Ezúton szeretném megköszönni Birtalan Balázs soros ömlengéseimre vonatkozó legutóbbi utalásait. Azóta, a korábbi szerény látogatottságom örvendetes magasságokba szökkent. Általában is a realitások talaján állva, nem táplálok hiú reményeket, mármint eme állapot tartósságára nézve. Főleg, hogy tudniillik olyan témákat feszegetek, amik nem igazán hoznak lázba tömegeket.
Két egészen fontos tanulsága van a Forralt békának. Tudniillik, az egyébként is világos és konkrét tartalmi mondanivalón túlmenően.
Az egyik leszámol egy unos-untalan használt közmondással, mi szerint úgymond „nincs új a nap alatt”. Daniel Quinn nagy vonalakban ám mégis türelmesen, szinte lépésről lépésre végigvezet az emberiség történetén és felsorol legalább egy tucat olyan eseményt, melyek tükrében a közmondás teljesen ellehetetlenedik. De bizony, mennyire hogy van új a nap alatt! Nem is szól egyébről az egész kavalkád, mint az egymást egyre gyorsabban követő újabb és újabb döbbenetes jelenségek sorozatos születéséről és előbukkanásáról. Valóban, vizsgáld csak meg te magad is, hogy igaz-e az állítás. Bármelyikkel kezdheted, hódító háborúk, kriminalitás, járványok, zsúfoltság, kilátástalanság, korrupció, üdvözítő vallások, totalitárius mezőgazdaság. Egy – egy újabb hang a kínok, a mi kínjaink egyre hangosabb kórusában. Van új a nap alatt! Rettenetesen sok új az, ami minduntalan meglátja a nap fényét. Ne mondogasd többé, ha tanácstalan vagy, hogy nincs új a nap alatt, mert vakká és süketté tesz. Ne keresd a múltban azt ami a jelenben születik.
A másik tanulságról azt hittem, hogy régen tisztában vagyok vele. Ám egy egészen hétköznapi élmény során döbbentem csak egész horderejére. Történt ugyanis, hogy egyik ügyfelem tárgyalásra hívott. Maga a tárgyalás nem említésre méltó, leszámítva a furcsa képet a falon. Ahogy beléptünk a terem ajtaján, egészen rám nehezedett. Talán az elhelyezése és hatalmas mérete miatt? Egy mozaikokból álló absztrakt modern művészi alkotáshoz volt hasonlatos. Sejtettem, hogy egy túlnagyított digitális képről lehet szó, ám kivehetetlen volt, hogy kit vagy mit ábrázol. Így közelről szemlélve, a szürkés négyszögletű mozaikok összhatása némi szomorkás hangulatot keltett. Meg kell adni, így is érdekes, majdnem azt is mondhatnám, hogy szép volt. Meg nem állhattam, hogy az illem adta legelső alkalommal a terem túlsó végébe nem menjek, hogy távolról is szemügyre vehessem az alkotást, és akkor hirtelen valóban összeállt a kép. Egy futó, illetve atléta, talán egy olimpiai küzdelem, Emil Zátopek, kiáltottam fel, a legendás cseh bajnok az. Egy stadion futópályáján. A pálya mentén jól ki lehetett venni a fényképezőgépekkel és mikrofonokkal felszerelt riporterek hadát, a lelátókon a nézőket és Zátopek eltorzult arcán a kínnal határos, győzelemre sarkalló erőfeszítés jeleit. Majd ismét átsétáltam a kép tőszomszédságába, ahonnan a jelenetből immár csak a különféle árnyalatú kockák színfoltja maradt. Csak sejteni lehetett, hol van a pálya vonala, a futó arca és az előbb még világosan látható kulissza is szertefoszlott. Sem verseny, sem futópálya, sem stadion, sem semmi, csak kockák művészi összevisszasága. Hát ez a tanulság. Nap mint nap majd megvakulunk a világ dolgainak közelségétől. Figyeljük az esőt, az összegyülemlő tócsákat, egy szirénázó autót, látjuk az újságot az asztalon, halljuk a híreket a rádióból, beszámolókat terrorról, háborúkról, gyilkosságokról, üvegházhatásról. Ezek mind-mind megannyi szürke, fehér, meg fekete kockái a valós életnek. Ezekből a mozaikdarabokból áll össze a kép, de csak az látja, aki képes eltávolodni és felülről nyugodtan áttekinteni az egész bizarr jövést-menést. Nem könnyű, mert nem elég felmenni Galyatetőre, vagy a Mátrába, de az Eiffel toronyba mászni sem segít. Itt az eltávolodás más módjait, formáit kell megválasztani. Jó, hogy mások, mint például Daniel Quinn, ezt már megtették előttünk és beszámoltak élményükről. A mi dolgunk már nem olyan nehéz, csak kicsit oda kell figyelnünk és minden pompájában összeáll majd a futó képe vagy a világ nyomorúságos sorsa. Attól függ merre és hova nézel majd az óriási terítőn.
Nagyjából egy ültömben, mohón falom végig a könyvet. Jó végre magyarul olvasni, gyorsabban megy, mint az idegen nyelvű szövegek. Simogat a szó, az édes magyar szó! Alig kezdtem el, máris bizonyos vagyok benne, hogy valóban azt kaptam, amit vártam. Mintha a történet valahol ott folytatódna, ahol az előző bejegyzésemben közzétett fordítás véget ért. Lehet, hogy ezért is ragadott meg ennyire? A béka ott ugyanis már megfőtt, ami pedig még 1996-ban volt. Azóta eltelt 10 – 11 év, és még mindig élünk és folytatjuk. Igen, de hogyan? A Forralt béka fordítása után azon töprengtem, vajon hogyan szólna a soron következő fejezet? „A kínok jelei 1996 – 20XX”, azaz mikorra duplázódik meg újra az emberiség? Mikor leszünk tizenkétkétmilliárdnyian? Leszünk-e? Nos ha leszünk, és valaki megírja azt a soron következő fejezetet, mely minden bizonnyal ténylegesen is az utolsó marad, akkor biztosan megemlíti majd Beszlánt, a beszláni tragédiát ahol 2004-ben a szeptemberi tanévnyitó 156 gyermek halálával végződött. Ezen felül még vagy ugyanennyi a felnőtt áldozatok száma. Ez egy példátlan mérföldkő a civilizáció történetében. Nos, mikor így gondolkodom és letargiásan araszolgatok a reggeli csúcsforgalomba, hirtelen felfigyelek amint a Kossuthon egy könyvet ismertetnek. Idegenek, Palatinus kiadó – jaj, ki is az író, nem hallom rendesen, mert egy vadállat száguld el mellettem vastagon produkálva a decibeleket. Valami István, ezt megjegyzem, én is István vagyok, nem lehet elfelejteni. Még felmondom egyszer kétszer a koordinátákat, hogy tényleg el ne felejtsem: Idegenek, Palatinus, István. Ennyinek elégnek kell lennie. Beérek az irodába, internet, kereső és lám meg is lelem azonnal Petőcz Istán könyvét. Szerencsém van aznap, egy SMS-t küldök és estére a könyv az asztalomon. Köszönet Gábornak.
Befejeztem egy újabb epizód fordítását, melyet most végre a nagyérdemü figyelmébe ajánlhatok.
A rendszerben gondolkodás egyik hasznos eredménye a forralt béka néven ismertté vált metafora, mely kiválóan alkalmas bizonyos emberi tulajdonságok szemléltetésére. A jelenség a következőképpen működik. Próbálj meg egy forró vízzel teli katlanba békát tenni; a szegény pára minden igyekezetével megpróbál majd kievickélni belőle. Ha viszont a katlanba csak mérsékelten langyos vizet töltenek, mely alatt lassú tűz ég, az óvatosan a vízbe helyezett béka nagy nyugalommal fogja magát átadni a lebegés örömeinek. Amint a víz hőmérséklete lassan emelkedik, a béka csendesen elbódul, úgy, mint amikor mi is forró fürdőt veszünk és mosollyal az arcunkon ellazítjuk izmainkat. A béka az ellenállás legkisebb jele nélkül hagyja magát megfőzni.
Mindannyian ismerünk történeteket, melyekben békákat pöccintenek ehhez hasonló forró fazekakba. Például az a fiatal házaspár, aki egy hirtelen jött betegség miatt keveredik katasztrofális adóságba. A mosolygós főzött béka ellenpélda egy olyan eset, amikor a házaspár fokozatosan egyre másra növeli adóságait, hogy mindenkori igényeit kielégítse, mígnem egy szép napon katasztrofális terhek tudatára ébred.
Nézzünk néhány kultúrtörténeti példát is. Marija Gimbutas az első kurgáni inváziónak nevezte azt a mintegy 6000 évvel ezelőtti eseményt, melynek során az öreg Európa istennő-kultuszú társadalmait lerohanták. Ideig-óráig Európa népei küzdöttek ellene, de aztán megadásra kényszerültek. További példa az észak-amerikai nagy síkságok indiánjait 1870 körül ért kulturális sokk. Ők is megpróbáltak két évtizeden át folytatott küzdelemben kilábalni belőle, de végül elbuktak.
A mosolygós főzött béka ellenpéldáját a mi kultúránk szolgáltatja. Amikor belemásztunk a katlanba, a víznek még kifogástalan hőmérséklete volt, sem túl meleg, sem túl hideg. Meg tudná mondani valaki, hogy ez mikor történt? Senki?
Üres tekintetek.
Már egyszer ugyan elmondtam, de ismét megkérdezem, talán egy kicsit másképp. Mikor lettünk azzá, amik vagyunk? Hol és mikor jött létre az a bizonyos dolog, amit úgy nevezünk „a mi kultúránk“? Emlékezzetek az egypetéjű ikrekre, Keletre és Nyugatra. Hol? És mikor?
Természetesen a Közel-Keleten, mintegy tízezer évvel ezelőtt. Ez az a hely, ahol a mi különös, meghatározó jellegű mezőgazdaságunk megszületett, és belőlünk az lett amik vagyunk. Ez a mi kultúránk születési helye. Ez volta z a hely, ahol bemásztunk abba simogatóan kellemes langy vízbe, a Közel-Keleten, tízezer évvel ezelőtt.
Amint a víz a katlanban lassan melegszik, a béka nem érez semmi mást, csak kellemes meleget. Valóban, csak ennyit érez. Nagyon sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a víz veszélyesen forró legyen, amit történelmünk is jól szemléltet. E történelem első felének ötezer évében lényegében nem találkozunk sem a kín sem pedig a gyötrelem jeleivel. A korszak technológiai innovációi egy nyugalmas, családi-tűzhely központú falusi életet tettek lehetővé – nap szárította vályog, kemencében égetett cserépedények, szőtt ruhák, fazekas kerék és hasonló. Ám lassan és fokozatosan, ugyan még alig-alig érzékelhetően, de a nyomorúság kezdődő jelei már aprócska buborékok formájában gyülekeznek a fazék alján.
Vajon mi után kutassunk hát, mi a nyomorúság és kínjaink kezdődő jele? Tömeges öngyilkosságok? Forradalmak? Terrorizmus? Nem, semmiképpen. Ezek a dolgok sokkal később jönnek csak szóba, akkor, amikor a víz már forrásban van. Ötezer évvel ezelőtt még éppen csak melegedni kezdett. A népek felhúzták szemöldöküket és egymásra vigyorogva mondogatták: „Hát nem nagyszerű dolog?“.
