Sztefano-Space

Olvasom Allan W. Eckert Tecumseh életéről írt könyvét. Még nyilván eltart majd egy darabig, mert általában csak esténként, lámpaoltás előtt tudom a kezembe venni.

Allan W. Eckert 1931-ben született kortárs amerikai író. A tengerentúlon főleg történelmi témájú regényei ismertek, melyekben feldolgozza szülőföldjéhez és a további életéhez szorosan kapcsolódó államok területén élt indiánok agóniáját. Itt elsősorban tehát a Nagy Tavak vidékéről van szó illetve Ohio, Illinois, New York és Kentucky államokról. Sajnos Eckert Magyarországon teljesen ismeretlennek számít. Úgy tudom ez idáig egyetlen könyvét sem fordították le magyarra, holott hét művét Pulitzer díjra is előterjesztették – anélkül, hogy magát a díjat elnyerte volna.

A bánattal telt szívünk,Tecumseh élete (A Sorrow in our Heart: The Life of Tecumseh) a félnomád, harcias sóni (shawnee) indiánok legendás törzsfőnökének az életét mutatja be, aki megpróbálta egységbe kovácsolni az indián törzseket a fehér betolakodók ellen vívott harchoz. Eckert műveire jellemző a lehető legmesszebbmenő történelmi hűség. Ebben az esetben is a függelékekben precízen felsorolja mindazokat a forrásokat, melyeket évtizedek kutatásaival gyűjtött össze. Csak annyit költ a hiteles és ellenőrzött levéltári adatokhoz, hogy az elmesélt történet élvezetessé, izgalmassá, olvasmányossá váljon. A regényben szereplő személyek és időpontok tehát mind valósak, szintúgy az események és a megvívott csaták színhelyei.

Ahogy forgatom a lapokat és követem a fejleményeket, többször is bevillan egy képzet. Tudniillik azzal a kilátástalan küzdelemmel kapcsolatban, amelyet az őslakos indián népek vívtak a puszta fennmaradásukért. Amint itt-ott komoly, de szinte soha végzetesnek nem mondható veszteségeket okoztak a betolakodóknak, miközben a telepesek és a spekulánsok lépesről kebelezték be vadászterületeiket, tisztavizű, paradicsomi gazdagsággal megáldott erdőségeiket. Akaratlanul is és minduntalan beugrik ugyanaz a hasonlat. Olyan ez, mint az élő szervezet agóniája, amint az immunrendszer megpróbál megküzdeni a terjedő rákfenével. A daganat áttéteit még helyenként felfalják a védelem kivezényelt falósejtjei, de a tumor olyan jól szervezett, olyan hatásosan tudja mozgósítani rablógazdasága forrásait, hogy csak idő kérdése, mikor hatalmasodik el teljesen a testen, mikor fojtja azt meg.

Ezt fejezik ki Chiksika, Tecumseh bátyjának, feljegyzett szavai is, mellyel Eckert a regényt indítja, és amelyet Derrick Jensen is kölcsönvett az Endgame c. munkája mottójául. Magyarul valahogy így hangzik (lásd Mohari Andrásnál):

Amikor egy fehér ember tisztességes harcban megöl egy indiánt, azt becsületbeli dolognak mondják, ám amikor egy indián öl meg tisztességes harcban egy fehér embert, arra azt mondják, hogy gyilkosság történt. Amikor a fehérek serege harcban megütközve legyőzi az indiánokat, azt nagy győzelemnek hívják, ám ha vesztenek, akkor mészárlásnak, és még nagyobb sereget állítanak. Ha az indián elmenekül az ilyen előrenyomuló sereg elől, amikor visszatér, azt látja, hogy a fehér ember elfoglalta a helyét. Ha megpróbálja visszaszorítani az ilyen sereget, megölik, és a földjét így, vagy úgy de elveszik. Egy indián meggyilkolása nagy veszteség, ami pótolhatatlan űrt hagy népünkben, s bánatot a szívünkben; ha viszont egy fehéret ölnek meg, hárman vagy négyen is a helyére állnak, s így megy ez vég nélkül. A fehér ember csak a természetet akarja leigázni, mindenáron érvényesíteni kívánja puszta akaratát, hogy mindent elpazarolhasson, míg végül semmi nem marad. Akkor aztán egyszerűen odébbáll, maga mögött hagyja a pusztítást és új helyeket keres magának. Az egész fehér faj egy szörnyeteg, amely állandóan éhes, és a földet eszi.

