Sztefano-Space

A der Zeitgeist egy német szó, melyet átvett az angol is. Jelentése „a kor szelleme” avagy ha különválasztjuk a „die Zeit” (idő) és a „der Geist” (szellem) főneveket, az jön ki, hogy az „az idő(k) szelleme” illetve tehát a szó a kor intellektuális és szellemi klímáját hivatott megjelölni.

A Zeitgeist egy kétórás film (DVD) címét is jelöli, mely méltó párja a szó mélyebb értelmű jelentésének. Az egyik legkülönösebb videó, amit valaha is láttam. A három részből álló alkotás egyes fejezetei önállóak, ám a mondanivaló csak akkor bontakozik ki teljes világossággal, ha az részeket annak rendje és módja szerint egymás után tekintjük meg.

Óva intek azonban mindenkit nemcsak e film, de bármely más mű kritikátlan megtekintésétől és a közöltek feltétel nélküli elfogadásától. A film csak látóhatár-szélesítő alkotás, és mint minden ezen a világon, ami ember által alkotott, az tökéletlen, pontatlan esetleg teljesen hibás, avagy félreérthető is lehet. Akkor jó egy (dokumentum) film, ha gondolkodásra késztet. A Zeitgeist ilyen szempontból nem véti el a célját.

Az első rész az egyes világvallások közti nyilvánvaló párhuzamokkal foglakozik és az így feltárt közös mag, a kulcsfontosságú központi legenda természettudományos magyarázatával. Mennyi igaz a megváltó történtéből? Miért december 25.-én ünnepeljük karácsonyt? Tudtat-e, hogy ez a dátum a pogány Rómában is államünnep volt? Mi köze egy egyiptomi istenségnek a Naphoz és Jézus születéséhez? Mit mond a Gilgames legenda az özönvízről? Ilyen és ehhez hasonló izgalmas kérdésekre kaphatunk választ. Az első rész célja a történelmi, a vallásokon és mítoszokon alapuló korszellem megvilágítása. De mi az aktuális, a jelen korszellem? Ezzel foglakozik a folytatás.

A második rész a terrorizmus elleni totális harc kulisszái mögé sejtet bepillantást. Hogyan lehet a tömegeket úgy manipulálni, hogy félelmükben a végén ők maguk követeljék azokat a megszorításokat, melyek lehetővé teszik az egyén teljes és állandó megfigyelését illetve a társadalom egészének széleskörű felügyeletét. A szeptember tizenegyedikével fémjelzett események utat nyitottak a törvényhozásban azokhoz a korábban elképzelhetetlen változtatásokhoz, melyekkel ezek a célok elérhetőek. De mi történt valójában a WTC tornyokkal? Miért omlott össze egy olyan felhőkarcoló is, a WTC 7-es számú épület, melyet semmiféle találat nem ért? Miért nincsenek meg a Pentagonba irányított repülőgép maradványai? Miféle robbanás előzte meg az első repülögép becsapódást a WTC allján? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feszeget a második rész.

A harmadik rész pedig a központi jegybank szerepére világít rá, illetve arra a mérhetetlen hatalomra mely a világ legerősebb és legelterjedtebb valutáit kibocsátó intézmények birtokolnak. Történelmi példák szemléltetik, hogy kik, miféle hatalmi csoportosulások jártak jól hosszantartó fegyveres konfliktusok és háborúk alkalmával, kezdve az Egyesült Államok megalapításától és függetlenségi harcától, egészen a jelenkorig. Lehet, hogy az iraki konfliktus gyors befejezésében nem is érdekeltek az azt kirobbantó monetáris körök? Minél tovább tart a csetepaté, egyes (már megnevezett) szűk magáncsoportok annál nagyobb hasznot zsebelnek be?