Pontosabban kéne meghatározni, hogy milyen jelek utalnak a kínokra. Ehhez azonosítani kellene az üst alatti tüzet. Kezdettől fogva ott égett ez a láng, ötezer év elteltével is ugyanúgy égett, mint ahogyan ma is ég, változatlanul. Ez volt akkor és ez ma is a forradalmi fűtőszál. A lényegi elem. Ez sikerünk sine qua nonja – ha az a siker, amit ma értünk alatta.
Mond ki! Valaki mondja már meg, miről beszélek!
“Mezőgazdaság!” Ez az úr itt azt mondja a mezőgazdaság. Nem. Nem a mezőgazdaság, hanem egy bizonyos stílusú mezőgazdaság. Az a bizonyos stílusú mezőgazdaság, mely mindig is kultúránk alapjait képezte, tízezer éve mind a mai időkig. Csakis a mi kultúránk alapjait képezi és nem található meg semmilyen más kultúrában. A miénk. Ez tesz minket azzá, amik vagyunk. Könyörtelen minden más életformával szemben és makacsul eltökélt abban a szándékában, hogy a Föld felületének minden egyes négyzetméterét feláldozza az ember élelmiszertermelése oltárán. Én a totalitárius mezőgazdaság névvel illetem.
Az etológusok valamint az állatok viselkedését tanulmányozó diákok és több olyan filozófus, aki már foglakozott a témával, tudja, hogy földünkön, a tágabb értelemben vett életközösségben működik egy etikai szabály – minket kivéve ugyanis. Ez egy nagyon gyakorlatias etika – úgy is nevezhetnénk, hogy a darwini etika – mely védi és elősegíti a közösség biológiai diverzitását. Ez egy olyan etika, melyet ugyanúgy követnek a cápák, mint a juhok, a gyilkos méhek, és a lepkék. Úgy rendelkezik, hogy vetélkedhetsz képességeid legjava szerint, de nem üldözheted a vetélytársaidat, nem semmisítheted meg a táplálékukat, illetve nem tagadhatod meg, hogy táplálékhoz jussanak. Más szóval, vetélkedhetsz, de nem viselhetsz hadat. A totalitárius mezőgazdaság sérti ezen etika minden egyes pontját. Mi szabályosan vadászunk minden vetélytársunkra, megsemmisítjük táplálékukat, és teszünk róla, hogy táplálékhoz ne is jussanak. Ez a totalitárius mezőgazdaság valódi lényege és célja. A totalitárius mezőgazdaság alapvetően azt tételezi fel, hogy a Föld minden fellehető tápláléka a miénk és nem létezik semmiféle korlátozás abban a tekintetben, hogy mi az, amit kisajátíthatunk magunknak, avagy éppenséggel elzárhatunk másuk elől.
A totalitárius mezőgazdaság nem merő vétekből alakult ki a mi kultúránkban. Azért honosítottuk meg, mert a természeténél fogva sokkal termelékenyebb, mint egyéb más stílusú mezőgazdaság (és valóban létezik sok más egyéb). A totalitárius mezőgazdaság a legmagasabb szintű produktivitást képviseli, ahogy azt az amerikaiak mondogatni szeretik „to the max”. Ez egy olyan szintű produktivitást képvisel, melyet egyszerűen nem lehet túlszárnyalni.
Sok egyéb stílusú mezőgazdaság termel felesleget (nem mind, de jó néhány). Ám nem meglepő, hogy a totalitárius stílusú mezőgazdaság termeli a legnagyobb élelmiszerfelesleget. A mindenkori lehető legmagasabb szintű élelmiszerfelesleget. Egyszerűen nem lehet azt a rendszert felülmúlni, mely rendeltetésénél fogva a világ minden táplálékát emberi táplálékká alakítja át.
A totalitárius mezőgazdaság a katlan alatt égő tűz. A totalitárius mezőgazdaság az, ami minket tízezer év óta hevít.
A mi kultúránkban élő népek számára az élelem garantált megléte olyannyira természetes dolog, hogy gyakran nehezükre esik meglátni az összefüggést az élelmiszerek hozzáférhetősége és a népesség számának a növekedése között. Ezért szükségét látom egy képzeletbeli, laboratóriumi egerekkel elvégzett szemléltető kísérletet ismertetésének.
Képzelj el egy dinamikusan változtatható méretű ketrecet, melyet mozgatható oldalai révén bármely kívánság szerinti nagyságra be lehet állítani. Kezdjük a kísérletet azzal, hogy a ketrecbe helyezünk tíz egészséges egeret, mind hímeket mind pedig nőstényeket, majd bőséges élelemmel és vízzel látjuk el őket. Néhány napon belül – nagy biztonsággal kijelenthetem –legalább húsz egerünk lesz minek következtében megnöveljük az élelem és víz adagokat. Ha néhány héten át kitartóan növeljük a ketrecbe helyezett élelem mennyiséget, az egerek száma negyvenre, ötvenre majd hatvanra emelkedik, mígnem eléri majd a százat is. Ezen a ponton elhatározzuk, hogy megállítjuk az egérkolónia gyarapodását. Bizonyára rájöttetek, hogy nincs szükségünk piciny kondomokra sem pedig fogamzásgátló tablettákra, hogy elérjük célunkat. Egyszerűen csak meg kell állítani a ketrecbe helyezett élelem mennyiségének a növelését. Ez után minden nap csupán csak annyi élelmet adunk az egereknek, hogy száz egyed éppen megéljen belőle – semmi többet. Ez sokak szemében hihetetlennek tűnik, de bizony mondom, a stratégia jól működik. A kolónia nem növekszik tovább, egyedeinek a száma a holtpontra jut. Természetesen ez nem azonnal megy végbe, de viszonylag elég rövid idő alatt. Ha állandóan csak száz egérnek elegendő élelmet teszünk a ketrecbe, valahányszor csak elvégezzük a kísérletet, az egerek száma száz körül stabilizálódik. Nem azt mondom, hogy pontosan száz rágcsálónk lesz, hanem inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy megbízhatóan kilencven és száztíz között lesz a számuk és szinte soha nem lépi túl az alsó és felső határértékeket. Átlagosan számítva tehát, nap, mint nap, év-év után, de még évtizedek múlva is a ketrecben száz darab egér lesz.
Ha netán úgy döntenénk, hogy száz helyett inkább kétszáz egyedünk legyen a ketrecben, nem kell sem szerelmi bájitalt adnunk az egereknek, sem pedig erotikus egérfilmeket bemutatnunk nekik. Elég, ha csupán csak az élelem behelyezett mennyiségét a duplájára emeljük. Ha kétszáz egyed számára elégséges élelem van a ketrecben, bizonyos, hogy hamarosan kétszázra emelkedik a kolónia egyedeinek a száma. Ha háromszáz egér számára elégséges élelmet helyezünk el nap, mint nap, akkor háromszáz egerünk lesz. Ha négyszáz egérre szabottaz élelem, akkor hamarosan négyszáz egyedünk lesz. Ha ötszázra, akkor ötszáz lesz. És ez nem becslés, hanem bizonyosság.
Bizonyára világos számotokra, hogy ebben nincs semmi csupán csak az egerekre jellemző magatartás. Ez egyaránt működik tücskökkel, pisztrángokkal, borzokkal és papagájokkal. Viszont attól tartok, sokan berzenkednek az elgondolástól, hogy a listára az ember is rákerüljön. Mint gondolkodó egyéniségek, tudjuk önmagunk is szabályozni szaporodásunkat és a szkeptikusok szerint fajunk számbeli gyarapodása nem lehet kizárólagos függvénye az élelmiszer hozzáférhetőségének.
Szerencsére a dolog lényege, amire rá szeretnék mutatni, abban rejlik, hogy jelentős mennyiségű adat áll rendelkezésünkre a kérdés lényegi eldöntéséhez. Ténylegesen, hárommillió év adatai igazolják azt, hogy mi is ugyanolyan fogékonyak vagyunk az élelmiszer hozzáférhetőségére, mint bármely más faj. Az elmúlt tízezer év kivételével, az ember csak egy jelentéktelen tagja volt a világ ökológiai rendszerének. Képzeld csak el, hárommillió év alatt az emberi faj nem özönlötte el a Földet. Volt ugyan jelentéktelen számú növekedés, ám ez a kontinensről kontinensre történő migrációval hozható összefüggésbe. A Neolitikum kezdetén becslések szerint mintegy tízmillió ember élt. Képzeld, hárommillió év után!
Aztán hirtelen a dolgok változni kezdtek. A változás abban rejlett, hogy a világ egyik sarkában a mezőgazdaság egy olyan különös formája fejlődött ki, amely addig soha nem látott mennyiségű élelmet tudott megtermelni. Ennek következtében a világ eme sarkában az emberi szaporulat csupán csak háromezer év alatt megduplázódott. Aztán ismét megduplázódott, de ezúttal már kétezer év elteltével. Földtörténeti léptékkel mérve egy pillantásnyi idő alatt az emberiség létszáma tízmillióról ötvenmillióra ugrott, miközben becslések szerint mintegy nyolcvan százalékuk eme totalitárius stílusú mezőgazdaság gyakorlója volt: tagjai a Kelet vagy a Nyugat nevű kultúrának.
Az üstben a víz hőmérséklete lassacskán emelkedett és válság tünetei jelentkeztek.
Zsúfoltság lett. Gondolt csak meg. Az emberek hajlamosak a történelmet ciklikusan ismétlődő események elkerülhetetlen sorozatának tekinteni. De amit elmondtam, az még korábban sohasem történt meg. A hárommillió éve létező emberiség még ez idáig sehol sem kényszerült tolongani a zsúfoltság miatt. Ám most egyetlen kultúrában – a mi kultúránkban – mindenkinek meg kellett tanulnia mit jelent a zsúfoltság. A zsúfoltság mértéke növekedett, a túlművelt, túllegeltetett föld hozama egyre csökkent. Egyre több és több ember vetélkedett a fogyóban lévő forrásokért.
A víz egyre csak melegszik a béka körül és emlékezz, mi után kutatunk: a szenvedés, a nyomorúság, a meggyötörtség, azaz a válság tünetei után. Mi történik, a ha sok ember vetélkedik egyre kevesebbért? Ez nyilvánvaló. Minden iskolás tudja. Ha sok ember vetélkedik kevésért, akkor abból küzdelem lesz. Igaz nem véletlenszerűen kialakult küzdelmekről van szó. A város mészárosa nem a helyi pékkel vív csatát, és a város szabómesterei sem a város cipészeivel akarnak megküzdeni. Nem, hanem a város mészárosa, pékje, szabója és cipésze szövetkezik, hogy valamely más város mészárosával, pékjével, szabójával és cipészével küzdjön meg.
Nem kell az elhullott tetemek után kutatnunk ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, ezzel megkezdődött a háborúk korszaka, ami mind a mai napig folytatódik. Amit meg kell látnunk, az a háborút beindító gépezet. Nem olyan mechanikus gépekre gondolok itt, mint a harci szekér, a katapult vagy az ostromgép. Inkább politikai gépezetről van szó. A mészárosok, pékek, szabók és cipészek nem szerveződnek maguktól sereggé. Hadvezérek kellenek ehhez – királyok, hercegek, uralkodók.
A tárgyalt időszak folyamán, úgy ötezer évvel ezelőtt látjuk kialakulni az első államokat, melyek célja a fegyveres védelem és az agresszió. Ebben az időszakban jönnek létre az állandó hadseregek, mint az uralkodó hatalmi pallosai. Állandó hadsereg nélkül az uralkodó csak egy jelmezbe bújtatott bohóc. Ugye tudod te is. Ám egy állandó hadsereggel rendelkező király, akaratát ellenségeire erőltethette és bevésethette a nevét a történelembe – és tényleg, az egyetlen, ami ebből az időszakból fennmaradt az utókor számára, az a hódító királyok neve. Sem tudósok, sem filozófusok, sem történészek, sem pedig próféták nem ismertek, csak a hódítók. Ismételten fel kell hívnom a figyelmeteket arra, hogy itt nincs semmi visszatérő, úgymond ciklikus minta a folyamatban. Az emberiség egyetemes történelmében első alkalommal történt meg, hogy a fontos emberek a hadsereggel rendelkezők voltak.
Figyeld meg azt is, hogy senki sem gondolta, hogy a hadseregek megjelenése valami rossz dolog lenne – holotta ez a válság egyik jele. Inkább hitték jó dolognak. Meg voltak győződve, hogy a hadsereg egy fontos előrelépés. A víz éppen kellemesen meleggé vált és az égvilágon senki nem figyelt a képződő piciny buborékokra.
Ettől kezdve a mi kultúránkban a katonai igények kielégítése a technikai haladás fő ösztönzője lett. Nincs benne semmi rossz, ugye? A mi katonáinknak jobb páncélra van szükségük, jobb kardra, jobb harci szekérre, jobb nyilak és íjjak kellenek, jobb faltörő kos, jobb hajítógép, jobb tüzérség, jobb fegyverek, jobb tankok, jobb repülők, jobb bombák, rakéták és ideggáz is kell… ugye érted mire gondolok. Ebben az időszakban senki sem gondolta volna, hogy a hadviselés szolgálatába állított technológia valami rosszat képviselne. Azt hitték, ez egy előrelépés.
Mostantól kezdve a háborúk súlyossága és gyakorisága lesz a mosolygós béka körüli víz hőfokának a mértéke.
A tűz ott égett kultúránk üstje alatt és a népesség soron következő megduplázódására ezerhatszáz évet kellett várni. Időszámításunk előtt 1400-ban százmillió ember élt a Földön, kilencven százalékuk tartozott a mi kultúránkhoz, Kelethez vagy Nyugathoz. Hosszú idő után a Közel-kelet már nem volt elég nagy nekünk. A totalitárius mezőgazdaság északi és keleti irányban terjedt a mai Oroszország, India és Kína irányában, illetve északnyugati irányban Kis-Ázsia és Európa felé. Más stílusú mezőgazdaság volt használatban még akkor ezeken a területeken, ám innentől kezdve, ugye mondanom sem kell, a mi stílusú mezőgazdaságunk került használatba.
A víz melegszik, állandóan melegszik. A korábbi válság tünetei is mutatkoznak természetesen – miért is múltak volna el? Amint a víz melegszik, a tünetek drámai intenzitással növekednek. Háború? Az előző korok háborúi vacak kis események voltak csak eme új korszak háborúihoz képest. Ez a bronzkorszak! Igazi fegyverek, Istenemre! Igazi páncél! Hihetetlen birodalmi gazdagságon hizlalt hatalmas állandó hadseregek!
Nem öntetik bronzba és nem vésetik kőbe a szenvedés, az egyetlen, a háború dicsőségén kívül. Senki sem formál domborművet a Memphisz és Trója nyomornegyedeiben zajló életről. Senki sem ír leleplező történeteket Knósszosz és Mohenjo-Daro hivatali korrupcióiról. Senki sem készít dokumentumfilmet a rabszolga kereskedelemről. Mindezek ellenére világos bizonyítékunk van rá, hogy megjelent a kriminalitás, mint probléma, mint a válság egy biztos tünete.
Ahogy végignézek az arcokon, látom mennyire hidegen hagy benneteket ez a hír. Kriminalitás? Hisz a kriminalitás tudvalevően általános jelenség az emberi társadalomban, nemde bár? Nem, egyáltalán nem az. A neveletlenség, az igen. Kellemetlenkedő viselkedés, bomlasztó magatartás, igen. Az emberrel mindig megeshet, hogy beleszeret egy rossz partnerbe vagy elveszti a türelmét, vagy bután, kapzsin viselkedik és bosszúvágy fűti. A kriminalitás valami egészen más, és ezt mi pontosan tudjuk. Amit mi a kriminalitás fogalma alatt értünk, nem létezik a törzsi kultúrákban, de ez nem azért van így mert ők kedvesebb emberek, mint mi, hanem azért mert másképp szerveződött az életük. És, ezen a ponton érdemes egy kicsit elidőzni.
Ha valaki állandóan ingerel, mondjuk azzal, hogy örökösen a szavadba vág, az még nem bűntény. Nem hívhatod ki a rendőrséget, hogy tartóztassák őt le emiatt, sem elítélni nem fogja őt senki és börtönbe sem kerül, egyszerűen azért, mert valakinek a szavába vágni nem kriminalitás. Ezt a dolgot valami úton-módon magadnak kell elrendezni. Ha viszont ugyanez a személy a birtokodra sétál és nem hajlandó távozni, az már birtokháborításnak minősül és kérheted a rendőrség közbenjárását, lehet le is tartóztatják, vagy elítélhetik esetleg akár börtönbe is kerülhet. Más szóval, a bűntény olyan cselekmény mellyel érdemben foglakozhat az állami apparátus, míg a kellemetlen magatartással nem. Az a bűntény, amit az állam annak minősít. A birtokháborítás bűntény, de valaki szavába vágni, nem az, aminek következtében két teljesen különböző módon kell kezelnünk őket. Ez teljesen idegen a törzsi kultúrában élő emberek számára. Bármi legyen is a probléma, maguk intézik el, úgy, ahogy általában is, a mások szavába vágót kezelik. Államhatalmi eszközöket nem tudnak alkalmazni, mert egyszerűen nincs nekik olyan, államuk sincs. A törzsi kultúrában nem létezik az emberi viselkedés kriminalitás elnevezésű kategóriája.
Ismételten felhívom a figyelmeteket arra, hogy a bűntény vonatkozásában sincs semmiféle ciklikusan visszatérő motívum, ha az emberiség történetét vizsgáljuk. A történelemben az emberek most először voltak kénytelenek foglakozni a kriminalitással. Figyeld meg, hogy a kriminalitás az írásosság hajnalán jelent meg. Ennek következtében attól a pillanattól kezdve, hogy az emberek írni tudtak, törvényeket jegyeztek le. Ez azért van így, mert az írás lehetővé tett számukra olyasmit, amivel ez idáig még nem volt dolguk. Ugyanis az írásnak köszönhetően pontosan meg lehetett határozni azt a fajta magatartást, mely megkövetelte az állam közbelépését, amely büntetést vont maga után, és amit el kellett fojtani.
Innentől kezdve a kriminalitást meg lehetett bélyegezni, mint kultúránk egyfajta társadalmi „problémája”. Mint ahogyan a háborúk, úgy a kriminalitás sorsa is az lett, hogy állandó kísérőnkké szegődjön, úgy keleten, mint nyugaton mind a mai napig. Innentől kezdve a háború mellett a kriminalitás lesz a kín és a gyötrelem azon második jele, mellyel meg lehet határozni a mosolygós békánkat körülvevő víz hőmérsékletét.
A tűz égett kultúránk üstje alatt és ezúttal elég volt ezernégyszáz év ahhoz, hogy a Föld lakosainak a száma megduplázódjon. Az első évezred kezdetén kétszázmillió ember élt a Földön, melynek kilencvenöt százaléka tartozott a mi kultúránkhoz, értsd ez alatt Keletet és Nyugatot.
Ez a politikai és katonai kalandozások korszaka. Hamurabi lett Mezopotámia leghíresebb törvényhozója. Az egyiptomi III. Szeszósztrisz megszállta Palesztinát és Szíriát. Az asszír I. Tiglath Pilézer a Mediterránig terjesztette ki hatalmát. Az egyiptomi Sheshonk fáraó lerohanta Palesztinát. III. Tiglath Pilézer meghódította Szíriát, Palesztinát, Izraelt és Babilont. Második Nabukodonozor király elfoglalta Jeruzsálemet és Türoszt. Nagy Kürosz (Cyrus) perzsa uralkodó kiterjesztette hatalmát az egész civilizált nyugatra majd két évszázaddal később Nagy Sándor rendelkezett ugyanakkorra világbirodalom felett.
Ugyanakkor ez volt a polgári lázadások és merényletek érája is. Shalmaneser asszíriai király uralkodása forradalomba fulladt. Az athéni uralom elleni calcidesi (Chalcidice) lázadással vette kezdetét a húsz évig tartó peloponnészoszi háború. Csupán csak néhány évvel később Mytilénében, Leszbosz szigetén tört ki lázadás. A spártaiak, achájok és árkádiaiak szerveztek felkelést a Makedónok ellen. Az Egyiptomban kitört felkelés miatt III. Ptolemaiosz feladni kényszerült szíriai katonai kalandját és gyorsan hazatért. Makedóniai Philip merénylet áldozata lett, hasonlóan, mint III. Dárius perzsa uralkodó, Seleucus III. Soter, a karthágói fővezér Haszdrubál, a szociális reformokat sürgető Tibériusz Sempronius Gracchus, a seleucidok királya VIII. Antiochus, Wong Mong kínai uralkodó valamint Klaudiusz és Domitianus római császárok is.
Ám a válság jelei ebben a korszakban nem csak a felsorolt jelenségekre korlátozódtak. Pénzhamisítás, devalváció, katasztrofális infláció – mindezek a piszkos trükkök rendszeresen jelentkeztek. Az éhínség a civilizált világ elválaszthatatlan jellemvonása lett, ugyanúgy, mint a pestis, mely szimptomatikus velejárója a túlzsúfoltságnak, az elégtelen higiéniai körülményeknek. I.e. 429-ben Athén kétharmada esett a pestis áldozatául. Mind Kína, mind pedig Európa bölcsei azt tanácsolták az embereknek, hogy kisebb családot alapítsanak.
A rabszolgaság óriási nemzetközi üzlet lett, mely természetesen mind a mai napig fennmaradt. Hozzávetőlegesen az ötödik század közepére Athénban minden harmadik vagy negyedik ember rabszolga volt. Amikor Karthágó i.e. 146-ban elesett Rómával vívott küzdelmében, ötvenezer túlélő lett rabszolgának eladva. I.e. 132-ben mintegy hetvenezer római rabszolga lázadt fel. Miután a lázadást leverték, húszezret feszítettek keresztre, ám ezzel még távolról sem lett vége Róma problémája a rabszolgákkal.
A kínok és gyötrelmek újabb jelei mutatkoztak ebben a korszakban, melyek a mai este témájára vonatkozólag sokkal lényegesebbek. Az emberek a történelem folyamán először kezdték sejteni, hogy itt valami alapvetően rosszul működik. Az emberek a történelem folyamán most először éreztek ürességet, most először kezdték észrevenni, hogy az életüknek alig van értelme és azon tűnődtek, hogy valóban csak ennyit érne az egész, amikor pedig valamivel több is megilletné őket. A történelemben most először kezdtek az emberek azokra a vallástanítókra figyelni, akik üdvözülést hirdettek.
