…arra vonatkozólag, hogy miként gyilkolja a domináns kultúra az életet ezen a bolygón a nap minden egyes órájában, az óra minden egyes percében… folyamatosan és megállíthatatlanul. (Egy YouTube videó; Átkelés a nagy Csendes-óceáni szemétrengetegen, azaz Sailing the Great Pacific Garbage Patch; Charles Moore kapitány).
Update anno 2023: közben a videó eltünt, de sebaj itt van a National Geographic cikke e témában: https://education.nationalgeographic.org/resource/great-pacific-garbage-patch/
Ma emlékezetesen gyönyörű késő őszi idő volt. Bár a Duna mentét egész délelőtt sűrű köd borította, a közeli hegyekben viszont a verőfényes napsütésnél kívánni sem lehettet volna jobbat. Így aztán nekibátorodtam egy újabb kihívásnak és nekimentem az E60 névre keresztelt klettersteignek, mely a Flatzer Wand Természetpark egyedüli igényesebb (C – C/D) ferratája. Azt hiszem az idén ténylegesen is ez volt az utolsó sziklafalmászás, bár túrázni, kellemes, száraz idő esetén még talán majd lehet (évadzárót speciell már tartottam…).
Az E60 két szakaszból áll. Az első egy rövidebb és gyakorlatilag merőleges emelkedő, melynek kulcspontját C/D kategóriával értékeli az osztrák Klettersteig-Atlas. Nos, miután eleddig még nem voltam C-nél nehezebb ösvényen, bevallom nagyon izgultam. Mérlegeltem is, hogy érdemes-e egyedül belevágnom, de a napsütés optimistává tett. Mire Flatzba értem már minden kételyem elszállt.
Az E60 déli fekvésű és miután a lomblevelűek már téli álomba szenderültek, a falat többé-kevésbé akadálytalanul érheti a szárító napsütés. Nedves, csúszós viszonyok esetén, biztosan visszakoztam volna. Az említett C/D pont bizony kemény diónak bizonyult. Szerencsére van előtte (illetve alatta) egy kis platform, ahol nyugodtan lehet mérlegelni. Az egyébként létfontosságú drótkötél itt most inkább akadálynak bizonyult. Először megpróbáltam alatta átjutni egy fejmagasságban lévő sziklafelületre, de szűk a hely és a hátizsákom minduntalan beleakadt a drótkötélbe. Új stratégiát kellet tehát kitalálnom. Ha alatta nem megy, akkor majd felette. Ez aztán sikerült. A drótkötél nittjére állva, lendületből értem el a megcélzott kicsiny platformot. Innen aztán már ment minden ragyogóan, mint a karikacsapás. Az első szakasz végén megkönnyebbülten ültem le egyet szusszanni, és kortyintani a kulacsomból. A táj látványa és a napsütés simogatott.
A második szakasz hosszabb és talán kimerítőbb is, de nincs ilyen kritikus mérlegelésre okot adó pont. Az ösvény mérsékelten emelkedik rézsútosan a feljebb fekvő Naturfreunde-Haus felé. Annyi bizonyos, hogy jól megdolgoztatja a kar és a váll izmait. A vége felé egy lukban van elhelyezve az ösvénynapló. Beírtam magam, “itt járt Sztefanó 2010 november 14.-én, üdv”.
Lefelé a Ternitzersteigen akartam jönni, de valahogy elvéthettem a letérőt és helyette egy meredek árokban találtam magam araszolgatva a Flatzer-Loch felé. Az árokban így késő ősszel helyenként térdig áll a lehullott falevél teljesen elrejtve a talajt – ez elég veszélyes és csúszós. Többször is ülepen szánkózva találtam a legtanácsosabbnak a továbbhaladást, de végül is jó kaland volt.
