Sztefano-Space

A Fadensteigről és Alsó-Ausztria legmagasabb csúcsáról sok újat elmondani nem lehet. Legfeljebb csak annyit, hogy évszakonként és ezen belül is az éppen aktuális viszonyok függvényében, az út megannyiszor más és más benyomást kelt. Akárhányszor küszködtél is már a kaptatóin, minden egyes alkalommal szolgál kedves, vagy éppen rémes meglepetésekkel, új élményekkel tud megajándékozni.

A táv (Losenheim, Fadensattel, Fadensteig, Klosterwappen, Fischerhütte, Schauerstein, Fadenweg, Edelweißhütte, Losenheim) cirka 14.3 km, 1290 m szintemelkedés bruttó, a pihenés arányától függöen 7:30 óra

Húsvétvasárnap egy 24 órás napos ablak nyílik két hidegfront közé beékelve. Felhőtelen kék ég és részleges szélcsend vár ránk. Ezt egyszerűen nem lehet, nem szabad kihagyni! Magunk mögött hagyjuk tehát a völgyben feltartóztathatatlanul ébredező tavaszt és nekimegyünk a Schneeberg még téli álmát alvó magaslatainak.

A nyári időszámítás, mely pont ezen a napon veszi kezdetét, kissé összekavarja az időérzékünket, így még a “régi”, a téli időszámítás szerint rugaszkodunk neki a Fadensteignek. Losenheimből indulunk, amikor 9:05 mutat az óra (azaz a régi szerint 8:05, de ezt most már felejtsük el). Tán mondanom sem kell, hogy az elején inkább a sarat dagasztjuk, semmint havat. De ezt a játékot mi már sokszor eljátszottuk, most sincs másként. Az első nedves hófoltokat összefüggő hótakaró követi és az Edelweißhütte szintjén máris megérkezünk a teljes és hamisítatlan télbe.

Az elmúlt napok havazása friss cirka 10-15 centis friss hóréteggel vonta be a tájat. A számtalan előttünk elhaladt túrázó bakancsa tömör, kompakt, de nem jeges bevonattá gyúrta az ösvény felületét. Egy bizonyos ponton mégis úgy döntünk, egyszerűbb lesz a haladás, ha felvesszük a hágóvasakat. Ez két okból is jó döntés. Biztosabb a járás a Fadenwände alá vezető, egyre meredekebbé váló kaptatón, és közben a hó nem tapad meg a bakancs talpán, nem képez plusz hordani való súlyt. A hágóvasak alján ugyanis van egy direkt ezt az effektust kiküszöbölni szándékozó anti-snow bevonat.

A Fadensteigen az utat biztosító drótkötél nagyrészt kilátszik a hóból, szerencsémre meg is markolom rendesen a első traverznél, így sikerül egy kicsúszást kompenzálnom (Cirmi éppen le is fotóz). A továbbiakban leelőzünk még egy sítalpakat cipelő hármast, akik viszont a platón előznek meg, mert sítalpakon mégis könnyebb a hóval megküzdeni, mint nekünk hótalpainkon. 11:30-t mutat az óra mire a vakítóan megvilágított platóra érünk.

A Fadensteigből való kilépés és a Fischerhütte közti szakasz egy szubjektíve véget érni nem akaró, hosszú-hosszú és főleg kimerítő (objektíve cirka egy órás) baktatás. A célunk takarásban, így optikailag minden évszakban nehéz lokalizálni, hogy éppen merre, hol is járunk. Pontosan 12:30 van, amikor végre megpillantjuk a bizarr jégcsempékkel bevont Fischerhüttet. Úgy döntünk, hogy mielőtt még tízóraiznánk, tiszteletünket tesszük a csúcskeresztnél. 15 perc az odáig hullámokban többször váltakozva fel-levezető út.

Álmélkodunk a vaskeresztre és a szomszédos radarállomásra rakódott vastag jégvirág formációk különös alakzatain. Még soha ilyet élőben nem láttunk. Juhé! Ez a mi mai ajándékunk. Ezután visszafordulunk és a Fischerhütte téli szállásán megejtjük a már jócskán esedékes elemózsiaszünetünket. Benn meglátszik, hogy már sokan idétlenkedtek a télen. A takarók szétdobálva, a padokon és asztalokon víz, morzsa, kenyérmaradványok éktelenkednek. Szóval vannak rohadék jellemű alakok, akikben fikarcnyi tapintat sincs, hogyan kellene egy ilyen hely oltalmát viszonozni (pl. a szemetünket magunkkal visszük vissza a völgybe).

13:30 van, amikor újra nekilendülünk. Mivel gyakorlatilag szélcsend honol, a Wurzengraben helyett a szebb alternatívát választjuk, és a Schauersteinen át ereszkedünk lefelé a Krempelhütte szintjére. Olyan sok a hó, hogy hótalpainkon helyenként szinte úszunk, könnyű tehát és főleg élvezetes az ilyesfajta haladás.

14:15 van, mire elérjük a Fadenweg vonalát. Az útjelző tábla furcsán kukucskál a cirka másfél méteres hótakaróból. Innentől kezdve kellemes bandukolás következik az Edelweißhütteig. 15:20-ra érjük el. Úgy döntünk be is térünk, mert a kitett menü kínálatán találunk olyat, amit szívesen elfogyasztatnánk, vörös lencse egytálétel. Imádjuk! 15:50 –kor újra felkerekedünk, hogy alig háromnegyed óra ereszkedéssel visszaérjünk a kiindulópontunkba.

		Klosterwappen 2016 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Nem szeretném túldramatizálni a helyzetet, de a Hochstaffba már tavaly egyszer beletörött a fogam. Ha most nem lett volna velem Cirmi, bizonyára ismét feladom. Az ő állhatatosságának és makacs elszántságának köszönhetően, a mély hóban bukdácsolva, többször térdig beszakadva, kicsúszva, majd visszacsúszva, de mégis felküzdöttük magunkat erre a nem túl magas, de annál meredekebb felépítménnyel bíró csúcsra.

A táv (Kleinzell, Schneidergraben, Ebenwaldhöhe, Hochstaff, Kleinzeller Hinteralm, Reisalpe, Kleinzeller Hinteralm, Zeißlalm, Weißenbachalm, Kleinzell) mintegy 18 km, 1320 m szintemelkedés, bruttó 8:15 óra

Végül is öt teljes óránkba telik, mire Kleinzell községháza elől indulva (8:05), elérjük a Reisalpe menedékházat (13:00). Addigra már jócskán korog a gyomrunk és még az ilyenkor szokásos csúcsfotóról is lemondunk (majd visszafelé megejtjük), csak ülhessünk már mihamarabb asztalhoz.

Az öt órás kaptatás pedig rendkívül változatosan telik. Odalenn bizony a tél még csak nyomaiban sincs jele. Nehéz döntés, vigyük-e mégis a hótalpakat. Később, amikor a Schneidergraben inkább sáros vadromantikus árkában araszolgatunk felfelé, még dühöngök is magamban, hogy vajon a mi a szösznek tetézzük a hátizsákjaink súlyát olyan felesleges kacattal, mint a hótalp?

De aztán, mint ilyenkor megesik, váratlan fordulat következik. Egy bizonyos tengerszint feletti magasságban, mintegy varázsütésre átlépünk egy fiktív küszöböt és máris mélyen süppedünk a nehéz nedves hóban. Az Ebenwald fennsíkon (ahová autóval is fel lehet hajthati) a hóval vastagon borított tájhoz metsző hideg szél társul. Ezt tetézi, hogy első célunk a Hochstaff felett bizony komor szürke felhők húznak határozott tempóban, ami a fenti széljárás erősségére utal. A pszichének mindenképpen megterhelő látvány. Próbálom Cirmit győzögetni, hogy esetleg tán jobb lenne kihagyni a Hochstaffot és egyenesen a Reisalpenak nekimenni, de ő hallani sem akar eredeti tervünk megváltoztatásáról.

Indulunk hát egyenesen a Hochstaffra. A csúcskereszt időnként kibukkan a felhők gomolyából. Lentről tiszteletet parancsoló látvány. Mi meg oda akarunk felkapaszkodni? Na ne!

A dolgot bonyolítja, hogy amikor elővennénk a hótalpakat (az imént még elátkoztam) észreveszem, hogy az egyik valahogy sután áll. A lábfejrész és a lapát összeillesztése két csapszeggel történik. Nos, az egyik eltörött (kép). A nemjóját, mit tegyünk most? Hótalpak visszakerülnek a hátizsákra. Cirmi szolidaritásból osztja sorsomat.

Hibás, aluldimenzionált termék (Tubbs Flex Alp)? Biztonsági kockázatot is jelent, ha kritikus helyzetben a hótalpakra vagy utalva és az éppen széthullik alattad.

Egy régebbi sítalpak húzta nyomon haladunk, azaz bukdácsolunk. Nehézkesen. A nedves hó jellegzetes roppanásokkal roskad össze lépéseink súlya alatt. A lyukakból kilábalandó, minduntalan jó “magasakat” kell lépni. Extra teljesítmény leadása garantált.

Később eljutunk egy olyan pontra, amikor a besüppedésekkel járó küszködés kétségessé teszi az egész vállalkozás sikerét. Vagy azonnal hótalpakra váltunk, vagy visszafordulunk. Megpróbálom tehát mennyire tart a félig törött jószágom. Szerencsére még használható. Itt-ott kicsit fityeg, kicsit elhajlik, de tán bírni fogja a strapát. Rizikós, de vállalom.

Imígyen sikerül a csúcsostrom (10:53). A hó átlagos vastagságát 60 és 100cm körülinek saccolom. Ki hitte volna még, amikor elindultunk! Egészen más képet mutat a leereszkedés a Hochstaff túlsó, azaz déli oldalán. Itt hosszú szakaszon már teljesen kilátszik a talaj, máshol, árnyékosabb részeken viszont még bőven akad hó.

A Reisalpera a Kleinzeller Hintaralmon át (11:30), ismét északi oldalon vezet felfelé az ösvény. Közben (nálam legalábbis, négy óra elteltével) erőteljesen jelentkeznek a fáradtság jelei. Motivál, hogy a menedékház nyitva tart, vár az ebédünk. Délután egy órára, extra bonyodalmak nélkül, el is érjük megszolgált pihenőnket.

Az ereszkedés szinte eseménytelenül telik, hacsak nem számítom, hogy a gyengélkedő hótalpam végül mégis két részre szakad (kép). Az egyetlen rögzítő csapszeg nem bírja a megterhelést. Ezután furcsa kacsázó mozgással taposom a havat, tudniillik a bal, hótalp nélküli lábammal minduntalan mélyebbre süllyedve. A Kleinzeller Hinteralmon aztán megválunk a hótalpaktól, innentől számítva már nincs szükség az efféle segédletre.

		Hochstaff 2016 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Az idei télre jellemző, hogy már február közepét írjuk, amikor a hóviszonyok lehetővé tesznek egy többé-kevésbé igazi hótalpas kivonulást. Az egy héttel ezelőtti kiindulópontot választjuk ismét, hogy ez alkalommal a Gschwendthüttet elérve balra vegyük az irányt. Tudniillik egy hete itt jobbra kanyarodtunk fel a Türnitzer Höger felé, most pedig az ellenkező irányban Paulmauer és a Zdarskyhütte felé.

A táv (Steinpaztal, Bilinskyquelle, Gschwendthütte, Linsberg, Paulamauer, Zdarskyhütte, Grabenalm, Linsberg, Gschwendthütte, Steinparztal) cirak 14.2 km 1050 m szintemelkedés bruttó 6:30 óra

A vidék híressége, a lilienfeldi Matthias Zdarsky, aki a modern, alpesi sí-technika feltalálójának számít, forogna a sírjában, ha tudná, milyen telek járnak mostanában errefelé. Soha rá nem jött volna, miként kell a norvég síelési technikát és a kötést úgy megváltoztatni, hogy a sítalp irányítható legyen. Tulajdonképpen, sítalpra sem állt volna a jelen téli viszonyok közepette.

Alig másfél óra alatt érjük el a napsütötte Gschwendthüttet (10:25), majd innen az egykori sípálya lankáin végre hamisítatlan mély hóban ostromolhatjuk első csúcsunkat a Linsberget (1238m), melyet 10:50-kor érünk el. Innen ereszkedés következik a Linsberg és a Paulmauer közti nyeregbe, majd erdőben kaptatunk felfelé a Paulmauerra (1248m), melyet pontban 11:30-kor veszünk be. Közben beborul az ég, de eső-hó nem fenyeget és a szellő is lágy marad, afféle remek túraidővel van továbbra is dolgunk.

Palmauerról meredeken “szánkázunk” lefelé hótalpainkkal a mély fehérségben, majd rátérünk a Zdarskyhütte felé vezető útra. Mivel szűz hótakaró fogad (némi jó orientáció szükségeltetik), nyilvánvaló, hogy a szerdai hóesés óta mi vagyunk itt az elsők, akik megbontják a természet patyolat rendjét.

Cirka 40 perc alatt érjük el a Matthias Zdarsky nevét viselő vendégházat (12:10), ahol megejtjük egyszerű ebédünket. A kunyhóban érdekes módon elég sokan vannak, ami szöges ellentétben áll az általunk tapasztalt kihalt, érintetlen természettel. Persze a vendégek túlnyomó többsége a közeli St. Aegyd am Neuwaldeből gyalogol fel, “rettenetes” 400m szintemelkedést leküzdve. Van, akinek ez máris elég étvágygerjesztőnek alapul egy kiadós ebédhez.

Mintegy háromnegyed órás ebédszünet után 12:50-kor kerekedünk fel ismét, hogy Palmauert kikerülve a Garbenalmon keresztül másszunk vissza a Linsbergere (14:10). Ezen a ponton vége a kaptatók sorozatának és a Gschwendthütte érintésével folyamatosan ereszkedünk lefelé. 15:30-ra érünk vissza kiindulási pontunkba.

		Paulmauer 2016 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL