Ma reggelre imígyen, porcukrozott arcát mutatja a Sissiröl elnevezett Elisabeth templomocska a Schneebergen. A levegő hőmérséklete odafenn –3 C fok.
És a fagyosszentek még akár fél méter havat is hozhatnak a héten:
Ma reggelre imígyen, porcukrozott arcát mutatja a Sissiröl elnevezett Elisabeth templomocska a Schneebergen. A levegő hőmérséklete odafenn –3 C fok.
És a fagyosszentek még akár fél méter havat is hozhatnak a héten:
A Mistelbacher Höhe (Mistelbach Magaslat) Alsó-Ausztria egyik leghosszabb összefüggő hegygerincének a keleti gyöngyszeme. A mintegy 18-20km hosszú hegyvonulat a térképen, balról jobbra, azaz nyugat keleti irányban a Göllerrel kezdődik majd a Gippel taréján és a Schwarzauer Gippelen át az Obersbergig tart. Ha Schwarzau im Gebirge falucskából felmászunk az Obersbergre és a fakeresztes csúcson nyugati irányba indulunk tovább, akkor éppen a Mistelbacher Höhen találjuk magunkat, mely a teljes gerinc mintegy egynegyedét teszi ki. A tulajdonképpeni gerinctúra még két lokális csúcs (Bärenköpfl és Preineckogel) érintésével a Preinecksattelben (Preineck-nyereg) ér véget, ott ahol az út borsosabb része a Schwarazuer Gippel megmászásával kezdődne.
| |
|
| |
|
A Mistelbacher Höhe becserkészése egy igazi csemege. Különlegessége, hogy a hegygerincen haladtunkban minduntalan újabb és újabb lélegzetelállító perspektívák tárulnak elénk. A látvány nem csak egyetlen égtájra korlátozódik, mint sok más túra esetében, hanem a 360 fokos körpanoráma teljes egészére. A környező hegyvilág kulisszáira való rácsodálkozás a túra legelejétől folyamatos.
Az első meghökkentő élmény a szinte karnyújtásnyira fekvő Schneeberg látványa. Az Obersberg ugyanis abban a kiváltságos helyzetben van, hogy egyike azon kilátóknak, mely a Schneeberg tőszomszédságában tökéletes és akadálymentes rálátást biztosít erre a hegyóriásra. Ha nyugati irányba fordulunk, akkor az óramutató járásával megegyező irányban felsorolva, folyamatosan bukkannak elő a Rax, a Schneealpe, a Schwarzauer Gippel, Gippel, Göller, a Preinecksattelban az Ötscher és északi irányban a Türnitzer Höger, a Traisner Hinteral, Reisalpe, Hochstaff, Unterberg és még a Kieneck is kivehető. Valamennyi Alsó-Ausztria túraparadicsoma legismertebb és legkedveltebb célpontjai.
![]()
A túra elején, pillantás a Preintalba
Robert Rosenkranz ihletése nyomán ez a túra 2012 decemberében került fel céljaim listájára. Akkor, mint beszámoltam róla, a frissen hullott mély hó lepett meg fenn és akadályozott meg a szándékomban. Tegnap újra nekiveselkedtem, és az időjárás rakoncátlankodása miatt, majdnem ismét dolgom végezetlenül kellett távoznom.
Történt ugyanis, hogy útban Schwarzau felé, egy kiadós záporba kerültem. Nem csak csöpörgésről volt szó, hanem afféle kiadós esőről. Vajon kinek van kedve egy hosszú lélegzetű túrára indulni, amikor patakokban esik és a hegyek teteje felhőkbe merül?
Lassítok és latolgatom az esélyeimet. Nem fordulok azonnal vissza. A döntést majd Schwarzauba érve hozom meg. Alig fordulok Schwarza patak völgyébe, permetté oszlik az eső, majd elhaladva községet jelző tábla mellett, el is áll. A betegség miatt éppen bezárt Gruber fogadó előtt parkolok. Kiszállok és legnagyobb meglepetésemre, édes tavaszi illatokkal telített, nedves, szélcsendes kellemes idő fogad. Körbehordom tekintetemet. Az ég egy apró sarkán még a szürke felhők is megnyílnak egy pillanatra és úgy látom, mintha egy távoli erdőhátat napfény világítaná meg.
![]()
Pillantás északi irányban, balról jobbra Türnitzer Höger, Trainser Hinteralm, Reisalpe, Hochstaff.
