Sztefano-Space

Mivel alig volt időm az elmúlt napokban, néhány pontba sűrítve összegezném, amit említésre-érdemesre tartok.

1. Androsch interjú

Az iparmágnás Hannes Androsch, Kreisky kancellár kegyvesztett koronahercege, aki hátat fordított a munkásosztály érdekképviseletének és inkább a piackapitalizmus húsosfazekára vetette magát, most a vasárnapi Kronenzeitungnak (2009.02.22) adott interjújában leszámol azzal a rendszerrel mely elcsábította és melynek a szekerét egész életében tolta és szolgálta. A csalódott Andrsoch így összegzi a tanulságokat:

1989-ben összeomlott a kommunista rendszer és húsz évvel később – a történelem iróniája tán – ugyanez történt az angolszász, neoliberális kaszinókapitalizmussal is, mely a harmincas évek óta nem látott krízist hozott a világra. … Valami újnak kell most megszületnie, mert az egész eddigi rendszer csalásra épült. Az Immofinanz vagy a Meinl Bank aktivitásait például (két bajba jutott osztrák vállalkozásról van szó) egy olyan kísérlettel lehetne csak összehasonlítani, mint amikor valaki elhatározza, hogy búzát termeszt majd az Antarktiszen és ennek érdekében részvényeket bocsát ki. Az ilyen és ehhez hasonló fikciók nyomán virtuális tőke és virtuális bevételek keletkeztek. Sokan hittek az ilyen vállalkozások sikerében és most rengeteg pénzt vesztettek. De az ünnepeknek vége. A Davosban nemrég megtartott világgazdasági csúcs az anarchista, agresszív neoliberális rendszer búcsúünnepe volt…

2. Árnyak Kongó felett

Az ORF levetítette a Schatten über dem Kongo (Az árnyak Kongó felett) című megrendítő dokumentumfilmet, mely az egykori belga gyarmat lakói ellen elkövetett attrocitásokról és a máig tagadott népirtásról szól. Második Lipót belga uralkodó mintegy tízmillió kongói módszeres meggyilkolásával és még ennél is több rabszolgasorsba taszításával lett Európa egyik leggazdagabb milliárdosa. Fény derül itt arra is, milyen alapokra épült és miböl táplákozik a belga jóléti rendszer. A film bemutatja Lumumba függetlenségi harcát is, aki úgy vélte, hogy Kongó gazdag természeti kincsei csakis a kongói népet illetik. Miután ennek megpróbált érvényt szerezni, az amerikai és európai rablólovag imperializmussal szemben, amint az várható volt, a CIA meggyilkolta, hogy helyére Mobutu bábkormánya kerülhessen. A dokumentumfilm azért tanulságos, mert minden szépítés nélkül bemutatja, miféle módszerekhez folyamodva működik a szabadnak hazudott imperialista piackapitalizmus és hogy milyen felelősség terheli a civilizált világot az Afrikában jelenleg is uralkodó áldatlan viszonyokoért. A film Adam Hochschild hasoncímü könyvét dolgozza fel.

http://www.kingleopoldsghost.com/leopold.swf 

3. CNN Dokumentumfilm

A CNN mintha túllépne önmaga árnyékán azzal, hogy bemutatja Christiane Amanpour legújabb riportfilmjét, mely a holokauszt és az azt követő népirtásokról szól. Címe Sikoly véres gyilkosok, mely felszólításként is értelmezhető, azaz ordíts, kiabálj, ha véres gyilkosokról szerzel tudomást (Scream bloody murder). A riportfilm rámutat és nevén nevezi a civilizáció közömbösségét, dokumentálja azt az értelmezhetetlen közönyt, amivel formailag az emberi jogok mellett kardoskodó kormányok viseltetnek, amikor egyértelmű bizonyítékok kerülnek az asztalra, arra vonatkozólag, hogy népek irtása folyik nagyüzemileg megszervezett módon. Az egyenesen ki nem mondott, de bárki számára nyilvánvaló tanulság, hogy egy olyan világban élünk, mely kizárólag a fennálló rezsim hatalmasainak az érdekeit szolgálja, és ha a profitot érdekei úgy kívánják, akár népek kiirtása felett is szemet huny.

http://www.cnn.com/SPECIALS/2008/scream.bloody.murder/ 

Ezúton is köszönet Lacinak, akinek jóvoltából, végre elolvashattam Popper Péter, Egy illúzió halála című könyvét, amire egy idézet miatt voltam rendkívül kíváncsi. Tudniillik arról a részről van szó, melyben Popper Péter egy szaktekintélyre, C.G. Jungra, az 1961-ben elhunyt svájci pszichiáterre hivatkozik, akinek már több mint ötven évvel ezelőtt lesújtó véleménye volt világunkról, anélkül, hogy ismerhette volna a globalizáció legfrissebb vadhajtásait. Popper Péter nemcsak osztja Jung felfogását, hanem ebben a szellemben görgeti tovább véleménye gombolyagát, esetenként részletesen is kifejtve nézeteit.

