Sztefano-Space

Ha a hegymászás legegyszerűbb formája a hegyi-túrázás, akkor a Planspitze ebből a perspektívából nézve, többet követel. Mert szerintem igazi hegymászásnak számít. Tudniillik, az út jelentős hányadán valóban mászni kell (igaz csak a legkönnyebb 1/1- szinten) miközben az egyszerű menetelés részaránya az út felét sem teszi ki.

A táv (Kummerbrücke, Wasserfallweg, Ebersaner, Planspitze, Hesshütte, Ebersanger, Wasserfallweg, Kummerbrücke) cirak 13.8 km, 1600 m szintemelkedés bruttó 9:20 óra

A Gesäuseberge gyöngyszeme a Planspitze egy nem túl magas, de igényes kétezres. A nehézségeket tekintve egy színtiszta Schermberg kategóriás vállalkozás (mint azt ott elmondom). Mindjárt az elején néhány „atyai nyaklevessel” indít. Arról van szó, hogy a legtöbb túra ártalmatlan, széles erdészeti utakon kezdi. Többnyire van idő nyugodtan bemelegedni. Nos, itt ilyen nincs, ami nem csoda, hiszen az idén 125 éves Wasserfallweg, úttalan vadonban, sziklafalak hasadékain keres utat a Gesäuseberge tulajdonképpeni szívébe, amelyet a Hesshütte képvisel.

Az Ennstalban sűrű még a reggeli köd, amikor alig valamivel 7:00 óra után nekilendülök a Kummerbrücke parkolóból. A keskeny ösvényen számtalan sikamlós, nedves gyökér vet folyamatosan gáncsot. Nagy odafigyelést követel minden egyes lépés. Na, mondom, ha ez így megy végig, akkor lesz itt nemulass. És valóban, így és még ennél is jobban bekeményítve folytatja végig, a nemulass meg be is köszön.

Valahol a Wasserfall alatt (7:50) végre kilépek a köd zónájából, de északi útról lévén szó, napsütésre hiába áhítozom. A vízesés közvetlen tövébe érve nem árt tudni, hogy a turistaút első pillantásra nem evidens folytatása a patakon át (gázló, vízmentes bakancs ajánlott) jobbra vezet felfelé, közvetlenül a sziklafalak alatt. Ezt azért mondom, mert a víz eróziója nyomán, a sziklára festett jelek eléggé kopottasak és elsőre el lehet őket véteni.

A létrával és drótkötéllel biztosított szakaszok még csak ezután jönnek (8:20). Az első alumíniumlétrát még egy normál kaptató követi aztán sűrítve érkeznek a szép és kitett, de remekül biztosított mászós-szakaszok. Az Emes-Ruhe (emléktábla, 8:48) tövében lehet egyet szusszanni, és erőt gyűjteni a még ezután következő rövid, de igazán szép és fokozott összpontosítást megkívánó részhez. 8:55-kor lépek ki az Ebersanger névre keresztelt völgyszerű, de immár szelídebb, erdős-füves szorosba. Hűvös, huzat fogad, ami rögvest öltözködésre késztet.

További kaptatás után 9:22-kor érem el azt a kereszteződést 1473 méteren, ahol a Planspitzere vezető út jobbra leágazik. Egyenesen tovább a Hesshüttehez érkeznék, és ha minden jól sül el, akkor majd valamikor délután onnan jövök lefelé.

A leágazás után az út jellege még egy jó darabon az Ebersangerhez hasonlatos, bár a kaptató borsos-paprikás (tüdőlebeny köptető, ahogy mondogatni szoktam olykor-olykor). Végre megpillantom a Planspitze szikláit és mintha a csúcskereszt is megcsillanna a napfényben.

A naphoz fogalmazok sebtében egy örömódát, amikor végre kiérek a hegy napsütötte derekára. Juhé! Lassan kinyílik a táj és kitárulkozik előttem a Gesäuseberge páratlan panorámája. A hátam mögött a Gesäuse legkönnyebb kétezrese a Tamsichabchturm (egy majdani cél). Balról beúszik a képbe a méltóságteljes Hochtor, a Gesäuse legmagasabb hegye. Nappal szemben a Hochzinödl trónol. 10:00 óra után (indulástól számítva 3 óra elteltével) érem el az erdőhatárt, majd fél órával később, cirka 1900 méteren kiérek a hegy sziklás, kopár gerincére.