Mivel minden eshetőségre jól fel vagyok szerelve (esőnadrág, esőkabát, esőköpeny a hátizsákra, száraz váltásruha) egy percig sem habozok tovább. Húzom a bakancsom és indulok. Útvonalam annyiban tér el Robert Rosenkranz sémájától, hogy az Obersbergre nem a Schwarzau temploma tövéből induló északi normál utat választom, hanem a számomra még ismeretlen déli feljárót. Ez utóbb is remek választás, mert egy rövid, de kemény kezdeti kaptató után ez a pirossal jelzett turistaút túlnyomó része lankásabbnak, egyszerűbben tűnik. Szerintem tehát hótalpazásra is alkalmasabb terep, nem is értem, miért népszerűbb a másik útvonal.
Szerencsémre egyetlen cseppnyi eső sem hullik a továbbiakban, bár az erdő nedves, helyenként kellemetlenül csúszós, de sehol sincs sártenger. A talaj jól elnyeli az elmúlt napok esőit. Itt-ott hosszabb-rövidebb időre a nap is elődugja orcáját és ez igazi jókedvvel tölt el. Egy gyönyörű foltos szalamandrával találkozom. Lefotózom.
Az Obersbergalmon még nincsenek tehenek, az orientáció könnyű. Felfelé haladva viszont egyre hűvösödik. Mire elérem a Waldfreundehüttet, már a kilehelt pára is látszik a levegőben. Mellényt, viharkabátot veszek magamra, úgy telepszem le a menedékház széltől jól védett teraszán. A tulajdonosok éppen a jövő heti nyitásra készülnek, folyik az ablakmosás, takarítás, azaz a téli álomban szunnyadó kunyhó ébresztése. Elemózsiám végeztével meglátogatom az Obersberg egyszerű csúcskeresztjét és kíváncsian kezdem utam a Mistelbacher Magasloton.
Tipikus hullámvasutazós gerincvándorlás következik. Lefelé haladva kissé kihűlök és egy réteg ruhát kényszerülök magamra venni, majd felfelé kaptatva a testkazán beindul, ami arra kényszerít, hogy a ruhadarab visszakerüljön a hátiszákba. Ezt még néhányszor eljátszom, különös tekintettel az elém tárulkozó panoráma láttán. Többször is meg-megállok és gyönyörködöm. Próbálom beazonosítani az előbukkanó hegycsúcsokat. A tájékozódás könnyű, de odafigyelést igényel. Eltévedni ugyan nem lehet, de egy-egy mélységbe belezuhanni, annál inkább.
A Preinecksattelben egyik korábbi túrám útvonalát keresztezem és megkezdem a végérvényes ereszkedést a Preinecktalba, azaz a Preineck patak völgyébe. Két helyen rövidítem a szerpentines erdei utat és átvágok az erdőn. Mire a völgybe érek, kisüt a nap is. Szinte pont olyan az idő, mint az elmúlt alkalommal a Hinteralm-Reisalpe túrán. A Preinecktalban kiérek egy aszfaltútra és vagy 5 kilométeren át, vagyok kénytelen egész Schwarzauig azt követni. Az egyébként unalmas utat élvezetesebbé teszi a szemközt immár felhőtlen napsütésében elém tárulkozó Schneeberg látványa, a szintén napsütötte Mistelbacher Höhe karéja és a hangosan csobogó, bővizű Preineck patak. Még egy kisebbfajta vízesést is sikerül felfedeznem. Egy névtelen patak zúdítja imígyen vizét a Preineckbe.
Elnézést kérek. A felkínált GPS/GPX állományaim linkjei néhány napja nem működnek. A kívánt letöltések helyett csak az alább ábrázolt felettébb talányos alibi hibajelentés jön fel (A szolgáltatás nem elérhető. Egy műszaki probléma adódott. Kérem, próbálkozzon később. Na jó, de mikor később?):
Fiddler debuggert használva kiderült, a szerver a kattintásra http 302 (redirect, moved temporarily) kóddal válaszol, ami teljesen rendben lenne, ha a válaszban lévő Location attribútum a rendes (új) linket tartalmazná. Az viszont csak egy hibajelentés tárhelyére utal, ami végső soron http 404 (not found) kódba fullad. Azaz, a megjelölt állomány nem fellelhető. Első rémültemben azt hittem, tényleg eltűnt minden anyagom, de aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak a belinkelés vezet a semmibe.
Okulva a tapasztalatokból nem fogom többórás munkával aktualizálni a GPS-linkeket, hogy majd néhány hónap elteltével ismét valami Microsoft átszervezési mánia áldozatául essenek. Továbbra is megadom a letölések lehetöségét, ám ezentúl akinek valóban szüksége lesz valamely GPX állományra, szóljon be (kapcsolat a rólam oldalon) és én megküldöm az éppen aktuális linket a letöltéshez.
