Sztefano-Space

Steve Taylor ismét egy zseniális alkotással gazdagította az Új Reneszánsz irodalmát. A könyv témája a pszichológiai értelemben vett időről szól, és annak múlásával, érzékelésével foglakozik. Alapjában véve úgy tűnhet, semmi köze az író korábbi zseniális alkotásához, a Bűnbeeséshez (The Fall), ám a látszat csal. Steve Taylor ebben az új könyvében továbbviszi a korábbiakban az ember (az elvevő típusú ember) aránytalanul túlfejlett önképéről (az ego) megfogalmazott gondolatát. Taylor számtalan tapasztalati tényből indul ki, amikor elkezdi oknyomozó munkáját, és csak az alapvető kérdések tisztázása után hozza szinkronba téziseit a korábbiakban megalkotott elméletével.

A történet azt kutatja, hogy miért érzékeljük különféleképpen az idő múlását. Egy látszólag banális kérdés, ám szerény elvárásaink ellenére sokkal több rejlik mögötte. Az idősebbek jól tudják, hogy a korral mintha az idő múlása is felgyorsulna. Míg gyermekkorunkban egy-egy nap végtelenül hosszú időegység és a karácsony ünnepe még december elején is szinte a végtelenbe vesző, valószerűtlen távoli eseményként rajzolódott ki, addig a nyugdíjkorhatár közeledtével a napok szinte percekké zsugorodva vágtáznak. Alig ocsúdunk fel egy új év beköszöntén érzett vegyes meghatódásunkból, máris megérkezik a tavasz, hirtelen vége a nyárnak, a tél sebesen érkezik és újra az ajándékozás örömeivel foglalatoskodhatunk.

Taylor kideríti, hogy a lineárisan múló idő képzete nem objektív fogalom, és nincsenek megcáfolhatatlan bizonyítékaink arra vonatkozólag, hogy az ok-okozati összefüggések tekintetében, a kiváltó ok, az időtengelyen mindig az okozat előtt állna. Ez a furcsa paradoxon, egy megfigyelt kvantumfizikai jelenség, melynek értelmezésével még bizonyára elbíbelődnek egy darabig a tudósok, ám mindaddig is leszögezhető, az idő dimenziója sok hasonlóságot mutat a tér (hosszúság; szélesség; magasság) tengelyeivel (lásd pl. a fizikában használatos tér-idő diagram).

A további vizsgálódás kideríti, hogy az idő linearitásának a képzete a túlfejlett ego szüleménye mely a serdülőkorban ölti fel végleges formáját. Mi úgy hívjuk, a személyiség kialakulása, kikristályosodása. A csecsemőkorban és a korai gyermekkorban még nincs, nem létezik ego és teljes lényünkkel a mindenkori végtelenül hosszúnak tűnő jelenben élünk. Ezért hiszik azt, a csak néhány percre, órára magukra hagyott gyermekek, hogy őket örökre elhagyták (lásd Jean Liedloff erre vonatkozó koherens megállapításait). Később a környezet és a nevelés aktív behatása nyomán kialakul az „én”-képzet, az ego illetve a pszichológiai értelemben vett személyiség, mely létrehozza a virtuális valóságokat, a múltat és a jövőt.

Ez egy rendkívül érdekes felvetés, ugyanis ha az idő lineáris, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő nem létező képzetek. Az egyetlen konkrét, kézzelfogható valóság, a jelen. Figyeljük csak meg gondolataink szüntelen, önkényes csapongását (thought chatter)! Kiderül, hogy felnőttként megfásult közömbösséggel viseltetünk az éppen aktuális jelennel szemben és időnk java részét egy virtuális, nem létező világban töltjük. Vagy a múlt emlékein, bajain, hibáin töprengünk, vagy pedig egy következő fontosnak hitt esemény világába temetjük magunkat. Arról beszélünk, hogy miként növekszik azon kortársaink száma, akik számítógépes játékok virtuális valóságában raboskodnak, miközben észre sem vesszük, hogy mi magunk sem élünk már a jelenben, hanem folyamatosan képzelt helyzetekben és szituációkban élünk.

