Hát nem édi ez az összehangolt szürkeség? Napról-napra pontosan ugyanaz. Semmi kilátás légköri stabilitásra! Semmi Ómega! Csupa sziporkázó turbulencia! Ilyet még valóban nem láttam. Pedig amióta túrázom (9-10 éve), naponta figyelem az időjárás alakulását.
Update 2018. június 7 – a változékony változatlanság rendületlenül folytatódik tovább
Alig kezdem meg a harmadik és egyben utolsó mászós-szakaszt, amikor megnyílnak az ég csatornái. Pedig 12 óra napsütés volt beígérve. Na, bumm! That’s life! Közben már a fáradtság jeleit is tutira érzem. Nekiveselkedem a soron következő, sziklamorzsalékkal hintett erdészeti útnak, de a hátsó kerekem egyszerűen elkapar rajta. Miután a gumi kifordít két-három nagyobb rögöt a talajból, leszállni kényszerülök. Tolom a bringám.
 |
 |
A megtett táv (Schöpflgitter, Stegmaier/Wiener Golfclub, Schoderleh, Innermanzing, Brandwald, Gumpersberg, Altlengbach, Kogl, Kaltenberg, Falkensteinhütte, Wiener Golfclub, Schöpflgitter) 40 km, 1020 m szintemelkedés bruttó 4:30 alatt (nettó 3:40) A pirossal jelölt emelkedök és lejtök a meghatározóak. M == Manzing, A == Altlengabch |
|
Szerencsémre az út menti növényzet lugasként véd az esőtől, ami viszont nem nagyon csitul. Némi szusszanás után el kell döntenem, hogy kivárom-e itt a záporeső végét, vagy “mindegy hogyan, csak érjem már el a Falkensteinhüttet” alapon nekieredek.
Az utóbbit választom. A hátizsákomon van ponyva, megvédi a benne lapuló pár száraz göncöt. Nekem meg már teljesen mindegy. A cipőmben érzem, lubickol a lábam. Sár, agyag, mocsár, utat keresztező patakok. Már semmi sem számít! Taposok, mint egy terepjáró. Időnként letörlöm a kövér cseppeket GPS-ről, hogy lássam jól veszem-e az irányt. Az alábbi képen pirossal karikázom a zivatart, ami elkap 13:00 óra körül.
Schoderlehnek egy apróbb hegyet hívnak. Alatta halad el az útvonal. Nem tudom, miért pont erre keresztelték. Egyébként a szomszédos Laaben és a Laurenzi körutak jellegben a rokonai. Főleg pedig a Laabennal futunk hosszan együtt.
Ismét csak Schöpfelgitterből indulok, és nem Innermanzingból (mint azt egyébként a kistudós kalauzok javallják). A gond, mint általában, a parkolókkal van. Amikor Innermanzingon áthajtok, nyújtogatom a nyakam, és keresem, hogy vajon hol lehetne itt leparkolni, de amit látok, nem nyugtat meg. Nem is, baj, így fűszeresebbre (hosszabbra és több a szintemelkedés is) sikeredik a dolog.
Nem sokkal 10 óra előtt kezdem meg az eleinte csak enyhén emelkedő bevezető aszfalt utat. Jó bemelegítő, mert úgy 4 km után jobbra fel a Wiener Golfclub szintjére egy igazi tüdőköptető visz. Aki esetleg már itt leszállni kényszerül, jobb, ha nem folytatja. Tényleg nem érdemes, mert a java, a még ilyenebb, még csak jön.
Fényképezőt pedig direkt sem viszek, ne húzzon felesleges súly. A tömlőmben is csak másfél liternyi ital lotyog. A hétvégén nyitva tartó Falkensteinerhütteig ennyivel be kell érnem.
A Golfclub után igazi erdei single-trail jön. Az elmúlt napok ugyancsak zivatarosak lehettek itt, mert a talaj lágy, nedves. Bár kerülgetni igyekszem a gyanús részeket, mégis gyorsan malacosodom (a sárhányóimat nem, hoztam).
Elérem a tulajdonképpeni hivatalosan kijelölt Schoderleh-körút vonalát, ahol hajtűkanyarban balra fordulok és a nyálkás, sikamlós, gyökerekkel és sziklarögökkel felszórt aljzaton megkezdem az aznapi második kihívást (még majd sok jön). A minden ízében határokat súroló meredek ereszkedést a nedvesség teszi. 5-10 másodpercenként jutok kidőlés, feldőlés, felborulás, kicsúszás és felbukfencezés határmezsgyéire, de megúszom. Szép teljesítmény, pedig nem vagyok downhilles.
Bevágtatok Innermanzingba, miáltal is túl vagyok az első szakasz domborzaton és gyűjthetem az erőm a második felszökésre. Neustiftnél elfogy alólam az aszfaltút és a Brandwaldban találom magam. Tekintélyes gyökerek alkotta lépcsökön próbálok nyeregben maradni, ami bizony nem mindíg sikerül maradéktalanul. Helyenként le kell lépnem, mert hiába robbantom pattanásig a combizmokat, a kenyérgáz néhány ponton kifullad. Sebaj! Amint átemelem a bringám egy-egy ilyen lépcsőn, máris újranyergelek és kóstolgatom tovább a műfaj szépségeit.
A második szakasz a Gumpersberg bevétele után az Altlengbach község alkotta völgyben ér véget. Itt a GPS átterel az autópálya túlsó oldalára, majd később egy hídon át újra visszajutok az autópálya déli oldalára. A helyi focipálya mentén mélyre ereszkedik az út, de csak azért, hogy újra hegynek veselkedjen.
Valódi single-trail hegyi ösvényen pörögök maximális fordulaton. Hát igen, itt sem vagyok teljesen sikeres, mert hébe-hóba le kell lépnem, hogy a nagyobb akadályokat áthidaljam. Később a térképen analizálom a helyzetet és látom, hogy akinek nem kifejezetten smakkol az ilyesmi, északról kikerülheti ezt a közbülső akadályt, ami Kogl névre hallgat.
Újra le, majd Kaltenbergnél jön az utolsó folyamatos emelkedő. Na, itt kezd el csöpörögni. Esőkabátot húzok a hátizsákomra és még reménykedem, hogy a távolból sejlő dörgés és a szürkülő ég csak puszta rémisztgetés. De nem! Az égiek komolyra veszik.
Egyszóval loncsra ázva érkezem a Falkensteinhüttebe. A gazda törülközővel kedveskedik. Aznap nincs nála tolongás. Bár még maradt pár cseppnyi maltodextrines italom a tömlőben, a korsó elektrolitot, amit kihoz, szintre egy ültömben hajtom fel. Az étel lassan készül, de nem bánom, mert közben eláll az eső.
Cirka félórás déli vendégház-látogatásom után nincsenek illúzióim a maradék visszavezető erdei szakasz állapotáról. Délelőtt még kerülgettem az itt található pocsolyákat és az ingoványos részeket, most viszont teljesen mindegy. A korábbi kerülők is teljesen elmocsarasodtak az elmúlt 1-2 órában, nem érdemes kerülgetni. Tiszta élvezet jól belegázolni a tócsákba, majd teljes gázon kimászni a ragacsmányokból.
A Golfclubtól már csak aszfaltereszkedés jön. Az időközben előbukkanó nap nyomán párfelhők formájában szárad a közút. A hirtelen melegedő levegő trópusi, teljesen telített nedvességgel.
Summa summarum, pompás kiruccanás jött össze a zivatarral. A több mint 1000 m szint magáért beszél. Szerintem a kör igényeiben túltesz a Laurenzin és főleg pedig a Laabenon. Csak mindenre elszánt combizmoknak javallott.
A Kaltenleutgeben feletti Parapluieberg a Wienerwald egyik közkedvelt túra vidéke. Főleg a szerényebb teljesítményekben érdekelteket vonzza, hisz a hegység legmagasabb pontja a Höllenstein sem nyújt a maga 645 méterével eltúlzott izgalmakat. Angikának viszont éppen megfelelő kondíciója építgetése céljából.
 |
 |
|
|
|
Néhány hegyi biciklis kirándulásom alkalmával már volt szerencsém erre járni, de gyalogosan még nem. Az ünnepnapi körünk megtervezésekor teljes véletlenségből egy olyan ösvény is horogra akad, ami még egy Parapluiebergnek is a becsületére válik.
A Hans Nemecek – Hütte a kép kellös közepén a domb tetején
Visszapillantva a Hans Nemeck-Hütte szintjéröl, a háttérben nagy Gießhübl parkoló
A célunk ugyanis a már említett Höllenstein, a csúcson található vendégházzal egyetemben, amit megfelelő időzítéssel ajánlatos déltájt elérni. Ha tehát Gießhübel község ugyancsak tágas (de fizetős) parkolójából indulunk, akkor az út, délnyugati irányban, a Höllensteinre, alig teszi ki a 2 órát. Nos, van néhány lehetőség a kör megnyújtásához.
Ha északi irányba indulunk (8:40) a Hans Nemecek – Hütten át, leereszkedve a Kardinalgrabenba, majd innen fel a Waldandacht kápolnához, akkor sikerre visszük a kör nyújtását. Közben kisül, hogy a Kardinalgraben aljáról (egy félhomályos, hűvös árok, lenti kép) a kápolnához vezető jelöletlen ösvény bizony jó meredek. A Parapluieberg itt alaposan kivillantja a foga fehérjét.
A kaptató (9:25) annyira meredek, hogy Angika inkább vissza is fordulna, ha éppenséggel, lepillantva, az ereszkedés nem látszódna még szörnyűségesebbnek. Így aztán nem marad más hátra, mint az előre, illetve felfelé menekülés az előre kijelölt úton. Ez a körutunk tulajdonképpeni fűszere.
Waldandacht
A hegyi bringások kedvelt útján
Szerencsésen elérjük a Waldandachtot (9:50), ahol aztán kiérünk a hegyi biciklisek kedvenc széles erdészeti útjára. Innentől nyugalmas poroszkálás következik délnyugati irányban. Elhaladunk a vidék ismert gasztronómiai egységei mellett (Kugelwiese, Seewiese – bezárva, mert szanálják). További séta következik árnyékos erdőkön és virágba borult mezőkön át (lenti kép) a Höllenstein felé tartó leágazásig (11:05).
Itt újra érdekesebb a haladás, mert felfelé tartunk. A Julienturm (11:20 – lenti kép) egy kis csalódás. Odafenn a kilátóban alig van hely. A kilátás szépségét magas korlátok csorbítják. Gyorsan vissza is ereszkedünk a vendégház teraszára, ahol jöhetnek az egyéb kulináris örömök.
