Sztefano-Space

Miután az előző írásomban jól elbántam szegény Popper Péterrel, legyen az alábbi tőle származó idézet személyes nagyrabecsülésem és az iránta érzett tiszteletem jele. Ez ugyanis rendkívül találóan, tömören és minden illedelmes kertelés nélkül fejezi ki azt, amit úgy általában a világról gondolok:

„Jung szerint a világ elég rohadt, mocskos és kegyetlen ahhoz, hogy a benne élő ember jogosan legyen rosszkedvű, sőt depressziós. S ebben az esetben depressziósnak lenni szinte erkölcsi kötelesség – teszem hozzá én. Talán azt kellene gyógyítani, aki vidáman lubickol ebben a mocsárban.” (Popper Péter: Egy illúzió halála)

Sajnos a könyvet még nem sikerült beszereznem. Mindenütt elfogyott. Ha valaki kölcsönözni tudná egy kiolvasásra, szívesen megköszönném. Az idézetet egyébként Mohari András egykori honlapján találtam és már akkor rendkívül megtetszett, de lényegében csak egy tegnapi Emil kapcsán (idéztem valakinek) tudatosítottam, milyen mélyen azonosulok a szakasz szellemével.

Elolvastam Popper Péter, Ne menj a romok közé című könyvecskéjét a megszakadt kapcsolatok tragikumáról.

Az író vitathatatlanul az emberi lélek nagy ismerője, kiváló szóforgató és ragyogó analitikus. Popper Péter egyben egy tipikus mai jelenség is, korunk, kultúránk és áthatolhatatlan keretekbe szabott véges világnézetünk reprezentatív képviselője, aki felismeri a betegítő mintákat, kipécézi a társadalom kóros elváltozásait, beszél a gennyes gócokról, de a diagnózis felállításakor egy pillanatra sem képes átlépni a hagyományok, a keresztényi Magyarország, a civilizáció, és Kultúra Anya egyenként és szabályosan meghúzott határain. Ez nemcsak afféle, a könyvét garmadával tarkító bibliaidézetek okozta megérzés, hanem bizonyítható és konkrétan kimutatható minta, mely átszövi mindenegyes kijelentését és sajnos megfosztja az igazi okok feltárásának nagyszerű lehetőségétől.

Például a Kredenchalál, mint vállalt végzet című fejezetben ez a kijelentés szúr a szemet: „Az emberiség sok ezer éves története pontosan igazolja Cleckley XX. Századi elméletét, …” – pardon? Ez a mondat annyira tipikus, annyira árulkodó! Valahányszor hallod légy óvatos, mert elhanyagolja, tudatosan félretaszítja az emberré válás az evolúció hárommillió éves útját és a homo sapiens mintegy négyszázezer éves történetét. Azt sugallja, hogy csak a civilizáció néhányezer éves melegágya adhat választ minden kérdésre és azon túl csak valami nem definiálható, sötét és barbári létezhet, mely figyelemre nem méltó.

A Mi történt a családdal című fejezetben a fentiek jegyében így ír: „A különböző kultúrák évezredek óta kísérleteznek különböző családfajták életképességével a nőközösségtől a matriarchátuson és a háremen át a nyitott házasságig valamint a polgári házasság zárt formáiig, a szabályozatlan együttélésig és a szingli életmódig… Mindhiába! Egyik sem meggyőző. Kellene valami működőképes egyszerre szabad és mégis szabályozott formája a nők-férfiak-gyerekek együttélésének! Aki rátalál, jelentkezhet a Nobel-díjért!”

A kiragadott gondolat kapitális mintapéldánya nemcsak a Kultúra Anya telepítette szakmai hályognak, hanem annak az elterjedt dogmának is, miszerint nem az a fontos, hogy mit mondanak, hanem hogy ki mondja. Popper Péter olyan közbecsnek örvend, hogy kritika nélkül állíthat bármit anélkül, hogy az érdemben kétségbe vonható lenne.

Milyen kár, hogy az író figyelmét elkerülte a legújabb kori archeológia egyik legfontosabb felfedezése (lásd pl. Steve Taylornál), miszerint az emberiség (itt értsd a civilizáción túli) legősibb társadalmi szerveződése az egyenjogúságon alapuló matriarchátus volt. Konkrét bizonyítékaink vannak arra vonatkozólag, hogy matriarchátusban élő eleink kifejezetten békések voltak, nem viseltek hadat egymás ellen, a nő és a férfi már-már giccsesnek tűnő harmóniában éltek és gyermekeiket nem fenyítették, nem kínozták. Nem voltak elit privilegizált osztályok, sem hatalmat egy kézben összpontosító zsarnokok és a kor beszédes leletei véres kezű hadvezéreket sem említenek. A matriarchátusban az élelmet és egyéb javakat egyenlően osztották szét az arra rászorultak között. Mindez mintegy hatezer évvel ezelőtt változott csak meg (érdeklődők keresgéljenek a neten Marija Gimbutas után). A magántulajdon, a hadviselés, az erőszak és a kínzás megjelenése egy megváltozott elmeállapot következményei, mely mind a mai napig a civilizált világ attribútumai. James DeMeo és még sokan mások ezek után joggal jelentkezhetnének Popper Péternél a Nobel-díjért.

