazafias ódájában a történelmi hitelesség több szempontból is csorbát szenved. Nem tartja fontosnak megemlíteni azt a mégsem teljesen elhanyagolható tényt, hogy az Egyesült Államok első elnöke kora egyik legnagyobb rabszolgatartója volt, az indiánok elrabolt földjeit felvásárló, telekspekulációra szakosodott óriásvállalt tulajdonosa és viselt dolgai egyik legsötétebb és legtragikusabb fejezete (aszerint, hogy honnan nézzük) az irokéz nemzet teljes megsemmisítése volt. George Washington akkori ténykedését ma úgy hívjuk, hogy népirtás. Dan Brown szórakoztatásra szánt könyvén egy nem egészen jól értesült, óvatlan olvasó, valami egészen elképesztően egyoldalú, a nyugati civilizáció bölcsőjére írt hőstörténeten szenderülhet hallucinogén álomba.
A másik könyv Jean Ziegler munkája, címe A nyugat iránti gyűlölet. Ez a könyv legalább annyira izgalmas olvasmány (bár olvasója válogatja) mint az előző, mégsem fenyeget a félrevezetés vagy a dezinformáció veszélye. Éppen ellenkezőleg. Ritkán akad a könyvesboltok polcain ilyen józan és nagy alapossággal megírt feltáró mű, mely tükröt tart a hazug propagandán élni kényszerülő nyugat polgárai elé. Jean Ziegler könyvében megpróbálja megértetni olvasóival, hogy miben rejlik a világ sorsát és jövőjét alapvetően meghatározó konfliktus, nyugat – dél viszálya. Miért gyűlölik a harmadik világ népei a fejlett országokat, melyek bár mindössze 12%-át teszik ki a föld lakósságának, mégis fojtogató hatalmi szorításukban tartják az egész világot.
A Nigériában és a Bolíviában jelenleg is zajló események részletes elemzésével Ziegler jól megvilágítja számunkra annak a mérhetetlenül kegyetlen és megalázó nyugati gazdasági-hatalmi politikának a lényegét, mely brutalitásában és egyéb más tetteiben is túltesz a letűntnek hitt rabszolgatartó és gyarmatosító rendszereken. Megismerjük a multi- és transznacionális cégek profitmaximalizáló módszereit, hatalmi összefonódásiad a politikával. Megismerhetjük Nicola Sárközi francia elnök és Angela Merkel kancellár asszony fellépése néhány jellemzöen visszataszító mozzanatát. Megtudjuk, kik és miként tartják sakkban, miként szipolyozzák, miként rabolják folyamatosan a harmadik világ természeti kincseit. Válasz derül arra a látszólagos ellentmondásra is, hogy ásványokban olyan gazdag országban, mint Nigéria vagy Bolívia, miért kénytelen a lakósság túlnyomó többsége mégis kimondhatatlan szegénységben, nincstelenségben élni. Hogyan profitálnak az úgynevezett szabad piacgazdaság hiénái, miközben ténykedésük nyomán az őslakosság a legszörnyűbb nélkülözésnek van kitéve.
Jean Ziegler a magyar olvasóknak is szolgál fontos háttér információval. Akik ugyanis mind a mai napig értetlenül állnak Eduardo Rózsa Flores bolíviai meggyilkolása előtt, kapnak jó néhány eligazítást azokra a körülményekre és eseményekre vonatkozólag, melyek közvetve vagy közvetlenül is elvezettek a Santa Cruzban történtekhez. Megvilágosodik a kép azon tekintetben is, hogy miként vetette a sors Eduardot a horvát harcterekre illetve milyen kapcsolatok és történelmi események állnak a mai bolíviai horvát érdekeltségű töke mögött, mely nagyban és döntően járult a délszláv válság idején a háború illetve az ellenállás finanszírozásához.
Jean Ziegler tavaly ősszel előadást tartott Bécsben az egyetemen, amikor a baloldali érzelmű diákság egy tiszavirág életű forradalmi próbálkozással próbálta felhívni önmaga gondjaira és a világ bajaira a figyelmet. Mint tudjuk a diákság kezdeményezése gyorsan füstbe ment, Jean Ziegler látogatását a média, élükön az ÖMV befolyása alatt álló ORF teljes sikerrel elhallgatta. Ismét győzött a finánckapitalizmus.
Jean Ziegler előadása bécsi Audimaxban, illetve Ziegler szolidaritási nyilatkozata:
Sztefano-Space 