Jensent olvasva óhatatlanul eszembe jutnak azok a számomra is ismerős falak, melyekbe az író ütközött és melyekről részletesen szól. Tán elnézhető bűn, hogy ezek után embertársaimat nem fajra, bőrszínre, származásra vagy nemzetre való tekintettel különböztetem meg, hanem sorsdöntő kérdésekben kifejezett„falazó” vagy „falromboló” álláspontja alapján.
Itt van az első, a kiinduló, az embrionális tudati szint, melynek meghatározó jellemzője, hogy az ilyen egyének Kultúra Anya közhelyein felcseperedve, annak sugallatait soha meg nem kérdőjelezve tekintenek ártatlan nagy szemekkel a kerek világba. A hatalmasok örömére cselekszenek, jó fogyasztók, és eszünk ágában sincs megkérdőjelezni a kapitalista világrendet, mely bekeretezi, abroncsba fogja világnézetüket és cselekedeteiket. Ezen a szinten nincs önálló vélemény csak a médiákban szellőztetett, készen- vagy kölcsön kapott ún. “mainstream” nézetek. Fontos tudni, hogy ez semmiképpen sem az IQ függvénye. Itt vannak tudniillik a lelkes és zseniális szakbarbárok (the smart guys). Magas intelligencia nem akadály. Eme lelkek jó ismertetőjele az ilyen és az ehhez hasonló megnyilvánulások (egy kis csokor): “…bezzeg a fejlett nyugati államokban” vagy “…az ország szempontjából az a legfontosabb, hogy beinduljon a tartós gazdasági növekedés” vagy “…a fehér ember rendes evolúciós folyamat részeként bizonyult életképesebbnek a barbár primitív népeknél” vagy “…az iskolában elsősorban rendnek és fegyelemnek kell uralkodnia” na meg ez “…a gyereket addig kell betörni, amíg a szülő fejére nem csinál“.
A második szinten már eljut a tudatig, hogy itt azért nagy bajok vannak (túlnépesedés, energia, klímaváltozás) és elkezdünk kérdéseket megfogalmazni. Miért? Hogyan? Ki mondta? A szint tipikus jellemzői egyrészt a kifejezett technotópikus gondolkodás (Technológia + Utópia = Technotópia) avagy másfelől a túlbuzgó vallásosság. A tudomány (avagy valamely igazságos istenség) szentsége, a technológiai fejlődés, a magfúzió, a kívánj szépet csodabögy egészen biztosan egy csapásra megold mindent, csak még egy kicsit keményebben kell akarnunk. Holott, ilyen történelmi tapasztalattal nem rendelkezünk, ugyanis mindezidáig a technológia fejlődés egymást követő hullámai soha nem oldottak meg semmilyen égető globális problémát, csak más szintre emelték azokat (lásd szén, olaj, atomenergia, műanyagok, géntechnika, vegyszerek, motorizáció, túlzsúfoltság). Az ilyen egyén már ugyan beleütközik Kultúra Anya kereteibe, de még képtelen azokon túllépni Álláspontjára jellemző, hogy a mi kultúránkat, a nyugati demokrácia vezető-szerepét, a választásokat, a szakadatlan gazdasági növekedést még nem kérdőjelezi meg és technotópiájából fakadóan romantikus-futurisztikus jövőképe van (pl. Csillagok háborúja). Az ilyen ember pl. olyanokat mond, mint “…az emberiség majd egyszer elhagyja bölcsőjét a Földet, hogy benépesítse a Galaxist“, avagy “…Krisztus második eljövetele előtt állunk“, vagy “…A tudományos technikai haladás lehetővé teszi, hogy egyszer a Mars légkörét is számunkra kedvezően alakítsuk át” meg azt is, hogy “…a civilizáció hamarosan kiforrja magát és egy új tudati szintre jut el valahogy úgy, amint a hernyóból csodálatos lepke fejlődik“.
A harmadik tudati szinten képesek vagyunk felmérni és megérteni, hogy egy véges bolygón a fizikai valóságot alapul véve nem lehet végtelen, exponenciális növekedésről beszélni (lásd pl. Albert Bartlet professzor előadásait). A gazdasági növekedés nem csupán az egyén és a társadalom bajait nem tudja orvosolni, hanem azokat kifejezetten és radikálisan élezi, sőt bajaink legfőbb okozója. Itt általában mindenki belátja, hogy ez a kultúra minden egyes lélegzetvételével, megállás nélkül mérgezi, pusztítja, gyilkolja az életet, az erdőket, a folyókat, az óceánokat az egész élő természetet. Itt tudatosodik, hogy a végtelen, és számunkra kietlen, rideg, barátságtalan világegyetemben a mi egyetlen csodálatos életfenntartó otthonunk a Föld, és az itt otthont kapott természeti világ igényei elsődlegesek. Lásd erről pl. Derrick Jensen premisszáit. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy az ipari civilizáció csak folyamatoson elvesz és soha semmit nem juttat vissza a természetbe (mérgeken, szeméten és fertőző hulladékon kívül). Ezáltal egy olyan kóros állapot állt elő, hogy mára kétségeink vannak afelől is, hogy ez a bolygó egyáltalán élhető lesz-e még gyermekeink unokáink számára. Ez a dolog tragédiája.
Lenne itt egy némileg rémítő magyarázatom az előzőekben ismertetett álmomra. Remélem, nem vagyok próféta (nincs tudomásom, hogy ilyen adottság birtokában lennék) és majd utólag jót nevethetek az egészen. Most viszont, amikor leírom ezeket a gondolatokat, bevallom, szorongok. Mi van, ha Föld Anya üzenete (lásd Robert Wolffnál) mégsem lidércnyomás.
A három medve valószínűleg három egymást követő válságot, avagy tán katasztrófát jelenthet. Az egyre nagyobb és erősebb medvék felfalják az előzőeket. Ez szerintem úgy magyarázató, hogy alig ocsúdunk majd fel egy nagy válságból máris feledésbe merül, mert a később bekövetkező események mellett eltörpülnek a korábbiak. Mivel az első medve megjelenéséről csak közvetve, a tömeg közvetítése nyomán szerzek tudomást, úgy gondolom, hogy az első válság a világ egy távolabbi pontján veszi kezdetét, ám a következményei hamarosan itt is észlelhetőek lesznek, hiszen azt később magam is megpillantom. A második medve megjelenése már egészen közelről érint és nagy meglepetés erejével hat. Az események innentől kezdve tragikus gyorsággal követik egymást. A harmadik katasztrófa már közvetlenül engem is érint és csak egy elszánt, vakmerő helytállás, vagy menekülés árán lehet ideig-óráig kitérni előle.
Miről is van szó, ha már egyszer így beleéltem magam. Valószínűnek tartom, hogy az első medve egy financiális, gazdasági válságot szimbolizál. Ez majd a világ valamely nagybank- vagy tőzsdeközpontjában robban ki. Egy ilyen krízis kialakulásának a valószínűsége álmok nélkül is rendkívül magas, hiszen a kapitalista világ egy elvileg is visszafizethetetlen adóság buborékon ül, melyet e pillanatokban is egyre nagyobbra fújnak. Erről szól például az a friss hír, miszerint az USA-ban 600 milliárd Dollárt bocsát a jegybank a piacra, melynek egyáltalán semmilyen fedezete sincs. Íme láss egy részletet, mely a szabados magyarázat fordítása:
„…a semmiből csinálunk 600 milliárd dollárt, hogy abból állami kötvényeket vásároljunk a szövetségi kormánytól. Ettől azt reméljük, hogy az emberek majd pénzt kölcsönöznek, hogy többet költhessenek. Egyébként megjegyezzük, fogalmunk sincs róla, hogy mindez működőképes lesz-e, mert ez csak egy kísérlet.”
Mivel a második válságot egy jegesmedve testesít meg, esetleg egy környezeti katasztrófával lehet dolgunk. Ez majd olyan erőteljesen hallat magáról és szól bele a finánckrízissel elfoglalt civilizáció életvitelébe, mely mellett teljesen eltörpülnek a számítógépek merevlemezeire mentett, soha vissza nem fizethető adóságokat tartalmazó számlák sorsa.
