Alig kezdem meg a harmadik és egyben utolsó mászós-szakaszt, amikor megnyílnak az ég csatornái. Pedig 12 óra napsütés volt beígérve. Na, bumm! That’s life! Közben már a fáradtság jeleit is tutira érzem. Nekiveselkedem a soron következő, sziklamorzsalékkal hintett erdészeti útnak, de a hátsó kerekem egyszerűen elkapar rajta. Miután a gumi kifordít két-három nagyobb rögöt a talajból, leszállni kényszerülök. Tolom a bringám.
 |
 |
A megtett táv (Schöpflgitter, Stegmaier/Wiener Golfclub, Schoderleh, Innermanzing, Brandwald, Gumpersberg, Altlengbach, Kogl, Kaltenberg, Falkensteinhütte, Wiener Golfclub, Schöpflgitter) 40 km, 1020 m szintemelkedés bruttó 4:30 alatt (nettó 3:40)
A pirossal jelölt emelkedök és lejtök a meghatározóak. M == Manzing, A == Altlengabch
|
Szerencsémre az út menti növényzet lugasként véd az esőtől, ami viszont nem nagyon csitul. Némi szusszanás után el kell döntenem, hogy kivárom-e itt a záporeső végét, vagy “mindegy hogyan, csak érjem már el a Falkensteinhüttet” alapon nekieredek.
Az utóbbit választom. A hátizsákomon van ponyva, megvédi a benne lapuló pár száraz göncöt. Nekem meg már teljesen mindegy. A cipőmben érzem, lubickol a lábam. Sár, agyag, mocsár, utat keresztező patakok. Már semmi sem számít! Taposok, mint egy terepjáró. Időnként letörlöm a kövér cseppeket GPS-ről, hogy lássam jól veszem-e az irányt. Az alábbi képen pirossal karikázom a zivatart, ami elkap 13:00 óra körül.
A Schoderleh vonalán
Schoderlehnek egy apróbb hegyet hívnak. Alatta halad el az útvonal. Nem tudom, miért pont erre keresztelték. Egyébként a szomszédos Laaben és a Laurenzi körutak jellegben a rokonai. Főleg pedig a Laabennal futunk hosszan együtt.
Ismét csak Schöpfelgitterből indulok, és nem Innermanzingból (mint azt egyébként a kistudós kalauzok javallják). A gond, mint általában, a parkolókkal van. Amikor Innermanzingon áthajtok, nyújtogatom a nyakam, és keresem, hogy vajon hol lehetne itt leparkolni, de amit látok, nem nyugtat meg. Nem is, baj, így fűszeresebbre (hosszabbra és több a szintemelkedés is) sikeredik a dolog.
Be- és felvezető
Nem sokkal 10 óra előtt kezdem meg az eleinte csak enyhén emelkedő bevezető aszfalt utat. Jó bemelegítő, mert úgy 4 km után jobbra fel a Wiener Golfclub szintjére egy igazi tüdőköptető visz. Aki esetleg már itt leszállni kényszerül, jobb, ha nem folytatja. Tényleg nem érdemes, mert a java, a még ilyenebb, még csak jön.
Fényképezőt pedig direkt sem viszek, ne húzzon felesleges súly. A tömlőmben is csak másfél liternyi ital lotyog. A hétvégén nyitva tartó Falkensteinerhütteig ennyivel be kell érnem.
A Golfclub után igazi erdei single-trail jön. Az elmúlt napok ugyancsak zivatarosak lehettek itt, mert a talaj lágy, nedves. Bár kerülgetni igyekszem a gyanús részeket, mégis gyorsan malacosodom (a sárhányóimat nem, hoztam).
Elérem a tulajdonképpeni hivatalosan kijelölt Schoderleh-körút vonalát, ahol hajtűkanyarban balra fordulok és a nyálkás, sikamlós, gyökerekkel és sziklarögökkel felszórt aljzaton megkezdem az aznapi második kihívást (még majd sok jön). A minden ízében határokat súroló meredek ereszkedést a nedvesség teszi. 5-10 másodpercenként jutok kidőlés, feldőlés, felborulás, kicsúszás és felbukfencezés határmezsgyéire, de megúszom. Szép teljesítmény, pedig nem vagyok downhilles.
Második szakasz
Bevágtatok Innermanzingba, miáltal is túl vagyok az első szakasz domborzaton és gyűjthetem az erőm a második felszökésre. Neustiftnél elfogy alólam az aszfaltút és a Brandwaldban találom magam. Tekintélyes gyökerek alkotta lépcsökön próbálok nyeregben maradni, ami bizony nem mindíg sikerül maradéktalanul. Helyenként le kell lépnem, mert hiába robbantom pattanásig a combizmokat, a kenyérgáz néhány ponton kifullad. Sebaj! Amint átemelem a bringám egy-egy ilyen lépcsőn, máris újranyergelek és kóstolgatom tovább a műfaj szépségeit.
A második szakasz a Gumpersberg bevétele után az Altlengbach község alkotta völgyben ér véget. Itt a GPS átterel az autópálya túlsó oldalára, majd később egy hídon át újra visszajutok az autópálya déli oldalára. A helyi focipálya mentén mélyre ereszkedik az út, de csak azért, hogy újra hegynek veselkedjen.
Harmadik szakasz
Valódi single-trail hegyi ösvényen pörögök maximális fordulaton. Hát igen, itt sem vagyok teljesen sikeres, mert hébe-hóba le kell lépnem, hogy a nagyobb akadályokat áthidaljam. Később a térképen analizálom a helyzetet és látom, hogy akinek nem kifejezetten smakkol az ilyesmi, északról kikerülheti ezt a közbülső akadályt, ami Kogl névre hallgat.
Újra le, majd Kaltenbergnél jön az utolsó folyamatos emelkedő. Na, itt kezd el csöpörögni. Esőkabátot húzok a hátizsákomra és még reménykedem, hogy a távolból sejlő dörgés és a szürkülő ég csak puszta rémisztgetés. De nem! Az égiek komolyra veszik.
Egyszóval loncsra ázva érkezem a Falkensteinhüttebe. A gazda törülközővel kedveskedik. Aznap nincs nála tolongás. Bár még maradt pár cseppnyi maltodextrines italom a tömlőben, a korsó elektrolitot, amit kihoz, szintre egy ültömben hajtom fel. Az étel lassan készül, de nem bánom, mert közben eláll az eső.
Cirka félórás déli vendégház-látogatásom után nincsenek illúzióim a maradék visszavezető erdei szakasz állapotáról. Délelőtt még kerülgettem az itt található pocsolyákat és az ingoványos részeket, most viszont teljesen mindegy. A korábbi kerülők is teljesen elmocsarasodtak az elmúlt 1-2 órában, nem érdemes kerülgetni. Tiszta élvezet jól belegázolni a tócsákba, majd teljes gázon kimászni a ragacsmányokból.
Búcsúvágta
A Golfclubtól már csak aszfaltereszkedés jön. Az időközben előbukkanó nap nyomán párfelhők formájában szárad a közút. A hirtelen melegedő levegő trópusi, teljesen telített nedvességgel.
Summa summarum, pompás kiruccanás jött össze a zivatarral. A több mint 1000 m szint magáért beszél. Szerintem a kör igényeiben túltesz a Laurenzin és főleg pedig a Laabenon. Csak mindenre elszánt combizmoknak javallott.
Sztefano-Space 