Szinte lehetetlen túlhangsúlyozni az üdvözülés gondolatának újdonságát. Az ugyan igaz, hogy a vallás évezredeken keresztül kultúránk kísérője volt, ám ez idáig nem a jelen értelemben vett üdvözülésről szólt illetve nem arról a fajta üdvözülésről szólt, amit e korszakban kezdtek érteni alatta. Korábban az istenek a konyha és a termés, a bánya és a homály, a házdísze és a pásztorok talizmánjai voltak, akik szükség esetén szerencsét hozó varázslatokkal közbe is avatkozhattak. A korábbi vallások államvallások voltak, a szuverenitás és a kormányzás szerves alkotóelemei (ez megnyilvánul a korábbi templomok felépítéséből, melyeket királyi ceremóniák színhelyéül terveztek és nem a köz nyilvános áhítatainak).
Ebből a korszakból származik a judaizmus, a brahmanizmus, a hinduizmus, a sintoizmus és a buddhizmus is, mely vallások pedig mindezek előtt nem léteztek. Hatezer év totalitárius mezőgazdasági termelés és civilizációépítés után hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra – úgy Keleten, mint Napnyugaton – az emberek azon kezdtek tépelődni, hogy vajon van-e értelme az életüknek. Az űrt, mely egyre inkább kitöltötte lényüket, sem a gazdasági siker, sem pedig a polgári megbecsülés nem tudta betölteni és hova-tovább hittek az elképzelésben, miszerint valami alapvetően és örökletesen hibás.
A tűz égett kultúránk üstje alatt és az emberiség megduplázódása ezerkétszáz évig tartott. Négyszázmillió ember élt a földön, kilencvennyolc százalékuk tartozott Kelet és Nyugat kultúrájához. Háborúk, járványok, éhínség, politikai korrupció, zavargások, kriminalitás és a gazdasági instabilitás kultúránk szoros hozzátartozóivá váltak és ez így is maradt mind a mai napig. Az üdvözülést hirdető vallások kezdetben még ugyan évszázadokra elsáncolhatták magukat Keleten, miközben a Nyugat nagy birodalma még talizmán isteneinek hódolt, kezdve a sort Aeolusztól (a szélistenek királya) egészen Zephyruszig (a nyugati szél istene) bezárólag. Mindazonáltal a birodalom köznépe, a rabszolgák, a meghódoltak, a parasztok és rabságban sínylődők készen álltak, amikor a Nyugat első üdvözülést hirdető vallása a küszöbükhöz ért. Számukra nem volt nehéz elhinni, hogy az ember örökletesen romlott és bűnös teremtés, megváltásra szorul, hogy elkerülje az örök kárhozatot. Égtek a vágytól, hogy megvethessék a világot, és hogy egy boldog síron túli életről álmodhassanak, amelyben a világ szegényei és az alázatosai lesznek a kevélyek és a hatalmasok fölé magasztalva.
A tűz rendületlenül égett kultúránk üstje alatt ám mostantól kezdve hozzáférhető vált mindenhol az üdvözülést hirdető vallások valamelyike, mely értelmezni tudta és utat mutatott azon elkerülhetetlen és kényszerű kellemetlenség kapcsán, hogy valaki még életben van. A hit hű követői hajlamosak az üdvözülést hirdető vallások különbségeire összpontosítani, ám én a megegyező jellemvonásokat szeretném összefoglalni: Az emberi természet olyan amilyen és semminemű erőfeszítéssel ezen változtatni nem lehet; nincs hatalmadban megmenteni embertársaidat, barátaidat, szüleidet, gyermekeidet vagy házastársadat, mert csak egyetlen személy létezik, aki téged megmenthetd, az pedig te magad vagy. Senki sem menthet meg téged, ha ezt te magad nem teszed. Az egész világot leteheted valaki elé és amazok az egész világot letehetik a te lábaid elé, ám mindez mégsem vezet semmihez, mert legyen az a buddhizmus, hinduizmus, judaizmus, kereszténység vagy az iszlám, csakis az számít, hogy senki sem üdvözíthet, csak te magad, senkit sem üdvözíthetsz csak te magadat. Az üdvözülés természetesen egy csodálatos dolog, amelyben életed során részesülhetsz, és ezt megosztanod nem kell senkivel, hiszen az oszthatatlan.
A vallások elmagyarázzák, hogy ha elmulasztod az üdvözülést, akkor végzetes hibát követsz el attól függetlenül, hogy másoknak ez sikerült-e avagy sem. Más szempontból, ha viszont üdvözülsz, akkor teljes a sikered, ismét teljesen függetlenül attól, hogy másoknak ez sikerült-e avagy sem. Végül pedig e vallások szerint, ha meg vagy mentve, akkor a szó szoros értelmében semmi más ezen az egy világon nem számít többé. Csak üdvözülésed számít. Semmi egyéb, az én üdvözülésem sem számít (önmagamon kívül persze).
Ez egy teljesen új elképzelés volt arról, ami fontos ezen a világon. Felejtsd el a forrásban lévő vizet, felejtsd a fájdalmat. Semmi sem számít csak te és a te üdvözülésed.
Ez egy jó kis elképzelés volt, ám kultúránk üstje alatt a tűz továbbra is égett és az emberek számszerű megduplázódása ötszáz év allat ment végbe. Ezen időszak végére nyolcszázmillió ember élt a földön, kilencvenkilenc százalékuk tartozott Nyugat vagy Kelet kultúrájához. A bubópestis, a tatárjárás és az inkvizíció korszaka. Az első ismert bolondokháza és az első adósok börtöne Londonban nyílt meg. Franciaországban a földművesek lázadnak fel 1251-ben majd 1358-ban. Flandriában a szövőmunkások kelnek fel 1280-ban. Az 1381-es esztendőben Wat Tyler rebelliója nyomán Anglia teljes anarchiába zuhan, amikor is a kétkezi munkásság egyesülve azt követeli, hogy szűnjék meg a kizsákmányolás minden formája. 1428-ban a pestistől és az éhínségtől meggyötört Japánban kel fel az egyszerű dolgozó nép, majd 1461-ben ismét ugyanott. Az orosz jobbágyok 1671-ben majd 1672-ben is lázadnak. A cseh jobbágyok nyolc évvel később teszik ugyanazt. A fekete halál pusztítása a tizennegyedik század közepére éri el Európát és rendszeresen visszatér az elkövetkező évszázadokban, hogy minden egyes alkalommal tízezrek essenek áldozatául. A tizenhetedik században két év leforgása alatt csupán csak Észak-Itáliában egymillió embert pusztít el. Az elviselt szenvedések miatt a zsidók jól jönnek bűnbaknak. Franciaország 1252-ben megpróbálja kitoloncolni őket majd megkülönböztető jelzés viselésére kötelezi a zsidókat, megfosztja őket vagyonuktól és később ismételten megpróbálja elűzni őket. Britannia 1290-ben és 1306-ban is megkísérli kiűzni a zsidókat. Köln 1414-ben próbálkozik hasonló eljárással. Bárhol és bármikor jelenik meg a fekete halál, ezreket akasztanak fel és juttatnak élve máglyára terjesztése vádjával. Kasztília 1492-ben próbálja meg elűzni a zsidókat, Lisszabonban ezreket mészárolnak le, 1506-ban. III Pál pápa Rómában fallal kerítteti el őket, így létrejön az első gettó. A korszak agóniája jut kifejezésre, egy önostorozó mozgalom megszületésében, melyet olyan elképzelés táplál, miszerint Isten nem lenne megkísértve számunkra szóló különleges büntetések kitalálásával (pestis, éhínség, háborúk és a többi) ha mi megelőznénk őt és önmagunkon alkalmaznánk különleges büntetéseket. 1374-ben Aachenben (Aix-la-Chapelle) egy olyan különös táncőrület veszi kezdetét, amely őrjöngő tömegekkel tölti meg Európa utcáit az elkövetkezendő évtizedekben. Milliók halnak meg az 1232-es Japán éhínség alatt, 1258-ban Németországban és Itáliában, 1294-ben és 1555-ben Angliában, 1315-ben egész Nyugat-Európában, Lisszabonban 1569-ben, 1591-ben ismét Itáliában, 1596-ban Ausztriában, 1603-ban Oroszországban, 1650-ben Dániában, 1669-ben Bengáliban, 1674-ben Japánban. Európában megjelenik a szifilisz és tífusz. Az aranyrozs gombafertőzése okozta ételmérgezés népbetegséggé válik Németországban, mely ezreket öl meg. Egy különös és ismeretlen izzadásos betegség pusztít Angliában, mely ezrével szedi áldozatait. További ezrek esnek a himlő, a tífusz és a diftéria áldozataivá. Az inkvizítorok új technikát fejlesztenek ki az eretnekség és a varázslatok elleni küzdelemhez, ami úgy működött, hogy addig kínozták a gyanúsítottakat, amíg azok másokat is el nem árultak, majd emezeket kínozták mindaddig, amíg meg nem nevezték a társaikat és ez így ment a végtelenségig. A rabszolga kereskedelem virágkorát éli, amikor is millióra szállítják az afrikaiakat az Új Világba. Már meg sem említem a háborúkat, politikai korrupciót, a kriminalitást, mely töretlenül új csúcsokat ér el minden vonatkozásban. Nem lehet vitatkozni Thomas Hobbes 1651-es megállapításával, miszerint az ember élete „magányos, szegény, trágár, kegyetlen és rövid”. Néhány évvel később Blaise Pascal megjegyzi, hogy „Minden ember természetéből kifolyólag utálja a másikat”. A korszak évtizedes gazdasági káoszokkal zárul mely felkelésekkel, éhínségekkel és járványokkal súlyosbított.
A kereszténység válik az első globális üdvözítő vallássá, eléri a Távol-Keletet és az Új- Világot is. Ugyanazon időben azonban szétforgácsolódik. Az első letörött darab ellen kemény a küzdelem, de utána a bomlás általános jelenséggé válik.
Kérlek, félre ne értsetek ezen a ponton. Nem az emberi nem gonoszságának bizonyítékait gyűjtöm én itt. Ezek csupán csak a túlzsúfoltság jelei. Jelei egy olyan áldatlan állapotnak, amikor túl sok ember túl kevés erőforrásért vetélkedik, rothadó ételt fogyaszt, romlott vízzel csillapítja szomját, látja családját éhezni és tanúja, amint szeretteit elviszi a pestis.