Előtűnik a Planspitze is, és ezután mindvégig szem előtt marad. Már csak 200 m szintemelkedés marad, de ohó! Ne becsüld alá, mert ez a maradék 200 méter az útvonal tán legfűszeresebb szakasza. Kitett és nyers. Egy-két szakaszon drótkötél is segít, de úgy tapasztaltam, hogy sziklát fogva, 1/1- szinten helyenként jobban lehet boldogulni. Itt-ott, természetesen elfogadom a kapaszkodás efféle lehetőségét is (inkább csak a kitettség miatt).

Mire pontban 11:00 órára (bruttó 4:00 óra alatt) a csúcsra érek, érzem, ahogy a lábamban minden izomszál lángol, protestál, és fennhangon panaszkodik. A papírforma 4:30 órát szán a feljutásra. Egyfelől elégedettséggel tölt el, hogy fél órával gyorsabb vagyok, másfelől érzem, hogy ezzel a tempóval teljesítőképességem határára értem. Csak karnyújtásnyi választ el egy  combgörcs-kollapszustól. Hát igen, kinek-kinek a Mount Everest, kinek a Planspitze.

Balzsam testemnek-lelkemnek az elém tárulkozó világ. Lenn a távolban kiveszem az Enns völgyét, Admontot, mögötte a Haller Mauern, a Reichenstein-csoport és persze a jellegzetes Buchstein-csoport. Nem sejtve mi vár még rám, indulok lefelé a Hesshütte irányában. Az út nem sokban különbözik az Ebersanger felőlitől. Drótköteles szakaszok és lefelé mászás 1/1- szinten. Ha combizom kötegeim nem sikoltoznának oly hangosan, akkor tulajdonképpen nem okozna különösebb gondot. Így viszont mindig úgy kell támaszt találnom, hogy ne feszítsem túl a már egyébként is pattanásig feszült húrokat.

Egyébként meg a lefelé nem kizárólag LE-felét jelent, mert számtalan helyen 5-10 m ereszkedést 4-8 méter emelkedés követ. Alig mászok le egy-egy lépcsőn, máris egy kaptató fogad. Aztán traverzek jönnek, víz-jég formálta sima szikla-lemezeken fogást keresni majd ismét fel és újra le. 12:45-re, azaz cirka másfél órás küszködés (és ez a szó most itt helyénvaló) árán érkezem a Hesshüttehez.

Háromnegyed órás pihenőt engedélyezek magamnak, tehát 13:30-kor kerekedem ismét fel. A Hesshütte egy nyeregben fekszik, ahonnan először is ereszkedés következik az Ebersanger szintjére. 14:05-kor elérem a kereszteződést, ahol délelőtt a Planspitze felé kanyarodtam.

14:30-kor vagyok a Wassefallweg tetejét. Most összpontosítás következik. Jobbára a falnak fordulva mászom lefelé. A haladás a vártnál könnyebb. Szerintem könnyebb, mint a Planspitze-Hesshütte összekötő. Hja! 15:35-re érem el a Wasserfallt majd 16:20-ra érkezem vissza a Kummerbrücke kiindulópontba.

Összegzés: hatalmas túra, mely nem bővelkedik a sima, könnyű kis lazaságokban. Lelket és testet egyaránt alaposan igénybevevő kaland. Csak jól felkészülteknek ajánlom! De még itt nem végeztem. A Hochtor még vár, de feltételezésem szerint már csak a jövő szezonban (amennyiben még bírom).

		Planspitze 2016 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A Lohmstein (1742m) a Schneealpe egy magányos, fűvel borított, csúcskereszt nélküli sziklaszirtje, melyre a Zäunlwand és Schauerwand közti hegygerincen, a Pöttelkammon vezet egy jelöletlen vadászösvény. Ismét Robert Rosenkranz beszámolója ihletett a körútra.

A táv (Altenberg an der Rax, Pöttelweg, Pöttelkammsteig, Lohmstein, Schauerwand, Amaißbichl, Windberg, Michlbauer, Schneealpenhaus, Blarergraben, Lohmgraben, Altenberg an der Rax) kb. 15.7 km, 1235 m szintemelkedés bruttó 5:30 (jó tempóban, egyébként inkább 6:00 óra)

Az elmélet szerint egy magányos, a főbb turistautak nyüzsgölődésétől távol eső útvonalról van szó. A gyakorlatban viszont volt szerencsém mind felfelé mind pedig lefelé tartó túrázókkal találkoznom. Ez nem azt jelenti, hogy nagy lenne a tolongás, hanem inkább csak azt, hogy a vadászösvény hivatalos jelöletlensége ellenére is rendkívül népszerű. Ezzel összhangban, nem nehéz követni. Elég a jól láthatóan kitaposott ösvényen maradni, mely gond nélkül, de ugyancsak meredek stílusban vezet a Lohmsteinre.