Déli 12:00-kor újra felkerekedünk és megkezdjük a visszafelé vezető utat. Először meredeken le a Höllensteinről, majd egy széles erdészeti úton tovább lefelé. Később északkeletnek fordulunk és lassan, mérsékelt kaptatón érkezünk vissza a parkoló szintjére (13:30).
Végre erőt veszek magamon és felszerelem a kerékpárszállítót az autóm tetejére. Tulajdonképpen unom már a Leopoldsberg, Kahlenber, Eisernehandgasse vidékét, amit közbülső segédlet nélkül, direkt is el tudok érni.
 |
 |
|
A megtett táv (Schöpflgitter, St. Corona am Schöpf, Neuwald, Schöpfl-Schutzhaus, Schöpflgitter) cirka 30 km, 780 m szintemelkedéssel bruttó 3:15 óra (nettó 2:35) |
|
Utólag is, jó választás. Érdekesebb egy olyan terepen ostromolni az emelkedőket, ahol még nem tudom, hol van az egyes kaptatók teteje. Jobban kell gazdálkodni az erőtartalékokkal. Igaz, 2014-ben már végigtekertem ugyanezen a körúton, de akkor, fordított irányban. Már nem emlékeszem a terep konkrét adottságaira.
Pulzus és sebsség
Nos, a Schöpflgitter-Schöpfl szakasz, az óramutató járásával megegyező irányban, végig S0-ra értékelhető. Meglepetések és akadályok nélküli széles erdészeti utakon visz. St. Corona am Schöpfl térségében ugyan kibukkanok az aszfaltútra, de a gyér forgalomnak köszönhetően ez nem csorbítja a körút zamatát.
Az erdő körülöttem csendes, nedves és elhagyatott. A madarakon kívül élő lélekkel nem találkozom. Az út Neuwald után ismét betér az erdőbe. Megerőltető, amolyan tüdő-köptető nincs sehol, pedig várom, hol kell majd nagyot taposni a pedálba. A mászások tehát nem jelentenek különösebb kihívást.
A Schöpfl-Schutzhausban tartok egy rövid ebédszünetet. Innétől csak lefelé van már. Igazi élvezetes downhill. Na, ezt már S1-re értékelném, azaz egy valódi singletrailról van szó, apróbb akadályokkal. Felfelé menetben (ha jól emlékszem), inkább S2-nek éltem meg. Hamarosan azonban az út újra kiér a széles erdészeti útra, ahol immár gátlástalanul ki lehet ereszteni a gyeplőt.
Eredeti célunk a Semmering lett volna, de a térségre vonatkozó kedvezőtlen időjárás előrejelzés miatt inkább az Unterbergre indulunk Angikával. Később, amikor felettünk is beborul, látjuk, hogy a Schneeberg/Rax és az azon túli részek fölött valóban nyomasztóan nagyra és szürkére híznak a zivatarfellegek.
 |
 |
|
|
|
9:20-kor lépünk ki a Lamwegtal végében lévő parkolóból. Télen itt tűt nem lehet leejteni, annyian vannak. Most meg rajtunk kívül még tán ha 3 gépkocsi árválkodik a hatalmas parkoló távoli szegletében.
Itt balra fel elhagyjuk a széles erdészeti utat.
Az ösvény végig jól követhető
Az elmúlt télen becserkészett rövidítésen kívánunk kiérni az Unterberg gerincén vezető turistaútra. A jelöletlen út fonala végig jól követhető, mindazonáltal, a gyér nyomokból ítélve nem tartozhat az agyongyötört ösvények közé.
Viharverte hegyháton át a síterepre
A zöldellő síterepen
10:20-kor már el is érjük a jól kitaposott turistautat, mely a Bettelmannkreuz irányából érkezik és az Unterbeg-Schutzhaust célozza meg. Mivel mi először a csúcson szeretnénk tiszteletünket tenni, hamarosan elhagyjuk a jelzett utat és maradunk a gerincen. A sítúrázók kedvelt “téli” kaptatóján érkezünk a szépen zöldellő síterepre (11:15).
Pillantás a Reisalpe/Muckenkogel felé
Itt először szelíden emelkedünk, majd a csúcs előtt jól bekeményít a kaptató. Én már jól ismerem a járást, de Angikát bizony meglepi az emelkedő dőlésszöge. Az akadály ellenére is már 11:30-ra a jó magas fakereszthez érünk.
Közben egyre komolyabb fellegek gyülekeznek az égen. Némi nézelődés után leereszkedünk a vendégházhoz (11:58 – lenti kép) és betérünk, hogy elköltsük megérdemelt déli jussunkat.
Egy rövid kitérő a kápolnához
A belső tér
12:30-kor még bekukkantunk az Unterberg kápolnába, majd egyre komorabb égboltozat alatt indulunk vissza a völgybe. Végül megússzuk zivatar nélkül, sőt, mire visszaérünk a kiindulópontba, mintha szelídülne az égiek szigora is.
Lefelé a síterepen. Szemben a Schneberget kéne látni, de a zivatarfelhők eltakarják.
Valahogy rákattantam az egykori jelöletlen vadászösvények felderítésére. Ezúttal a Großes Wolfstal van soron, amit Szépfalusi Csaba is ismertet könyvében (Nur für Geübte). Jó egynéhány beszámolót tanulmányozok, mielőtt nekilendülnénk a Rax eme ismeretlen szegletének. A leghasznosabbnak Mucker képes ismertetője bizonyult.
 |
 |
|
|
|
|
Pirossal karikázva a két sziklafal-akadály helye, amik három természetes szakaszra osztják a Wolfstalban vezetö utat. |
|
8 óra napsütést és száraz időt ígér a meteorológia a Rax területére. Miután aznap sűrű szürke felhőkön és minduntalan eleredő esőn kívül napsütést nem nagyon látunk, komoly kétségeim vannak, hogy ez vajon egzakt tudományág-e avagy inkább csak jóslás.
A Brandschneide itt balra felfelé hajlik, míg a Wolfstal egyenesen elöre nyílik
8:40 lehet, amikor Cirmivel elindulunk Kaiserbrunnból. Kezdetben a közismert Brandschneide vonalát követjük, de hamarosan elhagyjuk a sárga jelöléssel ellátott turistautat és egyenesen bemasírozunk a Nagy Farkasvölgybe (Großes Wolfstal – fenti kép). Széles erdészeti úton haladunk mely egy hajtűkanyarban balra fordul. Mi itt a kerítés mentén egyenesen továbbmegyünk.
Jól látható piros foltokra leszünk figyelmesek (lásd a sziklán, fenti kép). Erről még egyetlen beszámolóban sem olvastam, tehát feltételezhetően frissek lehetnek (1-2 évesek?). Követjük tehát a jeleket, melyek ugyancsak hasznosnak bizonyulnak.
A Großes Wolfstal ízlelgetése
Az első fix checkpoint egy függőleges vaslétra (9:30 – fenti kép), mely egy cirka 10-12 méter magas sziklafalat hidal át. A létra nélkül itt mindjárt vége is lenne a bandukolásnak.
A létra felső részén újonnan telepített drótkötelekre leszünk figyelmesek (fenti kép), melyek nagyban megkönnyítik a kilépést. Odafenn aztán egy a földön keresztben heverő új vaslétrába botlunk (kép), mely valószínűleg a muzeális értékű öreg vasat fogja lecserélni (a két létra fokainak a száma megegyezik).
Ajánlatos a bal odalon lévő erdő szélen maradni
Minduntalan sziklagörgeteget keresztezve. Nem sokkal e kép készülte után a jelek az erdőbe visznek. A háttérben a Schneeberg burkolódzik fellegekbe.
A továbbiakban a Wolfstal jobb oldalát borító sziklagörgetegen harántolunk (fenti képek), majd egy helyen balra betérünk az erdőbe. A piros pontok remekül vezetnek. A létrától számítva egy óra elteltével érjük el a második checkpointot. Az elsőhöz hasonló sziklafal állja el a haladás útját (lenti kép). Létra nincs, de jobbra fel, egy meredek vályú kikerüli az akadályt. A vályú bár optikailag nem tűnik nehéznek, mégis elég vesződséges a megmászása.
Itt jobbra fel a görgetegen, ami egy vályúba vezet
Fentröl visszapillantva a vályúba
Közben eltűnnek a piros pontok, melyeket az előttünk nyíló meredek mezőt (lenti kép) jobbról határoló fák törzsén fedezünk fel ismét. Érdemes a továbbiakban is tehát precízen ezek mentén haladni.
Egy helyen a jobboldali bükkfaligetből áttraverzál az út a baloldali fenyvesbe. Ez egy logikus irányváltás, hiszen az imént említett sziklafalt kerüljük jobbról. Azon a ponton, ahol visszaérkezünk a Wolfstal aljára, eltűnnek a piros foltok és ezen meglepődve eleinte tanácstalanulok vagyunk.
Spontán felfelé, azaz déli irányban húzódunk a Wolfstal vélt természetes folytatásán, miközben tudjuk, hogy a helyes irány inkább délkelet felé mutat. Keressük tehát az irányváltás mihamarabbi lehetőségét. Kisvártatva feljebb egy jól látható csapásra lelünk, melynek iránya pontosan egybeesik a kívánttal.
Néhány perces kaptatás után a Wolfstal keletre hajló felső nagy katlanja szájában találjuk magunkat (11:10 – fenti kép). Közben elered az eső.
A katlan bal oldalán néhány vörösfenyő árválkodik. Az első törzsén mindjárt lelünk egy piros pöttyöt (fenti kép), majd a másodikon is. A foltok balra (tehát keletre) terelnek, ami azonban ellenkezik a beszámolók alapján feltételezett helyes iránytól. Nekünk itt tudniillik a katlan felső széle felé, délkeletnek kellene haladnunk és egy meredek rámpát jobbról határoló barlangívet keresni. Ezen lehet ugyanis elhagyni a völgyet.
Engedünk azonban a piros jeleknek, melyek a Wolfstalt keletről határoló falak mögé vezetnek. Tévesen azt gyanítom, hogy sziklamászók jelölték az utat valamiféle beszállóhoz. Némi tétovázás után tehát úgy döntünk, hogy maradunk az eredeti klasszikus változatnál és inkább keressük a barlangot.
Sziklagörgeteget keresztezünk, majd kapaszkodunk rajta felfelé a feltételezett helyes irányba. Négykézláb a legjobb megoldás. Végre felismerem a még csak képeken látott barlangot és előterében a rámpát (11:40 – fenti kép). Tehát jó helyen vagyunk.
A rámpán szép kihívás a fefelé kapaszkodás (a fenti képen Cirmi jön). Odafenn a fák törzsén megleljük az elveszettnek hitt piros jeleket is, amiből utóbb is azt feltételezem, hogy ha maradunk a jelzett ösvényen, akkor ugyanitt lyukadunk ki. Közben megspórolhattuk volna a kellemetlen átkelést a sziklagörgetegen. Véleményem szerint, tehát aki teheti, kövesse csak a piros jeleket, ám garanciát nem vállalok érte.