Sikerül például megtudnunk, kiből lesz a csőcselék, a csürhe, a bunkó, akarom mondani a tökjani (lásd Ady, A muszáj-Herkules: „…Tökmag Jankók…”):

Tökjani bárkiből lehet, mondja Popper, akadémikusból, analfabétából, arisztokratától lumpen cigányig. A lényeg az, hogy kívülről irányítható, rosszindulatú tömegember legyen. A tökjani, soha semmi igazra és fontosra nem jön rá önmagát illetően. Csak a sablont ismeri, sablonokban gondolkozik… Előfordul, hogy a hatalom eltiporja. Ilyenkor a tökjani kezet csókol ennek a hatalomnak. Ugyanis leginkább az erőre tekint remegő áhítattal. Lelkesen szolgálja, mert érzi, ilyenkor ő is az erő részévé válik. Belőle lesz a legjobb kápó, uraskodó fegyőr, a legdurvább elmegyógyintézeti ápoló, goromba rasszista rendőr.

Az író ilyen és ehhez hasonló eredeti megfogalmazásokban hiányt nem szenvedő módon vezet végig a jelen durva, kényelmetlen vagy éppenséggel kényes valóságain. Érinti, ostorozza, avagy gyengéden cirógatja az egyes témákat, aszerint, melyik mit érdemel. Az amerikanizmus, a globalizáció, az erkölcs, a szex, a család, a párkapcsolatok, a nemzet és az öregség kerülnek így egyenként is terítékre.

Lényegében azt kaptam, amit vártam. Egy józan, nagy műveltségű, logikusan gondolkodó, melegszívű ember véleményét a minket körülvevő őrületről. Valahányszor ilyet olvasok, egy rövid időre megnyugszom, hogy talán mégsem vagyok komplett őrült és nem kell a szemem lesütve röstelkednem a világ színe előtt, amiért hánynom kell a civilizáció harsonáitól (amiért pedig mások úgy lelkesednek – tudjuk kik ők, a tökjanik, a percemberkék).

Örülök, hogy nem ez volt az első elolvasott Popper könyvem (lásd: Ne menj a romok közé), mivel így igazítottam az elvárásaimat, és körülbelül tudtam, hogy milyen viszonyban áll az író a civilizációval, Kultúra Anya intézményével. Az is legyen tehát még elmondva, hogy Az Egy illúzió halála nem kifejezetten megoldáskereső, sem pedig nem oknyomozó alkotás, hanem inkább helyzetjelentés – keserű gyógykönyv – ahogy az író nevezi. Nem tudjuk meg tehát, mitől lettek ilyenek a dolgok, mi áll a feltárt és egyre jobban sűrűsödő, fojtogató jelenségek hátterében. Talán azért, mert mint már említeni merészeltem, Popper Péter mindvégig a civilizációt modellező kartondobozban marad. Mindaz, ami az ókor, a civilizáció előtti (idősebb 6000 évnél), az csak valami vad, nyers, és nagyon primitív lehet, valami nem is létező, tehát elhanyagolható.

Kíváncsi lennék, mit szólna az író, ha valaki, akinek a véleményére ad, ajánlaná neki, mondjuk Birtalan Balázs Aszalt szilváját, avagy az Izmaelt.

Tutira nem vagyok odáig a piramisokért, még ha olyan szelídek is, mint emez, amit Ria küldött nekem. Soroljak fel legalább öt 2008-ban elolvasott könyvet és továbbítsam a felkérést öt más blogosnak, ismerősnek. Köszönöm, Ria hogy rám gondoltál, ám legyen és folytatódjon a játék.

1. Birtalan Balázs; Aszalt szilva naplementekor
2. Allen W. Eckert; A sorrow in our heart, The life of Tecumseh
3. Steve Taylor; The Fall
4. Robert Wolff; Original Wisdom
5. Derrick Jensen; Endgame

Akiknek továbbküldeném (azt nem lehet tudni, mi történik, ha valakinek történetesen még nincs blogja):

1. Béla
2. Bence
3. Nrmc
4. Mahonlap
5. Jankó András

Daniel Quinn munkáiban központi szerepet kap az a három sokkoló tudományos felismerés, melyek megrengették Kultúra Anya csecsein nevelkedett civilizációnk ideológiai alapjait.

1. Azt hittük, hogy az ember otthona a világegyetem középpontja. Amikor Galileo és Kopernikusz tanai nyomán ez tarthatatlanná vált, úgy tértünk napirendre felette, hogy bár lehet, hogy a Föld nem a világegyetem központja, de a teremtésben bizonyosan különösen fontos, központi szerepe van.
2. Azt hittük tehát, hogy a Világegyetem csakis azért létezik, hogy lehessen Föld, még ha nem is a Föld körül kering minden égitest. Aztán a tudomány megmutatta, hogy a Föld csak egy teljesen átlagos bolygó, a Napunk egy teljesen átlagos csillag és a Tejút egy teljesen átlagos galaxis az Univerzumban. Ezt a falatot már nehezebben lehetett lenyelni, de vigasztalt, hogy mindezek ellenére az ember bizonyosan a teremtés koronája.
3. Ezután bombaként zúgott a köztudatba Darwin felismerése, hogy az ember fajtörténetileg semmiben sem különbözik a Föld más egyéb biológiai szervezeteitől. Az evolúció törvényei pontosan ugyanúgy vonatkoznak ránk, mint a majmokra, az oroszlánokra vagy a földigilisztákra. Nincs tehát kiemelt koronája a teremtésnek, ha van is, bizonyosan nem mi vagyunk azok.

    

Mivel Quinn munkássága a kilencvenes évek közepétől, annak második felére összpontosult, az író még nem tudhatta – bár nyilván sejtethette – hogy az évezredfordulón a tudomány (Dr. James DeMeo) kikaparja majd a tűzből a negyedik, és egyben a legnehezebben megemészthető felismerést mely így szól: mi (elvevők) valamennyien veszélyes őrültek vagyunk! A sztori pedig így hangzik:

• 4.  A legutolsó jégkorszak utáni időszakban az emberiség mindaddig békés matriarchátusban élő népcsoportjai népesítették be a Szahara és a Közel-Kelet akkor még buja zöld vegetációval borított területeit. Mintegy hatezer évvel ezelőtt azonban hirtelen megváltozott a klíma. A fokozódó felmelegedés és a jegesedés visszahúzódása nyomán az ember őshazája, történelmi léptekben mérve nagyon gyorsan, talán néhány évszázad alatt kiszáradt, elsivatagosodott. Ez pszichikai sokkot okozott eleinknek, akik egyik napról a másikra kivettettek a paradicsomból és egy kegyetlen túlélési harc kellős közepében találták magukat. Ez megszülte egy új, azelőtt soha nem látott, abszolút erő-dominanciára épülő kultúra alapjait. Az itt élő népcsoportok társadalma agresszív patriarchátussá alakult át, amely az erőszak alkalmazására épített. A korábban nagy területeken szétszórt népek vándorlásának a célpontja a két termékeny folyóvölgyre (Nílus, valamit a Tigris és az Eufrátesz) összpontosult. Az (elvevő) ember egy olyan megváltozott kóros elmeállapotba került, mely az ego robbanásával (the ego explosion), a rémuralom, a hadviselés, a kriminalitás és egyéb civilizációs kínok megszületésével járt.

Conclusio: Sem a világegyetem központja, sem a teremtés koronái nem vagyunk, és ezen túlmenően sajnálattal bár, de azt is be kell látnunk, hogy normálisak sem vagyunk. Nem lehet tehát csodálni, hogy egy olyan rövidlátó mechanizmusokra építő világban élünk, ahol a bolygó lakósságának mintegy 90 százaléka a fennmaradó elit pszichopata igényei (lásd gazdasági növekedés) kielégítése érdekében létezik, szenved, gürcöl.

Nem tudni miért, de a franciák általában fogékonyabbak voltak az új, friss nézetek, és ideológiai áramlatok iránt, mint más népek. Ez sajna nem vált mindig a javukra, de derekasan próbálkoztak. Úgy, mint most, a fiatal postásként kenyerét kereső történész, Olivier Besancenot, aki végre hangosan kimondja azt, amit az utca gondol, és amit ez idáig egyetlen „mainstream” politikai párt sem mert még felvállalni. Gyávaságból-e, vagy talán azért, mert emezek csak külsőségekben különböznek, és valójában már régen mind ugyanazt a (tőkés) nótát fújja. Besancenot egy olyan antikapitalista baloldali mozgalomban gondolkodik, melyben otthon vannak mind a bérből, fizetésből élők, a szocialisták, a trockisták, a kommunisták, a környezetért aggódók és a zöldek is. Első lépésként azt tervezi, hogy megnyirbálja a piacgazdaságot és államosítja bankokat. Ez borzasztóan idegesít mindenkit, jobbról is meg balról is – naná! Főleg, ha a népszerűsége ilyen elképsztő ütemben nő.

Nem lehet pontos választ adni az előzőekben feltett kérdésemre, hogy tudniillik mennyire vagyunk egy totális összeomlástól? Érdekes módon – ez már ezoterikus bevillanás – mégis kaptam egy jól megfogalmazott, részletes, vászonra vitt választ, mégpedig Erwin Wagenhofer osztrák filmrendezőtől, akinek Lets’s make money című, 2008-as Viennáléra készült dokumentumfilmjét még vetítik a bécsi mozik.

Wagenhofer We feed the World (Etetejük a világot) című előző munkájáról már szóltam, ezért Bencével, teljes bizalommal ültünk be a jobb napokat is megélt 10. kerületi mozi kicsike termébe. Tolongás nem volt, de nem is számítottunk ilyesmire. Körülbelül akkora lehet az ilyen filmek iránti érdeklődés, mint az én jelen blogom és témája iránt. Tehát gyakorlatilag semmilyen. Mintha a film mondandójának súlya fordítottan lenne arányos a látogatottságával. Ez tipikus velejárója a német szóhasználatban „Spaßgesellschaft”-nak mondott jól megszervezett csinnadratta cirkusznak. Nem szalonképes komoly témákkal foglakozni, hiszen annyi érdekes haszontalansággal lehet eltölteni a bérmunkapiacon kívüli időt úgy, hogy közben tovább növeled bizonyos réteg vagyonkáját. Aki mégis bizonyos fokú immunitást élvez, és beül a moziba, vagy később megnézi DVD-t, az garantáltan, nem fog csalódni.

Wagenhofer filmjében megszólalnak olyanok, akik jól megalapozott ismeretekkel rendelkeznek az általam felvetett kérdésben. Sajnos szerintük szinte bizonyos, hogy a most tapasztalható fejlemények egy olyan válság felé taszítják a világot, mely mellett a harmincas évek világgazdasági csődje eltörpül. A velejéig rothadt minta, mely a jelen „business-as-usual” forgatókönyveit írja, szinte azonos a régivel. Buborékokra, légvárakra épülnek a mai gazdaság tartóoszlopai, melyek kizárólag rövidtávú célokat szolgálnak. A dolog további mellbevágó érdekessége, hogy a film még akkor készült, amikor Átlagbéla Standardpolgár anyja neve Rezső még úgy szürcsölgethette a sörét, hogy a tömegbódító kapitalista sajtó a szájára sem vette a krízis azóta szállóigévé vált fogalmát. Látnoki…

A minap azt kérdeztem valakitől, hogy szerinte milyen távol vagyunk egy totális összeomlástól? Szerinted? Tudniillik miután a szüleink, nagyszüleink két világégést meg kitelepítést, miegyebet is átélni kényszerültek, sokáig úgy tűnt, a mi generációnk simán megússza. Bársonyos forradalom, a szovjet nagytestvér füstnélküli elhamvadása, az ország (Csehszlovákia) békés szétválasztása meg miegyebek altatták éberségünket. Mostanra azonban mintha változna a minta. Olyan sötét fellegek gyülekeznek éppen a fejünk felett, hogy ha felnézek az égre, még a lélegzetem is eláll. Persze a legtöbben azt sem tudják, milyen irányból süt a nap. Megszokták ugyanis a férgekhez hasonlatos földalatti, vak, siket, elfásult életmódot.

Közben a majdnem hétmilliárdnyi pincelakó éli tovább rendes mindennapi küszködését. Fogyaszt, mint annak előtte, azaz jelenleg mintha csak annyit kérne mindenből, amennyire valóban szüksége van. Érted te ezt? Mitől van gazdasági válság? A kínaiak nem szűntek meg enni, mi is koptatjuk a cipőnket és a tengerentúlon is előbb vagy utóbb rendesen elkorhad a tető, amit ki kell cserélni. Mitől marad tehát mégis a raktárakban az áru nagy része? Valószínűleg nincs is szükség annyi Mercédeszre, Toyotára meg Sonyra, mint amennyit legyártottak belőlük? Lehet, bőven elég a fele is? Esetleg harmadrész is megtenné mindenből? Lehet, amit idáig eladtak a piacokon, szükségtelen luxuskacat volt, ami csak arra kellet, hogy az igazgatók és cégvezetők asztalán a negyedévi kimutatások felfelé íveljenek? Ezért a tömeghipnózis: vásárolj, vásárolj, sokat, még többet,…..