A gondolatok korlátlan csapongása, a virtuális, általunk megalkotott nem létező világ bizonyítéka az, amikor lámpaoltás után képtelenek vagyunk elaludni. A csendes egyedüllét a zuhatagszerűen ránk törő gondolatok zűrzavarának a melegágya. A balesetek nagy része is „figyelmetlenség” miatt következik be, ami mögött a valóságból való kiszakítottság rejlik. A balesetet szenvedő ugyanis gondolatban teljesen máshol jár, képzete a virtuális jövőben, avagy éppen a múltban csatangol. A gondolatok félelmetes és ellenőrizhetetlen csapongása elől csak úgy tudunk elmenekülni, ha aktívan belemerülünk valami olyan tevékenységbe, ami teljességgel leköt (lásd The Flow, Csíkszentmihályi Mihálynál), avagy passzív szórakozásban részesítjük önmagunkat, tévézünk, videózunk, rádiót, zenét hallgatunk. Sokan csak úgy tudnak elaludni, ha fülük mellett szól a rádió, be van kapcsolva a TV, miközben mindegy milyen csatorna szól, csak elhessegesse a csapongó gondolatok áradatát.

A természeti népek (meghagyók) legalapvetőbben különbözősége abban rejlik, hogy az ego, az önképzet, náluk nem túlfejlett. Ez megnyilvánul például gyakran megfigyelt és történelmi példák nyomán feljegyzett türelmükben. Számukra nincs sürgető értelme a virtuális (tehát még nem létező) jövőnek. Ők szinte kizárólag, az időtlen mában, a jelenben tartózkodnak. Számukra a kor előrehaladtával sem gyorsul fel az idő, mert nem szűnnek meg érzékeikkel a valóság talaján maradni, nem szigetelődnek el környezetüktől.

A jelen kor és a civilizált ember problémáinak egyik legvirulensebb gyökere éppen a valóságtól való elszakadásban rejlik. A boldogtalanság forrása az ember és az őt körülvevő természeti világ közti kapcsolat teljes megszűnésében van. Képzetünkben, az ego hatalmas ereje ki-ki számára megteremti a maga ködbe vesző virtuális valóságát (lásd ebben az értelemben Cheri Huber könyvét, aki szintén erről szól).

Az idő és az ego fejlettsége tehát szoros összefüggést mutat. A csapongó ego lecsendesítése, például meditáció útján, újrarendezheti, visszaállíthatja az ember és környezete között fennálló egészséges viszonyt. Ennek nem csupán rendkívüli a gyógyhatása, hanem alapját képezi egy boldogabb életnek, egy a környezetére is jobban odafigyelő, minden értelemben emberibb embernek.

Nem az a cél tehát, hogy kiirtsuk önképzetünket és olyanná váljunk, mint az ártatlan, ma született bárányok, hanem hogy megszűnjön az ego korlátlan egyeduralma, mely ugyan kreativitásunk, analitikus képességeink, tudományos sikereink záloga, de egyben táptalaja félelmeinknek, rettegéseinknek, hiedelmeinknek és bűntudatainknak is. Az ego különleges és egyedi emberi tulajdonság, mely megkülönböztet minket a többi élőlénytől. Most azonban úgy tűnik, az ego nyers, kicsapongó, friss ereje még egy olyan korai fejlettségi szinten áll, amely egy illuzórikus, a valóságtól elszigetelt világba repíti az elvevő embert, aki ezért képtelen felismerni viselt dolgai következményeit.

Az Új Reneszánsz ebben az értelemben az a korszak, melynek hajnalát szerencsére már megértük, amikor a túlméretezett önképpel rendelkező elvevő felismeri a természeti világtól, a jelentől, a mától a valóságtól való komplett elszigeteltségét és lecsendesíti, kordába parancsolja egoját.

http://www.steventaylor.talktalk.net/time.htm

Elolvastam Cheri Huber a Zen Buddhizmus tanaira építő, megrendítően érdekes oktatókönyvét. A szálak végül is szépen egymásba futnak. Bár az írónő, aki több mint harminc éve gyakorolja és tanítja a Zent, nem részletezi, és nem merül bele az általam oly gyakran kifogásolt problémákba, műve mégis csillogó mozaikként harmonikusan illik bele abba képbe, melyet Daniel Quinn nyomán akár úgy is nevezhetnénk, hogy az Új Reneszánsz. Különös tekintettel pedig Steve Taylor és James DeMeo munkáira, akik szerint a fennálló civilizáció embere, egy határozott mentális zavar, pszichikai rendellenesség állapotában van.