A Pötteklammsteignek van legalább két bevezető variánsa. Az egyik már az első kanyarulatban elhagyja a Pöttelweget (ami egy széles erdészeti út), míg a másik, melyet én is választok, a lehető legtovább követi azt. Ahol a Pöttelweg a semmibe vész, ott meglelem a Pöttelkammsteiget (lásd a képeket).

8:10-kor indulok az Altenberg ander Rax feletti túrázóknak kijelölt parkolóból. Jobbra és felfelé veszem az irányt a Pöttelwegen. Egy órával később elhaladok az ösvény vadászkunyhója mellett, majd 9:50-re elérem a Lohmsteint. Itt rácsodálkozom a szokatlan perspektívákra, beazonosítom a Schneelpenhaus alatti, a Blarergrabenban vezető turistaút cikkcakkos vonalát. Tudniillik amin majd lefelé jövök.

Pillantás a Lohmstenről a Blrergraben irányában (jól kivehetőek a turistaút szerpentinjei)

Tíz perccel később, 10:00-kor aztán már a Schauerwand különlegesen szép és nagy, fémből készült csúcskeresztjénél vagyok. Innen jól belátható utam soron következő szakasza, mely a Lurgabuerhütte mellett a Hangyadombra (Amaißbichl) visz. 10:15-kor csúcsfotó (egy kőhalommal) majd máris uzsgyizom lefelé. A két gazdaságot összekötő úton (Michlbauer & Lurgabuer) gyorsan haladok a Windberg felé, melyre egy óra elteltével, 11:15-kor érek fel.

Mivel a terep már jó ismerősöm, nem is maradok fenn sokáig, hanem leszáguldok Michlbauerhoz ebédelni (11:30). Ebédszünetem után (11:55), még érintem a Schneealpenhaust (12:10). A menedékház mögött kezdem meg a végső ereszkedésem a Blarergrabenon át, azon az ösvényen melyet előzőleg, az átellenes sziklaszirtről már beazonosítottam. 13:45-kor érkezem vissza a parkolóba.

		Lohmstein 2016 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Még minden tagom zsibong a Tassilon beszerzett izomláztól, amikor Angikával nekieredünk a magaslatoknak. Most csak kellemes és laza kikapcsolódás a cél. Egyszerűen csak nyugodt tempóban rácsodálkozni a világ szépségeire és élvezni a napsütést, a remek túraidőt.

A táv (Kohlebner, Michlbauer, Windberg, Michlbauer, Schneelpenhaus, Kutatschhütte, Kohlebner) kb. 11 km, 650 m szintemelkedés bruttó 5:45 óra (nettó 4:00 óra)

Ennek értelmében az 1430 méteren fekvő Kohlebner-parkolóból indulunk. 7€ fejében kíván jó utat Michlbauer gazda. Úgy tűnik itt nemcsak az út, hanem az erdők és persze a Schneealm legelő is a család tulajdonában lehet. Döngölt erdészeti úton, szerpentinek hajtűkanyarjain át érkezünk a már jócskán megtelt parkolóba.

Néhány perccel fél tíz után eredünk neki a Schneealpe mérsékelt emelkedőinek. Michlbauer járműveinek preparált széles úton jutunk fel a füves platóra, ami gyakorlatilag egy hatalmas legelő. Feltűnik, hogy a kolompoló tehenek inkább fiúk, azaz bikák. Hmmm!

Első célunk a Windberg 1903 méteres csúcsa. Ma nem vagyunk egyedül. Tarka ruhás népség ostromolja a csúcskereszt térségét. A két oldalról fel és levezető turistautat is mintha hangyák tömegei lepték volna el. Mindezek ellenére megoszlik a sokaság, van hely elég. A meredekebb és sziklásabb déli úton érjük el valamivel még déli 12 óra előtt a Windberg legmagasabb pontját.

Fenn kellemes fuvallatok enyhítik a nap hevét. Kívánni sem lehetne jobb feltételeket. Letelepszünk a füves csúcs egy találomra választott pontján és gyönyörködünk a tájban. Később a szelídebb északkeleti turistaúton ereszkedünk vissza.