A valóságban ez e rengeteg ember jól ellenne egy olyan világban is, ahol csak fele annyit kéne dolgozni! Nemde bár? A napi négyórás munkaidő egy kitűnő közbülső megoldás lenne úgy hirtelenjében mindenre. Na, jó, sok mindenre! Fele annyi forgalom az utakon, fele annyi széndioxid a levegőbe, fele annyi por és fele annyi áru a polcokon, fele akkora tolongás a metróban és a négyes buszon. Nem csodálatos? Krízis jele sehol. Nekünk persze azt mondják nyakunkon a világcsőd, de a valóságban csak a gazdagok és a szuperburzsoázia krízisét próbálják leslukkoltatni velünk. Tudniillik azok, akiknek soha sem elég a hét- nyolc- kilencjegyű számmal kifejezett dollárprofit. Akik köpnek a kékbolygóra meg a te szép barna szemedre, csak dőljön a dohány, még ha utána veszik is az egész. Legalább lásd az arcukat, itt vannak ők huszonöten az első vonalból (Twenty-five people at the heart of the meltdown …) –> http://www.guardian.co.uk/business/2009/jan/26/road-ruin-recession-individuals-economy 

Jelenleg halott vagyok – minden, ami jó, szép, emberi, és törékeny és szeretni való, … csak hunyorog bennem. Folyik a robot, a bérmunka a túlélésért. Egy dologról mégis szeretnék röviden szólni. Bruce Schneier a kriptográfia és a számítógépes biztonság világhírű szakembere naplójában érdekes idézetre bukkantam (ha majd lesz időm, lefordítom). A poszthoz hozzászólók közül valaki a BBC The Trap, What happened to Our Dream of Freedom (A Csapda, Mi történt a szabadságról szőtt álmainkkal) című 2007-ben készült háromrészes dokumentumfilmjét ajánlja. Vörös szemekkel és megfosztva önmagam az éjszakai pihenés jelentős részétől, de végignéztem és le is töltöttem az anyagot a Google videóról. A dokumentumfilm, mint a címe is jelzi, arról a csapdáról szól, amelyben ma mindnyájan együtt vergődünk. Azokról a hihetetlen és rettenetes ideológiai áramlatokról, melyek nyomán a hidegháborút követően létrejött az állami regulációtól ténylegesen is mentesített szabadpiac és a fékezhetetlen étvágyú liberalizmus. Egy őrült agy, elvont, őrült elmélete nyomán. Ha láttad a Nobel díjas matematikusról, John Nashról szóló hollywoodi drámát, akkor Adam Curtis eme filmjéből megtudhatod mi a tényleges igazság. Maga Nash is nyilatkozik. A BBC egy nagy alapossággal elökészített anyag alapján állított figyelemreméltó monumentumot a Nagy Felejtésen átesett emberiség, a civilizáció, Kultúra Anya csecsszopói kétségbeesett vergődéseiről, tévútjairól.

• http://www.disseminate.com/2007/04/bbcs-trap.html
• http://en.wikipedia.org/wiki/The_Trap_(television_documentary_series)
• http://www.schneier.com/blog/archives/2009/01/economic_distre.html 

Az ORF ma egy olyan tanulmányra hívja fel a figyelmet (forrás Control Risks), mely szerint a globális gazdasági válság miatt megnövekedett szociális feszültségek, a görögországihoz hasonló, sőt azon is túlmutató stabilitásvesztéssel járhatnak. Ezt a nem éppen megnyugtató hírt megerősítette a Kossuth rádió mai adásába (Történet hangszerelve) nyilatkozó Ferge Zsuzsa is. Magyarán, jobb, ha felkészülünk egy olyan, nem éppen rózsás jövőre (ha ilyenre egyáltalán valahogy fel lehet készülni), melyben boldog lehet majd az, akinek némi rendszeres bevétele, stabil munkahelye és biztonságos lakhelye lesz, mert a drámain erősödő kriminalitás és az ellenőrizhetetlen káosz kapujában állunk. Egy olyan világ beköszönte lehet sorsunk, amikor a rablások, túszejtések és gyilkosságok mellett napirenden lesznek a kormányok elleni tüntetések, nyugtalanságok és a karhatalommal történő erőszakos összetűzések. Ebben az egészben persze csak az a különös (és egyébként tipikus), hogy a tömegek ösztönösen fordulnak egy olyan intézményrendszer ellen, melyet kiszolgáltatottságuk, nyomoruk okozójának hisznek, vagy azzal azonosítanak, holott a jelen rendszer politikai és hatalmi struktúrái már régen nem tükrözik a közhiedelemben továbbra is makacsul uralkodó klasszikus elképzelést. Tudniillik, a nyugati típusú demokráciákban már elég régen megindult egy olyan folyamat, mely a hivatalos hatalmi szerveket, kormányokat a mindenkori gazdasági érdekek és a nemzetközi tőke vazullusaivá degradálta.

Ki ellen tüntet az, aki ma kivonul az utcára, kérdezi Ferge Zsuzsa. Az állam ellen, és azt követeli tőle, hogy többet adjon, hogy ne vegyen el annyit, miközben a valóságban a düh tárgya, a megszólítottak, már régen nem urai a helyzetnek. Állam-bácsi már nem saját belátása szerint dirigál, hanem a piac az, amely meghatározza a folyamatokat. Erre utal Annie Leonard kisfilmjének azon részlete is, melyben az államhatalmat képviselő tisztviselő mélyen meghajlik a cilinderes piac és a nemzetközi tőkét jelképező hájas óriás előtt, és szolgalelkűen a cipőjét fényesíti. Az utalás az USA viszonyait hivatott kipellengérezni, de Európában is ugyanaz a helyzet. A mindenkori osztrák kormány a hatalmas ÖMV olajtársaság és annak politikai jobb keze a Wirtschaftskammer (Gazdasági Kamara) hűbérese és minden szinten, úgy a törvényhozásban, mint a politikai és a gazdasági életben egyéb területein is az történik, mely az olaj lobbi és kiszolgálóik közvetlen érdeke.

A helyzet felsőbb szinten, Brüsszelben is hűen tükrözi az amerikanizált viszonyokat. Jellegzetes és példaértékű tanulság az, ahogyan az EU keresztes hadjárataival üldözi a Microsoftot, jelen esetben azért, mert a Windows operációs rendszer tartalmazza a cég saját internetes böngészőjét is. Egy rendkívül fontos felfedezés, nemdebár, és nyilván a krízis kulcsa lehet – legalábbis Brüsszel szerint. Európa bürokratái találtak egy jó fejőstehenet, mely tejel, ha a középosztály adója már nem elegendő a bankok lyukainak tömögetéséhez. A Microsoftnak persze csak az a baja, hogy az impérium, tényleges gazdagsága ellenére gyakorlatilag nem része a világot irányító olaj- és bankérdek csoportoknak és ezért Brüsszel azt tehet vele, amit csak akar. Eközben az EU végrehajtóinak eszébe sem jut büntetéssel sújtani a világ jelen válságának valós okozóit, a spekulatív tőkét forgató és összpontosító bankkartelleket és az évtizedekig a babérjaikon ülö autóipart (vagy a Gazpromot, hehehe…). Helyette nagy kegyesen az alsóbb osztályok adó milliárdjait használja fel egy velejéig korrupt és beteg rendszer fenntartására, mely nem azért történik, hogy az állampolgár ne veszítse el az összekuporgatott vagyonkáját, hanem, hogy a világ hatalmi piramisának csúcsában helyet foglaló elit tovább folytattassa élősködését a kényszermunkából, bérből elő nincstelenek hadán.

Miután az előző írásomban jól elbántam szegény Popper Péterrel, legyen az alábbi tőle származó idézet személyes nagyrabecsülésem és az iránta érzett tiszteletem jele. Ez ugyanis rendkívül találóan, tömören és minden illedelmes kertelés nélkül fejezi ki azt, amit úgy általában a világról gondolok:

„Jung szerint a világ elég rohadt, mocskos és kegyetlen ahhoz, hogy a benne élő ember jogosan legyen rosszkedvű, sőt depressziós. S ebben az esetben depressziósnak lenni szinte erkölcsi kötelesség – teszem hozzá én. Talán azt kellene gyógyítani, aki vidáman lubickol ebben a mocsárban.” (Popper Péter: Egy illúzió halála)

Sajnos a könyvet még nem sikerült beszereznem. Mindenütt elfogyott. Ha valaki kölcsönözni tudná egy kiolvasásra, szívesen megköszönném. Az idézetet egyébként Mohari András egykori honlapján találtam és már akkor rendkívül megtetszett, de lényegében csak egy tegnapi Emil kapcsán (idéztem valakinek) tudatosítottam, milyen mélyen azonosulok a szakasz szellemével.

Elolvastam Popper Péter, Ne menj a romok közé című könyvecskéjét a megszakadt kapcsolatok tragikumáról.