Cheri Huber nem kívánja megszólítani azokat, akik úgy általában elégedettek azzal, amit a társadalomtól kapnak, és azonosulni tudnak az életről kialakult közfelfogással (úgy is fogalmazhatnék, hogy a Kultúra Anya által sugalltakkal). Huber sietve kijelenti, hogy nekik kár kézbe venni ezt a könyvet, mert csak az idejüket fecsérelnék (ugyanúgy, mint blogom látogatásával – mondom én). Ha viszont valaki már rengeteget vesződött egyénisége fejlesztésével, mert elégedetlen önmagával, és mert úgy gondolja, hogy rossztulajdonságai miatt nem tud megfelelni a környezete, munkája elvárásainak, akkor megeshet, hogy ez a könyv egyenesen neki szól.

Cheri Huber elmondja, azért nem tudunk minden fogadkozásunk ellenére maradandóan megváltozni, mert ilyesmire nincs is szükségünk, ugyanis mi rendben vagyunk és nincs is velünk semmi gond. Sikertelenségeink oka és a problémák gyökere inkább azokban a hibás és betegítő tanokban rejlik, amelyeket egy életen át megpróbáltak rólunk, önmagunkról belénk sulykolni.

A könyv elvezeti az olvasót a felismeréshez, hogy kétségbeeséseink, kudarcaink, szenvedéseink nagyban összefüggenek azzal a folyamattal, melynek során az ártatlan és még mentálisan teljesen egészséges újszülöttet, a kisgyermeket a szó valós értelmében is betörik. A szélesebb társadalmi és a szűkebb családi szokásokhoz való beidomítás során az elviselhetetlen szenvedések kivédése érdekében minden egyén más-más túlélési stratégiát fejleszt ki önmagában. Ezek a berögződések valós és túlnyomórészt jogos igények elfojtásán alapulnak és segítenek abban, hogy a gyermek valamiképpen átvészelje a függőség és teljes lelki-fizikai kiszolgáltatottság korszakát. Sajnos később a minta csendesen, és kitörölhetetlenül beépül személyiségünkbe majd az élet során mindvégig, a tudatalattiból fejti ki kontraproduktív túlélési parancsait.

A dolog lényegi része, hogy elhitetik velünk, tényleg buták, csúnyák, rosszak, gyengék, erőszakosak, kiállhatatlanok, durvák, lusták, közömbösek, szívtelenek (az olvasó folytathatja a listát) vagyunk. Ezért büntetést érdemlünk, mert az segít belátni hibáinkat. A túlélési stratégia szerves összetevöje tehát az önhibáztatás, az önbüntetés, az elégedetlenség mindazzal, amit teszünk, és ahogy tesszük.

Cheri Huber megmutatja a lehetséges kiutat ebből az ördögi pszichotikus körből. Nagyon fontos tudni, főleg szülőknek, és ha már végképp nem segít rajtunk semmi (ami egyébként nem valószínü), legalább gyermekeinket, unkáinkat óvjuk meg a generációkon át serényen terjesztett tömény őrülettől.

…avagy a civilizációtól elnyomott Föld felszabadítása.

Újra Jensennél kötöttem ki. Csodálatos olvasmány! Tíz élet, tíz sors, tízféle küzdelem, példamutató magatartás egy élhetőbb, boldogabb világért. Ebben a könyvében Derrick Jensen a kíváncsi riporter, a hallgató szerepébe bújik, amikor arra keres választ, hogy egyénenként is ki mit tehet, milyen lehetőségei vannak a civilizáció berkein belül is változtatni a dolgok betegítő, romlott, megfásult menetén. Tíz különböző stílus, háttér, tapasztalat, megannyi nézet, felfogás, látásmód, ám egy nagyon szoros, közös alapfelfogás: a nyugati civilizáció nemcsak a természeti világ, de egyben önmaga teljes elpusztításán munkálkodik.

A megszólalók a Derrick Jensennel folytatott beszélgetést felvállalva, tudatosan is az író által képviselt nézetek szószólóivá váltak. Teljesen szubjektív, olvasója válogatja, ki mely riportalanyt fogja leginkább a szívébe zárni. Címszavakban megpróbáltam összefoglalni a megszólítottak nézeteit, hogy egy icpicit érzékelni lehessen az életek és tevékenységeik széles spektrumát.

David Edwards, valaha a marketing menedzserek stresszes életét élő business-man, aki felismerte a rendszer romlottságát és 1991-ben önként kilépett a mókuskerékből. Elhatározását követően a teljes anyagi nincstelenségbe katapultálta magát. Eltartott egy darabig, amíg újra szilárd talajt tudhatott a lába alatt. Tettét mégsem bánta meg, ellenkezőleg, minden vonatkozásban teljesebb és boldogabb életet lelt magának.