Ennek kapcsán (és a teljesség kedvéért) még említést kell tenni arról is, hogy 2003-ban Luxemburgban rendezték meg a Matriarchátussal foglakozó Tanulmányok Első Világkongresszusát (The First World Congress on Matriarchal Studies) illetve 2005-ben a második kongresszust 2nd World Congress on Matriarchal Studies. A rendezvények a béke társadalmai (Societies of peace) szlogenje jegyében telt. Vajon miért?

Összefoglalom: A matriarchátus az emberi társadalom egyetlen olyan szerveződése, mely kiállta az evolúciós időpróbát és egyenlő esélyt biztosít nemre, származásra és életkorra való tekintet nélkül mindenkinek. Üldözünk valamit, ami mindig is a miénk volt, csak éppen átesett a Nagy Felejtésen?

Bár az ünnepek egyik felének már vége, mai második széljegyzetemben mégis szeretnék néhány gondolat erejéig a karácsonynál maradni. Tudniillik ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mit is ünneplünk mi december 25.-én? Eltekintve a szomorú valóságtól, hogy ez a dátum mára leginkább a kereskedők ünnepévé lépett elő, továbbra is megmarad a kérdésre adott standardizált válasz jogos megkérdőjelezése. Tényleg Jézus születésnapjáról van-e itt szó? A felvetett probléma megválaszolása nem azért fontos, hogy valamiképpen nyugovóra térhessünk felette, hanem azért, mert kitűnően szemlélteti az emberi társadalom és az egyén érdektelenségét amikor nyilvánvalóan hamisított de jól hangzó legendákkal szembesítik. És ez a magatartás, ez a bizonyos evolúciós hiányosság (? -> tudniillik a tények semmibevétele) annyira jellemző, annyira tipikus sajátossága fajunknak, hogy véleményem szerint globális katasztrófáink elsődleges okozója volt és marad is.

December 25. ünnepe azért jó példa, mert még ha történetesen valaki a vallás keretein belül marad, akkor is teljesen tarthatatlan Krisztus születésének ily mód kitalált dátuma. Ha Lukácsot (2, 8) vesszük alapul, akkor az északi félteke téli hónapjai teljességgel kizárhatóak, hiszen Betlehem környékén senki sem legeltet ilyenkor és ez 2000 éve változatlanul így van. A CNN szerint az évvégén Jeruzsálemben +8 és -1 fok közötti hőmérséklet várható. Kertészek tudják, hogy 10 fok alatt a fű már nem nő. Lukács pedig elmondja: „Valának pedig pásztorok azon a vidéken, a kik künn a mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett”. És ha ez még nem lenne elég, Lukács (2,1) ezt is megjegyzi: „És lőn azokban a napokban, Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeirattassék. ” A rómaiak télen aligha tartottak népszámlálást ugyanis mindekinek el kellett utaznia saját szülövárisába, hogy ott összeírják. Teljesen valószínütlen tehát, hogy ez a téli hónapokra legyen odőzítve, amikor az utazás körülményeit jelentősen megnehezíti az időjárás. Az ilyesmi leginkább a betakarítást követő őszi hónapokban, szeptemberben vagy októberben volt szokás.

Különösen erősen kellene viszont kételkedni mindazoknak, akik túl mernek lépni a vallás szabta kereteken. Innen szemlélődve minden kétséget kizáróan nyilvánvalóvá válik, hogy egy ősi pogány szokás modernizált változatáról van szó, amit csak nekünk, a természettől teljességgel elidegenített civilizáltaknak lehet eladni. Az olyanoknak tudniillik, akik, soha avagy csak nagy ritkán tekintenek a csillagos égboltra. Ez szerencsétlenségükre, mára sok esetben teljesen lehetetlen vállalkozás, mert a nagyváros fényei elhalványítják azt a természetes csillagkupolát, mely az emberiséget év százezredek óta kíséri. Nem is lehet csodálkoznunk, hogy manapság az átlagember jóformán semmit sem tud a sziporkázó égitestekről és „haladónak” számít az, aki a Göncölszekér mellett megtalálja a sarkcsillagot.

Eleink, egy olyan korban, amikor még nem létezett fényszennyezés, jól elboldogultak az égbolt biztos jeleivel. Minden korábbi kultúrában nagy figyelmet szenteltek a Napnak és bár nem voltak a gőgös atomkor gyermekei, mégis (avagy éppen ezért) pontosan tudták, hogy az életet, és annak minden megnyilvánulását a Nap szülte, az tartja életben. Ezért aztán különös misztikuma volt a napfordulóknak, ezen belül is a téli napfordulónak, amikor csillagunk december 21.-én (néha 22.-én) eléri legdélebbi parkoló pályáját, ahol három napra mintha mozdulatlanná válna (meghal) majd 25.-én egyetlen fokkal elmozdul északi irányban, azaz újjászületik (lásd a Zeitgeist első részét).

Rómában a Szaturnusz isten tiszteletére a téli napforduló idejében megrendezett Szaturnália, az ajándékozás ünnepe tekinthető a mi karácsonyunk ősének. Mithra, az iráni napisten születésnapját is december 25.-én tartották és a kereszténység államvallássá történő felemelése után egészen nyilvánvaló, hogy a mindenkori államhatalom részéről felettébb gyakorlatias és kívánatos volt összemosni a régit az újjal. Ez kiválóan sikerült.

Egy figyelemreméltó írás jelent meg Bodoky Tamástól az indexen, címe Az öltönyös majmok bolygója. Nagyon találó! Megnéztem néhányat a több mint 180 komment közül is. Jó jel, hogy ilyen nagy az érdeklődés a téma iránt. Így vagy úgy, de valószínűleg eljutottunk odáig, hogy senkit sem hagynak hidegen a cikkben taglaltak. Szerintem rengeteg fejét rázó eretnek fenekébe is be lett dugva a zabszem és most mellbe vágva, sápadtan és kétségbeesetten kapkodnak levegő után, keresnek önámító megerősítést az olyan szédületes baromságokra, mint például ez itt (idézem a Mizar fohászát): „De a fejlett országok jól elvannak. 1970-ben valóban 1990-re várták, hogy elfogy az olaj. 1990-es években már ötven évre tették a készleteket, ma már azt se tudjuk elfogy e valaha. Minden esetre a készletek ma nagyobbak mint bármikor.” Normál esetben ilyen hozzászólással foglakozni sem lenne érdemes. Én is csak azért említem, mert az utolsó mondattal felteszi az abszolút vadbaromság eme sikító gyöngyszemére az aranykoronát. Érdemes kiragadni és elcsámcsogni rajta. Visszaköszön Kultúra Anya mintagyermeke, a példás és siket-vakfogyasztó – ilyenekből kell nekünk (akarom mondani nekik) sok. Mit nekünk tények tisztelete, meg fizika meg ilyesmi! Ha Mizar, kivesz a hűtőből egy üveg sört azzal a készletei nyilván gyarapodnak, sőt amint szomját oltva kortyolgat, mágikus poharában az idő múltával a sör szintje nem csökken, sőt túlcsordul… (jelen esetben inkább a tömény tudatlanság?).

Lehet még ezt fokozni? Igen, idézem "Az USA-ban fél évszázada nem csökkent a faállomány, holott a legnagyobb fakitermelő. Tervszerűen gazdálkodnak, mert okosak és ezért szervezettek." Nyilván azért lebeg a gazdasági válság Damoklész kardja a világ felett, mert az Óperencián túl annyira okosak és jól szervezettek – képzeld sikerült nekik a „Made in USA” címkézett förmedvényüket tömegesen exportálni a világ minden országába. Ennél már csak az EU okosabb, mert vette és köszöngette is évtizedekig.

A nem csökkenő faállományokról Derrick Jensen Endgame c. könyvében lehet részletesen olvasni. Tanulmányából kiderül, hogy ezek a bizonyos erdők túlnyomó többsége fiatal, gyorsan növő, monokultúra és igazi értéket legfeljebb csak a faipar számára képvisel a kivágásukhoz szükséges cirka 30 éves periódusok elteltével. Egy háborítatlan őserdő kifejlődéséhez – melyek gyakorlatilag az USA teljes területéről eltűntek – évszázadokra van szükség és értékük azért felbecsülhetetlen, mert állati és növényi fajok tömegeinek adnak otthont.

Ja és lássuk akkor még ezt is, idézem „Az elmaradott országok égetik fel erdeiket mert a butaság miatt nincs népességszabályozás, kell a termőterület amihez nincs ipar, tehát korszerűtlenül gazdálkodnak. Mindezt a sok bajt tetézi egy diktátor, stb., stb”. Kedves Mizar, ezek az országok (lásd Brazília), azért égetik fel őserdőiket, hogy a fejlett nyugati országok állatállományát tápláló szóját és kukoricát ültethessenek a helyébe. A sűrűn lakott Európa mezőgazdaságilag hasznosítható összterülete már réges-régen nem elég a lakósság élelmezéséhez. Ezért el kell vennünk (ja, bocs, mi ezt businessnek hívjuk) a szerencsétlenektől, akár cselszövéssel, vagy erőszakkal. Jó esetben fegyverrel fizetünk a javakért, mint azt a Darwin’s Nightmare című dokumentumfilm is feltárja.

Ritkán esik meg velem (tulajdonképpen ez második alkalom) hogy egy tömegszórakoztatásra szánt (vagy mégsem egészen?) hollywoodi filmalkotásban kertelés nélkül hallom vissza ugyanazt az aggodalmat, melyről, íme, egy ideje már itt írogatok magamban. Ráadásul nem egy olyan jelentéktelen jelenetben hangzanak el a figyelemre méltó szavak, melyet a rendező akár ki is vághatott volna anélkül, hogy a film mondanivalóját kár érte volna. Nem! Itt egyenesen és kifejezetten arról van szó, hogy minden Robert Redford ama nevezetes monológja körül forog, amit Dr. Malley szerepében mond egyik tehetséges, de cinikus diákjának. Az Andrew Garfield által megszemélyesített hallgató ugyanúgy jár el, mint azon kortársaink, akik bár felismerik a jelen politikai helyzet és a világ dolgainak felettébb riasztó alakulását, de ahelyett, hogy ezt szóvá tennék, visszahúzódnak és a fogyasztói társadalom által felkínált kényelmes, léha életet választják.

"They bank on your apathy, they bank on your willful ignorance," – ők, a hatalmasok, a politikai elit a Te és társaid apátiájára és közömbösségre építenek, mondja Redford. "… How can you enjoy the good life when Rome is burning?" – hogyan élvezheted az életet, amikor Róma lángokban áll? És itt a birodalom centrumának neve csak egy szimbólum, egy dzsóker és lehetne helyette Washingtont, USA-t, az egész emberi civilizációt is mondani. „… the problem is with us, with all of us who did nothing” – a probléma velünk van, mindnyájunkkal, akik semmit sem tettek. „And what is the difference if you drop in the same place?” – és mi a különbség kérdezi vissza a hallgató, ha végül ugyanoda jutunk? Ezzel megfogalmazza azokat a kétségeket, amiket sokan érzünk és ami riaszt, visszahúz, hogy tudniillik itt egy olyan hatalmas és kegyetlen gépezettel állunk szemben, mely ellen eleve semmi esélyünk sincs. „…at least you did something” – de mi legalább megpróbáltuk, mondja Dr. Malley. Igen erről van szó, mi legalább megpróbáltuk.

Elolvastam az író Birtalan Balázs, példamutató makacsságomért személyesen nekem dedikált könyvét, melyet, ha nagyon röviden szeretnék jellemezni, akkor úgy fogalmaznék, hogy a nemzet legújabb kori lelkiismerete. Balázs a teljesség igénye nélkül szólítja és nevezi meg az ország és sok esetben az egész keresztényi világ otromba feszültséggócait. Feltárja azok ellentmondásait, rámutat lényegi tarthatatlanságukra.

A könyvnek kicsit olyan az íze, mint az asztalra kitett frissen sütött vegyes töltelékű mazsolás rétesnek. Nem is lehet egyszerre mindet megenni, mert megcsapná az ember gyomrát. Először le kell metszeni az elejét, hogy megízleld a finom almás-fahéjast, aztán jöhetnek a túrós szeletek, meg később a mákosak, amiket én nem annyira szeretek, de megkóstolom mindet. Az író által feszegetett témák számomra nem újak, hiszen internetes naplóján, melyet rendszeresen olvasgatok, majdnem minden téma és cikk, sokszor egy az egyben, fellelhető. Nincs tehát nagy meglepetés, de nem is számítottam ilyenre.

Ez egy mélyen vallásos, igazságra, toleranciára és megértésre szomjazó katolikus keresztény felkiáltása, aki joggal érzi úgy, hogy legtisztább szándékai és legteljesebb odaadása ellenére, sokan elárulták. Vannak, akik tették ezt szerencsétlen véletlenek következtében, avagy tudatlanságuk rabjaként, mások viszont előre megfontolt szándékkal, gyűlölettől vezérleve.

Ha Balázs valamely korábbi inkarnációja történetesen a reformkorban, mint vagyonos ember születik, akkor minden bizonnyal egy Széchenyi gróf módjára dolgozott volna a haza felvirágoztatásán, határozott lépéseket tett volna, hogy hidakat építsen és nem csak Buda meg Pest között. Talán fel is áldozta volna mindenét és a bekövetkezett katasztrófa felett érzett csillapíthatatlan fájdalmában, esetleg ugyanúgy végezte volna, mint a Lánchíd megalkotója, hasadt tudattal.

Az aszalt szilva naplementekor egyúttal egy iszonyatos agytágító is. Aki kőkonzervatív, irtózik az új és meghökkentő gondolatoktól, az új perspektíváktól, nyilván nem fogja nagy élvezettel lapozgatni az ide-oda kalandozó mémtörténteket.

Balázs merészen ismerteti a személyiségét meghatározó, az erkölcsi értékrendjét formáló olvasmányait és azok eszmei lényegét. Egyúttal viszont olyan is ez a lecke, mintha valaki egy apró ablakú, rosszul megvilágított parasztház egyik szobájában mesélné. Szólna például a kinti gyönyörű napsütésről, a közeli kristálytiszta patak vízének az ízéről, meg az erdőről és a benne élő különös vadakról, az énekes madarak füttyéről. Fel is áll az egyszerű mívű asztaltól, hogy az alacsony ajtóhoz lépjen és egy hirtelen elhatározásában kitárja azt, aminek nyomán betódulni engedi a tomboló tavasz friss illatát és a nap gyönyörű fényét, meg mindazt, amiről az imént beszélt. Mindenki elcsodálkozik ezen és azt várja, hogy átlépje a küszöböt és teljességgel átadja magát a kikelet bódító varázsának. A hallgatóság ugrásra készen várja követésre szólító mozdulatát, de az nem jön! És ez a furcsa! Mikor már-már kilépne a verandára, a szoba távoli falán függő feszületre téved a tekintete és ettől mintha erejét vesztené, vagy megtántorodna, vagy tudomisénmilelte, de ijedten becsukja az ajtót. Ettől ismét homályba vész a tér. Az egybegyűltek ugyan már nem kényszerülnek dideregni a friss és hideg levegőtől, mert benn vidáman pattog a hasáb a tűzön, de ott lebeg, ott kísért a csalódás, hogy csak ennyi volt a varázslat.

Daniel Quinn, akinek műveiről Balázs szól, és jól ismeri mondandójukat, az egyik regénye (B története) végén, felteszi a kérdést, kicsoda B? A válasza: Ön B! Azaz, te magad vagy B, miután megértetted és nem dobtad félre már valahol az elején. Nos, Birtalan Balázs B? Nem tudom, mert van itt egy bökkenő, egy rejtély, amit még nem tudtam értelmezni, és Mémtörténeteiben is adós marad a válasszal. Miért nem lépett ki a tavaszba? Ahogy a tűz nem válhat vízzé, és az éj elmúlik, ha jön a pirkadat, úgy nem illik össze a hirdetett keresztényi hitvallás B-vel, mert ezek a dolgok olyan távol állnak egymástól, mint a Nap a sápadt fényü Holdtól. B maga a megtestesült Antikrisztus, ő az élő természet, a tomboló élet hírvivője, ellenpólusa, mindannak amit a két iker, Kelet és Nyugat képviselnek, megváltókba és üdvözülésekbe vettet demagógiájukkal.

Köszönöm ezúton is a számomra küldött, dedikált példányt. Egyik korábbi blogjához hozzászólva ígértem, hogy figyelmes olvasója és őszinte kritikusa leszek. Nos, úgy hiszem ezzel beváltottam az ígéretemet. Sok további sikert, tartalmas írói és ostorozói munkát kívánok.

Mulattat a "nagy" GM krízise és úgy általában az egész autóipar kínlódása. A dolog fatális következményeitől természetesen tartok, de legyen végre kimondva az igazság is! Tudniillik úgy tűnik, ezek az olajon hizlalt elfajzott, lusta és gőgös ragadozók semmit sem tanultak. Az ORF mai híreiben például a német gépjárműgyártók egyik „szakértője” (akarom mondani propagandistája) szerint azért nem lehet villamos autókat forgalomba hozni, mert (jól figyeld meg, milyen folyékonyan füllentett) a jelenlegi akkumulátor technológiák még nem teszik lehetővé az 50 kilométernél nagyobb hatósugarat. Ezt mondja ma, a minden hájjal, akarom mondani petrokémiai zsírral megkent bohóc, amikor legkésőbb a Who killed the electric car? című dokumentumfilmből, a GM EV1 (Electro Vehicle 1) történetéből tudjuk, hogy már több mint nyolc évvel ezelőtt 160 amerikai mérföld volt az EV1 hatósugara ami kilométerekben kifejezve 260. Na most tessék csak nekem megmondani, hogyan jön ide a világgá kürtölt 50 km, hacsak nem tudatos csalás útján. Mert azt is állította ez a szerencsétlen (vagy inkább buta?) képviselő, hogy legalább 20 évre lesz még szükség ahhoz, hogy robbanómotor is támogassa (azaz hibrid) a villanymotrot. Naná! Tudniillik azok az elemek – szegények – még olyan gyengécskék. Itt van erre válaszként egy táblázat (forrás: the auto channel) ahol sorozatgyártásra kifejlesztett villamos autók paraméterei vannak feltüntetve. Mint látható a Tesla Roadster több mint 200 (sic!) mérföld, azaz legalább 340 kilométer megtételére alkalmas egyetlen feltöltéssel. Lásd a fenti képet is a paraméterekkel.

A konklúzióm pedig a következő: a GM az ezredfordulóra és elsőként a világon kifejlesztett egy sorozatgyártásra alkalmas, EV1 névre keresztelt villanyautót, melynek reklámkampány nélkül is nagy népszerűsége lett ami viszont sokkolta a GM vezetőit. Ők csak ekkor tudatosították, hogy a villanyautó számukra, az olajtestvériség jegyében létrehozott birodalomban végzetes lehet. Ebben nyilván igazuk volt, tudniillik aki egyszer már vezetett egy csendes, jól gyorsuló villanyautót (lásd a filmben például Mel Gibsont), az többet nem kívánkozik vissza a múltba. A GM megrettenve saját nem kívánt és nem várt sikerétől illetve nem utolsósorban az olajmágnások intésére, visszahívta az összes EV1-t (több ezer példányról volt szó) és bezúzta őket (lásd a képet is itt lent), hogy még emlékük se maradjon. Helyettük a GM a nagyétkű, nehéz katonai kisteherautó alvázára épített Humveere tette le a voksát, és innen számítjuk az SUV érát. Ezzel a GM megtette a mai krízishez vezetö egyik legnagyobb lépést. Ha tehát akkor a GM nem lett volna vak, mint a vakond, akkor ma nem kellene a kezét kitartva koldulnia az amerikai kongresszus előtt. Ezért én arra szavaznék, hogy forduljon fel a GM, hogy végre megtanulja a történelmi leckéjét.

<<— Bezúzásra váró EV1 modellek. A kép forrása: modern racer.

Befejeztem a Tecumseh (neve jelentése: The panther passing across, magyarul Az utat keresztező párduc, avagy inkább Az előttünk átszaladó párduc) életéről szóló Eckert könyvet, mely az elmúlt hetek estéin lámpaoltásig rendre elválaszthatatlan útitársammá szegődött. Igaz néha csak fél, vagy egynegyed órácskára, de az együtt eltöltött idő lelkileg összekovácsolt személyével, törekvéseivel, nézeteivel, elképeléseivel. Ezért aztán nem is csoda, hogy a mintegy 800 oldal után, beismerem, csendesen bár, de ugyanúgy megkönnyeztem a sóni hőst, mint annak idején gyermekkoromban May Károly Winnetouját. A kapcsolat a kitalált és a valóságos emberi lény között pedig több pontban is fellelhető és megkapó. Említsem meg például azt a kuriózumot, ami lehet nem több fantazmagóriánál de sóni nyelven psai-wi ne-noth-tu azt jelenti, hogy nagy harcos. Számomra mindenesetre kihallatszik belőle a Winnetou. Annyi bizonyos, hogy mindketten elbuktak a civilizáció gőzhengere elleni kilátástalan harcban.

Nekünk, magyaroknak Koppány volt az a nemzeti hős, aki közvetlenül is hasonlítható Tecumseh alakjához, és aki megtestesítette nemzetünk törekvéseit, mely nem csak egyszerűen a fehér betolakodók, ill. német római kereszténység elleni küzdelemben nyilvánult meg, hanem egy kétségbeesett kísérlet volt valamiképpen fenntartani és megőrizni az ősi szokásokat, a ősi szellemi értékeket, az animista vallást, a szabad életformát, a természet szentségét és tisztaságát. Tecumseh megpróbálta az általa megfogalmazott egységes, nagy indián nemzet eszméjével összekovácsolni a szétszórt, laza kötelékekben élő és ezért egyenként önmagukban eleve sebezhető törzseket. Ez a meggyőzésre és józanészre építő sziszifuszi politikai munka sajnos másfél évtizedes próbálkozás után sem hozta meg kívánt gyümölcsét. Tecumseh víziója, hogy egy egyesített ötvenezres indián haderővel véglegesen összeroppantsa és hátrálásra késztesse a betolakodókat, álom maradt csupán. Törekvései kudarca nem utolsósorban vehemens ellenzőinek volt köszönhető, akik a megalkuvásban, az asszimilációban, a fehérek szokásainak felvételében látták a jövőt. Az olyanok, mint például Catecahassa (Fekete pata – lásd a képet), a sóni törzs első főnöke aki Tecumseh egyik legádázabb ellensége lett. Ha ismét történelmi-politikai párhuzamokat keresek, akkor őt nyilván Istvánhoz, azaz Vajkhoz tudnám leginkább hasonlítani. 

Ez a szembeállítás persze jócskán sántít, de elvileg mégis nagyon jól tükrözi azokat a viszonyokat, amikor a történelem során természeti népek a fenntartozhatatlan étvággyal mindet és mindenkit felfaló, pusztító civilizáció közvetlen tűzvonalába kerültek és a lenni vagy nem lenni, a pusztulni vagy legalább valahogy túlélni volt a téten. A cseroki nemzet későbbi sorsa (lásd: A könnyáztatta ösvény) utólag Tecumseh elképzeléseit igazolta. A cserokik is elutasították Tecumseh egységbe szólító szavát és az angolszász telepesek szokásainak elsajátítása mellett döntöttek. Ez sokáig, azaz egészen 1830-ig úgy tűnt, sikeres lesz. A cserokik áttértek a nagyüzemi mezőgazdaságra, a fehérektől ellesett módon fekete rabszolgákat is kezdtek alkalmazni, létrehozták írásosságukat, folyóiratot, újságot indítottak cseroki nyelven és elindultak egy majdani cseroki állam létrehozásának irányában melynek kitelepítésükkel, 1838-ban mindörökre vége szakadt. Ha tudták volna, az utolsó leheletükig kitartottak volna Tecumseh mellett.

Eckert könyve a legendás sóni harcos életén keresztül fellebbenti a fátylat Kanada és az Egyesült Államok mind a mai napig nem éppen felhőtlen viszonyának gyökereiről is. Így történhetett meg az is, hogy Tecumseh hivatalosan is Kanada nemzeti hőse, mivel harcával nagyban hozzájárult Kanada függetlenségéhez. A halálos lövés 1813. október 5.-én a Kanadába betörő amerikaiak elleni, Temze menti csatában érte (Battle of the Thames). Ez nem az a Temze, amire akaratlanul is gondolunk, hanem a Nagy Tavak vidékének egyik folyója, mely a St. Clair tóba ömlik.