A film március 15.-én világszerte látható lesz néhány kiemelt filmklubban és kulturális létesítményben. Alább az ausztriai, magyarországi és szlovákiai helyszínek. A film online megtekintése az alábbi linkek nyomán: 

• Google videó
  • http://video.google.com/videoplay?docid=5547481422995115331
• Zeitgeistmovie
  • http://zeitgeistmovie.com/
  • http://zeitgeistmovie.com/zdayevents.htm 

Már régen itt mocorog a fejemben egy bizonyos gondolat, amiről nehéz közhelyek nélkül említést tennem. Alig mondom ki a szót, és máris sokan megmosolyognak, mivel a boldogság lényegi mivoltáról rengeteg kortalan elemezés, analízis, eszmefuttatás és egyéb más irodalmi és tudományos leírás született. Már-már úgy tűnhet, nem lehet róla semmi újat elmondani, legfeljebb a vele kapcsolatos érzéseket kikiabálni, elszavalni vagy elénekelni. Már-már elhessegettem volna a nehezen körvonalazható látomásokat, hogy végre napirendre térjek felette, ám erre jön Ran Prieur és mond valamit az ujjakról. Igen, hogy tudniillik „Te meg Én olyanok vagyunk, mint két ujj, amelyek nincsenek tudatában a testnek, és talán a test is csak egy ujjbegy egy még nagyobb más testen, és ez talán így folytatódik a végtelenségig”. Aztán olvasom a Rajt (Frank Schätzing könyve) és az egyik fejezetben felismerem, hogy ez az iménti idézet nem is annyira újszerű, hanem inkább csak szokatlan megfogalmazása egy még furcsábban hangzó ősi alapelvnek mely lénygében minden indiánkultúra magva „Hishuk ish ts’ awalk”. Magyarul, más szavakkal: minden egy, minden összefügg. Winton Tippet törzsfő magyarázza: ami a folyóval történik, az történik az emberekkel, az állatokkal, a tengerrel.

Ha folyamatosan mérgezzük életkörnyezetünket és kiirtjuk a Föld tüdejét, az erdőket, ha Kanadában bunkókkal agyonverik a fóka bébik tömegeit, ha földönfutóvá teszünk népeket és szörnyűséges menekülttáborokba zsúfoljuk őket, ha jobbsorsa érdemes gyermekrabszolgák áldatlan robotjával elkészített árut veszünk, az mind-mind ugyanannak a mintának egy–egy részlete. Ebből pedig az következik, hogy az ember, éljen bárhol is ezen a Földön, valahogy, valamilyen formában részesedik mind a kloákákból, mind pedig a lakonikusan kiosztott szenvedésekből, a Föld sikolyaiból. Mert minden mindennel összefügg. Milyen hiú dolog azt hinni, hogy boldog lehet a kar, ha a lábat amputálják, hogy boldog lehet a gyermek, ha anyját kínozzák, hogy boldog lehet a szerelem, ha lázas a Föld és pusztul a jövő.

Szomorúság gyötör? Nem tudod miért? Depresszió kínoz, pedig nem is lenne rá okod? Üvölteni tudnál a fájdalomtól, pedig hozzád sem ért senki? Lehet, csak nem kábultál el eléggé Kultúra Anya észrevétlen, csendesen, alattomos hipnotikus érintésétől? Lehet egyszerűen csak ébren maradtál, nyitott szemekkel jársz, pedig ő nap- mint-nap, minden furfangját bevetve tartja orrod alá az édes kábulatot hozó étert, hogy ne lásd, amint kóróvá változik kerted zöldje, hogy ne érezd amint zsigereidet átjárja a gyilok. Ez a tömény nem-boldogság, ami körbevesz, amitől megőrül az, aki nem válik hamar olyanná, mint a mit sem sejtő kérődzők csordája.

Ran Prieuer Washington államból (USA), egy különös, friss és felettébb zavarba ejtő jelenség. Ha röviden jellemezni szeretném, minduntalan csak az jut eszembe, hogy az új a fiatal Daniel Quinnel állunk szemben. Írásaiban ugyan nem említi világhírű eszmei rokonát, ám pontosan tisztában van munkájával és ideológiai hagyatékával. Talán azért hallgat róla állhatatosan, mert nem kívánja a konfrontációt? Néhány lényegi pontban ugyanis különböznek álláspontjaik. Mindazonáltal mély elismeréssel nyilatkozik az idős íróról és megjegyzi, hogy „Quinn még sohasem adott senkinek rossz tanácsot”. Az eltérések ellenére megegyeznek abban, hogy a civilizáció önmaga és az élet közössége felőrlése útján halad. Az őrület, aminek részesei vagyunk nem fenntartható. Ran Prieur saját írásait, elbeszéléseit kizárólag a honlapján publikálja, annak ellenére, hogy műveit minden bizonnyal sikerrel vihetné piacra bármely könyvkiadó. Megpróbál stresszt minimalizáló életmódot folytatni. Ideje nagy részét erdei birtokán tölti, ahol száműzte a mérgező vegyi anyagokat, nem használ benzinmotoros fűrészt sem. Hitvallásából idéznék néhány jellemző rövid részletet saját fordításomban (http://www.ranprieur.com/me.html):