Michlbauer kínáltatja magát, megejtjük hát nála az esedékes déli pihenőt majd 13:10-kor felkerekedünk a Schneealpenhaus felé. Ott is van egy csúcskereszt, lévén a menedékházzal egyetemben a plató egyik jellegzetes magaslatán. 13:30-kor el is érjük aznapi utolsó célunkat. Némi üldögélés után elindulunk vissza a parkolóba, ahová 15:20-kor (azaz 1:40 alatt) érkezünk.

		Schneealm 2016 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A Halott Hegy (Totes Gebirge) neve jól tükrözi a valóságot. A hegység arculata sokban különbözik a többé-kevésbé jól ismert és viszonylag szelídnek mondható Hochschwab, Rax, Schneeberg stb. bérceitől. A Totes Gebirge egy karsztképződmény, számtalan felderítetlen barlanggal és egymással összekötött földalatti üreggel, melyek valamennyi esővizet kanalizálnak. Az erdőhatár felett tar, kiszáradt, kietelen holdbéli táj. Ennek következtében növényi élet szinte nincs is.

A táv (Almtaler-Haus, Hintere Hetzau, Welser Hütte, Almtaler Köpfl, Schermberg, Fleischbänke, Welser Hütte, Almtaler-Haus) 18.4 km, 1720 m szintemelkedés bruttó 11:10 alatt (Tassilo 2:30 alatt)

Aki erre jár jó, ha az agyába vési: a kijelölt turistautat semmiképpen sem szabad elhagyni. A vidék tudniillik hírhedett az itt örökre eltűnt turisták nagy száma miatt. Feltehetően, valamennyi egy-egy még fel nem derített földalatti lyukba (Doline) szakadhatott be. Herbert Bruckmüller könyvet írt (Warum kannst du nicht fliegen?) egy ilyen lyukból történő csodával határos megmeneküléséről.

Egyszóval az idei nyár első stabil időjárási helyzetével eljött a nagy nap, amire gyakorlatilag hónapok óta készültem. Tudtam, hogy nem gyermekjátékról van szó. A kilométerekben és méterekben kifejezett táv és szintkülönbség nem fejezi ki maradéktalanul a Schermberg megmászásához szükséges követelményeket. Megjegyzem, ezek feleződnek, ha valaki két napra osztaná fel a túrát. A Welser-Hütteben eltöltött éjszaka után a Tassilo önmagában már nem olyan rázós, mint cirka 1100 m megtett szinttel és 3 óra meneteléssel a combokban nekiveselkedni.

A Tassilo-Klettersteig technikailag nem nehéz, szerintem sehol sem éri el a D szintet. Két-három nagyon rövid C/D ízű felszökés a maximum, de jobbára csak A-C között marad. Ha könnyen elérhető helyen lenne, akkor nyilván nem lenne annyira elhagyatott. Kiváló túraidő ellenére sem találkoztunk a Klettersteigen egyetlen lélekkel sem.

Az Almtaler Haustól indulunk reggel 7:00-kor. Az út északról közelíti meg a falakat, így a Welser Hütteig árnyékban menetelhetünk. Mérsékelten emelkedő széles erdészeti úton haladunk a Welser Hütte áruszállító kötélpálya völgyi állomásáig. Innentől kezdve fokozatosan durvul a terep. Az északi kaptató ellenére hamarosan csöpögünk a verejtéktől. Kedélyünkre rányomja a bélyegét a Totes Gebirge irdatlan sziklatömege. Alulról feltekintve, a messze odafenn a nyeregben trónoló menedékházra, hihetetlennek tűnik, hogy emberi erővel oda fel lehessen jutni.

Drótkötéllel és vaslétrával biztosított szakaszok között egyre meredekebb és még meredekebb kaptatók sorozatán jutunk fel 2:40 alatt az addigra napsütötte Welser Hütte szintjére. A papírforma 3 órát szán rá. Az így nyert 20 percet pihenésre fordítjuk és betérünk egy korai palacsintás levesre. A gazda hatalmas adagot szolgál fel, jól jön a sós étek elektrolit pótlás gyanánt is.

10:00-kor hagyjuk magunk mögött a menedékházat. Az út jól jelzett, egy tábla terel jobbra fel a falak felé, majd sziklákra pingált piros pöttyöket követve jutunk el a már napsütésben izzó beszállóhoz. A ferrata, legnehezebb része az Almtaler Köpfl (2204) alatti rész, de ez is meg van szakítva két helyen A jellegű majdnem gyaloglós szakasszal.