Ha az időjárás engedte volna, vasárnap bizonyára ismét valami nagyobb lélegzetvételű akcióra vetemedtünk volna. A viharos északi széllel érkező hidegfront viszont lehűtötte kedélyeinket is. A Raxon ma, délidőben, ragyogó napsütés, mínusz 3 C fok és 100km/h széllökések. A kérdés tehát, hogy lehet-e, érdemes-e ilyen körülményekkel dacolni? Nem, semmiképpen, az időjárással nem tanácsos szembeszegülni! Viszont, lehet olyan, széltől némileg védett útvonalat találni, ahol a vihar elviselhető, élénk széllé csendesül. Úgy gondoltam tehát, hogy jó ötlet egy szurdoktúrára menni, vagy egy zárt völgyet felkeresni, vagy mindkettőt. Lényeg tehát, hogy ne legyen huzatos.
| Nyomvonalam kérésre hozáférhető. A táv (Steinwandklamm, Rudolf Decker-Steig, Kalter Berg, Almesbrunnberg, Jagasitz, Steinwandklamm) cirka 10 km, 700m szintemelkedés, bruttó 4:15 óra. |
|
A Steinwandklamm szurdok pontosan beleillik az elképzeléseinkbe. Kis gond, hogy elég kurtafarknyi, kellene hozzá még valami adalék. Csapjuk tehát hozzá az Almesbrunnberg kerülőt. Azon már jártam egyszer Bélával, de akkor hóval fedett volt a táj. A dolog bökkenője, hogy ez az adalékkerülő kissé túl diétásnak tűnik. Vajon hogyan lehetne élvezetesebbé tenni? Például úgy, hogy felkapaszkodunk magára az Almesbrunnberg tetejére is, amit a kijelölt turistaút elkerül. Jó, de vajon még mit lehetne hozzá kitalálni? Pillantás a térképre elárulja, van itt még egynéhány árva hegy, ahová szintén nem vezet kijelölt turistaút. Tegyünk egy kis kerülőt, mondjuk a Kalter Bergre! Remek! Így már élvezetesebbnek tűnik a tervezet.
Kis meglepetés, hogy a Steinwandklamm bejáratát áthelyezték és kötelezően fizetni kell a szurdokba való belépésért. Korábbi látogatásomkor még egy becsületkassza volt hivatott beszedni a látogatók aprópénzét. Valószínűleg nem válthatta be a hozzá fűzött reményeket.
A szurdokban egyébként minden a régi. A fülsiketítően zuhogó vízesés, a fadeszkákból készített lépcsök, korlátok, na meg a Rudolf Decker-Steig a vaslétrák láncolatával. Kitűnik a sorból az egy, a nagyon hosszú, nagyon magas, mely kletterező karrierem embrionális kezdeteire emlékeztet. A szurdokban valóban szellővé csendesedik a szél, és csak akkor találja teljes erejével újra telibe izzadt hátunkat, amikor kilépünk a Töröklukból (Türkenloch).
![]()
Az Almesbrunnberg csúcsa tövéböl, a távolban a Schneeberg
A továbbiakban langymeleg napsütéses és szélcsendes szakaszok váltakoznak élénk, már-már dermesztően hideg széllökésekkel. A Kalter Bergen még a leheletünk is látszódik. Így legalább a hegy, hű maradhatott nevéhez, tudniillik fordításban Hideghegy. Az Almesbrunnberg nevéhez viszont nem társulnak sarkvidéki képzetek, mégis érezhetően hűvösebb van a tetején, mint az alatta szaladó turistaúton. Tán a Schneebergre tárulkozó pazar kilátás lehet az oka, illetve az, ahogy a Schneeberg kinéz. Hidegen, magasztosan, gyorsan szántó felhőkkel parolázva.
A Traisner-Hinteralm és a Reisalpe a Gutensteini-Alpok két egymás tőszomszédságában fekvő népszerű túracéljai. Külön-külön mindkét helyen jártam már többször is, de a kettőt összekapcsolva, egy kalap alatt még nem volt szerencsém megismerni. Nosza, május első piros betűs ünnepe szép időt ígér, pótoljuk a mulasztást. Cirmivel elhatározzuk, hogy vállalkozunk erre a szép, hosszú és semmiképpen sem alábecsülendő körútra.
Az Engeltal és a Schindlertal találkozásánál parkolunk le. Nedves, párás, nyálkás, zimankós idő fogad. A völgyben hangosan csobogó patak is azt meséli, hogy az éjjel kiadósan eshetett. A környező hegyek karéja, valamennyi úti célunk, felhőbe burkolódzva hárítja tekinteteinket.