Tecumseh a legnagyobb kanadaiak listáján a 37. helyen szerepel

• http://www.geocities.com/SouthBeach/Cove/8286/warrior.html
• http://en.wikipedia.org/wiki/Tecumseh
• http://www.geocities.com/southbeach/cove/8286/ 
• http://www.cbc.ca/greatest/greatcanadians/

Örömhír. Már ilyen banális apróságnak is örülni tudok. Képzeld, egyszerűen csak egy könyv, amit nem én írtam, nem is én fordítottam, de még csak a megjelenését sem segítettem – a hír mégis jólesően melenget. Ráadásul csupa szokatlan, furcsa, már-már megdöbbentő, sokkoló, sőt, bizonyos szubjektív nézőpontból tekintve egyenesen megbotránkoztató, amit állít. Le sem merem írni – olvasd el Te magad. Előzetesben csak, annyit, hogy az író, Daniel Quinn (Izmael) megfellebbezhetetlen logikával és egy lebilincselően izgalmasra kerekített detektívtörténet kulisszái közepette felfedi a fátylat egy régi hiedelemről azon vonatkozásban, hogy pontosan kit, vagy mit is kell az egyház szempontjából az igazi Antikrisztus jelzőjével illetni. Nem utolsó sorban pedig mégis miért adhat okot a bizakodásra nemcsak az egész emberiségnek hanem az egész élő természetnek is, eme Antikrisztus megjelenése.

Katalizátor kiadó: http://www.katalizatorkiado.hu/ 

Szoktuk mondogatni, ha valamilyen nézőponttal nem tudunk azonosulni és beszélgetőpartnerünket sem kívánjuk megsérteni, hanem helyette ilyen módon szerényen utalunk a hangoztatott nézet szubjektív mivoltára. Pedig ennek a relativitáselméletnek vannak számunkra, két lábon járó gondolkodó biológiai lények számára mégis egészen nyilvánvalóan abszolútnak tekinthető határértékei. Hiszen meglátásainkban és felfogásunkban nem az Univerzum hatalmas és végtelen volta az a viszonyítási pont, melyhez életünk minőségét szabni kéne, és ami nyilván sok ordító otrombaságot is némán eltűr. De hol van az a valódibb, emberi léptékű koordináta rendszer, melyhez igazodnunk kéne? Ha egészen pontosak akarunk lenni, ugyan igaz, hogy minden relatív, de az is, hogy döntéseinkben nem hagyatkozhatunk egy a képzetünk számára megfoghatatlan viszonyítási pontra.

Egy kicsit olyan ez a kérdés, mint a matematika meg a fizika látószögeiből történő vizsgálódás. Az egyik nagyon jól elboldogul a végtelenekkel és a matematikusoknak szemük sem rebben, amikor olyan számok sorairól elmélkednek, melyek számjegyei száma is esetenként a végtelent közelíti. Nem így a valós, tapintható, érzékelhető világ tulajdonságaival foglakozó tudomány, mely a teljességgel lehetetlen állapotok megjelölésére bevezette a sokkal tekintélyesebben hangzó szingularitás fogalmát. Ha tudniillik a vizsgálódások során valamely fizikai mennyiség nagyágára nézve végtelenül kicsiny, avagy végtelenül nagy szám jön ki, a háttérben nyilvánvalóan baklövés vagy elméleti hiányosság húzódik meg. Mint például ama nevezetes fekete lyukak esetében, mert tudniillik jelenleg a fizika nem képes megválaszolni a kérdést, hogy mi is történik az eseményhorizont mögött a fekete lyuk belsejében. Egyelőre ott tartunk, hogy ott szingularitás van (jól hangzik nemde?) azaz végtelenül sűrű anyag gyakorol végtelenül nagy gravitációs erőt mindenre, azaz, halvány gőzünk sincs róla, miféle folyamatok játszódhatnak le a fekete lyuk közepében.

Ha tehát valami állandóan és feltartóztathatatlanul egy irányban változik, az a matematika szerint a végtelen egyik vagy másik pontjára kerül, míg a fizika szerint egy meg nem határozható, le nem írható állapotba, melyről azért annyit tudunk, hogy jelenleg semmiféle emberi elképzelésünk sincs róla. Milyen megnyugtató, ugye? A fizika tudománya törvényeivel egészen erős és áthághatatlan határokat állított fel világunk felépítésére vonatkozólag. Ha még egy lépést teszünk visszafelé az egészen hétköznapi, emberi viszonyítási rendszer felé akkor ezek a korlátok sokkal érezhetőbbé és láthatóbbá válnak. Ki tudja, mégis mi lehet az oka annak, hogy mi úgy viszonyulunk hozzájuk, mint egy megszállott matematikus. Mindaddig, amíg nyomban vesztünket nem leljük, tudomást sem veszünk róluk. Hogy miről beszélek? Például a már említett növekedésről, mely olyan erős keretekbe szabta hétköznapi „buzinesszaszjuzsual” gondolkodásunkat, hogy fel sem tűnnek az ordító, destruktív és veszélyes ellentmondásai.

Tapasztalatból tudjuk például, hogy ha állandóan emeljük a gyújtós hőmérsékletét, akkor előbb vagy utóbb meggyullad és lángra lobban. Azt is tudjuk, hogy a kávé cukor nélkül sokaknak nem ízlik, de ha egyre több kockát pottyantunk a csészébe, akkor hamarosan így is élvezhetetlenné válik. Ha a rák megjelenik a szervezetben és az immunrendszer nem képes az állandó szaporodást meggátolni, akkor kialakul a gyógyíthatatlan tumor, ami végül is halálhoz vezet. Persze a rákos sejtek szempontjából, mert ugye minden relatív, előtte még „csodálatos” építészeti alkotások alakulnak ki a beteg testben (lásd a képeket) melyek megcsodálására rengeteg sejt utazik és érkezik, majd a példából tanulva áttétek keletkeznek, hogy eleget tegyenek sérült génjeik parancsának, mely a kizárólagos növekedést tekinti elfogadhatónak és szigorúan követendőnek.

Olvasóim persze már sejtik, mire célzok. Elvégre tudhatnánk már, felnőtt és történelmi tapasztalatokból tanult fejjel, hogy az anyagi és ezen belül is a fizikai, biológiai világ tipikus egészséges fejlődést biztosító sablonja inkább hasonlít állandó rezgéshez, egy hullámmozgáshoz, csúcsokkal és völgyekkel tarkítva, semmint az egekig magasztalt állandó jellegű lendületes növekedéshez. Gondolkodtál-e már ezen? És gondolkodtak-e azok, akik úgymond elhívatva érzik magukat megoldani a világ jelen bajait, mint mondjuk a G20 elitcsapata.

Csodálkozni már semmin sem tudok. Mert ha ugye, valamely tüdőlebeny falán összeülnek a ráksejt kormányfők megtárgyalni, hogy ugyan hogyan lehetne megküzdeni azzal a döbbenetes ténnyel, hogy amíg a múltban könnyedén ment új csodapaloták és architektonikai egységek felépítése, addigra ez mostanra komoly nehézségekbe ütközik, mert kimerülőben a források, a vérben már alig van tápanyag és kevés az oxigén is. Ezért aztán, kisokos fejüket összedugva, úgy akarják kikúrálni a kórt, hogy egy gazdasági élénkítő csomagterv keretében új, gigantikus méretű tumor-torony létrehozását határozzák el, melynek alapjait a hasnyálmirigy irányában teszik le. Persze innen tekintve nehéz lehet észrevenni, hogy a beteg már vért köp és csak alig hallhatóan piheg, amint az oldalára kötött palackból az orrába vezettet, műanyag csövön át áramlik be az oxigén.

Pedig arról igazán nem lehet beszélni, hogy a rák, jelen esetben nem tudná, mit tesz. Paul Grignon, A pénz mint adósság (Money As Debt) című kisfilmje egészen érthető bizonyítékokat tár elénk és azt is elmagyarázza, hogy Egyesült Államokba és a „fejlett” nyugati világban olyan nagy mennyiségű adósság halmozódott már fel, amit eleve fizikai lehetetlenség visszafizetni (szingularitás – sic!). Ha valami csoda okán minden rendelkezésünkre álló anyagi értéket az adósságállomány visszafizetésére fordítanánk, akkor sem lenne elég pénze a világnak ahhoz, kiegyenlítse a számlát. Következésképpen a nagyszabású milliárdoktól súlyos mentőcsomagok csak egy felfúvódott buborék nagyságát növelik, mely, ha majd pukkan, egyszerűen még nagyobbat szól, de a kóros pöfeteg tényén-létén mit sem változtat.

Nagyjából így állunk az élet minden fontos kérdésével. Vakságot színlelünk, falazunk és önámítást, öncsalást végzünk. Egyre nyilvánvalóbbá válnak azok a helyrehozhatatlan sérülések, melyeket gazdasági tevékenységünkkel okozunk bolygónk élővilágában. Egyre kevesebb a tiszta, még érintetlen természet, egyre kevesebb az egy főre jutó forrás, miközben egyre több vegyület és méreg mutatható ki a vérünkben, az anyatejben, a tengerekben és bár egyre nagyobb szűkében vagyunk a legfontosabbaknak, némán – á dehogy – inkább aktív és elvhű kezdeményezéssel toljuk a vadkapitalizmus, a liberalizmus, a megkérdőjelezhetetlen gazdasági növekedés rémképe szekerét, miközben az élővilág már vért köp.

Köszönet Kristófnak, amiért felhívta a figyelmemet az index portálon már korábban megjelent kapcsolódó cikkre: A válság véget vet a szabadpiacnak http://index.hu/gazdasag/magyar/sar081008/