Sztefano-Space

Kutyából nem lesz szalonna, tartja a magyar. Néha-néha azonban ez mégis megtörténik. Ilyenkor beszélhetünk csodás pálfordulásról. Ez a szó Pál apostolra utal, aki, polgári nevén ama kegyetlen keresztényüldöző Saulus volt, aki a Damaszkuszi országúton történtek nyomán tért meg.

Az újkori pálfordulások egyik érdekes bajnoka John Perkins, aki mint Saulus, az NSA titkosszolgálat főfoglalkozású zsarnoka szerepében (The Economic Hit Man) zavarta a kedélyeket a harmadik világban. Célja az amerikai politikai és gazdasági hegemónia fenntartás, kiépítése és stabilizálása volt. Fontos apróság, hogy ezt természetesen bármi áron. Megtért Pál apostolként könyvében meggyónta bűneit és ezen túlmenően is az Új Reneszánsz hírvivője lett. Egyik videó üzenetében (lásd néhány nappal korábban blogoltam) arról beszél, amiről gyakorlatilag az Izmael (Daniel Quinn) is szól. Tudniillik ősi indián legendák úgy tartják, hogy valamikor az emberiség két ágra szakadt. A kondorkeselyűk, a szív és a szeretet gyermekei elváltak sasoktól, a tudálékos ész a hideg mérlegelés szorgalmazóitól. A legendák megjósolták, hogy a sasok majd kiirtják a kondorkeselyűket, ami Amerika felfedezésével és “civilizálásával” be is teljesedett.

A jóslatok viszont arról is szólnak, hogy 500 év elteltével az emberiség (a sas) esélyt kap rá, hogy egy új tudati állapotba jusson és ez lehetőséget nyit a kondorkeselyűnek a feltámadásához. Ez aztán elvezethet oda, hogy a sas és a kondorkeselyű újra együtt táncoljanak az égen. A jóslat tehát nem azt mondja, hogy ez biztosan megtörténik, hanem csak az esélyt hangsúlyozza.

A párhuzamok szembeötlőek. Ki-ki a maga tudománya és műveltsége szerint nevezi meg a fogalmakat. Az elvevők és meghagyók Daniel Quinn fogalomvilágában azonosak a sas és a kondorkeselyű népével. Kultúra Anya torzítva civilizáltakról és barbár természeti népekröl beszél. A történelemtudományok már pontosabban fogalmaznak és megkülönböztetik a patriarchátust illetve a matriarchátust. Lássuk tehát érdekességként a két ág konrét jellemzőit, melyeket James DeMeo foglalt össze itt egy táblázatban. Íme a magyar változat:

A mai szokatlanul enyhe novemberi vasárnapon a kandi napsütés a Lobauba csalt egy kerülőre. A Lobau a Duna Ártéri Erdők Nemzeti Park (Nationalpark Donau-Auen) északnyugati szeglete, mely még Bécs közigazgatási területén helyezkedik el. Puszta létét egy 1968-ban szinte a semmiből indult ösztönös mozgalomnak köszönheti. 1972-ig százezren írták alá azt a petíciót, mely a Lobau megmentését szorgalmazta. A fenti kép bal alsó sarkában látható ÖMV olaj telephely fémjelzi, milyen rút sors várt volna erre a pótolhatatlan természeti kincsre, ha a gazdasági növekedés prókátorai, és a piacgazdaság önjelölt apostolai bábáskodtak volna sorsa felett. Erre a harca emlékeztet a Lobau Múzeum bejárata előtti hirdetőtáblán ma lencsevégre kapott sárga cédula is (lásd lent), miszerint Bernhard Grzimeket 1972-ben azzal vádolták a város és a szakszervezet vezetői, hogy neki nyilván kedvesebbek az ártéri szúnyogok, mint azok a munkahelyek, melyeket a Lobau (letarolt) területén lehetne létesíteni. A jobb sorsa érdemes cetli erkölcsi tartalma ugyanakkor felszólítás a gondolatváltás szükségességére és az aktív ellenállásra. Miközben 1974-ben a természetvédők győztesen kerültek ki a Lobauért folytatott küzdelemből, a Park sorsa továbbra is fenyegetett. A kőolaj- a bank- és a gazdaság-lobbi együttes erővel ismét halálos szorításába vette a Lobaut. Ha terveik megvalósulnak, a nehéz tranzitforgalom két autópályán szeli majd át ezt a még most idilli környezet. A jelen ellenállás itt fészkel: http://www.lobau.org/index.php?mode=sign