Thomas Berry katolikus pap, nem illik a környezetvédőkről alkotott tipikus sémába. Mégis egész életét arra áldozta, hogy megértse, miért pusztítja a jelen domináns nyugati kultúra a természeti világot, és hogy miképpen lehetne túllépni a keretein. Ha a jövőről kérdezik, gyakran beszél látomásairól, egy olyan szörnyű és tragikus világról – mint mondja – amelyben majd nyolc vagy inkább tíz milliárd ember fog lökdösődni és ölre menni a fogyóban lévő tartalékokért.

Jan Lundberg, a Fenntartható Energiaintézet megalapítója, a közúti közlekedés vehemens ellenzője. Az útépítési moratórium meghirdetője. Nincs szükség új utakra – állítja – sem autópályákra, mert szétszabdalják a természeti egységeket, korlátozzák a még vadon élő állatok mozgását és a holt aszfalt-betonburkolatok miatt értékes, élö földsávok vesznek el. Amerika-szerte évente legalább félmillió a közúti forgalom okozta halálos áldozatok száma. Csak dollár-milliárdokban mérhető a még ezt tetéző, közelekedés okozta környezeti kár.

Steven Wise, az állatügyvéd. A jogalkotás csűrt csavaros világának jó ismerője, aki úgy véli, nem csak az embereket illetnek meg alapvető ún. „emberi” jogok, hanem minden autonóm élőlényt. Egy olyan törvény megszületéséért harcol, mely életteret, minimális jogokat biztosítana azoknak is, akik szóismeret hiányában nem tudják megvédeni magukat, például a kozmetikai és gyógyszergyártó cégek nagyüzemi kínzásaitól és atrocitásaitól.

George Draffin, Derrick személyes ismerőse, detektív, a multik pusztító ténykedéseinek, szövevényes összefonódásainak és titkos, palástolt kapcsolatainak a felderítője. Egyik Spokaneban (egy Seattle melletti kisváros Washington államban), közösen elköltött vacsorájuk alkalmával George felsorolta az asztalra került étel és a bennük rejlő vegyszerek eredetének kusza, tízezer mérföldeket kitevő útvesztőit, számba vette az alapanyagokat éhkoppbérért előállító, harmadik világbeli gürcölő munkáskezeket, és természetesen azokat, akik aztán a végén a busás hasznot a zsebükre vágják.

Carolyn Raffensperger – the precautionary principle, az ún. óvatossági elv megfogalmazója, aki a tudomány szemszögéből próbálja megközelíteni és orvosolni a riasztó környezeti problémák zömét. Ma a szó valós értelmében is mindannyian egy nem éppen ártalmatlan kémiai levesbe merítve vagyunk kénytelenek élni – mondja Carolyn – mert a tudományos politikai döntések általában helytelen elvek alapján születnek meg. Ezt sajnos egy önmagunk kiirtására tett kísérlethez lehetne hasonlítani. Az óvatossági elv alapján hozott döntések ezzel szemben sokkal nagyobb elővigyázatosságot és körültekintést kívánnának meg a tudománytól.

Kathleen Dean Moore filozófus, aki arról beszél, hogy az ember öntudata emlékein alapszik és egyénisége a korábban elsajátítottak összességéből áll. Az ember meghal, ha emlékei elvesznek, ha egyedi múltja feledésbe merül. Ugyanígy van ez az élő világgal is. Az emlékeket hordozó kegyeleti helyek és a környezet szemünk láttára történő pusztítása, beláthatóan saját múltunk, saját emlékeink egy-egy darabjának kiirtására tett kísérlet. Nem lehet tehát csodálkozni, ha nem találjuk helyünket a világban, nem tudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk, hiszen tudatunk-múltunk hiányos, töredezett, kiirtott, nem teljes (vö. Nagy Felejtés).

David Abram a különös mágus, bűvész, varázsló és természetgyógyász. Tudománya nagy részét dél-kelet ázsiai természeti népektől tanulta. Szerinte már annyira eltávolodtunk a világtól, hogy ebben a szisztematikus pusztításában észre sem vesszük az önmagunknak kiosztott okozott csapásokat. Mintha mi civilizáltak egy távoli, a világtól teljesen független nézőpontból vizsgálódhatnánk. Ezt a gondolatot a tudomány ültette a tudatunkba, elhitetve velünk, hogy a világ csupán csak egy nagy és komplex gépezet, melyet irányítani kell és lehet. Elzárkóztunk tehát egy minden porcikájában élő világ elől.

Vine Deloria, Dél-Dakotában, egy sziú rezervátumban született indián író. Engem az ő szavai, az ő felfogása ragadott meg  a legjobban. Azonnal megrendeltem a Red Earth, White Lies (Vörös föld, fehér hazugságok) c. könyvét. Deloria rámutat, hogy az indián törzseknek nem volt szükségük messiásra. A sziú indián és a többi természeti nép ténylegesen is szabad volt, része egy nagy, boldog, egységes élő világnak. Csak a sanyarú rabságban sínylődő fehérek szükségleteit elégítik az olyan kitalált és elvont fogalmak, mint a megváltás és a megfoghatatlanul távoli mennyország. Így válik némiképpen elviselhetővé a civilizált mindennapok keserü valósága.

Jesse Wolf Hardin az Anima nature megalapítója, tanító, természetkuruzsló, író. Megvásárolt egy teljesen lepusztult, az ipari civilizáció által tönkretett völgyet, melyet mára újraélesztett (a Gila National Forest egy darabkája). Itt, ebben a nagy szeretettel újravarázsolt paradicsomban tevékenykedik, tanít, szemináriumokat szervez mindazoknak, akik újra érezni kívánják Gaiát, az élő Földet és annak részeivé szeretnének válni.

A paradicsom elpusztítása, talán ezt a címet is kiérdemelte volna Alllan W. Eckert hosszú-lélegzetvételű olvasmányos történelem könyve, mely az Ohio folyó (sóni nevén Spaylaywitheepi) völgyének 1768 és 1800 között végbement drámai és tragikus betelepülését taglalja. A regény egyben a mai Kentucky és Ohio államok megalapításának a krónikája is mely a jövevények (Shemanese) szemszögéből van elmondva. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert Eckert egy másik munkájában, A Tecumseh élete (A Sorrow in our Heart: The Life of Tecumseh) sok vonatkozásban majdnem ugyanezt meséli el, ám a másik oldal, az indián őslakosság, pontosabban a sóni indiánok szempontjából. A két könyv így rendkívül jól kiegészíti egymást és pontos, korhű képet fest arról az élet-halál harcról melyet az ősi meghagyó életformát folyató népek vívtak egy szabad, nemes, tiszta és méltán paradicsominak nevezhető világért, és melyben bár sok és fontos csatát megnyertek, de a háborút elbukták.

Abból az indíttatásból kötöttem ki Eckertnél, hogy valamiképpen más úton is megbizonyosodhassak a Daniel Quinn könyveiben korábban olvasott meghagyó kontra elvevő tézisek helyességéről. Kerestem és találtam egy olyan írót, aki nem Karl May féle fantazmagóriákat gyárt, hanem a lehető legtényszerűbben adja vissza az események menetét, miközben írói eszközeit úgy veti be, hogy az objektivitás ne csorbuljon, és az olvasó se unja halálra magát, ne fulladjon meg a száraz tényektől. Ez az írónak remekül sikerült, ugyanis könyveiben bár nincs egyetlen kitalált név, nincsenek kitalált helyszínek és minden esemény aprólékos levéltári adatokra támaszkodik, mégis izgalmas, szórakoztató, hasznos tanulmány.

Én úgy találtam, hogy a quinni felfogás jelen esetben több okból is megállja a helyét. Először is a meghagyók-elvevők paradigmáját (ahogyan arra Quinn többször is utal) nem szabad a jók-rosszak szinonimájaként értelmezni. Az indiánok, akik bár teljes összhangban éltek a természettel, agóniájukban, végső elkeseredésükben tudtak nagyon is kegyetlennek lenni. Ezért szól a könyv arról a véres és sötét folyóról, mely Ohio és Kentucky államok határát képezi és mely néhány évtizeden át a civilizáció és egy általunk teljesen ismeretlen szabad életmód választóvonala volt.

Másodszor, a totalitárius mezőgazdaság quinni elvét is alátámasztottnak látom, mert bár az író Eckert, ilyen szempontból nem vizsgálódik, mégis annyi adatot és információt dolgoz fel, hogy azokból könnyű levonni a következtetéseket. Tudniillik az indiánok is folytattak mezőgazdaságot, mely azonban távol állt a fehérek által követett totalitárius formától. Érdekes megfigyelni, hogy saját vadászterületeik elvesztése függvényében miként nőtt és erősödött az őslakosok függő viszonya a mezőgazdaságtól. Ez később aztán oda vezetett, hogy a téli időszakban a törzsek éheztek, mert a vad eltűnőben volt és a fehérek fosztogató betöréseinek egyik közkedvelt célpontja az indiánok ősszel bekészített éléskamráinak az elpusztítása lett.

A civilizáció és az indiánok közti harc kimenetelét végül is nem a fehérek kifejezett katonai-technológiai fölénye döntötte el, hanem kétséget kizáróan a totalitárius mezőgazdaság által fűtött puszta túlszaporodás. Egyetlen farmer családnak átlagosan tíz, tizenkét gyermeke volt, míg az indiánoknál ez a szám a mindenkori természeti adottságokkal volt összhangban. Így történhetett, hogy a 18. század elején még teljességgel lakatlan Kan-Tuck-Kee lakosainak a száma huszonöt évvel később negyvenezer fölé szökött, ami eleve túlszárnyalta az északnyugati indián törzsek, a sónik, delawarek, wyandotok, miamik, chippevák, ottawák és potawatomik lélekszámát (felsorolás a teljesség igénye nélkül). A túlszaporodás drámai, határokat formáló következményei, számunkra a modernkor gyermekei számára is letagadhatatlanok, ha csak egyetlen példánál a mai Koszovónál maradunk.

Harmadszor pedig beszéljünk talán a legfontosabbról, arról a szinte szent, áhítatos viszonyról, ami az őslakosokat a természethez, a földhöz, környezetükhöz fűzte. Eckert regényében részletesen is leírja a legkorábban az Ohio folyó déli vidékére benyomuló kalandorok benyomásait, akik lélegzetállítóan gyönyörű vidékről számoltak be. A természet vad szépsége annyira rabul ejtette őket, hogy sokan közülük hónapokra, évekre belevetették magukat a rengetegbe és ott élték szabad, marcona életüket, mindaddig, amíg a telepesek hada át nem változtatta a vidék arculatát. Ez volt Kentucky, amit az indiánok Kan-Tuck-Kee vadászterület néven illettek és mely mindaddig kifogyhatatlan éléskamrája a volt a vidék törzseinek, amíg híre nem terjedt a fehér telepesek körében.

Kan-Tuck-Kee különlegessége, sós ásványokban gazdag csermelyei voltak, melyek mágnesként vonzották a vadak tömegeit és melyek emléke mindmáig fennmaradt egyes folyóvizek és tájegységek nevében (Salt River, Licking River). A szájhagyomány úgy tartotta, hogy itt olyan sűrűn lökdösődik egymás mellett a vad, hogy akár egyetlen nyíl vaktában történt kilövésével is gazdag zsákmányt lehet elejteni. A vidék, jól felismert, különleges jellegének a védelme érdekében, a környező törzsek közös és tartós megegyezése alapján, itt nem telepedhettek le, háborúzással nem zavarhatták az állatokat és nem támadtak egymásra még akkor sem, ha történetesen a vadászat során hadviselő felek kerültek szembe egymással. Az irokézek és a sónik például halálos ellenségek voltak, de ha Kan-Tuck-Kee területén akadtak egymásra, akkor csendben és szótlanul kitértek egymás elől.

Ez az íratlan béke törvénye, mint várható volt, oda vezetett, hogy az Ohión leereszkedő telek spekulánsok (mint amilyen pl. George Washington is volt – lás a könyvben) és a telepesek előszeretettel vették célba Kan-Tuck-Keet (majd később a folyó jobb partján elterülő Ohiót is), hogy csodásabbnál csodásabb völgyeket, erdőket, mezőket kanyarintsanak ki maguknak.

Az indiánok megpróbálták elkeseredetten gátját állni az inváziónak, Kan-Tuck-Kee elvesztésének, melynek nyomán a mindkét fél részéről kiömlő vér, sokszor festette vörösre az Ohio folyót.

A könyv az 1795-ben megkötött Greenwill-i egyezménnyel zárul (The Treaty of Greenwill – lásd a képet) mely ugyan békét hozott az Ohio folyó völgyére és megpecsételve a civilizáció győzelmét, de véglegesen elbitorolta az északnyugati indián törzsek puszta létét biztosító földterületeket, az indiánok őshazáját. Ezzel egy időben megszűnt az Ohio határfolyói mivolta is és a két antagonisztikus életforma földrajzi határa északabbra a Nagy Tavak felé tolódott, egyetlen keskeny sávra zsugorítva a törzsek életterét.