Szinte percre pontosan 8:00-kor indulunk az Engeltalba, hogy egy tanyánál jobbra kanyarodva megkezdjük a kaptatást a Muckenkogel irányába. Egy dühös póráz nélküli kutya rontana ránk, de aztán mintha meggondolná magát és mégsem szalad fel hozzánk a gazdasági udvar fölötti kaptatóra.
A Pichlersteig meredek, sáros, csúszós, szűk ösvénye adja az út első szakaszának savát borsát. Alaposan megizzadva érkezünk a lilienfeldi egyszemélyes kötélpálya hegyi állomásához, egyenesen bele a lentről vészt jóslóan integető felhőkbe. Egy csapat ceper érkezik éppen, bevárják egymást. Lehetnek vagy tízen, és indulnak a Traisnerhütte irányába. Mi dzsekit, sapkát kerítünk gyorsan magunkra, és kesztyű után is áhítozunk, mert a hegyháton cudar hideg szél támad.
Nem is tart sokáig, hogy a tegnapi időjárás jelentéssel ellentétben, már most reggel, tíz óra körül megnyíljanak az ég csatornái. Kelletlenül esőkabátot szedünk elő, mert jól felkészültünk (kesztyűvel viszont nem számoltunk). A ceprek csapatát simán megelőzve érkezünk a teljesen ködbeburkolódzó Traisnerhütte elé. A látási viszonyok olyan rosszak, hogy már csak akkor vesszük észre a menedékházat, amikor már éppen belebotlanánk.
Úgy döntünk, hogy bemegyünk falatozni, és közben nyugodtan megbeszéljük, hogy mit tegyünk a továbbiakban. Maradunk-e eredeti szándékunknál, avagy a külön vészhelyzetekre kidolgozott B, illetve C tervvariánst alkalmazzunk. A B tervet, a Klosteralmon át történő visszavonulást gyorsan elvetjük. Maradunk annyiban, hogy a Gscheidbodenig mindenképpen elmegyünk, és az időjárás függvényében ott helyben döntünk a C terv alkalmazásának a szükségességéről. Ez a Moritzgrabenen át az Engeltalba történő visszavonulás (menekülés) útvonala lenne.
Közben megszűnik esni, és ahogy lejjebb ereszkedünk, csökken a szél fagyos, metsző ereje is. A nyeregbe érve (Gscheidboden) már a nap is kisüt, a fellegek fátyla fellebben mind a Resialpe csúcsáról mind pedig a szomszédos Türnitzer Högerről. Kétség sem fér hozzá, hogy maradunk a rendes útvonalnál és már kanyarodunk is a Reisalpera vezető ösvényre.
![]()
A napsütötte Kleinzeller Hinteralm a háttérben a Hochstaffal
Örvendezünk rendesen, hogy mire délután kettő tájékán, az utolsó rámpán kaptatunk, az időjárás kezdi mutatni a legszebb arculatát. Tekintetemmel a délutánra beígért zivatartornyokat lesem, de az ilyeneknek se híre se hamva. Betérünk tehát a Resialpenhausba is, ahol legnagyobb megelégedésünkre egy rezesbanda éppen akkor fejezi be évadnyitó előadását. Így a jóságos beállt csendben, asztalhoz ülünk.
Egy félórás pihenő után aztán megkezdjük a végső alászállást. Készítünk még néhány képet a csúcskeresztnél, ahol dideregtető friss szél adja tudtunkra, hogy mégiscsak 1400m-en vagyunk. A Reisalpe meredekebb északi oldalán lefelé óvatoskodva fokozatosan válunk meg feleslegessé vált ruhadarabjainktól. Mire a Kleinzeller Hinteralmra érünk, már kellemesen melengető verőfény simogat és mi rövid ujjúra vetkőzve, lassan bandukolva élvezzünk a remek panorámát.
Egy kicsit még eljátszunk a gondolattal, hogy megmásszuk–e az előttünk tornyosuló és a napfényben szilajul fürdő Hochstaffot is, úgy, mint azt Robert Rosenkranz hasonló körútján tette, de aztán elállunk ettől az extra “E” tervtől. Az még legalább másfél-két óra kerülőt jelentene. Kissé keresgélni kell a Schindeltalba vezető turistautat, de hamarosan rálelünk a sárga jelekre, majd a fakapura, mely a legelőt választja el az erdei ösvénytől. Útba ejtjük a Schindeltal egyik látványosságát a Schnindelbach vízesést, majd eseménytelen, hosszantartó fárasztó menetelés után érünk vissza reggeli kiindulópontunkba.
