Szóval elolvastam. Igen, Michael Crichton, Félelemben című könyvét. Tulajdonképpen már több mint egy hete történt, de olyan stresszben voltam (vagyok) az egész héten, hogy gondolni sem merten a türelmes naplózásra. Néha nem is tudom mire jó az ilyenfajta vergődés? Még a nyáron készült videó felvételeimet sem voltam képes összevágni. Ott rohadnak a lemezen valahol, valamelyik diszken. Reménykedem, hogy a karácsonyi szünetben csak-csak odajutok a feldolgozásukhoz. Nem mintha lustaságomban egy Homer Simpson otrombaságával múlatnám az időt. Tudniillik hazaérve nem omlok a kanapéra és a sört sem szürcsölöm bambán és böfögve miközben nem bámulok az egyszemű óriás pofájába. Nem erről van szó! Had ne fejtegessem tovább, nem szeretnék túl őszinte lenni.
Maradjunk tehát Crichtonnál. Kijelenthetem, hogy ez a műve akárhogy is vizsgálom, egyszerűen tisztességtelen. Igen, ez a legjobb jelző, ami kifejezi a belőlem kiváltott érzések kavalkádját. Főleg azért tisztességtelen, mert az író a könyve zárszavában megpróbálja valamelyest tompítani a sok-sok papírra vetett gonoszságot elismerve a globális felmelegedés tényleges létét is. Olyan érzésem van, mintha önmaga is megijedt volna attól a tömény irodalmi vádaskodástól, melyet a környezetvédő mozgalmak nyakába zúdított és magyarázkodásra kényszerülne, hogy aszongya, ő azért azt nem úgy gondolta. Gondolta, vagy nem, a könyvében minden egyes unszimpatikus, utálnivaló, buta és kapzsi jellem valamilyen formában valamely környezetvédő mozgalommal szimpatizál, míg a hősök, így vagy úgy a másik oldalon állnak. Azon az oldalon tudniillik, mely a "haladás", a tudomány, a hű, a jaj, az ipar, a jólét és a gazdaság mindenható szekerét tolja.
Eleve a cselekmény is morbid és abszurd feltételezésre épít, hogy tudniillik a zöld mozgalmak a viszonylag gyéren csordogáló anyagi forrásokat úgy próbálják hatékonyabbá tenni, hogy azokat környezeti katasztrófák, árvíz, vihar, szökőár kiváltására és tömegek tudatos elpusztítására, valamint ezeket a műveleteket végző öngyilkos kommandók pénzelésére fordítják. Mintha pl. WWF alap, avagy a Greenpeace mozgalom a valóságban terroristákra bízná a rendelkezésükre álló anyagi keretek nagy részét, hogy aztán a világ előtt bizonyíthassák a környezeti ártalmak létét. Nos ha egy mai író könyvkiadójának előre jelezné egy ilyen jellegű regényen való munkálkodását, biztos páros lábbal rúgnák ki. Csak egy Crichton képes (na jó , legyen, még Dan Brown) egy ilyen teljes abszurdumból is egy olyan izgalmas könyvet megírni, melyet aztán számtalan félrevezetett befal. Közben persze elkönyvelve, hogy az egész klímaváltozás egy nagy lárifári avagy humbuk – ahogy tetszik.
Különben szerintem nem igaz a címben sugallt „félelem állapota” sem. Éppen az ellenkezőjét vélem nap, mint nap felfedezni, hogy tudniillik az emberek úgy általában tesznek a környezet védelmére egy jó nagyot. Az Arktisz vagy Grönland jege kb. annyira izgatja az átlagpolgárt mint mondjuk a hangyák szexuális élete. Le se bagózzák a globális felmelegedést! Még hogy a félelem állapota – nevetséges. Crichton szerint a politika máris összefonódott a tudománnyal és hamis információk tudatos elhintésével próbálja az emberiséget sakkban, azaz félelemben tartani. Ezt éppen egy amerikai mondja, aki jobban tudhatná, hogy a jelen politika sajnálatosan nem a tudománnyal, hanem sokkal inkább az olajjal fonódott össze. Ez pedig nem is most a közelmúltban történt, hanem még akkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az olaj a gazdagság és a vagyon forrása.
A fenti kép még 1920-ban vígan hirdethette a világ legnagyobb villamoshálózatát (Red Cars) Los Angelesben. A vetélytárs Yellow Car hasonlóan kiterjedt hálózattal rendelkezett.
Ki ne hallott volna pl. arról a sajnálatos történelmi tényről, hogy az amerikai autó- és olajipar a GM vezetésével már 1920-ban megkezdte népszerű villamos üzemű tömegközlekedés tudatos és kampányszerű elsorvasztását. Később a GM, a Standard Oil, a Firestone Tire és több más olajnagyvállalat 1936 és 1950 között a kormányzat (teljes és mindenre kiterjedő) hallgatólagos beleegyezésével felvásárolta 45 nagyváros tömegközlekedési vállalatait, azzal az előre megfontolt céllal, hogy elsorvassza és tönkretegye a teljes villamoshálózatot. Így természetesen meredeken növelve az olajüzemű autózás forgalmát. Ez a sajnálatos esemény a „The Great American Streetcar Scandal” néven ismeretes a történelemben. A dolog ugyan végül 1946-ban a bíróság elé került, ám a lakonikus ítélet az esetbe keveredett vállalatok vezetőit szimbolikus 1$ büntetésben részesítette. Miközben természetesen minden maradt a régiben, illetve folytatódott tovább. A villamosokat kivonták a forgalomból. Kevés üzemeltető élte túl a nagyszabású sorvasztó hadműveletet. Többek között San Francisco jellegzetes tömegközlekedése, mely így is bizonyította, hogy a masszív támadások és megkülönböztetések ellenér is talpon tud maradni. Lásd a mai napig működő turista látványosságokat.
Szóval nem állítom, hogy Crichton hitvallásában a maga módján nem közelít józanul a globális felmelegedés problémájához, miközben arról szól, hogy a politika és a tudomány összefonódása veszélyeket rejt magába. A tudomány pedig nem lehet a szponzorok elvárásait automatikusan teljesítő gépezet, mely X milliárd dollárért akár a csillagokat is lehazudja az égről. Ám ha Crichton tényleg így gondolkodik és érez, ahogyan azt ő maga állítja, akkor mi a szösz legyen ez a korcs szülött könyv?
Sztefano-Space 