Linkek:

• http://www.allaneck.com/
• http://www.habtheory.com/1/eckert.php

Robert Wolff, Original Wisdom, Stories of an ancient way of knowing

Ez az alig 200 oldalas könyvecske egy igazi gyöngyszem. Jelentőségében, témájában és mondanivalójában eddigi olvasmányaim közül leginkább talán Jean Liedloff, Az elveszett boldogság nyomában illetve Daniel Quinn, A Szent (The Holy) című munkáihoz hasonlít.

Az író, kutató pszichológust, különleges bensőséges szálak fűzik Malajziához. Ebben az országban nőtt fel, itt töltötte gyermekkorát. Miután bejárta a fél világot, a sors egy időre ismét itt vetette partra, és alkalma nyílt kapcsolatba kerülni az ősi tudás elveszettnek hitt kincseivel.

Bevezető történeteiből kiderül, a maláj, kifejezetten békés, megnyilvánulásaiban csendes, halk beszédű, agressziótól mentes földművelő nép, akik körében már a hangos szó is otromba durvaságnak számít. Itt nem szokás másokra nyomást vagy céltudatos befolyást gyakorolni, mert mindenkinek elég idő jut saját döntéshozatalaihoz.

A félszigeten a létezik azonban egy a malájnál is ősibb népcsoport, a gyűjtögető, vadászó életmódot folytató sng’oi, akik otthona az úttalan felföldi dzsungel. Néprajzkutatók és lexikonok esetenként a szemai (semai), szenoi (senoi) neveken említik őket, illetve a tágabb értelemben vett orang asli (aboriginal peoples) népcsoport körébe sorolják.

Ők a sng’oi, nem kérnek a civilizáció vívmányaiból. Stressz nélküli, boldog, már-már giccsesnek tűnő idillikus, önellátó életmódot folytatnak (mindaddig, amíg a civilizációs fejlődés ki nem irtja az életük lényegét jelentő esőerdőket). A sng’oi , az elveszettnek hitt ősi tudás birtokosa. Felfogásuk szerint, ők, az emberek (egyszerűen csak így hívják önmagukat), részei a nagy Mindenségnek, az élőnek és az élettelennek egyaránt. A sng’oi lényében érzi és ismeri az őt körülölelő természetet, amihez elválaszthatatlan kapcsolatok fűzik. Mi ezt banálisan leegyszerűsítve esetenként a hatodik érzéknek, avagy ösztönös tudásnak nevezzük és hétköznapjainkban, felületes fantazmagóriáinkban leginkább az ezoterika hamiskás világával azonosítjuk.

Számunkra például felettébb meghökkentő a nyugovóra térő sng’oi család, vagy csoport közös álma. Reggel felébredés után megbeszélik az éjjeli víziókat, amelyek valamilyen formában, többségük álmában megjelentek. Utalásokat, következtetéseket vonnak le az új napra, esetleg egy távolabbi jövőre, avagy éppenséggel máshol lezajlott eseményekre vonatkozólag. A közös álomlátást az író, Robert Wolff is többször megtapasztalhatta. Éveket töltött a sng’oi nép körében, megtanulta nyelvüket, szokásaikat, miközben megszerette, a szívébe zárta, ezt a csendes, szerény, intelligens népet, akik által felismerte a természeti világgal szembeni elidegenedésünket.

Wolff így fejezi be a könyvét (saját fordításomban):

Egy barátom azt mondta nekem „Te szerencsés vagy, neked különleges gyermekkorod volt”. Az én gyermekkorom hasonló volt a világ e részén felnövő nemzedék gyermekkorához. Az én barátaim gyermekkora, akik Amerikában nőttek fel, sokkal különlegesebb volt. Én még olyan világban nőtten fel, ahol az emberek megsimogatták egymást, az állatokat és a növényeket bensőségesen ismertük. Csak később, a nyugati világban, ahol tanulmányaimat folytattam és átéltem egy háborút, éreztem magam elidegenítve a földtől és embertársaimtól. Nem azt mondták nekem, hogy éljem az életem, hanem azt, hogy felelős vagyok érte, meg hogy küzdenem kell a túlélésért, bizonygatták. Azt is mondták, a világ olyan veszélyes, mint egy dzsungel, de amikor magam is megismertem a dzsungelt, megtudtam, hogy az élő vadon egyáltalán nem olyan, mint a nyugati világ dzsungele és mostanra biztosan tudom, távolról sem olyan veszélyes.

Éveken át tettem, amit elvártak tőlem, végeztem dolgaimat, és mindezt olyan kemény igyekezettel, hogy közben süketté és vakká lettem mindarra vonatkozólag, ami valóban fontos számomra. Szerencsém volt, hogy összetalálkozhattam azokkal, akik emberségesek a szó valódi, ősi értelmében. Szerencsém volt, hogy felismerhettem és visszaszerezhettem a földben gyökerező emberi mivoltomat.

Mindazok, akik kapcsolatban állnak a természeti világgal, érzik erejét, szenvedélyét és ismerik mind az állatok mind pedig az emberek szándékait. Ha odafigyelünk és hallgatózunk, mi is megtudhatjuk, megtapasztalhatjuk mindezt, csupán csak fel kéne adnunk az elképzelést, hogy a világ megbízott felügyelői vagyunk. A belülről jövő tudás nem különleges adottság. Egyszerűen csak ilyenek vagyunk, mindig is ilyenek voltunk. Minden ember megtapasztalhatja a Mindenséget. A kapcsolat felvételének a képessége ott rejlik bennünk.

Remélem, hogy ezek a történek segítségére lesznek mindazoknak, akik emlékezni szeretnének.

Volcano, Havai’i, 2001

Linkek:

• Robert Wolff írásai
• http://en.wikipedia.org/wiki/Orang_Asli
• http://en.wikipedia.org/wiki/Senoi
• http://en.wikipedia.org/wiki/Semai
• szenoi álomelmélet

Szeretem a szókimondó írókat. Ilyen Derrick Jensen, akinek kétkötetes munkáját, A végjátékot (Endgame) már jó néhány napja befejeztem, de még ez idáig nem méltattam. Az első kötet alcíme A civilizációs probléma (The problem of civilization), a második pedig úgy szól, Ellenállás (Resistance).

Nincs kertelés, mellédumálás, szépítgetés. A mintegy 900 oldalas mű azonnal húsz mellbetaszító definícióval indít, amiket az író premisszáknak, azaz előfeltevéseknek nevez. Jensen így kívánja teljes leplezetlenséggel jelezni, mi a szándéka a továbbiakban. Akinek tehát már az előfeltételek megülnék a gyomrát akár azonnal le is teheti a könyvet. A premisszák angol, német és magyar verzióit a következő kapcsolódó oldalakon lehet elolvasni (ajánlanám):

• Angol: http://www.endgamethebook.org/Excerpts/1-Premises.htm
• Német: http://www.endgamethebook.org/Excerpts/german-premises.html
• Magyar: http://mahonlap.extra.hu/forditasok/vegjatek-feltevesek.php

Ízelítőül:

Első előfeltevés: A civilizáció nem tartható fenn, és soha nem is lesz fenntartható. Különösen igaz ez az ipari civilizációra.

Harmadik előfeltevés: Életmódunk – az ipari civilizáció – állandó és széleskörű erőszakon alapul. Szüksége van rá, és nélküle nagyon hamar összeomlana.

Nyolcadik előfeltevés: A természeti világ szükségletei sokkal fontosabbak a gazdasági rendszer szükségleteinél.

Derrick Jensen aktív ellenállásra szólít. Sürget az idő – mondja – a Föld haldoklik, nem tétlenkedhetünk. Ha nem állítjuk meg mi magunk a pusztítást, akkor vajon ki teszi azt meg helyettünk? Mennyi a valószínűsége – kérdi – hogy a nagyvállalatok, a multinacionális cégek, a szuper gazdagok, akik kezében a hatalom összpontosul, egy szép napon áhítattal önmaguktól jobb belátásra térnek? Művére ebből a szempontból úgy is tekinthetünk, mint az új kommunista kiáltványra. Az Endgame határozottan az elnyomott, a kisemmizett, a nyomorba taszított Föld életközösségének harcias ökológiai kiáltványa. Ha ők, a hatalmasok nem hagyják abba a Föld szisztematikus pusztítását szépszerével, majd az élet elkötelezett szerelmesei tesznek róla, ha kell akár erőszakkal is.

Könyvében gyakran visszatérő motívum a völgyzáró gátak felrobbantásának a gondolata. A gátak megölik a folyókat, megakadályozzák a lazacok vonulását, pusztítják a halállományt. Az USA területén a kisebb nagyobb folyókon emelt gátak száma eléri a kétmilliót. Egy tragikus példa a híres Colorado River, mely mára már el sem éri a tengert. Az egykor élettől duzzadó mocsaras folyódelta kiszáradt holdbéli táj. A folyó vizét gazdasági hasznosítás céljából gátak terelik (lásd pl. Hoover dam). Túl nagy ár ez, mondja Jensen, a Las Vegas-i golfpályák pázsitjainak öntözéséért. A gátak számára nemcsak az élet betonba öntött akadályai, hanem a civilizáció természet ellen elkövetett atrocitásainak szimbólumai.

Jensen nem bánik kesztyűs kézzel a pacifizmus, számára hamis képviselőivel sem. Részletesen beszél Gandhiról, elveiről, életének kevésbé ismert árnyoldalairól. Jensen a jelen idők nagyszámú békés környezetvédőit azokhoz a náci orvosokhoz hasonlítja, akik a koncentrációs táborokban teljesítettek szolgálatot. Túlnyomórészt és amennyire helyzetük és rendelkezésre álló készleteik engedték – mondja – megpróbáltak ténylegesen is segíteni a raboskodókon. Gyakran osztottak orvosságot, a betegeknek pihenőnapot rendeltek el és megpróbálták még azokat is talpra állítani, akik gyengeségük miatt azonnali elgázosításra lettek volna ítélve. Ám egyetlen dolgot nem kérdőjeleztek meg, magát a rezsimet, mely ezeket az állapotokat előidézte.

A mai helyzet Jensen szerint kísértetiesen hasonlít a nemzeti szocializmus akkori viszonyaihoz. A jelen kollaboráns környezetvédelmi gyakorlat is csak egy szigorúan meghatározott „törvényes” kereten belül történik. Arra szorítkozik, hogy számba vegye az áldozatokat, felbecsülje a hullákat, ellássa a sebesülteket, jóakarattal és korlátozott anyagi lehetőségeken belül megpróbálja helyrehozni a kapitalista gazdasági renden alapuló gyilkos civilizáció által gondatlanul, avagy előre jól megfontolt szándékkal elkövetett kegyetlenkedések következményeit. Eközben a játékszabályokat azok szabják meg, akiknek egyetlen és kizárólagos céljuk vagyonuk gyarapítása.

A civilizáció napjai meg vannak számlálva, mert a hatalmon lévő elit, rövidlátó politikájával, rövidtávú, anyagi céljaik elérése érdekében feláldozza, figyelmen kívül hagyja az élet közösségének hosszú távú céljait ezen a bolygón. Minél tovább marad fenn a nyugati típusú demokrácia, mint ez élet egyetlen helyes útja, annál nagyobb károkat okoz és annál szörnyübb lesz kijózanító földet érés. Éppen ezért egyet tehetünk – mondja Jensen – mégpedig azt, hogy aktívan is hozzájárulunk a borzalmak okozója, a civilizáció ledöntéséhez. Pusztuljanak a gátak, keljenek új életre a folyók. Világ proletárjai egyesüljetek!