A harmadik katasztrófára nehéz konkrét magyarázatot találni, hiszen mi jöhet még az után, hogy összeomlik a gazdaság és kitör egy a klímaváltozás okozta természeti katasztrófa. Ha mégis jobban meggondolom, talán egy éhínséget vagy háborút jelenthet, esetleg egy olyan exodust, amikor a rabigában tartott déli népek tömegei megindulnak, hogy megostromolják az északabbra fekvő Európát, ahol még elviselhető az éghajlat.
Te mit szólsz hozzá? Inkább tegyem jégre…
Az író Robert Wolff hívta fel a figyelmem az álmok vélt vagy valós jelentőségére. A természettel harmóniában élő népeknél különösen nagyfigyelemre méltónak találják az álomképeket, és mint számtalan tapasztalati tényből kiderül, nem ritka, hogy a törzs, vagy a szélesebb értelemben vett család tagjai rendkívül hasonló élményről számolhatnak be egymásnak egy-egy ébredés után. Robert Wolff úgy gondolja, az álmok világa az utolsó ősi, vad, a civilizálódás során be nem tört, meg nem szelídíthető kapocs, mely összeköt minket az ősi élővilággal mely valaha bölcsőnk és természetes elemünk volt.
Ma különös álomra riadtam, melyre egészen jól vissza tudok emlékezni. Ritkán esik meg ilyen velem, sokszor évek telnek el úgy, hogy bár tudom, álmodom, de az átélteknek ösztönösen nem tulajdonítok semmilyen rendkívüli jelentőséget. A mai hajnali álmom egészen más volt, eltért a szokásostól és már-már biblikus elemekkel volt tarkítva. Elmondom.
Egyszer csak egy nagy tömegben álltam és arra lettem figyelmes, hogy az emberek rémülten panaszolják egymásnak és nekem is, hogy egy medve támadt rájuk. Távolabb mintha tényleg egy küzdelem hangjait lehetett volna hallani. Innentől felgyorsulva peregtek az események. Mintha egy pillantás erejéig tényleg sikerült volna, elkapnom egy medve alakját amint éppen széttép valakit a tömegből. Ám még fel sem ocsúdtam a meglepetéstől, amikor hirtelen az előzőnél sokkal nagyobb fehér medve jelent meg az első mögött, belémart, majd azon nyomban el is nyelte azt. A tömegnek a rettenettől földbegyökerezett a lába, amit az állat a maga javára használt ki. Amint ez az újonnan jött falánk fehér medve (utólag szerintem tán egy jegesmedve lehetett) végzett saját fajtájából való áldozatával, rávetette magát a tétova tömegre és ugyanúgy marcangolni kezdte őket, mint azt korában a kisebb medve tette.
Ekkorra már én is nagyon közel kerültem a véres eseményekhez és kezdett eluralkodni rajtam a rémület. Amikor a fehér medve éppen félig elnyelt valakit, megjelent mögötte szinte a semmiből egy őnála is sokkal hatalmasabb sötét színű medve és egyetlen szempillantás alatt bekebelezte a fehéret úgy, hogy annak a szájából még kilógott szerencsétlenül kapálódzó áldozata. Azonnal menekültem. Mögöttem egy emeletes épület zárta el az utamat, így nem maradt más választásom, mint a falból kiálló ornamentumokat kapaszkodóként használva feljutni a tetőzetig. Hirtelen még az is átfutott az agyamon, hogy milyen könnyű vagyok és hogy ez a nem szokványos mutatvány milyen jól sikerül (naná, hiszen álmodtam, de akkor még ezt nem tudtam).