Mindezek ellenére megtörténik az, amitől tartottam (felkészülés ide, tréning oda). Jelentkezik a belső combgörcs. Hegymászói karrierem, fejem felett örökké lengő Damoklészi kardja. Se fel, se le. Pánik azért nincs. Ezt az évek során begyűjtött tapasztalatoknak köszönhetem. Némi nyújtás, lazítás és bő folyadékpótlással (3.5 literrel indultunk) sikerül jól megküzdenem a tényállással. Annyira jól, hogy még 12:00 előtt az Almtaler Köpfl csúcsán állunk. Itt kötelezően 10 perc pihenőt rendelek el magunknak. Előkerül a batyunkból a félliteres chia “csodaital”, amit komótosan elkortyolgatunk, és csak utána folytatjuk a még jócskán a fejünk fölé tornyosuló Schermberg felé.

A ferrata A-A/B szinten halad tovább a Schermberg gerincén, majd a csúcs tövében B, helyenként B/C de már sehol sem nehezebb. 13:00-kor (2:30 alatt) elérjük fő célunkat a 2396 méter magas Schermberget. A látvány egyszerűen grandiózus. Jól látható a Dachstein és gleccserei, tőle jobbra a Hohe-Tauern jégmezői fehérlenek. Karnyújtásnyira a Großer Priel (2515), a Totes Gebirge legmagasabb hegye (mint ismeretes a Bert Rinesch Klettersteig vezet fel rá).

Némi “csúcsmámor” után megkezdjük az ereszkedést. Az út szerencsére rendkívül jól jelzett. Az orientációval csak akkor lehet gond, ha a jelek még a hó fogságában vannak. Augusztus vége ellenére mi is csodálkozunk a maradék hómezők ottlétén (vajon még szeptemberben is megmaradnak?).

A visszaút a Welser Hütteig papírforma szerint 1 óra lenne. Vigyázz! Ez tévedés! Az útra legalább két órát szánj! Nem hagyományos turistaútról van szó, hanem ugyancsak szaftos lefelé mászásról 1/1- szinten. Közben számtalan sziklahasadékon lépünk át, kisebb-nagyobb sziklatornyokon egyensúlyozunk, függőleges fallépcsőkön mászunk lefelé és mélyen a föld alá nyúló üregek szélén araszolgatunk. Meg is egyezünk Cirmivel, hogy a lefelé út technikailag nehezebb és a pszichének kihívóbb a tulajdonképpeni ferratánál.

Az ereszkedés megkönnyítéséhez ajánlanám a ferrata kesztyű használatát. A sziklák ugyanis olyan érdesek, akár a durva smirglipapír. Akár egyetlen érintés is felhorzsolja  bőrt, az ujjakat, a tenyeret, ha mászás közben ránehezedünk.

15:15-re érünk tehát vissza a Welser-Hüttehez. A menedékház előtt néhány percnyire elfogy minden csepp italunk. Sebaj, mert hamarosan tobzódunk. Lecsurgatok legalább egy liternyi elektrolitot a torkomon és a további útra feltöltjük vízzel a flaskóinkat is. 16:00-kor kerekedünk fel a visszaút végső szakaszára. Körülbelül negyed hétre érjük el végpontunkat, az Almtaler-Haust, ahol szükségét érzem további ital azonnali bevitelére.

Hatalmas túra volt, melynek egyik alapfeltétele a tökéletes, stabil túraidő. Másik feltétele a tapasztalat hasonlóan hosszú és megerőltető túrákkal. A ferrata technikai szelídsége ellenére végzetes tévedés lenne a Tassilo Klettersteig 1400 mászó méterét alulbecsülni. Egyébként jellegében, ehhez hasonló dimenziójú az Attersee (Mahdlgupf) Klettersteig azzal a különbséggel, hogy a beszálló elérése gyakorlatilag szinte “ingyenes”.

		Tassilo 2016 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A Hallern Mauern tucatnyi csúcsa közül még csak egyet látogattunk meg (Admonter Warte). Úgy döntünk, hogy kedden, augusztus 16.-án, próbálkozunk még néhány továbbival is. Kulcsfontosságú az időjárás, mely az előzőnapihoz hasonló labilis légköri viszonyokról és gyorsan felfejlődő zivatartornyokról szól. Mindezek tükrében a Hexenturmot megcélozni ugyancsak nagyvonalú elképzelés.