A továbbiakban, mielőtt kilyukadnánk a füves platón, még egy rövid és könnyü traverz következik az erdőben. Közben már jól esik az eső, de csak a hátizsákra terítek köpenyt, nehogy elázzon a benne szunnyadó száraz gúnya. Úgyis olyan csapzott vagyok, hogy a külső eső-permet nem sokat változtat a tényálláson.
Jól kilépünk, hogy mihamarabb elérjük az Ottohaust (12:10). Közben kiérünk a helyi “autópályára”, amin nagymamák, nagypapák, fiatalok és gyerekek tarkabarka seregei (ceprek) igyekeznek a kötélpálya hegyi állomásából az Ottohaus irányába.
Leelőzünk néhány fürtökbe szerveződött túracsoportot, de így is tömött vendégházba toppanunk be. Kivárjuk a pult előtt kanyargó hosszú sort, majd a tálcáinkkal sikerül két szabad helyet találni egy asztalnál. Átöltözés következik a kellemesen száraz tartalékba.
Cirka háromnegyed órás pihenőnk alatt valamelyest csendesedik az eső és így nem látjuk akadályát, hogy még bevegyük a Jakobskogelt is (13:10). Ezután már csak lefelé kanyarog az utunk. A kötélpálya hegyi állomása mellet ereszkedünk lefelé. Egy pontban jobbra leválik a Gsolhirnsteig. Mi követjük a Brandschneide vonalát balra (14:00). A feketével jelzett tábla azt hirdeti “csak tapasztaltaknak”. Ám úgy legyen.
A Brandschneiden lefelé, nem semmi….
Kilátó a Kleines Wolfstalba a Brandschneideröl. Amikor részben kitisztul az ég..
A Brandschneidéhez már egyszer volt szerencsém, felfelé menetben. Lefelé sokkal kellemetlenebb, de még így is gyengeség az iménti Großes Wolfstal vadságához képest. Így-e avagy úgy, nagy odafigyelést követel. A fekete kategória megalapozott. Eltévedni viszont nem lehet.
Szivárvány (a kép közepén), miután ismét elállt az esö
Éppen 16:00 órát mutat az óra, mire visszaérkezünk Kaiserbrunnba. Minden ízében remek, kihívó, változatos túra. Tapasztalt hegyi túrázóknak és jó tájékozódási készséggel rendelkezőknek ajánlott, akik már unják az ismert és hivatalosan is jelzett turistautakat és valami változatosságra vágynak.
Meggyőződésem volt, hogy a Bécsi-erdő legmagasabb pontjára (szerény magassága miatt) legfeljebb csak MTB-vel mászom fel, de tévedtem. Szóval az úgy történt, hogy szombaton már kitomboltam magam a bringámmal és így vasárnap valami gyengéd levezetésnek lett aktualitása. Egyébként is zivatarokat ígér a meteorológia a Bécsi–Alpok területére miközben Angika sem járt még Schöpfelen. Különben is ünnepnap van. Maradjunk hát a szelíd dombokon.
 |
 |
|
|
Apropó, a Schöpfl csúcsán még egy kilátó is található, a Matraswarte, amit még én sem láttam. Tudniillik számomra valahogy összeegyeztethetetlen kilátókba sompolyogni, amikor MTB-vel vagyok úton. Nos, a terv jól beválik.
Három MTB-útvonal is erre visz, de bringásokat egyelőre nem látunk, csak majd délután
9:00 órakor indulunk át a csendes erdőn. Legnagyobb csodálkozásunkra, madarakon kívül, élő lénnyel nem találkozunk, pedig azt hittük, tömegek özönlik majd el ezt a népszerű kirándulási célpontot. Csak már közvetlenül a csúcs közelében ér minket utol egy fiatal pár.
Az út eleinte széles erdészeti úton, enyhe emelkedőn visz. Később a jelzés bekalauzol egy erdei ösvényre. Nagyon laza tempóban, szinte percre pontosan 2 óra alatt érünk fel a Matraswarte legfelső platformjára. A déli szél meg-megborzol odafenn. A kilátó nyilvánvaló célja, hogy az erdővel borított magaslatról rá lehessen kukkantani a külvilágra. Ez működik is remekül.
Ezután lehuppanunk a Schöpfelschutzhaus napsütötte teraszán. Közben, mint az várható volt, egyre többen érkeznek. Bringások és gyalogosok egyaránt. Nem sietünk. Olyan szép az idő, hogy órákig el lehetne itt ücsörögni. 12:30-kor aztán mégiscsak felkerekedünk és nyugodt tempóban, 14:00-ra érkezünk vissza a kiindulópontba.
Meglepetésünkre még egy kereszt is van a Bécsi-erdő legmagasabb hegyén
A Schöpflschutzhaus egy felettébb érdemes célpont
A Plattenstein és a Dürre Wand a legkorábbi túráimra emlékeztetnek. Ez a szelíd hegyvonulat északkeltről délnyugati irányba mutat. Waidmannsfeldnél kezdődik és a Mamauwiese tesz pontot a nyújtózkodására. Legmagasabb pontja a Schober (1213m) de a legközkedveltebb kiemelkedése mégis csak a Plattenstein (1154m).
 |
 |
|
|
|
Amit a Schober nem tud nyújtani, mindazzal szolgál a Plattenstein. Például egy nagy, milléniumi kereszttel és velejáró szép kilátással, valamint egy vendégházzal, merthogy a Schoberen az erdő miatt sem kilátás nincs, sem pedig falatozásra invitáló kunyhó.
Angikával a hosszú Dürre Wand egy kis szakaszát kívánjuk csak bejárni. A Miesanbach melletti Tiefanbachból indulnánk. Némi bonyodalom, hogy a turistaút kezdetén kiszemelt parkolót a helyi vendéglős lefoglalta magának. Tiltó táblákkal kirekeszti a túrázókat (biztos jól mehet neki). Jó alternatíva a cirka 100 méterrel tovább található teniszpálya parkolója.
9:10-kor tehát elindulhatunk a jelzett úton. Először ama bizonyos vendéglő melletti hídon átkelünk a Tiefenbach patakon aztán erdőben haladunk majd egy csendes aszfaltút visz mérsékelten emelkedve Haselbauerig (fenti kép).
A forgalom szerencsére gyér, mindössze két autó halad el mellettünk. Mint később kiderül a Haselbauer tanya alatti parkolóba igyekeztek, ami viszont kifejezetten a túrázóknak van szánva. Aki tehát még ezt a háromnegyed órás bevezető szakaszt is meg akarja spórolni, indulhat onnan.
A továbbiakban a Schwaighofer tanyánál (10:15) nekifordulunk a Dürre Wand gerincének és a Wurzelsteigen (fenti kép) kaptatunk egészen a csúcsig (11:25). Előttünk, tisztes távolban, egy cirka 15-18 fős csapat baktat ugyanabba az irányba. Hát, bevallom, nem vagyok elájulva a hadseregnyi túrázó, elefántátok dúlásához hasonlatos vonulásától.
Kilátások a Dürre Wandról (érdemes néhány pillantra rácsodálkozni a világra)
A magukat kínáltató padokat pedig sorra ki kell próbálni
Mire felérünk, a nagy csapat már lefoglalta magának a Gauermannhütte előtti teraszt. Szerencsére odabenn a kunyhó elég tágas, sikerül is gond és várakozás nélkül elkölteni déli elemózsiánkat. Utána még felmegyünk a kereszthez és a Plattenstein szikláin sütkérezünk hosszasan, nézelődünk, élvezzük a panorámát.
A Schneeberget sajnos máris zivatarfelhök takarják
A közelben felvonuló zivatarfelhők láttán aztán tanácsosnak látjuk elindulni vissza (12:25). Lefelé menet aztán eltűnik a nap, elkezd dörögni, először csak halkan, majd egyre erősebben és sűrűbben. Néhány ártalmatlan csepp esővel megússzuk.
Akad néhány rendhagyó és fotogén függöles sziklafal ezen a szelíd Dürre Wandon
A Plattenstein mai variánsa egy könnyű kis kirándulást ígérő, szép és érdemes célpont. Haladóknak és kemény fából faragottaknak természetesen lehet kibővítve tálalni, például valahogy így: Plattenstein és Großer Neukogel
A Schneeberget a Krummbachsteinnel, az 1333 méteren fekvő Krummbachsattel köti össze. A nyereg lankásan nyugatra lejtő része a Krummbachgrabenben folytatódik. A két hegy közé itt egy lefelé szűkülő hegyi legelő (Schlossalm) ékelődik be. Valamikor régen, tehenek kérődztek a réten, és ahová a Kuhsteigen hajtották fel a csordát. Nos, az idevágó beszámolók elemzése után, Cirmivel és Sanyival úgy döntünk, hogy felderítjük ezt a történelmi ösvényt.
 |
 |
|
|
|
Az útvonal hivatalosan bár nem jelölt, de több térképen is be van rajzolva (pl. “bergfex OSM”, openmtbmap, etc.). Kaiserbrunnból indulunk 9:10-kor. Elhaladunk a Bécsi Vízvezeték Múzeum mellett majd egy hármas útelágazás előtt találjuk magunkat. Jobbra fel a hivatalosan is kijelölt turistaút, a Miesleitensteig visz, egyenesen és balra pedig egy-egy kapu zárja el a haladás irányát. Mi egyenes továbbmegyünk. A kapu mellett jobbra a kerítésben legalább egy évtizede megtűrt lyuk tátong. Ezen át lehet kelni a lezárt területre.
A lezárás oka valószínűleg az a vadetető lehet (fenti kép), melyet a széles erdészeti út keresztez. Eleinte nincs is más dolgunk csak emezt követni. Átkelünk az időszakos Krummbach patakon (jelenleg teljesen kiszáradva) majd egy hajtű-szerpentin után véget ér a széles út. Egy “T” formájú elágazás előtt állunk (lenti kép), melyet egy vadles alapján is be lehet azonosítani.
Balra a Krummbachgrabenbe vinne az út, mi viszont befordulunk jobbra a Miesletengrabenba, melyben a Kuhsteig kanyarog. Eleinte nincs más dolgunk, mint a jól látható csapáson haladni (lenti képek). Az árok később északnak fordul. Mindkét oldalról sziklafalak határolják és tehát eltévedni egyelőre még nem lehetséges.
A tájékozódás kulcspontja a Kuhsteig közepe táján található, ahol hirtelen eltűnnek az eleddig még jól kivehető nyomok és egy sziklagörgetegen találjuk magunkat (10:10 – a fenti kép közepén). A továbbhaladás, illetve tehát a felfelé kaptatás egyszeriben igényessé, vesződségessé válik. Két-három felfelé történő lépés közé minduntalan egy-egy lecsúszás is beékelődik. Hátul kullogók vigyázat! Az elöl mászók kőomlást idézhetnek elő (Cirmit majdnem eltalálja egy nagyobb szikladarab).
Átkelés a sziklagörgetegen (igen, valóban ilyen meredek)
Nos, itt, jól oda kell figyelni. A széles görgeteg-folyamot jobbról könnyebb ostromolni. Ennek következtében egy északkeletre nyíló és önmagát módfelett kínáltató árok szájában találjuk magunkat. Oda nem szabad bemenni! A helyes út egy traverz balra (fenti kép), északnyugati irányba, át a görgetegen és be az átellenben nyíló erdőbe. A fák között halványan bár, de újra felsejlik a követendő út fonala. Innentől kezdve már nem lehet elvéteni.
Mindvégig az erdő legmélyebb pontján maradunk és követjük az árok lassan-lassan jobbra hajló vonalát. Ez itt a Brettschacherboden (10:30 – fenti képek). Néhány perces gyaloglás után meredek sziklafal, a Brettschachermauer állja utunkat (10:50). Itt ismét érdemes nyomot olvasni és a fal alatt jobbra felfelé vezető ösvényt meglelni.
Tizóraiszünet közvetlenül a Bretschachermauer után
Vigyázat, ez egy őserdő, néha csak csúszva-mászva jutunk tovább
Az út fonala egyre nyilvánvalóbbá válik. Egy erdőháton traverzelünk. Jobbról maga a Krummbachstein törekszik a fejünk fölé, balra pedig a Krummbachgraben árka emelkedik lassan de biztosan haladásunk szintjére.
Schlossalm, egy salátás. Vajon mennyire ízlene a teheneknek? Lehet, régen itt még fü volt.
Az ösvény a frissen zöldellő Schlossalmba torkollik (11:20 – fenti képek). Térdig érő salátásban kaptatunk felfelé. Hamarosan meglátjuk a Wassersteiget jelző sárga táblákat, miáltal is elérjük az immár jól jelzett turistautat.
További 20 perces kaptatás árán érkezünk a Krummbachsattelba (11:40 – fenti kép), majd meredeken jobbra fel a Krummbachstein gerincére. 12:20-kor vagyunk a csúcskeresztnél.
Fő célunk elérése után megkezdhetjük a jó meredek ereszkedést. Szinte pontosan 13:00 órakor érjük el a Knofelebenhaust, ahol megtartjuk jól megszolgált déli pihenőnket.
Itt kinyílik a Miesletensteig és az egyik legszebb kilátást nyújtja a Schneebergre
13:50-kor kelünk fel ismét az asztaltól és a jól jelzett standard turistaúton (Miesleitensteig) indulunk vissza a völgybe. A Miesleitensteig középső szakasza drótkötelekkel biztosított, sziklamorzsalékkal felszórt, alattomos és meredek. Az ereszkedés így sem tart 2 órát. Már 15:40-kor kibukkanunk Kaiserbrunnban.
Ismét véget ért egy minden ízében pompázatos, változatos túra. Vadromantikus árkok, mély szakadékok, fejünk fölé tornyosuló sziklafalak, csodálatos panoráma, kellemes túra idő. Kívánni sem lehetne jobbat. Mindazonáltal meg kell említeni, hogy a Kuhsteig bár technikailag nem nehéz, alapvető tájékozódási készség jelöletlen úton mindenképpen alapfeltétel.
Újra nyitva Mária országa (Marias Land am Schneeberg) névre hallgató halvendéglő Rohrbach im Grabenban. Semmi sem áll tehát újfent egy páratlanul finom hallakoma útjában. Kivéve egy kiadós séta, hogy előtte alaposan megéhezzünk. Angikával indulunk egy körútra, mely annyiban különbözik a tavalyitól, hogy most a Ternitzerhüttet is érintjük. Ezzel a cifrázattal az út egy picivel hosszabb.
 |
 |
|
|
|
A Rohrbachgraben végéhez közelítve (a Himbergergehaust elhagyva)
Visszapillanásban a Himbergerhaus
Pihenő és szomjoltás a Bilekalm tövében (a Ternitzerhütte mellett)
Robog felfelé a Szalamandra fogaskerekü
Hengsthüttet érintjük
Visszafelé ezen a szép alpesi legelőn át (tehenek még nincsenek)
Körülbelül 4 liternyi folyadékot csurgatok le a torkomon a túra folyamán, mert elvileg ugyan tavaszi, de ami a hőmérsékletet illeti, egy nyári túráról van szó. Bővített változat mentén tervezünk, nehogy unalmas legyen, miután a Türnitzer Höger és környéke korábbi telekről, tavaszokról és egyéb őszi kiruccanásokról már jól ismert.
 |
 |
|
|
Pontban 8:00 órakor indulunk. Ezt onnan tudni, hogy éppen megkondul Hohenberg templomának a harangja. A főútról a Wurmabch utcába fordulunk majd egy kék tűzoltó csapnál (lenti kép) jobbra megcélozzuk a Hohenberg feletti Sturmkogelt.
Pillantás Hohenbergre a Sturmkogel tövéböl
Az út hivatalosan nem jelölt, de mindvégig jól követhető. Az ösvény a helyi futball stadionba vezet, ezért tanulva tavalyi bénázásomból, most még ideérkezéskor megnézzük nyitva van-e a stadion ajtaja (hogy ne kelljen kerítéseken át mászni). Az ajtó tárva-nyitva, tehát nincs gond (lenti kép).
A továbbiakban átkelünk Furthofon és a Högerbach patak völgyében folytatjuk. Az itteni széles erdészeti útról később derékszögben jobbra rákanyarodunk az ugyancsak meredeken felfelé kanyargó Dachsgrabenba (9:22 – lenti kép).
Mintegy félórás menetelés után érünk ki a Höger napsütötte keleti oldalára. Az összes közül ez, a Högerre vezető legderekasabb felmenő. A téli viharok döntötte fák között lavírozunk (később odafenn, egy tábáról megtudjak, hogy az ösvény pont e vihardöntések miatt le van zárva). A turistaút egyre kitettebb és meredekebb. Ezt kiegyensúlyozandó, folyamatosan úsznak be a képbe a legszebb kilátások az átellenben helyet foglaló Muckenkogelra, Reisalpere és a Schneebergre.
A távolban a Schneeberg
A fejem felett a Reisalpe látszik
Nem sokkal 11:00 óra után, azaz az indulástól számítva 3 óra elteltével, érkezünk a már nyitva tartó Türnitzer Hütte vendégházhoz. A keresztnél (lenti képek) tett kötelező látogatásunk után elszürcsölünk egy-egy sajtgombócos levest, amit én még egy elektrolitként szolgáló korsóval is meglocsolok.
11:40 körül indulunk tovább, következő célunk a Paulmauer felé. Ehhez először leereszkedünk egy nyeregbe, majd felkaptatunk a Stadelbergre. Alattunk előbukkan Gschwendthütte. Ezután már a Linsberg jön (12:50 – lenti kép). Jó tempóban, megállás nélkül folytatjuk és 13:15-kor Paulmaueron vagyunk. Az itt található csúcskereszt a környékbéliek közül a legszebb (további képek lejjebb).
A távolban a már sokszor meglátogatott Göller
Ezután jöhet a jól megszolgált ebéd, amihez még el kell érnünk a Zdarszkyhüttet. 13:51-kor, tehát az indulástól számítva majdnem 5 óra elteltével huppanhatunk le a menedékház udvarán található padok egyikére (lenti kép). Gyengéd félárnyékban, langyszellő kíséretében a mondásos vasszöget is elfogyasztanánk. Helyi, tradicionális klasszikust falatozunk, húsgombócokat káposztával.
Délután félhárom lehet, amikor megkezdjük az aznapi legnehezebb szakaszt, a teli gyomorral való visszatérést a kiindulópontba. Ehhez, A Starkhöhen át (lenti kép – jelentése Erős Magaslat) vissza kell másznunk a Linsbergre, majd az egyszerű Steinparztalon át történő ereszkedés helyett Cirmi a Bergerhöhet választja. További 80 méteres szintemelkedéssel bővülhet tehát aznapi teljesítményünk.
Már mások is érdeklődtek, hogy vajon mire szolgálhat ez a különlegesség az erdő kellős közepén
Visszérkezés Hohenbergere, lásd a templomot, mely a kiindulási pontot jelzi
Szép és jólesően megerőltető volt. Inkább csak haladó túrázóknak javallott.
Angikával indulunk az Ebenwaldhöhe parkolóból, tavaszi kikeletet köszönteni a Reisalmra. Tudvalevő, hogy a Reisalm a Reisalpen található, melynek tövében pedig a Kleinzeller Hinteralm foglal helyet. Nem is kivánhattunk volna pompásabb kirándulóidőt a vasárnapinál. Egy szemernyivel hűvösebb, mint a már-már rendhagyó kánikulai szombat.
 |
 |
|
|
|
Még hófoltok virítanak a Reisalpen (pedig havat az idén már nem akartm látni)
9:10 órakor veselkedünk a magaslatoknak. Elhaladunk a Hochstaff északi tövében. Erről az erdészeti útról annyit érdemes tudni, hogy télen, nagy hó esetén lavinaveszélynek van kitéve. Most pedig kőomlás nyomaira bukkanunk lépten-nyomon. Szerintem egy sisak nem is lenne rossz ötlet, de ilyesmivel nem számoltunk.
9:55-re érkezünk a Kleinzeller Hinteralmra, (fenti kép) ahol megkezdődik az út tulajdonképpeni érdekesebb, “tüdőköptető” része. Angikát rendesen igénybe veszi az első idei kondíciós kiruccanás. Állhatatosan küzd a kaptatókkal, aminek meg is van az eredménye, mert már 11:00 órakor lehuppanhatunk a menedékház (Reisalpenschutzhaus) kertjében a jól megszolgált déli betevőnkre.
A lentröl látott hófoltok tehát valósak!
A tetőre érkezve
Bámulatos kilátás, szemben a Göller fehérlik még derekasan
Visszafelé a Nagellandalm/Brennalmon át vezető hosszabb variánst választjuk. Ehhez, 1399-ről leereszkedünk 988 méter szintre, majd egy szerény hágón, vissza 1250 méterre. A továbbiakban a Kleinzeller Hinteralmon lyukadunk ki és a reggeli úton bandukolhatunk Ebenwaldhöhe felé a kiindulási pontba.
Kellemesen elfárdva és az emilyen kulisszába ágyazva a falat is jobban ízlik (idilli)
Újra a Kleinzeller Hinteralmon, jobbról a Hochstaff
Sztefano-Space 