Miközben a tűz egyre csak égett kultúránk üstje alatt, a Föld lakosainak a száma kétszáz év alatt duplázódott meg. Ezerötszázmillió ember élt a Földön, közülük alig félszázaléknyian nem tartoztak csak Kelet vagy Nyugat kultúrájához. Ez egy olyan periódus, amelyben vallási próféták legújabban azzal vonzzák követőiket, hogy megjósolják a világ végét; amelyben az ópiumkereskedelem az egyik legnagyobb nemzetközi üzletággá növi ki magát és amely a Kelet-Indiai Társaság támogatását valamint hadihajók védelmét élvezi; amelyben Ausztráliát, Új Guineát, Indiát, Indokínát és Afrikát a legnagyobb európai hatalmak gyarmatosítják; amelyben az Európaiak által behurcolt járványok (kanyaró, pellagra, szamárköhögés, himlő, kolera) bennszülött népek millióit törli ki a föld felszínéről. További milliókat zárnak rezervátumokba vagy egyszerűen csak legyilkolnak, hogy helyet teremtsenek a fehérek terjeszkedésének.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak a bennszülött népek szenvedtek. Egyedül a tizennyolcadik században hatvanmillió európai halt meg himlőben. További tízmillió a kolerajárványok áldozatainak a száma. Legalább tíz perces felsorolást igényelne annak a részletezése, hogy milyen fatális következményei voltak az ebben a korszakban pusztító betegségek tucatjainak, mint a pestis, sárgaláz, tífusz, skarlát, influenza. És ha valaki kételkedne a mezőgazdaság és az éhínség közti szoros kapcsolatban, elég, ha szemügyre veszi a korszak feljegyzéseit: rossz termés majd éhínség, rossz termés majd éhínség és ismét csak rossz termés majd éhínség, újra és újra szerte az egész világon. A számok megdöbbentőek. Tízmillió hal éhen Bengáliában 1769-ben. Kétmillió Írországban és Oroszországban 1845 és 1846 között. Hozzávetőlegesen ötvenmillió éhhalál Kínában és Indiában 1876 és 1879 között. Közben Franciaországban, Németországban, Itáliában, Britanniában, Japánban és a világ más részein tízezrével és százezrével hullottak az emberek hasonló éhínségek nyomán melyek száma olyan magas, hogy szinte lehetetlen azok részletes felsorolása.
Amint a városok lakosainak a száma nőttön-nőtt és egyre zsúfoltabb lett, az emberi kínok olyan magaslatokat értek el, melyek korábbi korszakokban elképzelhetetlenek voltak. A százmilliót is sokszorosan meghaladja azok száma, akik minden képzeletet felülmúlóan szennyes nyomornegyedekben, fertőzött ivóvízen kényszerültek tengetni életüket, ahol a patkányok által terjesztett járványok könnyű prédára számíthattak, ahol nem létezett semminemű oktatás és semmi sem adott reményt a bizakodáshoz. A kriminalitás úgy virult, mint soha korábban. Nyilvános megcsonkítással, megégetéssel vagy megkorbácsolással büntették az elkövetőket. A bebörtönzés, mint alternatív büntetés csak később, a korszak vége felé terjedt el. Az elmebaj szintén virult, mint soha annak előtte. Senki sem tudta mi legyen a sok zavarodottal, őrülttel és bolonddal. Jobb híján a közönséges bűnözőkkel együtt verték láncra őket, megkorbácsolva, majd elfeledve.
Rogyadozó lábakon álló instabil gazdaság. A krízisek következményei sokkal drámaiabbak, mint valaha. Franciaországban egy három évig tartó gazdasági káosz vezetett a Nagy Francia Forradalomhoz 1789-ben, és amely négyszázezer megégetett, agyonlőtt, megfojtott és lefejezett áldozatot követelt. A piac rendszeresen ismétlődő összeomlásai nyomán bekövetkezett depresszió százezreket tett földönfutóvá és milliókat sújtott éhínséggel.
A korszak szüleménye az ipari forradalom, a tömegeknek nem hozott sem boldogulást sem pedig enyhülést, hanem inkább csak elképesztően szívtelen kizsákmányolást rótt a nyakukba. Nők és gyerekek tíz, tizenkét órás műszakokban voltak kénytelenek robotolni éhkoppbérért a gyárakban, bányákban, mosodákban. Nem nehéz a megtörtént atrocitások bizonyítékait fellelni, ha éppenséggel valaki még nem hallott volna róluk. Franciaországban 1787-ben tizenhat órát dolgoztak a munkások és bérük hatvan százalékát alig több mint puszta kenyérből és vízből álló élelemre kényszerültek kiadni. A brit parlament csak tizenkilencedik század közepén korlátozta a gyermekek munkaidejét tíz órára. A reményüket vesztett, kisemmizett emberek hajlottak a zendülésre és a kormányok mindenhol egységesen szisztematikus elnyomással, brutalitással és erőszakkal választok. Általános felkelések, parasztfelkelések, gyarmati felkelések, rabszolgafelkelések, munkásforradalmak százával, szinte képtelenség felsorolni őket. Keleten és Nyugaton, az egypetéjű ikrek berkeiben ugyanaz a nóta járta, a forradalmak időszaka. Tízmilliók lettek az áldozatai.
Általánossá és megszokottá vált a viszony új formája, a lázadás és elnyomás kormányzók és kormányzottak között. Ugye értitek, a válság újabb jellemvonása ebben a korszakban.
A farkast és a vadkant szándékosan irtották ki Európa erdeiből. Az Izland közelében fekvő Edley szigeteken hajtóvadászatot rendeztek az ott akkoriban honos acélcsőrű pingvinre tollai miatt és 1844-re ez lett az első pusztán kereskedelmi célok miatt kiirtott állatfaj. Észak-Amerikában a vasút építésének előmozdítása érdekében, az ellenséges bennszülött népeket kellett elűzni, amit úgy értek el, hogy aláásták élelmezésük alapjait. Profi vadászok szisztematikus irtó hadjáratot rendeztek a bölénycsordák ellen. Voltak évek, hogy akár hárommillió bölényt is elejtettek, mígnem 1893-ban számuk mindössze ezer darabra csökkent.
Ebben a korszakban az emberek már nem azért indultak csatába, hogy vallási meggyőződésüket védelmezzék. Továbbra is volt hitük és ragaszkodtak hozzá, ám azon teológiai értekezések melyek valaha halálosan fontosnak látszottak (lásd keresztes hadjáratok), hirtelen eltörpültek az anyagi szükségletek diktátumai mellett. A vallási vigasz továbbra is fontos volt, ám előtérbe kerültek olyan dolgok, mint a biztos munkahelyek, igazságos bérek, tisztességes megélhetés, megfelelő munkakörülmények, szabad elnyomás nélküli élet, a szociális és gazdasági boldogulás reménye és más egyéb hasonló követelmény.
Úgy gondolom nem csak a fantázia szüleménye az elképzelés, miszerint korábban a vallásba vetett hit ebben a korszakban forradalmi elképzelések és politikai reformokban tetézett. A túlvilági mennyei, tejben-mézben folyó Kánaán ígérete, már nem volt elég az üst evilági nyomora enyhítésére. 1843-ban Marx Károly egyenesen a népek ópiumának titulálta a vallást. Másfél évszázad távlatából tekintve is világos, hogy a vallás tényszerűen sem volt elég hatásos narkotikum már.
A tűz rendületlenül égett kultúránk üstje alatt és az emberiség számának következő megduplázódása ezúttal hatvan évig tartott – igen, hatvan év. Hárommilliárd ember élt a földön, és alig kéttizednyi százalékuk nem tartozott Kelet vagy Nyugat nevű ikertestvérek valamelyikéhez.
Mit is mondhatnék az ebben a korszakban már javában gőzölgő vízről? Forrásban van, úgy gondoljátok? Az 1929-es nagy gazdasági csőd úgy tűnik ennek a jele, nemde? A két kataklizmához vezető világháború szintén a válság elégséges indikációja. Állj fel és figyeld az űrből, úgy néhány ezer mérföld távlatból amint a csatákban hatvanötmilliót lemészárolnak vagy darabokra szaggatnak a bombatámadások, miközben más százmillió szerencsésnek érzi magát hogy vakon, megcsonkítva vagy bénán, de megmenekült. Annyi emberről beszélek, amennyi a klasszikus görög világban, az úgynevezett Aranykorban élt. Számszerűen annyi emberről beszélek, amennyi áldozata ma egy Berlinre, Párizsra, Rómára, Londonra, New York Cityre, Tokióra vagy Hong Kong-ra mért hidrogénbomba csapásnak lenne.
Hölgyeim és uraim úgy gondolom, hogy a béka forr.
A föld lakosai számának megduplázódása ezúttal csupán csak 36 évig tartott, és ezzel eljutottunk a mai napig, amikor is hatmilliárd emberrel kell megosztanunk ezt a bolygót, közülük csupán csak néhány elszórt millió nem tartozik Kelet és Nyugat nevü ikertestvérek kultúrájához.
Korszakonként bővítettük a válság kórusba foglalt tüneteit. Először jöttek a háborúk, a háború, mint szociális kellék, a háború, mint az élet egyik formája. Kétezer éven át a háborúk kizárólagos hangja hallatszott ki a kórusból. Később a kriminalitás társult a szólamhoz, a kriminalitás, mint szociális kellék, mint az élet egyik lehetséges módja. Aztán jött a korrupció, a korrupció, mint szociális kellék, mint az élet egyik lehetséges formája. Aztán a hangokhoz társult a rabszolgaság, a rabszolgaság, mint a világkereskedelem fontos eleme, mint szociális kellék. Ezt azonnal követte a felkelés és lázadás. Polgárok és rabszolgák így engedték szabadjára visszafojtott haragjukat és így könnyítettek elszenvedett fájdalmaikon. Majd később, amint a népesség növekedett, az éhínség és a pestis került be a kánonba és hangjuk kultúránkban mindenhová elhallatszott. Hatalmas tömegek munkájának könyörtelen kizsákmányolása kezdődött. A világpiacon a kábítószer kereskedelem társult a rabszolga kereskedelem mellé. A munkásosztály, az úgynevezett veszélyes osztály, állandó lázadások közepette nőtt fel. Összeomlott az egész világgazdasági élet. Globális hatalmak törtek világuralomra és népirtást végeztek.
És így érkeztünk el a jelenbe, 1960-tól a jelenbe.
Milyen hangon szól a mi válságunk ebben a kórusban most? Évtizedek óta forr a béka körül a víz. Sejtjei először egyesével, majd ezrével, majd még később millió szám halnak el, mígnem számuk annyira meg nem fogyatkozik, hogy az élet további fenntartása lehetetlenné válik.
Mire figyeljünk tehát? Megnevezek valamit és ti megmondjátok, hogy eltaláltam-e. Elkészültem kimondani… kulturális csőd. Erről kántálunk ma a válság kórusában – na, nem a meglévő szereplők helyett, hanem ráadásul, azokon felül. Ez a mi mai egyedüli hozzájárulásunk a mi kultúránk bömböléséhez. A történelem során először búslakodunk és siránkozunk minden általunk megértettnek hitt, ismert dolog összeomlása felett, azon struktúrák összeomlása, melyre minden fel lett építve kultúránk születésétől kezdve mind a mai napig.
A béka döglött és el sem tudjuk képzelni, mit jelent ez, mi a jelentősége a számunkra, a gyermekeink számára. Meg vagyunk rettenve.
Jól mondom? Csak gondolkozz. Ha nincs igazam, akkor itt tényleg nincs mit mondanom tovább. Ám ha úgy gondolod, van igazság az elhangzottakban, gyere vissza holnap este is, és én folytatom tovább.
(Folytatás remélem hamarosan…. Sztefanó)
„Minden idők legnagyobb katasztrófája” – hívja fel e sokatmondó címmel a figyelmet a mai napisajtó. Hallottad? A görög tűzpokol pedig gyújtogatók műve. Kizárólag! Busás jutalmat tűztek ki a nyomravezetőknek. Sőt, azt is tudjuk hogyan tették, mármint a tettesek. Egy macskát öntöttek le benzinnel, majd szőrét meggyújtva szélnek eresztették az erdőben. Néhány hete Dél-Itáliában jártak el ugyanígy a telek spekulánsok, előtte Spanyolországban meg Portugáliában, Törökországban meg Kaliforniában és egy évszakkal előtte a déli féltekén, Ausztráliában is. Na, nem megmondtam? Ez mostanában így van minden alkalommal, amikor a lángtengerrel szemben a civilizáció felvonultatott technikája kapitulál. Érdekes, hogy igazi gyújtogatókat még sohasem sikerült elkapni. Még kevésbé tudtak bárki ellen vádat emelni (néhány ártalmatlan szélhámoson kívül), elmarasztaló bírósagi ítélet meg aztán végképp nem született sehol (szóljon már be valaki, ha mégis van ilyen).
Kit, vagy mit is kellene elkapni, meghurcoltatni, bebörtönözni, meglincselni, karóba húzni és kivégeztetni? Egynéhány hanyagságból eldobott cigarettacsikket, vagy azt, aki eldobta? Esetleg az erdőszélen évek óta csendesen heverő pálinkásüveget, avagy a hajnali harmatcseppet, mely nagyítóként szolgált a kelő nap sugarainak? Az idén tavasszal az én kertemet is „felgyújtották”. Néhány nappal előtte szórtam ki egy jó réteg faháncsot a bokrok tövébe, aztán a rendhagyó korai kánikulát heves szaharai eredetű délnyugati szél súlyosbította. A szomszédok lármáztak fel, hogy ég a kert. Locsolótömlővel sikerült gyorsan úgy elojtotta, hogy csak egy tő aranyeső esett a lángok martalékául. Amikor a kárt mustrálgattam megtaláltam a tettes cigarettacsikk maradványát is, melyet nagy valószínűséggel egy arra járó dobhatott el, gondtalanságból. Máskor is megtette már biztosan, az ebadta, de következmények nélkül. A csikk általában az aszfalton landolt. De, most a heves, száraz szél, nemcsak továbbrepítette, hanem lehullva újraszította, izzította a parazsat, mindaddig, amíg be nem lobbant a fenyőgyantás háncs.
Szerény megítélésem szerint Görögországban a helyzet sokszorosan súlyosabb, mint az idei, kánikulát idéző tavasz és a száraz koranyár idehaza volt. A földközi-tengeri országból a szó legszorosabb értelmében elpárolgott minden életet adó nedű. A forró passzátszelek még a talaj legmélyebb rétegeiben megbúvó nedvességet is szabályosan kiszippantották. Olyan az egész vidék, mint a pirítós kenyér. A hőmérséklet hetek óta inkább a negyven, mint a harminc fok körül mozog. Ilyen körülmények között minden józaneszű ember tudja, hogy nem kell sok egy bozóttűz belobbanásához. Még akkor sem, ha éppenséggel mindenki önkéntesen lemondana a bagózásról, a csikkhajigálásról, a grillezésről, egyéb tábortűzrakásról és hirtelen mindenki a szívén viselné az erdők sorsát (nahát, van ilyen?).
Lehet, végre mégis rájövünk, hogy valóban megkezdődött. Hogy mi az, ami megkezdődött? Na, nem a telek spekulánsok jól szervezett hadjárata az állam ellen. Hidd el, hogy az érintett köröknek sokkal jobb módszereik is vannak a gyújtogatásnál, mármint ha ilyen-olyan ok miatt meg akarnak szerezni egy bármekkora telket. Had nem mondjam ki egyenesen is az érintett csoportok közismert neveit. Már így is vasvillára hánynának a bagósok. Szóval, én az éghajlatváltozásra gondoltam. Ez az, ami látványosan is megkezdődött. Előre megjósolt forgatókönyv szerint folynak a dolgok (mit is mondanak a klímamodellek erre a délkelet európai területre, meg a Kárpát-medencére, hogy elsztyeppésedik?). A 2007-es évre talán úgy fognak szerencsétlen unokáink emlékezni, mint a mérföldkőre, amikor az egész mizéria kézzelfoghatóan is elkezdődött. „… és a huszonegyedik század első évtizedének második felére, úgy 2007 körül világossá vált, hogy a Föld évezredek óta viszonylag stabil éghajlata feltartóztathatatlanul mozdult el egy új melegebb holtpont felé…”.
Nézz csak körül itthon, Európában és a világban. Ha meleg van, akkor egyenesen a Nevada sivatagban érzed magad, ha zivatareső, akkor nem holmi jól ismert nyári zivatar, hanem a monszun szabadul a nyakunkba, ha meg fúj, akkor meg mintha a hurrikánok bontogatnák a háztetőket, hogy ne is említsem az öklömnyi jeget ha hull. A politikusok még kínosan mosolyognak, mint az a légikisasszony, aki kijövet a pilótafülkéből már tudja, hogy nagy baj van, de még hátra kell tipegnie a mentőmellényért és a sorok között evickélve görcsösen, szélesre húzott szájjal torz vigyort küld a mit sem sejtő utasoknak: „Mindjárt kezdjük osztani az ebédet…” Jó étvágyat.
Az idei szabadságszezon rendhagyó volt abban a tekintetben, hogy az úti célok szinte csak az utolsó pillanatban dőltek el. Az sem volt biztos, megyünk-e az idén egyáltalán valamerre, had ne soroljam miért. Utólag nézve mégis jó lett minden. Szép, de unalmas „all inclusive“ tengerparti henyélés helyett az idén ismét aktív, gyaloglós városnézést sikeredett összehozni, nem is egyet, hanem mindjárt kettőt is. Az egri kiruccanásról, bár nem minden részletére kiterjedően, de már beszámoltam. Onnan hazaérkezve keményen fogadkoztam, hogy „soha többet Budapestre, meg hogy soha többet az M1-esre”. Azért kíváncsi vagyok, vajon meddig tart a nem túl komolynak szánt fogadalom.
A dolgok napsütötte oldalára tekintve az előttünk álló párizsi kirándulásra összpontosítottam. Mindenképpen megemlíteném azonban, hogy a két Egerben eltöltött nap számomra több stresszel járt, mint az egész párizsi vállakozás. Ez megkezdődött a szobafoglalással – mindkét esetben online, internetes portál segítségével. Miután kiválasztottam a párizsi hotelt, és alkalmasságát minden lehetséges szempontból meghánytam, vetettem, pl. a www.tripadvisor.com segítségével, a megrendelés után a web-oldal szinte egy-két perc alatt visszaigazolta a foglalást annak elvárt rendje-módja szerint. Hasonló eljárásra számítottam Eger esetében is, de ez téves elvárás volt. A „meghányom-vetem-hol-lakjunk” fázis utáni online foglalás automatizált válaszlevele csupán csak a szobafoglalás szándékának tényét nyugtázta és péntek dél lévén, hétfő 14:00 óráig kérte a kedves türelmemet a konkrét tranzakció visszaigazolásáig. Két kényszerű telefonhívás a Budapest Hotel Guidehoz (ahol egyébként kedves és segítőkész hang fogadott) meggyorsította ugyan a folyamatot, de így is csak aznap este hatra érkezett meg az elektronikus visszaigazolás. Közben már bántam, hogy miért nem hívtam fel egyenesen a kiválasztott szállásadót – persze ha tudtam volna…
Hasonlóan ellentétekben gazdag volt maga az utazás is – ha az aktuális tudattól független izgalmi-szintet veszem mércéül. Az tuti, hogy Egerbe autózni Budapesten át meg vissza, helyenként hosszabb rövidebb időre dugóban ülni, nem kifejezetten alkalmas egy kellemesnek szánt kirándulás forgatókönyvéhez. Ezzel szemben Párizsba (megjegyzem cirka 1500 kilométer) zökkenőmentesen, a vártnál sokkal simábban érkeztünk.
Az út előtt azt latolgattam, hogy rendeljek-e egy afféle névtáblával az érkező vendégére váró taxit, mint azt egyébként sokan ajánlják, általában 75-100€ közti árért. Tudniillik az a rémhír járja (a mi útikönyvünk szerint is), hogy a CDG-n (Charles De-Gaulle Airport) hosszú sorok kígyóznak taxira várva. Mi vasárnap a koraesti órákban érkeztünk és sehol semmi sort nem láttunk (ketten várakoztak előttünk – ezt egyáltalán nem lehet sornak nevezni). Mintegy három perces várakozás után máris miénk volt a soron következő taxi és alig negyvenperces út után borravalóval együtt 50€-ért biztosan érkeztünk meg a Párizs centrumába lévő hotelba. Visszafelé még kevesebbet, csak bruttó 45€-t fizettem és fél óra alatt értünk ki.
További rémhírt kell eloszlatnom, ami a Louvre előtti sorbaállást illeti. Azzal ijesztgetnek az útikönyvek, meg néhány online olvasható beszámoló, hogy fél napot csak a jegyekért való sorbaállásra rezerváljon mindenki, akinek kedves az élete. Aztán holtbiztos és titkos tippként javasolják a Louvre udvarán található diadalív melletti Carroussel nevű földalatti bejárót. Mert állítólag, itt a sor csak töredéke az üvegpiramis előtt kígyózó többórás sornak. Mondhatom, humbuk az egész! Mi is a Carrousselen át érkeztünk, és örömmel nyugtáztuk, hogy a bejutás valóban csak néhány percet vett igénybe. Akkor még persze nem tudtuk, hogy a főbejáraton át (tudniillik az üvegpiramis) sem tart tovább a procedúra. Ez csak akkor derült ki, amikor délután ebben az irányban hagytuk el a múzeumot csodálkozván a bejutásra várakozók elviselhetetlennek semmiképpen nem mondható kifejezetten rövid során. Nem vonom kétségbe, hogy másoknak tényleg voltak ez irányú rossz tapasztalatai, és az is meglehet, hogy nekünk csak az egyébként is gyenge hétfői nap miatt volt ilyen sima a bejutás (kedden vigyázz, mert a Louvre zárva van).
A Louvre termeiben viszont annál nagyobb a tömeg. A Mona Lisát például gyakorlatilag lehetetlen megközelíteni. Itt a kép a tömegről, amely fuldoklásig körbefogja és halálra szorongatja. Da Vinci más festményei, például a Sziklás Madonna, viszont jó eséllyel vehetőek közelről is szemügyre. Ha kivárod azt a kellő pillanatot, amikor pl. a japán vagy kínai csoport már eltávozott a színhelyről és a mexikói vagy vietnámi még nem ért oda, akkor elkaphatsz egy félpercnyi időt, amikor a festmény intim közelségébe lehet kerülni. Más nem kevésbé híres festők alkotásai előtt, mint mondjuk El Greco, ehhez képest (kihangsúlyozom azt, hogy viszonylag) kihalt a terep.
A Louvreban különben a mosdókban a legnagyobb a tolongás (ami túltesz a Mona Lisa előtt kialakult blokádon is), különösen pedig a hölgyek kényszerülnek hosszasan toporogva várakozni. Ebben a tekintetben a múzeumnak kínosan nagyok a hiányosságai. Eme kínálat egyáltalán nem méltó a világ leghíresebb múzeumához. Becslésem szerint a rendelkezésre álló kapacitás, a jelenlévő tömeg legfeljebb egyharmadára, egynegyedére méretezett. A WC-mizéria úgy látszik, tipikusan francia, avagy legalábbis párizsi probléma lehet, de mindenképpen jól jövedelmező üzlet. Már Augusztus császár is elég korán rájött, hogy a pénznek nincsen szaga – történt ez ugyanis akkor, amikor megadóztatta a latrinákat.
Ha elhagyod a Louvret és a koraesti kellemes napsütésben a Touleriák hatalmas és gyönyörű kertjében lévő valamely kellemes kertvendéglőben kívánnád a múzeumozásban meggémberedett derekadat megpihentetni, jó ital és ízletes falatok társaságában, jobb, ha előre tudod, illemhellyel, mosdóval nem szolgálnak a borsos árak ellenére sem. A pincér, kérdésedre kedvesen megcélozza mutatóujjával a távoli horizont egy ködbe vesző pontját, melyet jó esetben tíz perc alatt ügetésben elérhetsz. Egy-két € fejében csak ott könnyíthetsz magadon. Az árért méltán várhatnál el ott patyolat tisztaságot is, mely ebben az esetben főképpen abból állt, hogy a WC-s hölgyike tízpercenként illatfelhőt permetez nagyméretű aeroszolos palackjából a levegőbe, hogy a bűz némileg elviselhető legyen. Nem tudom mondta-e már neki valaki, hogy a felmosó kanna meg a rongy, hatásosabb fegyverek lennének ebben a kilátástalan harcban.
A sorok vonatkozásában a Notre-Dame esetére is jó híreim vannak. A székesegyházba sorbaállás nélkül lehet bejutni – épp mise volt, amikor ott jártunk. A dóm előtt kígyózó sorokat a Notre-Dame valamely tornyába feljutni kívánók alakítják. Ha csupán csak a kilátás miatt kívánnál felmenni, akkor van legalább két jobb alternatívám. Mindkét esetben lényegesen rövidebb sorokkal kell megküzdeni. Az egyik lehetőség, hogy a nagy Diadalív (Arc de Triomphe) tetejére mászol fel gyaloglépcsőn. Mi itt hétköznap nem találkoztunk semmiféle sorral, ami a hétvégén mégis előfordulhat. A lépcsőzés miatt viszont bőven kárpótol a kilátás – lásd a legelső képet fent.
A másik alternatíva Párizst fentről megcsodálni, nem az Eiffel torony, hanem a Montparnasse torony. A Montparnasse torony azért jó, mert egyrészt elenyésző a lifthez vezető sor hosszúsága az Eiffel torony alatt kígyózó reménytelenséghez képest. Másrészt pedig rossz idő esetén is nyugodtan szét lehet nézni. A Montparnasse nyílt terasza alatt ugyanis van egy beüvegezett panoráma kilátószint, kedélyes kis kávézóval és ajándékbolttal. Innen az olyan tériszonyosak is biztonsággal megcsodálhatják madártávlatból a várost, akik egyébként a legfelső teraszra, mely egyben egy helikopter leszállópálya is, semmiképp nem merészkednének.
Az Eiffel torony alatti sorok hossza egyébként a napszak előrehaladtával folyamatosan és egyenletesen nő. Míg délelőtt 10 óra előtt odaérve harminc perc sem kell ahhoz, hogy jegyet kapj, déli tizenkettőkor érkezve már legalább egy-két órára kell tervezned a sorbaállást, majd délután még ennél is hosszabb ideig kell várni. Ilyenkor aztán az is megtörténhet, hogy lévén a harmadik szint alapterülete csak egy töredéke az alsókénak, azt lezárják egy időre a tömeg miatt és jegyet sem kapsz csak legfeljebb a második szintig. Ezért, ha az Eiffel torony legmagasabb pontjára is fel akarsz jutni, korán érkezz, és jól válaszd meg, melyik sorba állsz. Van ugyanis négy, ezek közül kettő a lépcsőkhöz kanyarog és jóval rövidebb a másik kettőnél, melyek a felvonókhoz vezetnek. Lépcsőn egyébként az első és a második szint érhető el. A legjobb alternatíva a lépcsőzés. Ha jó kondiban vagy, hidd el, megéri, mert érdekes a felfelé vezető út, és meg sem fog kottyanni. Ha aztán mégis úgy döntenél, hogy a torony legtetejébe is fel akarsz jutni, akkor mindkét szinten vehetsz még jegyet magadnak a felvonók valamelyikébe.
Attól a közhiedelemtől is kár volt tartani, miszerint nyelvi nehézségek miatt lehetetlen és kínos a tájékozódás. Ennek kifejezetten az ellenkezője igaz. A francia nyelv ismerete nélkül, angollal kiválóan el lehet boldogulni Párizsban, ami németre már sokkal kevésbé igaz. Ez természetesen csak a turisták által gyakran látogatott helyekre korlátozódik. El tudom képzelni, hogy ez valahol a provenceban, távol a turizmus ütőereitől a kommunikáció a francia nélkül már nem olyan felhőtlen. Mi viszont mindenütt, beleértve az állomásokat, látványosságokat, üzleteket, repteret és az éttermeket is, jól elboldogultunk, megtalálván majdnem mindenütt az angol alternatív tájékoztatót.
A hotelunk a Tilsitt Etoile ebben a vonatkozásban, meg másban is jó választásnak bizonyult. A recepción mindenki folyékonyan beszélt angolul. Én még soha nem találkoztam ennyire kellemes és segítőkész személyzettel, pedig jártam már néhány sarkában a világnak. Külön megemlíteném Manuel Da Silva nevét is, akinek megígértem, hogy mindenképpen beszámolok erre vonatkozó pozitív tapasztalataimról. Tulajdonképpen bárhová is mentünk, mindenki barátságosnak és segítőkésznek mutatkozott. Ez utólag nézve szintén kellemes meglepetésként ért. Elégedettek voltunk a szállást adó hotel fekvésével is, amely egy szűk és csendes mellékutcában volt (Rue Brey). Így annak ellenére, hogy Párizs forgalmas szívében voltunk, szinte néhány lépésre a Champs-Elyseestől, nyugalmunkat mégsem zavarta a szüntelenül hömpölygő forgalom.
Egy nap kilátogattunk Disneylandba is. A dolognak három kis szépséghibája volt. Az egyik, hogy augusztus 15-e Franciaországban ünnepnap, így a kelleténél és a szokásosnál is nagyobb volt a tömeg. A helyi vasúttal (RER) mintegy negyven perc alatt lehet Párizs centrumából a parkba érni. A hotelunk csak ötpercnyi sétára volt a RER Charles de Gaulle Etoile állomástól. A második szépséghibát a délután helyenként sűrűn nekibuzduló eső okozta. Ám néhány helyben vásárolt monszun-biztos Disney-esőkabát könnyedén átsegített ezen a problémán. A harmadik szépségszeplő arról szól, hogy a párizsi Disneyland összehasonlítva amerikai (Orlando) testvéreivel, elég szűkösnek bizonyul. Nekem úgy tűnt, hogy a tengerentúli parkokban nagyobb létszámú látogató ellenére is jobban eloszlik a tömeg. Az egyes attrakciók sem romlanak el olyan gyorsan, mint Párizsban. Orlandóban nem emlékszem rá, hogy késedelm alakult volna üzemzavar miatt. Itt viszont ez többször is előfordult – szerencsére azért így is akadt elég alternatív választási lehetőségünk.
Mielőtt a téma újabb egy évre szunnyadó feledésbe szenderülne, szólni bátorkodnék arról, hogy megítélésem szerint a magyar társadalom és különösen a szakmai körök teljesen egyoldalúan viszonyulnak az államalapítás történelmi tényéhez. A legbántóbb az egészben az a hamis sugallat, miszerint a kereszténység felvétele tett minket, magyarokat nemes és haladó szellemű civilizált néppé. Mert annak előtte, úgymond tudvalevő, hogy vadak és barbárok voltunk, nyereg alatt puhítottuk a nyers húst és válogatás nélkül gyilkoltunk amerre hordáink jártak (korabeli germán források nyomán). Ezzel szemben Róma és az anyaszentegyház a lét a haladás és az egész emberi nem erkölcsiségének kristálytiszta forrásai, amihez „önkéntesen” csatlakozni és törvényeinek ájtatosan alávetni magunkat a világ legtermészetesebb és legkívánatosabb dolga volt. Mintha éppenséggel a magyar törzsek is csak azért jöttek volna át Lebédiából, hogy majdan felvehessék a kereszténységet, ami pedig nekünk pont úgy hiányzott, mint a halottnak a szenteltvíz. Megvolt pedig a mi kiforrott elképzelésünk a világ dolgairól annak előtte is, ugyanúgy, mint az amerikai és ausztrál (aboriginis) bennszülött törzseknek, mindaddig tudniillik, amíg a fehér hittérítők alapos munkájukkal azt ebek harmincadjára nem juttatták.
Igaz, van jó okunk is rá, tényleges ünnepként megélni ezt a történelmi napot (erről szólnak az egyoldalú dogmák – köztük nem kivétel a népszerű rockopera sem), ám legalább annyi okunk lehetne nemzeti gyász, avagy kegyeleti napként is tekinteni rá. Mi nem vagyunk ugyanaz a nép, mint amely a Vereckei hágón át jött a Kárpát-medencébe. Ama Árpád vezette honfoglalók nem léteznek, mert kihaltak és végleg eltűntek, úgy ahogyan eltűntek az avarok, a hunok és a többi nép, akik egykori létét ma már csak archeológiai leletek bizonyítják. Annyi létezik ma az ősmagyarságból, amennyi legendáiból fennmaradt, és az bizony elenyészően kevés. Hagyományaiban él a nemzet. Az államalapítás, személyes nézetem szerint, inkább gyásznap, Mohács és Világos szinonimája, mert „civilizált” alapossággal irtotta ki népünk teljes évezredes kulturális örökségét, vallását, felfogását, a világról kialakított nézetét, törvényeit, írásosságát és lelkületét.
Meglehet, biológiailag, génjeinkben továbböröklődtek sajátos jellemvonásaink, ám az államalapítással lénygében egy teljesen új nemzet született. Ez az új nép, javarészt átvett germán szokásokra építette fel államát, latin írással, római joggal, görög eredetű kultúrával és szláv mezőgazdasággal, amik között csak nyomaiban, úgymond dudvaként, kiirtandó és szégyellnivaló örökségként maradt fenn őseink hagyatéka. A keresztény magyar saját két kezével temette el őseit, így nagy szolgálatot téve a szomszédos elvevő kultúráknak.
Jó lenne időnként kitörni a dogmák bűvköréből, hogy friss levegőhöz jusson tüdőnk a fülledt nyári délutánok nehéz párái után, és hogy új perspektívák távlatából juthassunk új ismeretekhez. Lehet, többek között rájönnénk nemzeti széthúzásunk miértjeire, megérthetnénk az Esterházyak és a Széchenyiek császárpártiságát, megláthatnánk Trianon évszázadokra előrevetített rémárnyékát, és talán még szuicid hajlamaink mibenlététére is magyarázatot találnánk.
Eltöltöttünk két szép napot Egerben. Majdnem minden stimmelt. Volt szép napsütés, majd hűsítő eső, jó ételek, italok, na és maga a város a várral is mesés. Elégedettek lehettünk volna, ha nincs az áldatlan visszaút, ami miatt sajnálatos módon keserű szájízzel zárult a kiruccanás. Beért minket megint a magyar valóság? Sietek nyugtatni, nem történt semmi katasztrofális, sem rendhagyó. Csak a szokásos civilizációs ártalmak egyike talált minket telibe azon nyomban amint az M3-as egyébként szép és viszonylag nyugodt szakasza után belevesztünk Budapest poklába. Ez idáig nem tudatosítottam, hogy aki kelet-nyugati irányban, például Miskolc – Győr vonalán akar áthaladni Magyarországon, az kénytelen kelletlen Budapest fojtogató közlekedési csapdájába zuhan. Az áthaladó forgalom tonnaszámra okádva az aeroszolokban gazdag mérget, vág bele Budapest egyébként is vérző húsába. Nincs igazán alternatív módja a szörnyeteg megkerülésének. Hacsak nem vesszük tekintetbe a szlovák oldalon a Fülek, Kékkő, Déménd, Ógyalla, Komáromot érintő egyébként jól járható mellékút-szövevényt. Egerből jövet a mi konkrét esetünkben ez valóban áldásos választás lett volna a három órás vergődés helyett, át Budapest központján, majd bele a 25 kilométeres dugóba az M1-es kivezető szakaszán. Azon imádkoztam, nehogy rá jöjjön valakire a kocsiban a természet, mert jesszusom, meg nem mondhatom mitévő lettem volna két sor nyerges vontató közé szorulva. Nos, arra gondoltam inkább, hogy olyan ez a szegény Budapest, mint egy végtagjait vesztett, sínylődő óriás túlnagyobbodott szíve. Minden rajtad át, semmi nélküled. Végre valakinek orvosolnia kéne a múlt eme bizarr kísértetét, legalább közlekedéstechnikai szempontból – ha már egyéb vonatkozásban ez még nem megy. Ezzel, szerény megítélésem szerint legalább a felére lehetne csökkenteni a kelet-nyugati irányú tranzitból származó szennyezőanyagok mennyiségét. Budapest biztosan megköszönné.
Az elmúlt héten Seattleban abban a szerencsében részesültem, hogy hallgatója lehettem a jelenkor egyik egészen különleges egyénisége előadásának. Daniel Hillis nem igazán ismert. Még a számítástechnika szakértői között sincsenek sokan, akik nevét a Disney Imagineering kutatócsoportban betöltött vezető szerepén kívül, mással is kapcsolatba hoznák, holott ő a szakma igazi sztárja. Nevéhez rengeteg különös találmány, újítás és munka fűződik, főleg a mesterséges intelligencia és a szuperszámítógépek területén.
Hillis, azon túlmenően, hogy a szakma a kisujjában van, egy egészen elképesztő egyéniség. Távlatokban, évezredekben próbál gondolkodni. Számára 10000 év csak egy egységnyi idő. Az emberiség illetve a mi kultúránk ennyi idő távlatában bukkant elő a múlt horizontján. Hillisnek valószínűleg kétségei vannak arra vonatkozólag, hogy egy további egységnyi idő elteltével is ezen a bolygón sétálgatunk-e majd. Ő ezt így egyenesen azért nem mondja ki, de a sorok között olvashatóak ezek a gondolatok. A tervezet, amin jelenleg dolgozik a 10000 évig működő óra a Long Now Foundation (A Hosszú Most Alapítvány) pátyolgatott gyermeke. Hillis egy olyan monumentális órát tervezett, mely lényegében egy óriási mechanikus számítógép. Villamos energia nélkül működik majd, rendeltetésének megfelelően legalább tízezer évig, mégpedig úgy, hogy évente csak egyet kettyen, százévente kondul meg és évezredenként egyszer szólal meg a kakukk. Az óra különlegessége, hogy a delelő nappal hozza összhangba önmagát és érzékeny szerkezete feljegyzi és meg is őrzi azt a dátumot, amikor utoljára ember járt a közelében. Így a szerkezetet felkeresők, pontosan tudják majd, mikor volt utoljára látogatója az órának.
Az óramű forgó keretein, körös-körül sűrűn elhelyezkedő bütykök (kalapácsok), digitális egyeseket, a hézagok nullákat képeznek. Az időnként önműködően beinduló óra-programok nyomán mozgásba lendülő bütykök jól kivehető zajjal ütődnek az olvasóüllőkhöz, minek következtében az egész lefolyás, dallamot formál. Az algoritmusok működésének mellékterméke egy-egy fenségesen zengő gyönyörű melódia. Nincs két egyforma sorozat és nincs két egyforma zenei szólam. Minden program más egy kicsit az előzőnél. Ha nincs feljegyezve, elveszik örökre, mert soha nem ismétlődik meg. Danny Hillis hozott magával néhány lélegzetelállító felvételt, amelyet megosztott velünk, hallgatóival. Egy templom homálya és mély nyugalma, de legalábbis egy elsötétített tágas előadóterem kell hozzá, hogy méltón lejátszhatóak legyenek ezek a számomra leginkább Bach orgonakoncertjeire emlékeztető felvételek.
Hillis órája a tervek szerint Nevada államban a Great Basin Nemzeti Park területén lesz elhelyezve valamely arra alkalmas hegység gyomrában – a Mt. Washington neve merült fel. Immár ismerve felfogását, gyanítom, hogy a megadott koordináták vagy félrevezetőek, avagy szántszándékkal pontatlanok. Senki se tudja meg, pontosan hol lesz az óra! Szerinte a kumráni tekercsek sincsenek biztonságban, amióta meglelték őket. Azért élhették csak túl az évszázadokat, mert elfeledték őket. Senki sem tudott létükről. Az ő 10 000 éves óráját is a feledés őrizheti meg a jövőnek. Segítségével – ha majd újra meglelik – egy a jövőben túlélő és újra felemelkedő generáció megállapíthatja azt a dátumot, amikor a mi kultúránk embere utoljára lépkedett a Földön a szingularitás felé.
Az óra első kicsinyített modellje 1999-ben készült el. Londonban, a Tudomány Múzeumában látható.
Az amerikai hét sebesen telt el. Unatkozni egyáltalán nem volt módom a sűrű program miatt. Szerencsére egy alkalommal, szerdán be tudtam iktatni egy igazi csemegét, egy majdnem kétórás kocogást az Elliott Bay partján. A mesés kilátás az öbölre, hosszabb táv megtétele esetén (úgy 10km fölött) sajnos csak a félúton élvezhető. Északnyugati irányba haladva, az egyik jobbkanyar mögül váratlanul felbukkanó prózai ipari kikötő (Port of Seattle) véget vet a az élvezetes kulisszának. A keskeny, továbbhaladást biztosító ösvény vágányok és raktárudvarok közé ékelve kanyarog tovább, helyenként egyetlen karnyújtásnyi szélességű sávra szűkülve (lásd az útvonalat a képen). Visszafelé fordulva és szerencsésen újra kiérve az öböl partjára, kárpótlást nyújtott a nem mindennapi panoráma. A lenyugvó nap teljes pompájában világította meg a belváros balról előtornyosuló felhőkarcolóit, illetve szemközt a ködös horizont mögül előbukkanó Mt. Rainier 4392 méteres behavazott csúcsát. Ebből a látószögből, azaz délkeleti irányba kocogva, úgy festett, mintha a hegycsúcs pillanatnyi szeszélyében megkoronázná az Elliott Bay csendes víztükrét. Az újonnan rendbe hozott parti sétányon lehet beérni a turistáktól nyüzsgő régi mólókhoz (Alaskan Way). Az utolsó szakaszon még egy kb.
húszemeletnyi meredek kaptatót kell a lelkes kocogónak megtennie, hogy visszérjen a belvárosba.
Már két hete nem írtam semmit. Több okom is volt rá. Mondjam legalább az egyiket; a hőgutás forróságban semmi humorom nem volt bekapcsolni a gépemet. Aztán meg egyéb csomók is összegubancolódtak. Már-már létezni sem volt humorom.
Most Amerika északnyugati csücskében, úgy szár mérföldre a kanadai határtól délre, Seattleban időzöm. Nem nyaralás, dolgozom, tanulok meg ilyesmi. Már megfordultam itt ennek előtte többször is. A városnak és környékének van varázsa. Talán a még mindig pislákoló indián tradíciók miatt is. Bárhová is mész, előbb vagy utóbb különös, nem angolszászhangzású, valószínűleg indián eredetű névbe botlasz. Ilyenek, mint Summamish, Snohomish, Snoqualmi, Sehome és persze maga Seattle. A város a Suquamish és a Duvamis indiántörzsek 1866-ban elhunyt, nagytiszteletű főnökének a nevét viseli. Chief Seattle – mondják az itteniek. Talán majd egyszer többet erről is.
Link: http://hu.wikipedia.org/wiki/Seattle_t%C3%B6rzsf%C5%91n%C3%B6k
Naponta átlagosan 200 fajt (vegyesen állatot és növényt) pusztít ki totalitárius mezőgazdaságunk. Nem tudhatjuk, mi kerül sorra holnap, vagy holnapután. Amíg csak egzotikus békák, gyíkok, ismeretlen páfrányok és füvek vannak a listán, szeme sem rebben senkinek – na, jó a legtöbbünknek. Néhány komoly méhszakértő szerint viszont, ha a méhek kipusztulnak az emberiségnek mindössze négy éve marad hátra. Hallottad te is? Kissé összeszorul a gyomrod?
A méhek szorgalmának köszönhetjük a mezőgazdasági termelés és közvetlenül is a termés túlnyomó hányadát. A Cornell Egyetemen végzett számítások szerint, a méhek tevékenységének gazdasági haszna évente több mint 14 milliárd dollár értékű az USA számára. Tudniillik azáltal, hogy beporozzák a virágokat, amelyekből gyümölcs, zöldség és magvak lesznek. Hasznos kis útitársaink, akik pedig evolúció edzette szerveződésük folytán évmilliókat vészeltek át biztonsággal, most, csapatostól hullnak el. Főleg az amerikai kontinensen pusztulnak nagy létszámban. Kirepülnek a kaptárból és a felnőtt egyedek soha nem térnek vissza. Óvatos becslések szerint Amerikában a méhek fele tűnt így el. Texasban már a 80%-os határt is túllépte a veszteséglista. Európában sem ismeretlen a „méhkolónia összeomlási szindróma” névre keresztelt katasztrófa.
Csak találgatások folynak az okokról, ám abban úgy látszik, mindenki egyetért, hogy ludasak lehetünk (mármint a mi kultúránk) a dologban. Ez egyértelmű, hiszen a Földet gyökeresen átváltoztató emberi tevékenység nélkül semmi ok nem lenne egy ilyen pusztulásra.
Sokan példának okáért úgy hitték, a méhekre is rá lehet kényszeríteni bizonyos, az ember szempontjából gazdaságilag előnyös szokásokat. Nevezetesen azt, hogy nektár helyett, mely évmilliók óta a méhek elsődleges tápláléka, cukros szirupot egyenek melybe ráadásnak génmanipulált kukoricakeményítőt kevernek. A génmanipulált kukorica képes a kártevők ellen mérgeket termelni, illetve bizonyos vegyi anyagokra (pl. gyomirtó szerekre) pedig rezisztens. Így az ilyen „csoda” kukoricát nem eszi meg a féreg, mert elhull, ha fal belőle, és lehet permetezni is olyan anyagokkal, amitől egyébként minden rendes kukorica feldobná a csutkáját. Ezek a gének viszont valószínűleg halálos emésztési zavarokat okozhatnak a méheknek. De mint sejtjük, a génmanipulációból profitot húzó cégek még akkor sem szólnának semmit, ha a vétek ténylegesen is bizonyítva lenne. Ők persze majd tesznek róla, hogy ez ne derülhessen ki olyan gyorsan. Ha már csak négy évünk van, úgy gondolják, akkor legalább a nyereség stimmeljen – nemdebá?
Linkek a sajtóból
német:
magyar:
Sztefano-Space 