Egy új film, amit látnunk kell. Egy új film a paradicsom tönkretételéről. Egy új film a kétségbeesésről, könyörtelenségről, de egyben bátorságról és az ellenállásról is. Az igazságot nem lehet többé véka alá rejteni!

http://www.crudethemovie.com/

Elhatároztam, hogy egy ideig, mellőzöm a magasröptű világmegváltással kapcsolatos témákat és gondolatmeneteket, mivel teljesen felesleges időpocsékolás. A kutyák ugyanis csak csaholnak a karaván meg egyszerűen rájuk sem hederítve vonul tovább. Erre most idehull az ölembe az Age of Stupid (az Ostobaság kora) című angol dokumentumfilm. Megnézem és való igaz, az említett karavánról szól, meg a néhány vacak kis pincsiről. Elhangzik az is, hogy elsősorban és valószínűleg nem is a világot kéne nekünk megmenteni, hanem elsősorban önmagunkkal elszámolni. Értsd az emberiség, mint olyan, saját magával. Mi vagyunk ugyanis a probléma! Tulajdonképpen minden probléma mi vagyunk! Erre utalt már Jonas E. Salk, a gyermekbénulás elleni oltás feltalálója is, mikor ezt mondta:

„Ha minden rovar eltűnne a föld színéről, 50 éven belül minden élet elpusztulna a Földön. Ha minden ember eltűnne a föld színéről, 50 éven belül minden életforma felvirágozna.”

Sajnos nem tudni, hogy az értelmetlen (l’art pour l’art) pusztítás iránti előszeretetünk genetikai adottságot takar-e, avagy csupán egy elferdült pszichés állapot manifesztációjáról van szó? Lehet egy mélyen belénk ültetett ősi tulajdonság tesz minket képtelenné az azonnali akció-reakció elvén túlmenő hosszú távú folyamatok eredményeinek az észrevételére? Azaz lehet fajunk kiirthatatlan alapvető tulajdonsága a holisztikus vizsgálódásra való teljes képtelenség és ez automatikusan azt is jelentené, hogy egy új, értelmesebb fajnak kell megszületnie és átvennie tőlünk a stafétabotot?

Ám az is lehet, hogy ez az abszurd pszichés állapot csak egy domináns kultúra jellemzője, mely a véletlenek földtörténeti összhatása következtében olyan eredményesen tarolja le maga körül az élőt, mint egy sáskahad a pillanatokkal korábban még dúsan zöldellő mezőt. Ebben az esetben, meglehet, amikor a sáskahad már felzabált minden, az emberi faj még nyomokban jelenlévő, genetikailag tiszta ágai újra felemelkednek.

Magasztos világmegváltás és a klímaváltozás elleni küzdelem helyett mindenekelőtt arra a kérdésre kéne választ keresnünk, hogy kik vagyunk és mit is akarunk ezen a Földön? Képesek vagyunk-e az önkritikus szembenézésre? Szerintem sajnos nem nagyon. Nézzük csak meg egyetlen példának okáért, miféle zavaros alapokra épül a domináns nyugati, keresztényi civilizáció szellemisége. Az abszurd felszólításra például, hogy az ember hajtsa rabigájába a természetet, uralkodjon rajta, szaporodjon és sokasodjon, töltse be az egész Földet (Mózes I,1:28 illetve Mózes I,9:1); miközben akiknek van, annak adassék, akinek nincs, az vessze el azt a maradékot is, amije még maradt (Máté 25:29). A sáskává válás a szélesebb értelemben vett kannibalizmus alapszabályai tehát lefektettek és ez a kultúra szóról szóra végre is hajtotta a hipnotikus parancsot, illetve éppen az utolsó simításokat végzi. Tehát miről is beszélünk?

Utólag azt mondom, bár ne utaztam volna el, de késő bánat, utánam az N1H1… Hivatalosan ugyan nem történt laboratóriumi vizsgálat, a háziorvosom állítása szerint, jellemét és tüneteit tekintve egy tökéletes „új típusú” influenzával párosítva volt szerencsém hazatérnem. A szerencse szó használata itt szarkasztikusnak tűnhet, ám abban az értelemben véve, hogy még saját lábamon voltam képes visszautazni, igazi szerencsének bizonyult. Ha tehát meg szeretnéd magadnak spórolni az itt vázolt szituációt, jobban teszed, ha halaszthatatlanul beoltatod magad. Előtte még én is az oltást ellenzők táborát gyarapítottam. Most, nem az a téma, hogy miért (bár beszélhetünk róla).

Csütörtök este (Berlin); furcsa apró mellkasi köhécselések, melyek kb. óránként jelentkeznek. A szimptómának nem tulajdonítok semmiféle jelentőséget. Nem is foglakozom vele. Az éjjel viszont izzadtan ébredek – ez furcsa. Nem érzem, hogy lázas lennék. Erős a fűtés?

Péntek (Berlin); reggel már bizonyosságot nyerek, hogy valami elkapott, csak még nem tudni mi. Egyszerű őszi megfázásra gyanakszom, mert láznak még nyoma sincs. Délelőtt a hurutos köhögés egyértelműen erősödik, ezzel párhuzamosan gyakrabban kell WC-re látogatni. Délben már semmi étvágyam és a gyomromban mintha kavicsokat kezdenének görgetni. Hőmérőm ugyan nincs, de délutánra nyilvánvaló, hogy hőemelkedésem is van. A repülő indulásáig még rengeteg az időm, úgy terveztem benézek még egy-két üzletbe a Kurfürstdammon. Állapotomra való tekintettel erről gyorsan lemondok, és inkább kivitetem magam a reptérre. Majd csak elüldögélek, olvasgatva egy padon. Ez így is van, de a szemem úgy könnyezik, hogy nem látom a betűket és az olvasás is egy kín.

Péntek (otthon); estére szerencsésen megérkezem. A közérzetem éppen feloszlóban. A lázam még csak 38 és ez reményt ad, hogy nem influenza.

Szombat és vasárnap (otthon); a lázam 39.2, ráz a hideg és már egy túlvilági delíriumos állapotban vagyok. Enni végképp nem kívánok semmit. Csak teát iszom. Mintha szikladarabokkal lenne megtelve a gyomrom és azok gördülnének fájdalmasan ki meg be. A köhögésem fulladásig erősödik. Visszautasítom, hogy kihívják hozzám az ügyeletes orvost.

Hétfő; kínok közepette felöltözöm és elbandukolok a körzeti orvoshoz. A tízperces út jobban igénybe vesz, mint egy szokásos két órás futás. Teljesen leizzadom magam mire a rendelőbe érek. Sokan várnak. Szerencsére van üres ülőhely. Pihegek, érzem amint a homlokomról és a nyakamból cseppekben csurog a verejték. Tér-idő megszűnik, összeszorítom a fogam, le ne szédüljek a székről, majd hallom szólítanak, végre – nem tudom mennyi idő telhetett el. Az orvos meghallgatja a mellkasom, mondom a sziklákat is a gyomromban. Szerinte bizonyosan N1H1 – mintát nem vesz. Nála 3 perc egy vizit és már mehetsz is. Na bummm. Nekem csak az igazolás kell a melóba…

Kedd; feleződik a láz, ma “csak” egészen pontosan 38. A köhögés enyhül. Javulás? Közben vagy négyszer cserélek száraz pizsamát. A didergés és hidegrázás marad. Étvágy semmi. Csak inni, inni,…

Szerda; újra feleződik a láz, már csak 37.5 így is marad szinte egész nap. Megpróbálok végre olvasni. Előveszem Jókai Kis dekameronját, tele rövid elbeszélésekkel.

Csütörtök; mára elfogy a láz, a köhögés még marad, sőt más mellkasi régiókból is feltör, erőteljesebben ráz, mint még tegnap. Szövődmény? Hangom nincs, a jobb fülem néha furcsán szaggat…

Olykor-olykor kínos helyzetben vagyok. Például ha merev és átláthatatlan keretekbe ágyazott, ott megkövesedett, ókonzervatív, keresztényi nézetek hálóját vetik ki rám. Nem arról van szó, hogy ez egy előre megfontolt szándékkal elkövetett, rosszakaratú tőrbecsalás. Egyszerűen csak teszem azt, egy alkalmi társaságban szó szót követ, és valaki rosszallását fejezi ki az elvetemült szomáliai kalózok gyalázatos tettei miatt. Avagy az Európát ostromló feketék feltartóztatatlan özönéről szól megvetéssel, esetleg az erősebb evolúciós jogán (értsd a fehér nyugati típusú civilizált demokrácia) nem talál kivetnivalót más népek, országok brutális leigázásában. Úgymond ez a haladás ára.

Mit lehet ilyenkor tenni? Ártatlanul és barátságosan mosolyogni? Bólogatni, hogy ne legyél kirekesztett? Komor képet vágni, avagy felállni és távozni? Esetleg ügyet sem vetni rá és témát váltani? Lehet, hogy ez lenne az ildomos megoldás? Avagy mégis vállalni a sodrófa lendített súlyát a kobakon és szólni arról, hogy a szomáliai kalózok problémája ugyan valós, de az út, ami elvezett idáig okot adhatna némi önkritikára, ami más színben tüntetné fel az eseményeket? Elmondani, hogy a békés halászfalvakból elsősorban azért lettek fegyveres rajtaütések fészkei, mert az EU és más civilizált demokráciák óriás halászflottái üresre halászták a helyi káoszban őrizetlenül hagyott, korábban még jó megélhetést biztosító felségvizeket és a kalózzá válás kényszerű kétségbeesett kiút, a túlélésért folytatott küzdelem végállomása? Szólni arról, hogy mára a néhai boldog kameruni paraszt képtelen lépést tartani a szubvencionált európai-spanyol import paradicsom árával (lásd Erwin Wagenhofer filmjében, We feed the world) és földönfutóvá válik, legkésőbb akkor, amikor a fejlett ipari piacgazdaság okozta klímaváltozás miatt aszály sújtja a korábban még jól megművelhető vidékeket (lásd BBC; Global Dimming)? Avagy utalni egy szinte idilli életforma gyors pusztulására Niger deltájában ahol a Shell fúrótornyai piócaként szívják Afrika fekete vérét, hogy mi unottan folytathassuk tovább pazarló, a világot mérgező, pusztító életmódunkat? Síkra lehet-e szállni és érvelni, amikor Ishmael, Quinn, Jensen és Lányi nézetei nem lehetnének idegenebbek és távolibbak, a kvazárok és rádió galaxisok jeleinél? Amikor a fogyasztói társadalom dogmái elnyomják az okok és okozatok megismeréséhez szükséges természetes kíváncsiságot?

Ilyenkor úgy érzem, véleményemmel nagyon egyedül vagyok. Ezt teszem annak ellenére, hogy Takáts Péter egy érdekes üzenetben (lásd itt: http://ezvankiado.hu) ezt cáfolja. Egy amerikai tanulmányról beszél, melynek eredménye megdöbbentette a kutatókat. Felfedeztek ugyanis egy ötvenmilliós embertömeget, a kulturális kreatívokat, akik egyszerűen szabadon akarnak élni, elutasítják a jelenlegi hatalmi struktúrákat és tudatosságuk egyre inkább nő. Számuk az EU-ban, állítólag, százmillióra tehető. Közös vonásuk, hogy valamennyien azt hiszik, egyedül vannak.

Hol vagytok tehát kulturális kreatívok? Sajnos nem látom, nem hallom, és csak szórványaiban tapintom jelenléteteket. Ennek ellenére remélem, hogy vagytok! Valószínű, hogy a kutatás egy valóban fellelhető mintára, egy új jelenségre bukkant. Szeretném hinni, hogy ez az Új Reneszánsz születésének előszele. Az elmúlt években növekvő számban piacra került ismeretterjesztő irodalom, talán, a megnevezett tömeg létére utal. A dokumentumfilmek területén az olyanokra gondolok, mint a Home, Darwin’s Nightmare, Who killed the electric car, Let’s Make Money, Money as Debt, The age of stupid, Plastic planet avagy Michael Moore filmjei meg a többi hasonló, hogy csak néhányat ragadjak ki a sorból.

Az ORF mai híreiben az állt, hogy az osztrák Arbeiterkammer egyik tanulmánya szerint 2008-ban a gazdasági krízis ellenére a cégek egy dolgozó főre eső évi átlagos tiszta haszna elérte a 39500 €. Ez az összeg 56%-al magasabb, mint 2002-ben, amikor még híre hamva sem volt krízishangulatnak. Továbbá az is megállapítást nyert, hogy a dolgozói ráfordításokhoz viszonyítva a személyenként megtermelt tiszta nyereség hozzávetőlegesen 60%-al volt magasabb. Magyarán, 2008-ban minden egyes Euró, amit a cég egy dolgozóba fektetett, 1.60 Euró tiszta hasznot hozott a munkaadójának. A sajnálatos tény, amit a tanulmány is fájlal, hogy ezekből a busás nyereségekből, csupán csak a részvényesek húznak hasznot, maguk a dolgozók nem.