A táv (Buchauer Sattel, Grabneralm, Admonterhaus, Mittagskogel, Natterriegel, Admonterhaus, Jungfernsteig, Grabnerstein, Grabneralm, Buchauer Sattel) cirka 19 km, 1400 m szintemelkedés bruttó 8:30 óra alatt.

A 2172 méteres Hexenturmra egy B/C-C Klettersteig, a Hexensteig vezet. A beszálló a 2065 méteres Natterriegelen van. A gond csupán csak abban rejlik, hogy a Hexenturm egy totális zsákutca. Onnan nincs tovább. A visszaút a Rosskaron át vezet, ahová 1- szinten kell lemászni. Oda-vissza legalább 2 óra az időigény. Visszük tehát a szükséges felszerelést, próbáljuk meg.

Reggel 7:00-kor rajtolunk ismét csak a Buchauer Sattelból. Minden csöpög-csurog az előző napi és az éjszakai zivataroktól. A köd is makacsul elkísér egészen a Grabneralmig (már ismerjük a járást). Ott a köd ugyan már kezd oszladozni, de ami elénk tárul sem nyugtatja meg túlságosan a kedélyeimet. Egyátalán! A hegyek csúcsai körös-körben felhőkben.

Jobbra fenn a boszorkánytorony (Hexenturm), csúcsa nem látszik a felhőktől

8:30-ra érkezünk a Grabneralmra majd nyugodt tempóban 9:20-ra az Admonterhaushoz. Már látszik a szürke égboltozatba ágyazott Mittagskogel keresztje, majd feltűnik a Natterriegel is. A Mittagskogelre vezető turistaút egy részen drótkötéllel biztosított, de máshol is akad dolga a kéznek. 10:10-kor a csúcson állunk. Hideg szél vacogtat. A nap szürke hasú fellegek mögött. Jobban esne valami kék ég és napsütés.

Alig tízpercnyi járás a Natterriegel. Ami ott elénk tárulkozik, attól mindjárt görcsbe rándul a gyomrom tájéka. Felhők és párafoltok amerre szem ellát. A Hexenturm mint egy valódi boszorkánytorony, fellegek árnyékában trónol és visszataszító. Aki hébe-hóba benéz ide hozzám, tudja, hogy nem rettenek meg a nehéz ferratákól. De ettől most elmegy a kedvem, különösen, ha arra gondolok, hogy mi van akkor, ha a kétórás kerülő során ránk találna szakadni az ég. Visszavonulót fújok. Majd egyszer, máskor, ha a stabil túraidő biztosított. Nem éri meg a rizikót. Cirmi ettől rettenetesen elszomorodik, fel sem vidul egész álló nap.

A Jungfernsteigen

Alászállunk tehát és az Admonterhausnál rátérünk a Jungfernsteigre (A-B) hogy imígyen jussunk el aznapi harmadik csúcsunkra a Grabnersteinre. A beülőt-kantárt nem vesszük fel, bár nem hiba, ha valaki teljes ferrata vértezetben teljesíti a távot. Sőt! Jómagam még annyira indiszponált vagyok a Hexenturm miatt, hogy a sisakról megfeledkezem, ami hiba. Csak amikor az utolsó felszökésnél egy öklömnyi szikladarab marad a kezemben, tudatosul bennem a vétségem. A sziklát szépen elhelyezem úgy, hogy egykönnyen ne essen le, ám ha valaki fejére pottyan, az sisak nélkül garantáltan nem éli túl.

12:11-kor érjük el a Grabnersteint, azaz az Admonterhaustól számítva egy teljes óra. Itt egy kis időre kisüt a nap is, majd ismét gyorsan mozgó párafelhők kísértenek. De már nyugodt vagyok, mert ha ki is törne valami nemulass, a Grabneralm alig egy órányi járásra van, tegyem hozzá, teljesen szelíd turistaúton.

13:15-re érkezünk a Grabneralmra, ahol megejtjük déli pihenőnket. Közben az ég és a környező csúcsok kezdenek kitisztulni. A párfelhők felszívódnak, zivatarnak nyoma sincs. Amikor elindulunk a völgybe, kifejezetten kellemes, békés langymeleg az idő. Ez bosszant, meg egyben örülünk is neki. Bosszant, hogy a Hexentrum mégiscsak kivitelezhető lett volna. Öröm, hogy nem kell rohanni az elemek elől.

		Natterriegel 2016 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL