Sztefano-Space

Miféle bravúr szükséges hideg logikával megmagyarázni azt, hogy vajon miért indul el valaki egy kényelmetlenségekkel kifejezetten gazdagon megtűzdelt útvonalon egy teljesen haszontalan cél irányában. Valószínű, hogy az ilyen balga cselekvésnek nincs, nem is lehet tiszta racionalitáson nyugvó magyarázata, mégis az ilyenek teszik ki az élet színét és gazdagságát nagyban meghatározó adalékokat. Mert ugyan, az imént említett logikai határokon belül, mi értelme lehet felmászni egy adott magaslat pontjára melynek egyetlen valós következménye a kiindulási ponthoz történő kényszerű leereszkedés.

Példának jó okáért itt van a Wildenauersteig. Nem egészen egy év telt el legelső igazi ferratázásom óta. Az eltelt időszakban a Wildenauer teljes tabunak számított. Különösen az után, hogy egyszer átnéztem az útvonal leírását és ábráját. Még a név puszta említésétől is kirázott a hideg. Egy áhítattal átitatott, misztikus tiszteletet sugárzó lepel tette számomra sokáig hozzáférhetetlenné.

Az utóbbi hetekben, hónapokban megszerzett tapasztalatok (pl. Franz Scheikel, Heli Kraft, Pittentaler) azonban arra az elhatározásra juttattak, hogy eljött az ideje bemenni a kísértetkastélyba. Csupán csak a megfelelő időjárás váratott még magára. A kitűzött nagy napon, hétfőn, a felhők még sajnos mindig mélyen szántottak országszerte, de szerencsére a Hohe Wand tetejéig mégsem ért le az ekéjük. Amikor elindultam a Springlesstieg felé vezető ösvényen, még az ég kékje is elővillant néhányszor és ezt az égiek biztatásaként fogtam fel. Jó jel volt az is, hogy az elmúlt napok esőzései ellenére a sziklák száraznak tűntek.

A Wildenauer kiindulópontját nem igazán könnyű megtalálni, így talán az utánam következők hasznára válhat az innen letölthető GPS nyomvonalam. Stratégiai főhadiszállásnak a legcélszerűbb a Zweiersdorf melletti parkolót választani. Innen a Springlessteig felé vezető piros jelzést ajánlatos követni egy kékkel jelzett ösvény kereszteződéséig (lásd az ábrát). A kék nyomon balra (nyugatra) továbbhaladva kb. 10-15 perc elteltével egy a falhoz (északra), meredeken felfelé vezető piros jelzésű csapást kell keresni. A piros kaptatón többször is kőemberkék jelzik a helyes irányt. Ha a fal tövéhez érve megpillantjuk a már rengetegszer lefotózott “T+W” jelzést, akkor majdnem nyert ügyünk van. Itt jobbra (keletnek) fordulva egy-két percnyi gyaloglással elérhetjük a Wildenauer új beszállóját. Vigyázat, a tábla a szemmagasság felett helyezkedik el, ezért könnyű mit sem sejtve továbbsétálni alatta. Ha közben egy barlanghoz érnénk, akkor már éppen elvétettük.

Képek helyett (van elég a neten, pl. ez egy jó fényképes beszámoló) inkább néhány szubjektív benyomásomról és tapasztalatomról szólnék.

Az új bevezető szakasz kifejezetten jót tesz az útvonal jellegének. Bemelegítő ugyan nem szükséges, hiszen idáig érve már minden pórusunkból ömlik a verejték. Az vállalkozó szelleműek viszont felmérhetik képességeiket és az eredeti beszállóhoz érve még meggondolhatják magukat. Ehhez tudni kell, hogy az új beszálló minden tekintetben könnyebb (C), tehát a vállalkozás sikere és biztonsága érdekében itt nem lenne szabad semmiféle nehézségbe ütközni. Az új bevezető szakaszon nekem több erőmbe került az U-vaskapcsok segítségével történő rendes biztosítás és, inkább lemondtam erről a kötelességemről. A biztonságérzetem megengedte, hogy csatolgatásak nélkül és így erőt spórolva jussak fel a drótkötelekig, ami persze nem követésre méltó példa.