Az író vitathatatlanul az emberi lélek nagy ismerője, kiváló szóforgató és ragyogó analitikus. Popper Péter egyben egy tipikus mai jelenség is, korunk, kultúránk és áthatolhatatlan keretekbe szabott véges világnézetünk reprezentatív képviselője, aki felismeri a betegítő mintákat, kipécézi a társadalom kóros elváltozásait, beszél a gennyes gócokról, de a diagnózis felállításakor egy pillanatra sem képes átlépni a hagyományok, a keresztényi Magyarország, a civilizáció, és Kultúra Anya egyenként és szabályosan meghúzott határain. Ez nemcsak afféle, a könyvét garmadával tarkító bibliaidézetek okozta megérzés, hanem bizonyítható és konkrétan kimutatható minta, mely átszövi mindenegyes kijelentését és sajnos megfosztja az igazi okok feltárásának nagyszerű lehetőségétől.

Például a Kredenchalál, mint vállalt végzet című fejezetben ez a kijelentés szúr a szemet: „Az emberiség sok ezer éves története pontosan igazolja Cleckley XX. Századi elméletét, …” – pardon? Ez a mondat annyira tipikus, annyira árulkodó! Valahányszor hallod légy óvatos, mert elhanyagolja, tudatosan félretaszítja az emberré válás az evolúció hárommillió éves útját és a homo sapiens mintegy négyszázezer éves történetét. Azt sugallja, hogy csak a civilizáció néhányezer éves melegágya adhat választ minden kérdésre és azon túl csak valami nem definiálható, sötét és barbári létezhet, mely figyelemre nem méltó.

A Mi történt a családdal című fejezetben a fentiek jegyében így ír: „A különböző kultúrák évezredek óta kísérleteznek különböző családfajták életképességével a nőközösségtől a matriarchátuson és a háremen át a nyitott házasságig valamint a polgári házasság zárt formáiig, a szabályozatlan együttélésig és a szingli életmódig… Mindhiába! Egyik sem meggyőző. Kellene valami működőképes egyszerre szabad és mégis szabályozott formája a nők-férfiak-gyerekek együttélésének! Aki rátalál, jelentkezhet a Nobel-díjért!”

A kiragadott gondolat kapitális mintapéldánya nemcsak a Kultúra Anya telepítette szakmai hályognak, hanem annak az elterjedt dogmának is, miszerint nem az a fontos, hogy mit mondanak, hanem hogy ki mondja. Popper Péter olyan közbecsnek örvend, hogy kritika nélkül állíthat bármit anélkül, hogy az érdemben kétségbe vonható lenne.

Milyen kár, hogy az író figyelmét elkerülte a legújabb kori archeológia egyik legfontosabb felfedezése (lásd pl. Steve Taylornál), miszerint az emberiség (itt értsd a civilizáción túli) legősibb társadalmi szerveződése az egyenjogúságon alapuló matriarchátus volt. Konkrét bizonyítékaink vannak arra vonatkozólag, hogy matriarchátusban élő eleink kifejezetten békések voltak, nem viseltek hadat egymás ellen, a nő és a férfi már-már giccsesnek tűnő harmóniában éltek és gyermekeiket nem fenyítették, nem kínozták. Nem voltak elit privilegizált osztályok, sem hatalmat egy kézben összpontosító zsarnokok és a kor beszédes leletei véres kezű hadvezéreket sem említenek. A matriarchátusban az élelmet és egyéb javakat egyenlően osztották szét az arra rászorultak között. Mindez mintegy hatezer évvel ezelőtt változott csak meg (érdeklődők keresgéljenek a neten Marija Gimbutas után). A magántulajdon, a hadviselés, az erőszak és a kínzás megjelenése egy megváltozott elmeállapot következményei, mely mind a mai napig a civilizált világ attribútumai. James DeMeo és még sokan mások ezek után joggal jelentkezhetnének Popper Péternél a Nobel-díjért.

Ennek kapcsán (és a teljesség kedvéért) még említést kell tenni arról is, hogy 2003-ban Luxemburgban rendezték meg a Matriarchátussal foglakozó Tanulmányok Első Világkongresszusát (The First World Congress on Matriarchal Studies) illetve 2005-ben a második kongresszust 2nd World Congress on Matriarchal Studies. A rendezvények a béke társadalmai (Societies of peace) szlogenje jegyében telt. Vajon miért?

Összefoglalom: A matriarchátus az emberi társadalom egyetlen olyan szerveződése, mely kiállta az evolúciós időpróbát és egyenlő esélyt biztosít nemre, származásra és életkorra való tekintet nélkül mindenkinek. Üldözünk valamit, ami mindig is a miénk volt, csak éppen átesett a Nagy Felejtésen?

Bár az ünnepek egyik felének már vége, mai második széljegyzetemben mégis szeretnék néhány gondolat erejéig a karácsonynál maradni. Tudniillik ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mit is ünneplünk mi december 25.-én? Eltekintve a szomorú valóságtól, hogy ez a dátum mára leginkább a kereskedők ünnepévé lépett elő, továbbra is megmarad a kérdésre adott standardizált válasz jogos megkérdőjelezése. Tényleg Jézus születésnapjáról van-e itt szó? A felvetett probléma megválaszolása nem azért fontos, hogy valamiképpen nyugovóra térhessünk felette, hanem azért, mert kitűnően szemlélteti az emberi társadalom és az egyén érdektelenségét amikor nyilvánvalóan hamisított de jól hangzó legendákkal szembesítik. És ez a magatartás, ez a bizonyos evolúciós hiányosság (? -> tudniillik a tények semmibevétele) annyira jellemző, annyira tipikus sajátossága fajunknak, hogy véleményem szerint globális katasztrófáink elsődleges okozója volt és marad is.

December 25. ünnepe azért jó példa, mert még ha történetesen valaki a vallás keretein belül marad, akkor is teljesen tarthatatlan Krisztus születésének ily mód kitalált dátuma. Ha Lukácsot (2, 8) vesszük alapul, akkor az északi félteke téli hónapjai teljességgel kizárhatóak, hiszen Betlehem környékén senki sem legeltet ilyenkor és ez 2000 éve változatlanul így van. A CNN szerint az évvégén Jeruzsálemben +8 és -1 fok közötti hőmérséklet várható. Kertészek tudják, hogy 10 fok alatt a fű már nem nő. Lukács pedig elmondja: „Valának pedig pásztorok azon a vidéken, a kik künn a mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett”. És ha ez még nem lenne elég, Lukács (2,1) ezt is megjegyzi: „És lőn azokban a napokban, Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeirattassék. ” A rómaiak télen aligha tartottak népszámlálást ugyanis mindekinek el kellett utaznia saját szülövárisába, hogy ott összeírják. Teljesen valószínütlen tehát, hogy ez a téli hónapokra legyen odőzítve, amikor az utazás körülményeit jelentősen megnehezíti az időjárás. Az ilyesmi leginkább a betakarítást követő őszi hónapokban, szeptemberben vagy októberben volt szokás.

Különösen erősen kellene viszont kételkedni mindazoknak, akik túl mernek lépni a vallás szabta kereteken. Innen szemlélődve minden kétséget kizáróan nyilvánvalóvá válik, hogy egy ősi pogány szokás modernizált változatáról van szó, amit csak nekünk, a természettől teljességgel elidegenített civilizáltaknak lehet eladni. Az olyanoknak tudniillik, akik, soha avagy csak nagy ritkán tekintenek a csillagos égboltra. Ez szerencsétlenségükre, mára sok esetben teljesen lehetetlen vállalkozás, mert a nagyváros fényei elhalványítják azt a természetes csillagkupolát, mely az emberiséget év százezredek óta kíséri. Nem is lehet csodálkoznunk, hogy manapság az átlagember jóformán semmit sem tud a sziporkázó égitestekről és „haladónak” számít az, aki a Göncölszekér mellett megtalálja a sarkcsillagot.

Eleink, egy olyan korban, amikor még nem létezett fényszennyezés, jól elboldogultak az égbolt biztos jeleivel. Minden korábbi kultúrában nagy figyelmet szenteltek a Napnak és bár nem voltak a gőgös atomkor gyermekei, mégis (avagy éppen ezért) pontosan tudták, hogy az életet, és annak minden megnyilvánulását a Nap szülte, az tartja életben. Ezért aztán különös misztikuma volt a napfordulóknak, ezen belül is a téli napfordulónak, amikor csillagunk december 21.-én (néha 22.-én) eléri legdélebbi parkoló pályáját, ahol három napra mintha mozdulatlanná válna (meghal) majd 25.-én egyetlen fokkal elmozdul északi irányban, azaz újjászületik (lásd a Zeitgeist első részét).

Rómában a Szaturnusz isten tiszteletére a téli napforduló idejében megrendezett Szaturnália, az ajándékozás ünnepe tekinthető a mi karácsonyunk ősének. Mithra, az iráni napisten születésnapját is december 25.-én tartották és a kereszténység államvallássá történő felemelése után egészen nyilvánvaló, hogy a mindenkori államhatalom részéről felettébb gyakorlatias és kívánatos volt összemosni a régit az újjal. Ez kiválóan sikerült.