Hogyan foglalnád össze nézeteidet?

Az objektív univerzum csak egy mentális képződmény. A valóságnak olyan szerkezete van, mint az álomnak és az álmok mélységeit fel sem tudjuk fogni. Te meg Én olyanok vagyunk, mint két ujj melyek nincsenek tudatában a testnek, és talán a test is csak egy ujjbegy egy még nagyobb más testen, és ez talán így folytatódik a végtelenségig…

Egyetértek a vallással, amikor azt állítja, hogy világunk tudatból, intelligenciából és szándékból fakad, ám a tudománnyal is egyetértek, miszerint a valóság egy improvizáció, mely rengeteg kísérletből és botlásból áll. Néha az ilyen tévedések prózaiak. Mi is most részesei vagyunk egy ilyennek, melyet a jelen emberi közösség „civilizációnak” hív. Ha a bioszféra a test, akkor a civilizáció a jelenlegi formájában egy rákfene, és az egymástól elkülönített önző sejtek burjánzását és pusztítását mi „haladásnak” nevezzük.

A civilizáció nem egy véletlen mázli – az emberi intelligencia és találékonyság elkerülhetetlenné tette, hogy előbb vagy utóbb egy olyan útra lépjünk, melyen ítélőképességünk és bölcsességünk eltörpül és alulmarad szisztematikusan növelt hatalmunkkal szemben. A civilizáció úgy általában nem olyan rossz – értékes újításokat és tudást is teremtett. Nem tudom azonban, hogy valaha megtaláljuk-e a rákos magatartásból kivezető utat, és ha netán mégis, akkor nem tudom ez a folyamat meddig tart majd.

Megjegyzés: kiemelések tőlem.

Egyetlen tézis kivételével, mindenben belátom Joel Bakan állításainak az igazát. A The Corporation című könyv írója szerint, a pszichopata egyén minden jellemvonásával kitüntetett részvénytársaság, egy olyan beteg, mely valahogyan, valamilyen véletlen törvényalkotási hiba folytán vált szörnyeteggé. Az ember, szerinte, maga is áldozat, hiszen a részvénytársaságokat irányító, igazgató, avagy felügyelő menedzserek külön-külön, családi fészkeikben lehetnek akár szerető apák, jó férjek, feleségek, szüleikről gondoskodó gyermekek. Ám amint a gazdasági társaság érdekeiről van szó, szemrebbenés nélkül vedlenek át pszichopatává, mivel úgymond a részvénytársaságok működését szabályzó törvény értelmében nem áll módjukban másként tenni. Munkájuk célja egyes egyedül a részvényesek befektetett tőkéjének a gyarapítása lehet, illetve a részvények árfolyamának exponenciális emelése. Mindenkor és szüntelenül csakis ehhez igazodhatnak, ezt lehet és kell is optimalizálniuk.

Bakan úgy látja tehát, hogy az ember alapvetően erkölcsös, mert ha privátszemélyként végigsétál, mondjuk az egyik nagyvárosi utcán, akkor nem veszi el a sarki koldus utolsó betevőjét, ám menedzseri minőségében arra kényszerülhet, hogy ezt mégis megtegye. Nos, itt van az a pont, amiben eltér a véleményem. Szerintem az ember (azaz az elvevő ember), a tízezer éve folyó civilizációs csatározások következtében egy olyan ál-evolúciós fejlődésen ment át, mely mindig az erkölcstelenebbnek, a kevésbé belátónak, a véreskezűbbnek, azaz egyszerűen a pszichopatának kedvezett. Hány ártatlan nép, nemzet és nemzetiség lett kiirtva történelmünk során. Közben az agresszív pszichopaták magja egyre csak szaporodott és sokasodott.

Ez egy különleges kiválasztódási folyamat, mely lényegesen különbözik a Darwin által leírt jelenségtől. A természetben azok a fajok és egyedek tudják hatékonyan átörökíteni génjeiket, amelyek képesek jobban alkalmazkodni a helyenként hirtelen megváltozott környezethez, például a változó klímához. Ezzel szemben a civilizációs ál-kiválasztódás esetében nem a környezet változásai jelentik az elsődleges kihívást, hanem a fajon belüli versengés az anyagi forrásokért, a hatalomért a gazdagságért (lásd a Nagy Felejtést) és a túlszaporodás jogáért. Ez a harc szinte megállás nélkül folytatódott Mezopotámia legkorábbi kezdeteitől, melynek legalapvetőbb jellemzői a a gyilkos, hódító háborúk és az előre megfontolt tömegmészárlások. Legutóbbis nem mindig a klasszikus darwini értelemben legerősebb, legrátermettebb, avagy a legegészségesebb jött ki győztesként, hanem az, amelyik ügyesebb hitszegő volt, nagyobb volt az ágyúja, alattomosabban viselkedett, illetve számbeli fölényt élvezett, mert a totalitárius mezőgazdaság révén gyorsabban tudott nagy tömegbázist teremteni hadseregének. Így fojtották meg az agresszív és pusztító civilizációk magjai (lásd Kelet és Nyugat az egypetéjü ikrek) a természeti népeket.

Ez aztán oda vezetetett, hogy a saját, mára cselszövésben és árulásban kinemesített pszichopata képünkre létrehoztuk a hasonlóan pszichopata alapokon működő intézményeinket, a részvénytársaságokat. Tehát nem véletlen hiba következtében, hanem mint mivoltunkból következő logikus eredmény. Közben kapkodjuk a fejünket és nem értjük, hogy hogyan is lehet egy nemes, úgymond „magasztos fellegekben” gondolkodó ember találmánya egy ilyen torzszülött. Pardon? Elismerhetnénk végre, hogy a civilizált emberiség nyertes, túlélő gén- és eszmei hadállományán felnőtt pszichopata intézmény természetesen nem más, mint önmagunk lényegi megtestesítője. Mi vagyunk a szörnyeteg, a pusztítók, ahogy azt Ran Prieur Apocalypsopolis című novellájában írja. Avagy akinek jobban tetszik, nézze meg, és utána gondolja végig a Száll a kakukk fészkére c. amerikai Oscar-díjas filmdráma eszmei mondanivalóját. Valójában kik az őrültek, kiket kellene rács mögé zárni?

Megjegyzés: Ran Prieur novellájának egy rövid részletét (első könyv ötödik fejezet) magyar nyelvű fordításban Mohari András honlapján lehet olvasni.

Tisztelettel jelentem, hogy alapos mérlegelés után a Long Now Foundation (Elnyújtott Pillanat Alapítvány) bejelentett tagja lettem. Úgy gondolom, e szimbolikus lépéssel tartozom mind a nagyon távoli bizonytalan jövőnek mind pedig a jelennek. Ez egyben az én személyes és csendes tiltakozásom is a minden határon túli geometriai növekedés őrülete ellen, az élet egyetlen helyes útjáról ránk erőltetett civilizációs elképzelés ellen, és úgy általában a globalizáció ellen. Másfelől pedig állásfoglalás a fenntartható fejlődés mellett a hosszú távú, perspektivikus gondolkodás meghonosodása mellett, az új reneszánszért. Az alapítványt korábban már többször is méltattam. A teljesség kedvéért a permalinkek:

• Danny Hillis
  • http://sztefano.spaces.live.com/blog/cns!27249FDA03344741!316.entry
• Ismét az Elnyújtott Pillanatról
  • http://sztefano.spaces.live.com/blog/cns!27249FDA03344741!529.entry
• A világ leglassúbb számítógépe
  • http://sztefano.spaces.live.com/blog/cns!27249FDA03344741!529.entry

Hány gyerek retteg most a félévi bizonyítványosztáskor, na meg majd az évvégén, és azután is minden egyes alkalommal? Hányan utálnak iskolába járni? Hány diák érzi magát kényelmetlenül az intézmény puszta említésekor is? Hánynak okoz stresszes élményt a tanításon való kényszerű részvétel ami sokszor felér egy büntetőtáborral?

Ha az oktatás mindennapjait az iskolaköteles fiatalság túlnyomó többsége élvezné, akkor nyilván felesleges lenne ilyen kérdéseket feltenni. Sajnos nem ez a helyzet. Aki szülő és maga is végigizgulta csemetéi vergődéseit az iskolapadban, jól tudja, hogy itt (is) valami elképesztően rosszul működik. Valami teljesen hibás az egész folyamatban és hihetetlen, hogy a felnőtt társadalom, aki maga is minden részletében megtapasztalta a rendszer alapvető gyengéit, gyorsan elfeledi azt és szemrebbenés nélkül küldi gyermekeit úgy az iskolába, mint valami nehéz, kínokkal járó és fájdalmas műtétre, amin egyszer így vagy úgy, de át kell esni.

Pedig mára már a statisztikák is világosan beszélnek. Az első osztályba még szinte minden gyermek őszintén vágyakozik és az iskolába járás öröme felhőtlen. Saját tapasztalataim is azt mutatják, hogy az osztrák alapfokú képzés, a Volksschule (Népiskola) első négy osztálya még kifejezett örömöt jelent a gyermekek túlnyomó többségének. A mi gyermekeink, a kezdeti nyelvi nehézségek ellenére sokszor még a hétvégén is iskolába kívánkoztak. Nyilván élvezték az ott folyó változatos, színes és kedves hozzáértéssel folyó pedagógiai munkát.

A váltás a gimnázium (AHS) első osztályába fájdalmas és lelket, szellemet megnyomorító tapasztalattal gazdagított. Riasztó és elszomorító volt látni, amint gyermekeink szinte az egyik pillanatról a másikra összeroppannak. A természetes tudásszomjuk kihunyt és egyfajta letargikus állapotba kerültek. A vaskalapos, Mária-Terézia korabeli felfogásra építő iskola egy év leforgása alatt teljes diadalt aratott. A tanulás és új ismeretek szerzésének tapasztalata, mely korábban gyermekeink örömének egyik fontos forrása volt, átváltozott, nyűggé vált. Egy rosszindulatú, irtózatos szörnyeteg lett belőle.

Az Österreich napilap egy felmérés eredményét közölte február 8. számában. A mellékelt diagram (lásd a fényképet) jól mutatja, hogy a népiskola kapuit elhagyva és belépve a felsőfokú oktatás első osztályába (megfelel az ötödik osztálynak) 100 diák közül már csak 23 tanul örömmel, ám a lefelé ívelő piros görbe jól szemléletei, hogy az érettségi előtt ez az arány 7-re csökken.

Nem hiszem, hogy a középiskolás ifjúság nem szeretne tanulni! Azt sem hiszem, hogy lusták lennének, és önös arroganciából állnának hadilábon az oktatás intézményeivel. Még kevésbé hiszek abban, hogy romlottak, amint azt sokan – főleg konzervatív politikusok – magyarázni próbálják. Ha megengedjük ez utóbbit, akkor az csak minket a felnőtt generációt és társadalom egészét minősíti és marasztalja el, hiszen tőlünk tanulnak, nem a zuzmóktól vagy a teknősöktől.

Jómagam azon kevesek közé tartoztam, akik mindvégig szerettek iskolába járni, de már akkor is észrevettem, hogy helyenként valami egészen elképesztően hibás az egész műveletben. Például amikor több száz növény, rovar meg hal latin nevét kellett megtanulni, bebiflázni, feláldozva a hétvégét eme bődületes haszontalanság oltárán. A latin neveket, kényszerből, megtanultuk, aztán fénysebességgel el is felejtettük, de arról vajmi keveset tudtunk csak meg, hogy hol, hogyan, miként is élnek ezek az állatok, növények. Van-e köztük veszélyeztetett, vagy valami okból érdekes, különleges, szépséges, hatalmas, vagy egyszerűen csak szeretetreméltó és hasznos.

Ha egy gyerek utálja az egyik vagy a másik tantárgyat, akkor nagy valószínűséggel nem a tantárgy a hibás, és az esetek túlnyomó többségében a gyermek sem okolható. Inkább lehet gond a tanár szerény képsségeivel, vélhető ügyetlenségével (aki esetenként maga is áldozat) és a lelketlen, teljesítményorientált oktatásrendszer egészével. Legendás rémtörténetek keringenek majdnem minden iskolában az olyan „magas követelményeket” állító pedagógusról, akinél nem lehet jelesre írni a nagydolgozatot és a fél osztály elégtelen osztályzatban részesül alkalmanként. Biztos, hogy az ilyen elbírálás majd szárnyakat ad az ifjúságnak?  

Az iskolának nézetem szerint, egyetlen feladatot kéne ellátnia, mégpedig a felnövekvő generáció tudásszomjának a maradéktalan kielégítését, illetve felkelteni a tanulók kíváncsiságát a világ különleges dolgai iránt. Valljuk, be van elég, lenne miről tanulni érdemben is. Azért például, hogy elkerüljük a civilizáció és fajunk közelgő agóniáját. Itt természetesen nem működhet az élet egyetlen helyes útjáról kialakított beteges lázálom. Mindannyian különböző képességekkel, különböző érdeklődési körrel születtünk a világra – és ez a dologban a nagyszerű, a pompázatos, amit az iskola elnyom, megnyirbál, (rémes) formába vág. A civilizáció beskatulyázott, vignetta rendszere lépten-nyomon uniformizmust vár él, arra épül, kényszerzubbonyként köti béklyóba gyermekeink fantáziavilágát és veleszületett érdeklődésüket.

Miért kell valakinek nemlineáris egyenletrendszerek megoldását, meg Maxwell törvénye bizonyítását tanulnia, ha inkább a madarak röptét szereti vizsgálni (mint Leonardo tette), vagy ha éppenséggel a kínai nyelv hieroglifái bűvölik el. Miért kellett a címeres cukrásznak évekig matematikából bukdácsolnia és aggódó családja miért kényszerült emiatt évekig egyik stresszhelyzetből a másikba, ha úgysem használja ezt a tudományt egy egész életen át. Egyik ismerősöm mesélte, miféle tortúrákat élt át évekig a hittanóra jóvoltából (sic!), a másik pedig elveszett gyerekkorát siratta a latin, német és egyéb nyelvtanórák miatt a nevezetes bécsi Tereziánumban. És rengeteg még az ilyen és az ezekhez kísértetiesen hasonló eset.

Daniel Quinn az Én Izmaelemben (a trilógia harmadik része) szól a civilizációs oktatásról is. Valóban meglepő az amit mond! Ám ha az elhangzottak tükrében összerakjuk a kapott képet, az egésznek értelme kerekedik. Quinn nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az iskolák egyedüli ki nem mondott célja a fiatalok tömegeinek a munkaerő piactól való művi visszatartása. Mennél tovább járnak iskolába, annál később jelentkeznek munkahelyigénnyel a piacon, annál tovább maradnak fogyasztói státuszban. És tényleg, hányan vannak közülünk, akik nem az oktatásrendszer végigjárásával tanulták meg szakmáik fortélyát. Se szeri se száma foglakozást váltók tömegeinek. A lakatos, aki kertész lett, az orvostanhallgató, aki menedzsel, a fizikus, aki zenél, az atommérnök, aki programoz, a vegyész, aki angolt tanít, a nyelvész, aki marketingre adta a fejét. Végül a maga módján, másoktól avagy könyvekböl, de elsajátította a szüskséges ismereteket. Te is egy vagy közülük? Én úgyszintén.

Ja és végezetül, van valaki akinek a véleményére és szaktudására ez ügyben is építhetne egy egész ország – ha éppen akarna. Mert én összehordhatok itt nektek hetet is, meg havat is. A legvégén úgysem az a fontos amit mondanak, hanem az aki mondja. Dr. Vekerdy Tamás pszichológusra gondolok. Ha nekem nem hiszel, vedd meg a Nők Lapját és olvasd ott, figyelj legalábbb arra, amint ő mesél.