Az eredeti (régi) beszálló elé érve legelőször is meglepődtem, hogy eme hírhedett fal alacsonyabb és szerényebb, mint azt vad és csapongó képzeletem lefestette. Mielőtt nekilendültem volna, leellenőriztem nadrágom zsebeibe rejtett, a netről származó ajánlatok alapján magammal hozott különböző hosszúságú zsinegeket (Bandschlinge) és az extra HMS karabinert. Azzal riogatnak ugyanis, hogy az U-kapcsok helyenként áthidalhatatlanul távol vannak egymástól, és ez egy zsineg közbeiktatásával kivédhető. Nos, van egy jó meg egy rossz hírem. A jó az, hogy ha az Y-szárú kantár karabiner-fesztávolsága eléri a 1,50 métert, akkor erre a megoldásra nem lesz szükség. A rossz hír, hogy ott ahol nem alkalmazható önbiztosítás, mert egyszerűen nincsenek U-vasak, ott az említett módszerrel sem lehet sokra menni.

A számomra egészen könnyűnek tűnő rajtot (B) a soron következő U-vasakig (C) egy 1+ nehézségi fokozattal jelzett, biztosítás nélküli mászás követi. Az útvonal további nehézségeihez mérve ez a szakasz (1+) teljesen ártalmatlan. Szerencsére itt nem egy függőleges meredélyről van szó, hanem egy olyan sziklafalról, melyen számtalan mind a kéznek mind pedig a lábnak jó támpontot nyújtó beugrás és kiszögellés található.

Az 1+ részt követő U-kapcsokig tehát alig van szükség önbiztosításra illetve ez eleve nem lehetséges (kivéve, ha valaki hegymászó technikát alkalmaz, ami azért túlzás). Innentől kezdve viszont már megkívántam a teljes fokú önbiztosítást, mely a fennmaradó szakasz teljes hosszán kihagyások nélkül megtehető.

A kulcs az a bizonyos D traverz, mely mindössze két, jobbra megtett vízszintes irányú lépésből áll. Az első, a melység fölé meredő T alakú vasra történő kilépés (ábra). Itt jól alkalmazható a korábban már megemlített átlendüléses módszer. Mindkét kézzel meg lehet kapaszkodni egy a mellmagasságban erre magától kínálkozó U-kapocsban (melybe a karabinerek is be vannak kapcsolva) és áthuppanni a T-vasra majd a biztosítás áthelyezése után egy második könnyebb lépés után már majdnem a kürtő alsó torkolatához vezető egyenesben vagyunk.

Az útvonal további szakasza C/D és továbbra is gyakran szükséges megfeszíteni a kar izmait. A naiv elképzelés, miszerint U-kapocsról U-kapocsra lehet simán lépkedni, nem igazán valós, mert helyenként szükséges a csupasz sziklafallal is közvetlenül randevúzni. A szűk kürtőbe érve előnyös a hosszú ujjú viselet, ez megkímélhet a könyök és a térd lehorzsolásától.

A következő mutatvány az ún. hátizsákozás, melyet a leírások alapján nem nagyon tudtam elképzelni. Szerintem, bármilyen egyszerűnek is tűnik, hasznos a folyamatot előre begyakorolni. Tehát arról van szó, hogy le kell vetni a hátizsákot, mert azzal együtt nem lehet átférni a kürtő felső nyílásán. Szükség van egy HMS karabinerre meg egy cirka 60-80 cm hosszú, a két végén összevarrott szalagra (Bandschlinge). A kürtő kijárata alatt kényelmesen el lehet helyezkedni és a kötelező önbiztosítás után, jöhet a hátizsák levétele. A zsák fülére ráerősítjük a zsineged, majd ezután elővesszük a karabinert, melyhez a zsineg másik végét kapcsoljuk. Ezután a kürtő nyílásán kinyúlva a karabinert zsákostól beakasztjuk a legtávolabb elérhető U-kapocsba majd szépen elengedhetjük a zsákot és önmagunk kipréselésével foglalkozhatunk. Ha sikerült kijutni, akkor nagy lelki nyugalommal rá lehet telepedni a nyílást cudarul elzáró szikladarabra és élvezni kell egy kicsit a kilátást, na meg persze nekiállhatunk felhúzni a zsákunkat.

Közben szerencsémre, senki sem toporzékolt alulról a nyomomban, ugyanis így hétfőn délelőtt, ráadásul esőre állva-várva, még a madár se jár a Hohe Wandon. A kürtőt követő szakasz egyáltalán nem lebecsülendő, és szerintem a keményebb C/D szakaszok közé sorolható.

Summa summarum, a Wildenauer végül is nem volt olyan borzasztóan nehéz, mint ahogyan azt korai elképzeléseim sugallták. Sőt, mint a Pittentaler esetében is, szinte hiányérzetem támadt, amikor felértem a platóra. Alig melegedtem bele úgy igazából és már vége is lett. Teljes mázli, hogy alig tettem meg egy-két diadalmas lépést a Hubertushaus felé, máris nekiállt esni. Mire leértem a Springlessteigen keresztül, már csurom víz volt minden és csúszós latyakban úszott a vidék.