Csak miután felértem mertem letekinteni, abban a reményben, hogy a medve majd felhagy az üldözésemmel és nem tud utánam jönni, de csalódnom kellett. A fenevad ugyanolyan ügyesen, mint én magam, mászott fel utánam a függőleges falon és látszólag immár én voltam az egyedüli célja. A mancsok első csapása elöl ugyan még sikerült valahogy oldalra lendülve kitérnem, de tudtam, hogy az a vég – ekkor riadtam fel az álomból.
Na, most ugye a kérdés az, hogy vajon mit akar jelenteni a három vad és dühös medve, ahogy egyre közelednek, illetve az a vadság mellyel egymást is elnyelik? Meg mi közöm hozzájuk?
A norvég származású Eva Joly nevétől rettegnek az e világi gazdagok és hatalmasok. Életét a korrupció elleni harcra tette fel és tegyük hozzá, nem kevés sikerrel. Ennek az lett a következménye, hogy állandó őrizet alatt kénytelen élni. Sokan vannak – főleg a francia burzsoázia köreiben – akik jobb szeretnék őt örökre elcsendesíteni.
Az Arte TV a minap közvetítette a róla készült riportműsort. Ebben Joly, többek között megjegyezte, hogy a mi kultúránk igazságszolgáltatása nem az e világot (értsd ipari kapitalizmust) igazgató szuper gazdagok és hatalmasságok illegális ténykedéseit hivatott megfékezni, avagy orvosolni, hanem csak arra való, hogy pitiáner enyveskezűeket, közönséges garázdákat és autó tolvajokat vonjon ki a forgalomból. Erre a rendkívül találó kijelentésre felkaptam a fejem, ugyanis ezt én is pont így látom, csak olykor másként, kicsit sután szoktam kifejezni. Ha valaki néhány € értékben lop csokoládét, azt rövid úton több hónapra avagy akár évekre is sittre vágják. Ha milliárdokat sikkasztasz úgy, hogy ennek következtében tömegek veszítik el létüket, akkor menedzsert, gazdasági vezetőt, CEO-t, elnököt (lehet válogatni) csinálnak belőled. Szóval ugyanaz, kissé sarkítottan.
Joly azt is egyenesen kimondta, hogy a gyarmatosítás nem szűnt meg. A harmadik világ jelenleg is egy soha nem látott gazdasági, politikai és katonai gyarmatosítás áldozata, melyet nemzetközi cégek, az úgynevezett multik irányítanak a korrupció eszköztára segítségével.
Még nagyon sok Eva Jolyra lenne szüksége ennek a világnak. Egyet azonban ö sem ismer fel, hogy tulajdonképpen harcolni és eredményeket elérni a korrupció ellen ugyan lehet, de a hétfejű sárkány levágott fejei azonnal újra nőnek. A korrupció ugyanúgy szerves velejárója a mi kultúránknak, mint a környezetet maradandóan károsító technológiák alkalmazása, és az élő természeti világ prioritásának a kétségbeesett tagadása.
Ma a Kienecken jártam (1106m) amivel tán le is lehetne zárni az idei túrázó évadot. Reméltem, hogy még ma is folytatódik a szép napos idő, de ez sajnos nem jött be. Reggel még úgy tűnt, legalább ideig-óráig felragyoghat az ég, de mire a Myra patak völgyébe érek, látom, hogy ez inkább egy borongós nap lesz. A hegygerincen vezető Encián ösvényen ráadásul egészen kellemetlen, heves déli szél teszi nem kifejezetten élvezetessé a kaptatót. A csúcson fekvő Encián menedékházban aztán remek sárga tökből készült gulyásfélét ebédelhetek, amitől mindjárt jobb kedvre derültem. A viharos szélre való tekintettel útvonalat változtatok és a betervezett Geißruck-Alzsattel felkeresése helyett inkább leereszkedem a szélárnyékosnak remélt, mélyen fekvő Marhaárokba (Viehgraben – lásd a térképen). Itt aztán valóban szellővé szelídülnek a fuvallatok. Utólag is, ez jó döntés.
Október 21.-től november 3.-ig tart a bécsi Viennale, mely tudvalevő egy nemzetközi filmszemle ahol úgymond nem a “mainstream” kasszasiker filmeket vetítik, hanem inkább az olyanokat melyek a valós világ nagyon jól tapintható problémáival foglakoznak. Többek között Erwin Wagenhofer alkotásait is itt mutatták be az elmúlt években (We feed the world illetve Let’s make money). Persze kit érdekel az ilyesmi,… egy maroknyi kisebbségen kívül…
Noël Burch és Allan Sekula készítették a most bemutatásra került The forgotten space című alkotást, mely az idén Velencében már díjat nyert. Noël Burch válaszolt egy interjúban az ORF kérdéseire. Néhány idézet a megkérdezettől:
Das Problem ist aber weiterhin, dass die Finanzen weiterhin in den Händen „weißer“, westlicher Kapitalisten sind, die eine äußerst schädliche Ideologie haben, basierend auf einem wild gewordenen Individualismus und dem Kampf aller gegen alle – die Egozentrik des reichen Westens.
A probléma továbbra is az, hogy a pénzpolitika “fehér” nyugati kapitalisták kezében van, akiknek a magatartását egy olyan rendkívül káros ideológia határozza meg, mely a megvadult individualizmusra, a mindenki mindenki elleni harcra, a gazdag nyugat egocentrizmusára épül.
das Herz des Kapitalismus ist, eine immer größere Warenmenge zu produzieren, die man nach einem Jahr wegwirft. Eine Art Flucht nach vorn, .., der die Erde schließlich umbringen wird.
A kapitalizmus központi eszméje az egy év után kidobható portékák, az egyre nagyobb áruhegyek előállításában merül ki. Ez egyfajta menekülés előre, mely a végén megöli majd a Földet.
Ma kisétáltam a Schwechat partjára szemrevételezni az olajszennyeződést. Mint egy hírportál megállapítja a Liesingbach (Schwechat mellékága) rövid időn belül immár harmadszor szenvedett el hasonló ipari balesetet. Per pillanat viszont örömmel konstatáltam, hogy az olajtakaró teljesen eltűnt és optikailag minden olyan, mint annak előtte volt. Így aztán még megkönnyebbülten gyönyörködni is tudtam a lemenő nap sugaraiban fürdő őszi szín kavalkádban.
A teljesség kedvéért megjegyzem, csak azért volt séta a napirenden, tudniillik futás helyett, mert regenerálódom. Vasárnap ugyanis újra rajthoz álltam, ezúttal a Práterben rendezett őszi félmaratoni versenyen (LCC rendezvény) ahol újabb személyes csúccsal gyarapítottam trófeáim gyűjteményét. A távot 1:51:19 alatt sikerült megtennem, ami több mint egy perccel jobb a szeptemberi versenyen elértnél.
Újra Derrick Jensent olvasok. Ezt nem lehet mély és őszinte indulatok nélkül megtenni. Az elmúlt hónapokban tudatosan kerültem (gyávaságból?) az ilyen és ehhez hasonló kihívásokat, mert nem lehet egy kicsit belátni, hogy ez a kultúra, a mi kultúránk szisztematikusan gyilkolja az életet, majd megkönnyebülve úgy tenni, mintha csak egy rossz álom, vagy hóbortos rögeszme lenne az egész. Ha megérted azt, amiről Jensen ír, már nem lehetsz ugyanaz az ember, aki annak előtte voltál – feltéve, hogy megvan minden kereked. Nincs nehéz dolgod, ha netán bizonyítékokat keresel. Esetenként híreket sem kell halászni, mert azok a maguk brutalitásával ajtóstól törnek be az életünkbe. Mint mondjuk a vörös iszap Devecseren és Kolontáron. Nekem szerencsére még ehhez hasonló tragikus személyes tapasztalatom nincs, de vajon mi, ki és hol lesz az imperialista kultúra, az őrjöngő fenevad következő áldozata?
Velem csupán csak annyi történt, hogy amikor az elmúlt héten szokásomhoz híven a kikocogtam Schwechat folyócska partjára, nem hittem a szememnek. A víz felületét szinte összefüggő olajfilm fedte. Mély megindulásomban megszólítottam más járókelőket, hogy ők is látják-e ezt a borzalmat, vagy csak a szemem káprázik a Jensen könyvtől. Sajnos, mint kiderült nem az érzékeimmel volt baj, hanem azzal a sajnálatos ténnyel, hogy 20000 liter (húszezer) transzformátorolaj ömlött a bécsi 10. kerületben a Lieseingbach patakba, mely a Schwechat egyik fő mellékága. A Schwechat – még tudniillik – mielőtt beleömlik a Dunába, az Ártéri Erdő Nemzeti Parkon folyik át, és az ott élő vadállomány elsődleges ivóvízforrása.
De ha találomra kinyitom a kapitalista sajtót, akkor is garmadával lehet Jensen állításait igazoló hírjelentéseket találni. Mint például ezeket, itt az ORF mai friss hírei között (lásd a kép linkkel), éppen a főoldalon.
Fordítok egy csokrot. Világszerte rossz állapotban vannak a folyamok. Az Amazonas vidékét évtizedek óta nem látott aszály sújtja (a légi felvétel szárazon rekedt hajókat mutat – egyszerűen eltűnt alóluk a víz; de láttunk már mi ehhez hasonlót az Aral tóval kapcsolatban is). A WWF szerint 2030-ra már két Föld bolygóra lenne szükségünk,… A „kvázi” jó hír erejével ható negyedik címke sem mond elvileg semmi jót, csak annyit, hogy csökkent a rablógazdálkodás az esőerdőkben, tehát nem szűnt meg, csak valamelyest csökkent. De mint megtudjuk ennek ellenére még 2009-ben is mintegy százmillió köbméter trópusi fát vágtak ki illegálisan, ami 22%-os csökkenésre utal. Attól tartok ennek inkább csak prózai okai vannak, tudniillik, amit könnyen ki lehetett vágni, azt már elintérzték, letarolták, elpusztították a minden szentek felett álló profit érdekében.
Jensen kérdezi tölünk.
What are you going to do about it? What are you going to do to stop these atrocities? How far will you go? What will you do to make yourself worthy of life that this planet has given you? Where is your allegiance? What will you do? And why aren’t you doing?
Mit teszel mindezek ellen? Hogyan akarod megállítani ezt a gyalázatot? Milyen messzire lennél hajlandó elmenni? Mit teszel, hogy méltó légy az élethez, melyet kizárólag ennek a bolygónak köszönhetsz? Hol marad a hűségedet? Mit fogsz tenni? És miért nem teszed máris?
“Individual insanity is rare, but group insanity is, unfortunately, the bane of societies that are nearing their end.”
Dimitry Orlov
Ritka az elmebajos egyén, de sajnálatos, hogy a csoportos őrület viszont jellemző tulajdonsága a végüket járó társadalmaknak. [Például a miénknek… – a fordító megjegyzése]Link a cikkre: http://cluborlov.blogspot.com/2010/09/future-is-rated-b.html
Öt perc egy világ. Öt perc élet és halál. Öt perc, amelyben majdnem két óra futás végsőkig mindent beleadó küzdelme válik valóra. Ennyit sikerült a tavaszi eredményemen javítani. A mai Wachau félmarathon futóversenyen 1:52:25, mely öt hónap felkészülés eredménye. Aki sohasem próbált hasonlót, megértem, üresen csenghet ez az eredmény, ám a mai korrupcióktól és visszaélésektől terhes világban talán az őszinteség utolsó tiszta, meghamisíthatatlan csermelye egy ilyen próba, amely kizárólag az egyén fizikai állóképességén és a rendszeres tréningekbe fektetett invesztíción múlik. Némi fenntartásom ugyan van a profi résztvevőket illetően, de az amatőröknél ez szerintem mindenképpen megállja a helyét.