Lehet-e a Bécsi-erdőben olyan útvonalon túrázni, hogy az össz szintemelkedés ekvivalens legyen egy derekasabb Schneebergre vezető útvonaléval. Például ha a Losenheimből a Klosterwappenre (2076m) vezető ösvényt vesszük alapul akkor a szintemelkedés cirka 1200 méter. A Höllentalból indulva a penzum 1400 méter. Nos, Robert Rosenkranz nyomán haladva ma 1300m szintemelkedést szedtem össze úgy, hogy közben a legmagasabb csúcs, amire feljutottam, a Hocheck, csak 37 méterrel lóg ki 1000m fölé.
| Gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető. A táv (Kaumberg, Araburg, Kölchberg, Rotes Kreuz, Hocheck, Höfnerhaus, Kaumberg) cirka 20 km, 1300m szintemelkedés, bruttó 7:00 óra. |
|
A Kaumbergből, Araburg érintésével a Hochecket megcélzó túra, első pillantásra hosszúnak, de ártalmatlannak tűnik. Az út Araburgnál eléri a 800m szintet majd 10 kilométren át hullámvasutaztat le és fel. A Vörös Keresztnél található nyeregben aztán meglódul és folyamatos meredek kaptatók sorozatán át visz 723 méterről 1037-re.
![]()
Panoráma déli irányban a Hocheck tetején található kilátóból. Lenn balra a mendékház.
Visszafelé egy meredek hegyháton történő ereszkedés igényel a szokásosnál nagyobb figyelmet. Egy minden oldalról zárt völgybe jutunk, ahonnan ellenkaptatók láncán kifelé evickélve, még ráadásként vagy 200m szintemelkedést lehet begyűjteni. Így jön ki, az 1300m. Összességében tehát mégsem elhanyagolható teljesítmények leadása szükségeltetik.
Aki szereti a csendes erdei túrákat, minden bizonnyal élvezni fogja ezt a nem túlságosan frekventált útvonalat. Csak közvetlenül a Hocheck körül élénkül meg hirtelen a kirándulók forgalma, majd a völgy felé közeledve ugyanilyen gyorsasággal csitul.
Mint Attila jóvoltából megtudtam, az előző beszólásomban (23. egyperces) pellengérezett egyedek csoportja már az 1950-es években elkülönült az akkor még szűkebb értelemben vett hegymászó társadalomtól. Ivan Bajo, a nagyszombati szlovák hegymászó, Mosoly a kötélen című publikációjában, mezei cepreknek nevezi, azokat a kirándulók családjából származó lényeket, akiket a továbbiakban így jellemez:
“Aránylag sűrűn fordul elő, és kinézetével teljesen az ellentettje a tátrai hegymászónak. Borotvált, jólfésült, fess, kalapban, ingben, nyakkendővel, vasalt nadrágban, új pionyerkában vagy tornacipőben. A jelzett utakhoz tartja magát, amelyeket lefelé eredményesen rövidít. Csordákban fordul elő, és tömegekben mozog. Amint kilép a csordából vagy letér az ösvényről, agyonüti, megsérti magát, vagy segítségért kiált. Ezért számára az összes hegymászó nem normális csirkefogó. Van ebben egy kis irigység és kisebbrendűségi komplexus is.”
Április 26. szombat. Vegyes érzéseket táplálok a Schneebergbahn rendszeres járataink indításával kapcsolatban. Vége a hegy afféle fél szent téli pihenőjének. Vége szakad egy csendesebb évszak, amikor csak saját erőből, legalább 1400m szintemelkedéssel a combokban és még szép időben is esetenként cudar, de annál élvezetesebb viszonyokkal dacolva lehetett elérni Alsó-Ausztria legmagasabb csúcsát a Klosterwappent. A jövő hét szombatjától már fél-bénák, túlsúlyosak, kanapé-krumplik és egyéb nem a hegyre való publikum is könnyűszerrel bevetheti majd magát a most még szépen szendergő magashegyi környezetbe (tisztelet a kivételnek). Mint gyakran mondogatom, egyik szemem sír, a másik nevet. Az áradat megindulásával nyitnak a menedékházak is, lesz tehát hová betérni egy-egy korsó sörre. Üdv néked, Fischerhütte és reméljük, hogy a hegy túloldalán a Weichtalhaus is majd új életre kel (az idén nem nyit ki).
Egyébként a jelenség olyannyira általános, hogy szinti már-már cikis megemlíteni is. Hisz itt vannak a síterepek a sífelvonók hadával, teszik mindezt egész éven át, megállás nélkül. Az Alpok érzékeny természeti környezetébe történő brutális és korlátlan behatolásnak drámai következményei vannak. A szórakozásorientált társadalom (Spassgesellschaft == cirkuszt és kenyeret) és a profit minden határon túl történő hajszolása már nem elégszik meg csupán csak a tömegek utaztatásával, hanem durva építmények egész seregével, indít hatásvadász rohamot a még gyorsabb, még hatékonyabb gazdasági növekedés érdekében. A hegy puszta kulisszává degradálódik, a túrázás unalmas foglalatossággá nyilváníttatik a legújabb szenzációk tükrében (mint például a semmibe vezető függőhíd a Dachsteinen – lásd az alábbi képen). Az ilyen és ehhez hasonló negatív jelenségekről szól a Bergaufban az Osztrák Alpesi Szövetség legfrissebb kiadásában írott cikkében Georg Bayerle. Az írás címe Berg für alle Fälle (avagy szabadfordításban “A szórakozásorientált kultúra az Alpok egészére kiterjedő pusztításáról”). Milyen rettenetesen igaza van!
Nem igazán tudom, örömömre szolgál-e a tény, hogy a “bolondos” áprilissal az időjárás végre az évszázados átlagnak megfelelő arcát mutatja. Ez annál is érdekesebb, mert ily módon visszarázódva a rendes kerékvágásba, a húsvét hűvösebbre sikeredett, mint a karácsony. Szertefoszlani látszanak tehát ama remények is, hogy a túl korai tavasszal majd szép hosszúra nyúlik a nyári Klettersteig-szezon.
Korábbi éveken, májusban rajtoltam, majd júniusban feküdtem neki rendesen a műfajnak. Az idei, két hónappal előbbre hozott szezonnyitás viszont, mintha nem váltaná be a hozzáfűzött reményeket. Íme, a hegyekben tegnap is friss hó hullott, helyenként 30-40cm (megjegyzem, a korábbi napok hasonlóan bőséges hótermése tetejébe).
Az alábbi színes foltokban benne vannak az olyan klasszikusok és potenciális célok, mint a Schneeberg, a Rax, a Totes Gebirge, a Dachstein (jelenleg 310cm!), Eisenerz, Hochschwab és a listát még folytathatnám. Ferratások! Még egy hónap türelem!
Aki karizomszaggató extrém Klettersteig élményre vágyik, tipikusan nem Magyarországra, hanem Ausztriára vagy Olaszországra gondol. Ki hinné, hogy mégis, a nem elsősorban a hegyeiről híres Pannonia valamely jelentéktelen magasságú várdombja rejti az Elő-Alpok egyik legkeményebb ferratáját, a Tálos Zoltán utat.

A vár alatti kék csík (patak) a Kőmosó-szurdok vonalát is jelzi
Persze nem kell mindjárt izompacsirtának lenni ahhoz, hogy a Cseszneki vár tövében megismerkedjünk a kletterezéssel. A Kőmosó-szurdok aljáról indul mindjárt három Klettersteig is. Mindenki választhat képességei és bátorsága szerint egyet-egyet, avagy éppenséggel szépen sorjában mindet. A ferraták építői remek munkát végeztek. Alkotásuk minősége és a helyi adottságok kiváló kiaknázása terén megállná a helyét bármely ausztriai Klettersteig tükrében.
Korán kell érkezni ahhoz, hogy a vár alatti kicsinyre szabott fizetős parkolóban még tülekedés nélkül leállíthassuk a kocsinkat. Hétvégén és jó túraidőben, a rengeteg idelátogató, déli harangszóra parkolóvá változtatja a várhoz vezető utcákat. Ha kiszálltunk az autóból és a vár felé fordulunk, akkor mászásra hangolva jobbra kell tartanunk, a Kőmosó-szurdok felé. Aki viszont csak a várra kíváncsi, balra vegye a lépteit.
![]()
A gyalogút (zöld) a szurdokhoz, északról kerüli meg a várat. Piros folytonos vonalak jelzik a ferratákat (már amennyire megsaccolható), szaggatottal a szurdokba visszavezetö ösvények.
Attilával, blogom egyik szorgalmas olvasójával érkezünk a vár tövébe, hogy próbát tegyünk. A parkolóból kiindulva, néhány perces lefelé tartó séta után egy régi temetőt keresztezünk, majd innen meredek partszakaszon lefelé, egyenesen a szurdok alján találjuk magunkat. A kiszáradni látszó csermely, impozáns, átellenes falán indul a Várpanoráma út. Két helyen C/D ízű felszökéssel van megtűzdelve ez az átlagban C nehézségi szintű ferrata. Mivel a sziklafal magassága erősen korlátozott, túlteng a traverz, ami engem az E60-as Klettersteigre (Flatzer Wand) emlékeztet.
Miután kiérünk a csúcsra, és elénk tárulkozik a vár panorámája, megértjük a névalkotás motivációját. Innen fentről jól látszik az átellenes oldalon a valamivel könnyebb, de semmiképpen nem alábecsülendő Ostromlók útját alkotó drótkötélzet. Alászállunk a szintén mintaszerűen biztosított lejtőn, és egyenesen a Tálos Zoltán út alatt találjuk magunkat. Miután a sziklafalon az égbe törő ferrata látványa nem kifejezetten hívogató, úgy döntünk, először még végigmegyünk az Ostromlók útján is.
![]()
Attilával a Várpanoráma út tetején
A szurdok alján északi irányban haladva gyorsan megtaláljuk a három közül hivatalosan a legkönnyebbnek titulált Ostromlók útja beszállóját. Itt még több a traverz, viszont az előzőnél valamivel kitettebb. Így a pszichikai faktorral kombinálva, mindkét út azonos nehézségi pontszámot kapna tőlem. A Várpanoráma egy hajszálnyival több karizmot igényel, viszont nem annyira kitett.
Az Ostromlók útja végében pihizünk egy sort, közben méltatlankodom, hogy szerencsétlenségemre éppen megsajdult a derekam. Az okait az előző napi MTB-re hárítom. Újra visszaereszkedünk a szurdok aljára, a Tálos Zoltán út beszállójához. Közben minden lépésnél azt vizsgálgatom, mennyire vagyok még „harcképes”. A beszálló alatt aztán úgy döntök, hogy az első harántolós szakaszról még éppenséggel visszafordulhatok, ha nagyon belém nyilallna a frász. Közben literszámra tódulhat adrenalin a vérembe, mert amint a függőleges felszökés alá érek, nem érzek már semmiféle fájdalmat. Jöhet tehát a haddelhadd!
Uram! Ez egy rövid, de extrém (E) izompacsirtázás a legjavából! Nem emlékszem pontosan, de tán a Blutspuron kellett valami ekkorát rántanom. Minden porcikám együttes megfeszülésével érem el fal tetejét. Csak pár méter, de ohó! Érzem, a mutatvány a még teljesíthető limitem határát súrolja.
Legközelebb majd megpróbálom az imént alkalmazott brutális fanyüvőzés helyett, valami technikásabb formával bevenni a falat. Így vagy út, 25-30 fekvőtámasz és 8-10 felhúzódzkodás teljesítése ajánlott előfeltétel, de legalábbis előny.
A Helenental a Schwechat-patak völgyének árnyékos, vadregényes szakasza, Baden városka felett. Egy remek hegyi biciklis körúttal jól becserkészhető.
Heiligenkreuzon áthaladva, az útról jól látható a kálvária hegy a helyi plébánossal egyetemben
Teljesen rá vagyok kattanva a műfajra. Remek sport az átmeneti időszak áthidalására, sőt azon felül is. Hogy miről beszélek? Hát arról, hogy ilyenkor tavasszal a felsőbb (túra-)régiókban, 1500m körül és felett, még elég kiszámíthatatlanok a viszonyok. Lenn már tavaszi kikelet, fenn meg még nem világos, hogy milyen felszerelés szükség. Hótalpak, vagy hágóvas, vagy mindkettő? Egyszóval jobban szeretem, a tisztázott viszonyokat. Legyen minél kevesebb a meglepetésekből. Addig is, itt van az MTB.
| |
|
|
Gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető. A táv (Baden, Helenental, Mayerling, Heilingenkreuz, Baden) cirka 27.5 km, 420m szintemelkedés, bruttó 2:15 óra. Kékkel a hőmérséklet változása. |
|
Legutóbb egy elég kemény körre merészkedtem, így most lágyabb dallamokat kívántam pengetni. A Helenental-körútban reméltem megtalálni a nem túl hosszú, nem túl igényes, de azért még érdekes és valódi mountainbájkos kiruccanót. A Hoher Lindkogel körút tudniillik pont a Helenentel bevezető szakaszával indít. Innen az ötlet.
A Bodenbergről Baden felé pillantva, innen már csak ereszkedés következik
Egy elég szép combizmozó kaptató tetején, hegyes villában válnak szét az egymás mellett haladó Hoher Lindkogel-Strecke és a Helenetal-Strecke. Az egyik balra fel, a másik jobbra lefelé visz. Bár ez utóbbi objektív paraméteriben messze elmarad az előbbitől, akad itt mégis csemegézni való.
Izgalmakban bővelkedik például egy ízig-vérig S1-es szakasz a mélyben csordogáló Schwechat patak magas jobb partján. Aztán a repertoárban van még egy kifejezetten kormányra borulós meredek erdei kaptató is. Ahol tudniillik a drót-paripa ágaskodásra hajlamos. Ez meglepetésszerűen éri az első alkalommal erre merészkedő hegyi bringást, akinek egy széles aszfaltos közúton csordogálva kell időben észrevennie a hirtelenjében jobbra leváló meredek erdei utat. Atyai pofonként jön a szinte a semmiből előbukkanó, sziklákkal és gyökerekkel heveny megtűzdelt erdei kaptató. Ehhez hasonló pontszerü meglepetések mindenképpen remekül fogyasztható csemegévé változtatják ezt a helenentali kiruccanást.
A Hoher Lindkogel hegyibiciklis körút szakít a bécsi erdőre jellemző vonalvezetéssel. Egyrészt azért, mert központi csúcsra tör, másrészt meg alaposan bekeményít. Mind felfelé mind pedig lefelé menetben szolgál rengeteg újszerű meglepetéssel.
| |
|
|
Nyomvonalam letölthető. A táv (Baden, Helenental, Hoher Lindkogel, Baden) cirka 27.5 km, 850m szintemelkedés, bruttó 3:00 óra. Kékkel a hőmérséklet változása. |
|
Az út Badenból indul, a Helenental torkolatából. Van itt egy remek parkoló. Elég nagynak látszik ahhoz, hogy befogadja az erre tévedő hegyi biciklisek rohamát. A teljesen ártalmatlan Helenantal-bicikliúttal indít a túra, de ohó! Vigyázat! Az igények fokozatosan emelkednek, a kaptatók dőlésszöge egyre-másra veri az előzőeket, mígnem az utolsó méterek valósággal lélekfacsaróak.
A Helenental torkolata a parkolóval
A http://openmtbmap.org –ról letölthető térkép elég világosan adja a tudtunkra, hogy itt hamisítatlan gatyarohasztó szakaszokról van szó (ún. power trail). Lásd az alábbi részleten a rózsaszínnel keretezett szakaszokat. Lilával jelöltem az esetleges áthidalásokat (ún. bypass). Az első ilyen “rémes” szakaszt rendre ki is kerülöm majd a végső felszökés alá érve úgy döntök, hogy bátor leszek és megízlelem az igaz lindkogelos gatyarohasztást.
Az openmtb.org térképe világosan jelzi az igényes szakaszokat (keretezve)
Nem sokáig maradok nyeregben. Hiába pörgök maximális teljesítményen, egy soron következő sziklafokokon megakadok és ezután már csak bringatolás marad (az sem akármi!). A turistaút még így gyalogosan sem látszik könnyű kaptatónak. Elképzelem miféle vastag tour de france comb-izomkötegek kellenének ide. De azért sem adom fel! Feljebb, egy arra alkalmas helyen ismét nyeregbe szállok és túltejesítve minden eddigi próbálkozásaimat, extrém emelkedőt harapva, bringán érkezem a csúcsra.
Íme a 834 méteres Hoher Lindkogel. Megállok kiszusszantani magam a Sina-Warte tövében, majd azon tanakodom, hogy betérjek-e valami energia utánpótlásra. Csapzott hátamat megdideregteti a friss hegyi fuvallat és mivel a melengető napot is felhők rejtik, lemondok a teraszon való pihenőről és egyszerűen továbbgurulok.
A hegy tetején. Napsütésben el lehet itt jól ücsörögni.
Még nem sejtem, hogy egy újabb, egészen másféle próbatétel vár rám az ereszkedés során. A lejtő fel van vértezve egy teljes értékű S1 (Single Trail 1) minden jellemzőjével, sőt, szerény megítélésem szerint, helyenként valódi S2 élményt produkál. A szűk, árokszerű bevágások mélyén vezető út durván meg van tűzdelve fejnagyságú szikladarabokkal és élesen kiálló sziklafokokkal. 30-40 centis természetes sziklalépcsők hepehupás meredek sorozata rázza ki belőlem a lelket. Full suspension bringások egyértelmű előnyben!
A kép sajnos nem adja elég jól vissza a sziklákkal megszórt terep meredekségét
Fogalmam sincs hogyan sikerül nyeregben maradnom. Ehhez hasonló “zuhanórepülésekben” még valóban nem volt részem. Még a tavalyi Lainzer-Tiergarten körúton megcsodált lejtő is elbújhat szégyenében. A lefelé tartó szakaszon is érvényes a kapatatón tett megfigyelés, miszerint a magassággal egyenesen arányosak a nehézségek. Lefelé egyre könnyebbek a szakaszok, széles gazdasági erdei út jön, majd Badenhez közel aszfalton gurulhatok fel és alá, illetve vissza a kiindulási pontomhoz.
Szelídebb “vizeken” evezve