Sztefano-Space

Eddigi legmagasabb önerőből (talpától a tetejéig módozatban) elért csúcsom a 2277 méteres Hochschwab volt. A Dachstein remek lehetőségeket kínál túlszárnyalni önmagunk határait. Augusztus 8.-a péntek, remek idővel kecsegtet. Elsődleges célom a 2147m magasan fekvő Guttenberghaus, mely a Sinabell (2349m) és az Eselstein (2556m) csúcsai közé van beékelődve. Mindkét hegyre egy-egy alpesi Klettersteig vezet. A menedékháztól 20 percnyire fekszik a régebbi, Eselsteinre vivő, papírforma szerinti C/D Klettersteig, illetve 10 percnyire a 2012-ben átadott, Sinabellre vezető C kategóriás ferrata.

A táv (Ramsau-Kulm, Feistererhof, Lärchenbodenalm, Guttenberghaus, Sinabell és vissza) cirka 16.4 km, 1350m szintemelkedés, bruttó 7:00 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Amikor elindulok Ramsau-Kulmból (1080m), még nem tudom melyikre szánom majd el magam. Természetszerűleg a Sinabell felé tendálok, mégpedig abból az egyszerű okból, hogy az a legkézenfekvőbb variáns.

A kalauzok a Feistererhof vendégház parkolóját jelölik meg a túra kiindulópontjaként, ami sajnos félrevezető. Ezt valószínűleg kritika nélkül egymástól másolták le a szerzők. A valóságban a Feistererhof sorompóval lezárt parkolója, kizárólag a szállóvendégek számára van fenntartva. Mivel már vannak ilyen jellegű negatív tapasztalataim, inkább már Ramsau-Kulm egy tágas parkolójában állítom le a kocsimat. Később aztán kiderül, a turistáknak szánt nagyobb és egy kisebb parkoló jóval a Feistererhof alatt találhatóak (lásd a térképszeleten).

A Guttenberghausig nagyjából 1000m a szintemelkedés. A turistaút egy széles, a délelőtti órákban még árnyékos árokban kanyarog felfelé. Az ég felhőtlen, kék, de én mégis didergek a testemet érő hideg fuvallattoktól. A körülmények tehát nagyobb tempóra ösztökélnének. Tudatosan kell fékeznem magam. Katrin még mindíg Demoklesz kardjaként lebeg felettem. Csak semmi túlhajszolás, semmi heveskedés, semmi olyan, ami egy esetleges combgörcs melegágya  lehetne a későbbiekben.

Sokáig egy széles, terepjáróknak kiépített erdei úton haladok. Hamarosan rájövök az okára. A Guttenberghaust ellátó kötélpálya lenti állomásáig vezet, ami egy jellegtelen fabódé valahol a Lärchenbodenalm és az erdőhatár felett. Innentől kezdve ösvénnyé szűkül a turistaút és törpefenyős környezetben halad. Később végre kiérek a napsütésbe. Utamat lila-rózsaszín alpesi virágok tengere szegélyezi. Visszapillantva rácsodálkozom a horizonton feltűnő távoli jégmezőkkel borított hegyekre, valószínűleg a Glocknergruppe.

Közben egyre jobban kibontakozik a Sinabell délnyugatra néző sziklafala. Foszlányfelhők növekednek szemmel látható sebességgel. Először csak az Eselsteint takarják be, majd a Sinabellre is rátelepszenek. Ez nem igazán nyeri meg a tetszésemet. Semmi kedvem ködbe vesző Klettersteigeken nyargalászni.

Két és háromnegyed órás kaptatás árán, nem sokkal fél tizenegy után elérem a Guttenberghaust. Kedvemre van, hogy a Sinabell sziklafalából egyre nagyobb felülteket hódít el a napsütés. Mivel rengeteg időm van, úgy döntök, pihenek egy nagyot, és hagyom, hogy a delelöjére hágó nap teljes munkát végezhessen.

11:00 óra körül aztán felveszem a beülőt, kantárt, miegyebet és elindulok a beszálló felé. A korábbi zavaró foszlányfelhők felszívódtak a Sinabell ormáról. Egy cseh duó mögött haladok, nagyjából velük azonos tempóban, így jól megvagyunk egymással.

A Klettersteig papírforma szerinti besorolásával vitatkoznék. Egy kellemes mászásra számítok, valami olyasmire, mint a múltkori utamon a Trawengre, de már a Sinabell optikája sem ígér ilyen szempontból semmi jót. Egy német cikk szerint “Keine leichte Aufgabe. Beim Blick auf die direkt über dem Guttenberghaus (2147 m) aufragenden, mauerglatten Felsabstürze des Sinabell (2349 m) kommen leichte Zweifel auf, ob der im Juli 2012 eröffnete Steig wirklich nicht schwerer ist als C – so steil und abweisend steht die Wand da.”. Szabadfordításban: a Sinabell visszautasító, sima sziklafala láttán komoly kétségei támadnak az embernek afelől, hogy a 2012 júliusában megnyitott Klettersteig C-je vajon fedi-e a valóságot, avagy inkább alulértékel. Nos, igazolhatom, minden tekintetben alulértékel.

Nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy most csak a nedvesség okozta csúszós viszonyok ludasak a dologban. Fentről hol szélesebb, hol meg keskenyebb sávokban szivárog lefelé a víz, több helyen is keresztezve a drótkötél útvonalát. Máshol meg az útvonal pontosan olyan függőleges bevágásokban szökik felfelé, amely szivárgásos nyálkával bevont.

Úgy húsz-harminc méter mászás után kicsúszik a jobb bakancsom és a bal lábammal, könyökömmel nekicsapódom a falnak. Semmi komoly, a karjaim megtartanak, megúszom egy jelentéktelen horzsolással. Ezután minden fogásba kétszeres erőt adok.

Elvszerűen egy ferrata akkor C, ha a lábnak mindenhol található jó támpont. De itt erről szó sincs. A sziklafal sima, hiánycikknek számítanak a jó éles kis kiugrások, lépcsőfokszerű bevágások. A vonalvezetés tehát gyakorlatilag a csúszó-súrlódásra épít, ami száraz viszonyok esetén elvileg működhet. Itt-ott a falba vert kisméretű U-vas formájú nittek segítik a mászást, amelyeket köszönttel el is fogadok. Phizésre alkalmas helyek tudniillik nincsenek. Ezeken a vasakon, egy lábon állva tudok szusszanni, mert különben, a csúszó-súrlódási tényező művi fenntartása érdekében mindenhol extra erőkifejtésre van szükség.

Pillantás a Sinabellröl a Schladminger-Tauern felé

Az ilyen falból kiszállva, cirka 1 óra és 20 perc mászás után, dupla öröm a megérkezés. A Sinabell füves platóján lenyűgözi panoráma fogad. Legelésző bárányok mellett elhaladva, bejárom a nem túl nagy fennsíkot. Rácsodálkozom a Dachstein északi irányban elterülő  holdbéli sziklarengetegére. A távolban a Totes Gebirgét, nyugatra pedig a jellegzetes Grimminget vélem felfedezni. Vele átellenben még a Tauplitzot is sikerül beazonosítanom. Déli irányban a schladmingi sí-cirkusz hegyei láthatóak katonás sorrendben, kelet-nyugati irányban a Hauser-Kaibling, Planai, Hochwurzen és a Reiterlam.

A lazító és kellemes álmélkodás után mintegy félórás ereszkedés következik egy jelöletlen, de egyébként jól kivehető ösvényen a Guttenberghausig. Itt szusszanok, ismét egy nagyot, majd elindulok lefelé a völgykatlanban futó úton, melyet így délutánra már a talpáig beragyog a nap. Boldogan araszolgatok lefelé. Első igazi szembesülésem a Dachsteinnel jól sikerült. Máris tervezgetem a jövőt. A későbbiekben majd az Eselstein is sorra kerül, de egyéb más vérmesebb terveket is szövögetek.

		Sinabell VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Az Ezüstkatlan-szorosban az idei szezontól már három ferrata is várja a kletterezők rohamát. A legújabb és a három közül a legnehezebb a Rosina. Kilenc óra után érkezem a szoros bejárata előtti, még félig üres, tágas parkolóba. Mindjárt felveszem a beülőt, kantárt, mert tudom, csak néhány perces gyaloglás választ el a legelső dachsteini Klettersteig-élményemtől. A szoros magántulajdonban van, a belépő ára 3€. Dachstein-Sommercard tulajdonosoknak viszont szabad a belépés.

Mivel kezdjem a mászást? Legyen a Hias az első, avagy jöjjön a tőszomszédságában lévő Rosina? A kérdést megoldja a természetes sorrend. A szorost egy vad patak szeli át. Fapallók és falépcsők visznek felfelé a zuhogók mentén. Íme, a Hias jobbról elsőként kínáltatja magát. Papírforma szerint D kategóriás, azaz egy nagyon nehéz ferratáról van szó. Egy rövid, stílusos függőhíd visz a patak átellenes oldalára, ahol sziklába vert nittekkel indít a Hias. A mászás nem igazán nehéz, de felettébb kellemetlen a nedvesség miatt. Az elmúlt napok esőzéseinek köszönhetően alig vannak csontszáraz szakaszok. A csúszós körülmények helyenként karizomból történő erőteljes kompenzációt kívánnak.

A fal felénél utolérek egy különös cseh hármast. Egy tízéves forma fiút, aki saját erejéből láthatóan nagy gondokkal küzdve és csak lassan jut előre, húz, cibál fentről egy hölgy, akit az anyjának nézek, alulról meg tol egy férfi, aki vélhetően az apja lehet. Egy tragikomikum! A fiúnak egy régi csavar karabineres kantárja van, ami első látásra sem felel meg az érvényes alpesi előírásoknak. Energiáit annyira leköti a mászás, hogy képtelen az átkapcsolással foglakozni. Hol a felette bóklászó anyuka, hol pedig az alatta őrködő apuka csatolja át a karabinerét, aszerint, ki éri el jobban. Hajmeresztő!

Az anyuka éppen lekapcsolja a drótkötélről a fiúcskát, de minő könnyelműség, ahelyett, hogy a drótkötél rögzítő nitt felett azonnal újra becsatolná, húzni kezdi felfelé a gyereket a kantárnál fogva. Közben a fiú nincs biztosítva. Egy esetleges kicsúszás, zuhanás fatális következményekkel járna. Nem hiszek a szememnek! Mi ez? Rossz álom?

Egy alkalmas helyen leelőzöm a triót és meg nem állhatom, hogy szóvá ne tegyem a dolgokat. Ha már az anyuka nem tartja szükségesnek egy biztonságos kantár használatát, mondom, tán ér a gyerek élete annyit, hogy, megérdemeljen egy, az alpesi szabványnak megfelelőt. Különben is, a gyerek képességeihez jobban illő, könnyebb ferratát kellene választani.

A hátráltató intermezzo ellenére is, a papírforma szerinti háromnegyed óra alatt gyűröm le a Hiast. Túl van értékelve, mint a Haidsteig a Raxon. Szerintem legfeljebb csak C/D fokozatú. Előnye, és a fent említett trió szerencséje, hogy több helyen is lehet rajta hosszasan lazítani és pihengetni.

Nem sokkal a kiszálló alatt, az egyre szürkülő ég apró cseppekben kezd permetezni. Az ilyesmit egyáltalán nem szeretem. Később, szerencsémre, mire felérek a Silberkarhüttehez vezető ösvényre, már el is áll az eső, de az égi áldás nedves hajlama megmarad a továbbiakban is.

Negyedórányi ereszkedés az Ezüstkatlan közepén elhelyezkedő menedékház. Itt azonnal a soron következő Siega felé veszem az irányt. További negyedóra egy meredek kaptatón a beszálló. Akasztok és most megilletődésektől mentesen indulok. Elvileg könnyebbnek kellene lennie az előzőnél, de én nem érzek markáns különbségeket a Hias és a Siega között. Alig 40 perc alatt végzek. Látványban mindenképpen élvezetesebb a Hiasnál. De ez is csak egy sport Klettersteig, mint az előző. Nincs csúcsélmény, sem csúcskereszt. Csak egy fára szegezett ösvénynapló kínáltatja magát vigaszdíjként.

Félórás meredek ereszkedés következik vissza a Silberkarhüttehez. Nagy a szembejövő forgalom. A turistaút a Silberkarseehez vezet. Mire leérek, gyerekes családok vásári zsibongása lepi el a menedékház teraszát és környékét. Nehéz szabad helyet találni az asztaloknál, de aztán ez is sikerül. Pihenek és feltöltöm biológiai készleteimet. Közben az idő egyre savanyúbb arcát mutatja.

Indulok lefelé. Mire a Rosinához érek, nagy cseppekben ismét megered az eső. Így aztán gyorsan elvetem a harmadik mászás gondolatát. A Rosina egyébként is egy vízesés tőszomszédságában fut. Semmi kedvem nedvesség okozta kicsúszásokkal kihívni a sorsot. Majd legközelebb. Bruttó 4 órás terepszemlém után félig-meddig elégedetten távozom a Silberkarklammból. Egy színültig megtelt parkolóra találok. Még a parkolóhoz vezető út egyik fele is gépkocsikkal van szegélyezve. Jobb ha korán érkezik, aki ide kíván jönni a szezonban.

		Silberkarklamm VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Útban hazafelé a Gamsblick Klettersteig, mely az 1981m magas Trawengra vezet, van betervezve. Eredetileg előző napi túrámhoz hasonlóan (lásd Katrin) a völgyből kívántam megostromolni a csúcsot, úgy ahogy az egy igazi hegyi túrázóhoz illik. A tegnapi görcs helye a combomban viszont óvatosságra int. Különös tekintettel pedig a tagadhatatlan tényre, hogy erre a szombatra még nagyobb hőséget jósol a meteorológia. Úgy döntök tehát, hogy lejjebb teszem a mércét, és egyszerűen felvitetem magam a felvonóval a Taupliztalmra (néha szégyen ugyan a futás, de hasznos).

A táv (Tauplitz II Bergstation, Wernerbankerl, Gasmblick, Traweng, Grazerhütte, Tauplitz II Bergstation) cirka 6 km, 500m szintemelkedés, bruttó 4:10 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Ez jó döntésnek bizonyul. Miközben a völgyben már szinte elviselhetetlenül forró a levegő, addig fenn, 1600 méteren, kellemes, túrázásra, mászásra ideális 20 fok körüli a hőmérséklet. Itt-ott még egy fuvallat meg is dideregtet. Csodás! A valaha is látott legpompázatosabb időben, legjobb kedvemben vágok neki a mintegy 60 perces sétának, mely a ferrata beszállójához vezet.

A kellemes séta aztán csak a Steirerseere néző Wernerbankerlig tart (kilátó néhány pihenésre inspiráló fapaddal). Itt derékszögben balra kanyarodik a turistaút és jellegében rögvest alpesire vált. A továbbiakban komoly kaptatás következik. A kulisszák világa változik. Hátra marad a kedves, idilli, kolompoló tehénkék csordáival ékesített hegyi legelők világa és sziklás, nyers, magashegyi terepen találom magam. A levegő hőmérséklete is ugrásszerűen emelkedik. Ez annak tudható be, hogy a beszálló egy három oldalról zárt katlanban van. Kissé megremegek, amint megpillantom a Gamsblick falát. Így a távolból kinéz ez D kategóriás ferratának is. Majd elválik. Mint apró színes gyöngyök függenek a Klettersteig falába szorult, ponttá zsugorodott hegymászók.

A beszálló alatt, egy hűvös barlang nyújt oltalmat mind kőomlás mind pedig a nap sugarai elöl. Egy cseh csapat készülődik éppen. Én is bemászok hozzájuk a hasadék mélyére. Meglep a zimankós, hűvös levegő. Még a leheletem is meglátszik. A klíma jót tesz a kaptatón felhevült testemnek. Kényelmesen öltözöm. A tegnapi kalandomból tanulva tartózkodom a heveskedéstől. Szép, komótos mozdulatokkal csinálom végig a szokásos procedúrát, majd iszom. Sokat. Lazán indulok. Csak semmi felesleges erőkifejtés. Ahol lehet, kihasználom az apró sziklafokokat is és csak ott húzok erőből nagyot, ahol ez elkerülhetetlen. Régen nem másztam ennyire hatékonyan, a lehető legkisebb erőkifejtéssel. Közben nem felejtek el 5-10 percenként kortyolgatni a tömlőmből (ez tegnap is eszembe juthatott volna).

A Gamsblick besorolása szerintem megegyezik a papírformával. Nagyrészt C, itt-ott könnyebb B és B/C szakaszokkal. Pontszerű C/D ugyan előfordul, de részaránya inkább elhanyagolható. Alig 20-30 méternyi mászás után kiérek a katlan majdnem álló levegőjéből és a csúcsig egy nagyon kellemes, könnyű szellő szegődik útitársamul. A nap ragyog, az ég a legszebb kékjét mutatja és én különösebb erőlködés nélkül haladok a csúcs felé.

Tulajdonképpen szeretem az ilyen C ferratákat. Kitettségben, látványban szinte semmivel sem maradnak el a nagyon nehéz D, D/E rokonaiktól, miközben a mászás mindvégig élvezetes marad. A psziché a környező látványra is jobban koncentrálhat. Ez a nagyon nehéz ferratákon nem mindig lehetséges. Annyira oda kell figyelni, hogy a panoráma csak rövid foltokban villan be a tudatban, miközben az elme az előbbre és feljebbjutáshoz szükséges mozdulatok analízisével és optimalizálásával kénytelen foglalatoskodni.

Eseménytelenül, elégedetten, boldogan érek a csúcsra. A Dachstein gleccsereinek a lenyűgöző látványa fogad. Szemben a Grimming tornyosul, a legmagasabb különálló hegy (nem része semmilyen hegyláncnak).

Az ereszkedés a csúcsról a jól jelölt turistaúton nem kifejezetten egyszerű. Sziklagörgeteggel és sziklamorzsalékkal bőven hintettek a meredek lejtök. Csak szépen nyugodtan, jól odafigyelve araszolgatok. Szemben nagy a forgalom, sokan még csak most vannak útban a csúcs felé.

Alig háromnegyed óra telik el, hogy elindultam fentről, és már a platón vagyok. Útban a hegyi állomás felé betérek a Grazehütte nyitott teraszára és ebéddel, elektrolittal jutalmazom magam. Szóba elegyedek a Klettersteigen megismert sporttársaimmal. Érdekes dolgokról csevegünk. Jóllakottan bandukolok vissza a reggeli kiindulópontomba, hogy a felvonóval leutazzak a rekkenően forró völgybe.

		Gamsblick-Traweng VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A Katrinra vezető hasonnevű ferrata nem szerepelt a teendőim hosszúra sikeredett listáján. Mivel a Postalmklamm a tőszomszédságában található, egyszerűen csak kínáltatta magát. Egy aránylag rövid és könnyebb B/C Klettersteigről van szó. Hogy éle is legyen a dolognak, valamiként paprikásabbra és pikánsabbra akartam főzni. Ez “pompázatosra” sikeredett.

A táv (Bad Ischl, Bilderweg, Katrin, Katrinalm, Bad Ischl) cirka 10.5 km, 1130m szintemelkedés, bruttó 7:00 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

A kötélpálya völgyi állomásában parkolok, de lemondok a kabinos lift szolgálatairól és túrbotokkal a kezemben veselkedem neki a beszállóig leküzdendő cirka 1000m szintemelkedésnek. A kaptatón 30 fok körüli gatyarohasztó hőséggel küszködöm és képtelen vagyok olyan gyorsan és annyit inni, mint amennyi folyadékot izzadással elvesztek. A homlokpántomat háromszor csavarom ki, valamennyi alkalommal egy-egy pohárnyi verejték áztatja a földet.

A felvonó hegyi állomása alatt 10 percnyire ágazik el a beszállóhoz vezető, nem kis odafigyelést igénylő alpesi ösvény. Rossz nyelvek szerint az út nehezebb, mint maga a Klettersteig. Ez nem teljesen valótlan állítás. Kézzel is sziklát kell fogni a véget érni nem akaró kaptatók és ereszkedők láncolatán. Minduntalan gáncsot vető gyökerek és csúszós, sáros szakaszok nehezítik a haladást. Ragyog a nap, csöpög a tarkómról a verejték, mintha csak zuhanyoznék.

Mire elérem a beszállót, valószínűleg dehidratált állapotba kerülök, amit még sajnos nem veszek észre. Pihenni sincs kedvem, pedig legalább 10 prcnyi erőgyüjtés jól jött volna. Aztán nem is csoda, hogy a tulajdonképpeni könnyű ferrata megleckéztet. Snájdig könnyedséggel szökkenek a csúcs felé mint egy zerge (egy D/E-ken nevelkedett kletterezönek ez egy semmiség), aztán úgy cirka 10 méterrel a cél alatt, amikor már látszik a csúcskereszt, teketória nélkül begörcsöl jobb combom belső része. A kereszt tövében kíváncsi népek nézelődnek és bámulnak. Utolsó lélekjelenlétemben valahogy még sikerül egy szikfal árnyékába behúzódnom, hogy senki se lásson és üvöltenék a görcsölő fájdalomtól.

Tudom, mit kell tennem. Próbálok rendesen ellen-feszíteni és némán tűrök, mint egy indián. Nagy vehemenciával kiszippantom tömlőm maradék félliternyi elektrolit italát és hirtelen, ahogy jött, úgy szűnik az örökkévalóságnak tűnő két-háromperces görcs. Próbálgatom a combomat, de tényleg vége. Mosolyogva lépek elő a szikla mögül, és folytatom az érkezést, mintha misem történt volna. Vajon mit gondolhatnak a nézelődő ceprek? Mit csináltam oly sokáig a szikla mögött? Már csak néhány sziklalépcső és fenn vagyok. Érdekes, hogy nyoma sincs az előbbi incidensnek. Még a kerszet talapzatára is sikerül könnyedén felmásznom.

Csúcsfotók következnek, majd egy kaptatón át (amit szintén simán leküzdök) ereszkedés következik a felvonó hegyi állomásáig. Itt pihenek és pótlom a folyadékhiányos tartalékaimat. Nem tágítok viszont, és nem vitetem le magam a kötélpályán, hanem felfrissülve gyalog indulok a völgybe. Lefelé soha sincs problémám, csak a térdemet kell óvni. Támaszkodom is gyakran a túrabotjaimra. Szerencsére eseménytelenül érkezem vissza parkolóba. Na, bumm! A meleg idő ismét kifogott rajtam. Ezt a kaptatót, illetve a hőséget valszeg alábecsültem.

		Katrin VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A Postalm vadregényes, mély szurdokába épített Klettersteig a hosszúra sikeredett teendőim listáján (The ToDo List) dobogós helyen szerepelt, ideje volt tehát, hogy ki legyen pipálva. Három napot töltök aktív üdüléssel a gyönyörű Salzkammergutban. Tudvalevő, hogy a vidéken három osztrák tartomány osztozik, és a határok önkényesnek tűnő kimérésével, sohasem lehet tudni, hogy Salzburgban, Felső-Ausztriában vagy Stájerországban járunk. A Postalm Salzburg tartományban található.

A táv a Rußbach patakot vezető Postalm szurdokban cirka 6 km, 430m szintemelkedés, bruttó 3:45 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Előjáték

Még az autópályán járok, amikor a délelőtti órákban heves zivatar szakad a Wolfgangseere és környékére. Amikor megérkezem, ebből csak annyit veszek észre, hogy az utak nedvesek. A Klettersteig parkolójába szűk alpesi út vezet. A vámot szedő hölgytől (ami 5€) érdeklődöm az időjárás felöl. Szokatlanul erős zivatar tombolt még az imént, mondja, de délutánra már 30 fokot jósolnak. Na, tessék, micsoda mázlim van! De még nem sejtem a következményeket.

A ferratázóknak szánt parkolóban három autó szunyókál, két cseh meg egy hazai. Miközben beöltözöm, még két gépkocsi érkezik. Úgy látszik, a vihar után elcsendesedett egek, csalogatják rendesen a hegy szerelmeseit.

Kétségek folytagatásában

A Klettersteig beszállójához óvatosan ereszkedem egy, az iménti felhőszakadástól teljesen feláztatott meredek lejtőn. Minden csöpög, cuppog, csúszik a nedvességtől. Ez nem jó ómen, gondolom. Minél közelebb érkezem a szurdokhoz, annál jobban hűlnek vérmes kedélyeim. Amikor a Rußbach patakon átívelő első ingadozó függőhídhoz érkezem, már a teljes bizonytalanság szélére sodródom kalandom kimenetelét illetően. Próbálnám valahogy letisztítani a bakancsom talpára ragadt sarat, de egyszerűen nincs mesze földön semmi, ami ebben segítségemre lehetne. Nincs is értelme, hiszen egyetlen lépés, és máris cuppogó sárban landolnék ismét.

Kulcsátkelés

Vállalkozásom kulcspontja az átkelés az első lengőhídon. Nem azzal van baj, hogy hosszú és kileng. Nem is azzal, hogy vad mélység felett vezet. A baj ott van, hogy a sikamlós pallókon elcsúszom. A szokásosnál is erősebben markolom a biztosítást szolgáló felső drótkötelet, de érzem, amint a csúszó-súrlódási együtthatóm a nulla felé közeledik. Két-három borda után visszatolatok és megpróbálom a hídfőlábként szolgáló vastag fatörzsben kiverni a bakancsomból a sarat. Újra indulok. Lesz, ami lesz. Elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy ha lecsúsznék, megtartsam magam a karjaimmal, na, meg aztán minek van a kantár.

Szerencsémre a híd közepe felé a pallók egyre szárazabbak, az átkelésem egyre biztosabb. A máris teljes erőből ragyogó napsütés percek alatt csodákra képes. A túloldalon kezdődik a tulajdonképpeni Steig, a bejárat a sötét és mély szurdokba. Az állapotok ismét elbizonytalanítanak. Gyakorlatilag egyetlen lépést sem lehet a kisiklás veszélye nélkül megtenni. Megtropanok és gondolkodom. Na, ez nem jó jel, a tétovázás. Azon morfondírozom, hogy másnapra ragyogó napsütést és remek, száraz időt ígérnek. Majd újra jövök. Még rálátok a függőhídra, ahogy így elméleteket gyártok. Észreveszem, amint egy kisebb csapat megkezdi a lélekvesztő átkelést. Eltart majd egy jó darabig. A visszaút blokkolva! Ez választ és pontot is tesz minden nyitott kérdésre.

A szurdokban

A szurdok átellenes falán araszolok már. A drótkötél is csöpög a víztől, így a kletterező kesztyűm percek alatt egy loncs. Fentről kisebb nagyobb vízesések csobognak a nyakamba és nem sokkal később már nem lehet tudni, hogy az verejtéktől, avagy a szurdokban hulló, permetező esőtől vagyok elázva. De ez így van jól. Feltehetően itt még hosszabb szárazság után is hasonló viszonyokra lelnek a kalandot keresők.

A második átkelés a szurdokon, egy kétszálas drótkötélhídon mintaszerű. Nem kell kicsúszástól tartani, mert az alsó drótkötélbe beakasztom a bakancsom sarokrészét, ami ily módon jól tart. Hosszú és vastag kenderkötelek lógnak egy felsővezetékről. Nem igazán tudom és értem mi a szerepük.

A harmadik átkelés a túloldalra, a Gattsprung, külön figyelmet követel. Mint a neve is mondja, ugrani kell. Csak egyetlen felsővezeték köti össze a szurdok két falát. Bár a szakadék itt a legszűkebb keresztmetszetű, mégis egy lépés rövid az áthidalásához. Némi stratégiát kell kidolgoznom, a legoptimálisabb átkelés érdekében. Egy-egy szemközt a sziklába vert vaskengyelnek köszönhetően a táv néhány centiméterrel rövidebb. Mélyen kihajolok a szakadék fölé, mindkét kezemmel markolom a drótot, amibe természetesen be van kattintva a kantárom. Lassan nyújtózom a derekammal a túloldal felé, majd amikor elérkezettnek látom a pillanatot, elrúgom magam a vaskengyelből és lendületből érkezem a szemköztire.

A Spiegel (tükör) elnevezésű harántolás jön, majd ereszkedés a negyedik átkelést szolgáló lengőhídhoz. Ez az egész túra legszebb része. Már látszik a szemközti, napsütötte Karstquellenwand (Karsztforrás fal). Nevét meg nem hazudtolva egy kristálytiszta vízesést vezet bele a szurdokba, mely pontosan az említett negyedik híd mellet zúdul alá a mélybe. A negyedik átkelés már rutinszerű. Következik a legigényesebb mászás, hivatalosan C/D, de nekem ez túlzónak tűnik.

Gamsleckenwand, a hab a tortán

A fal leküzdésével véget ér a tulajdonképpeni szurdoktúra. Néhány perces gyaloglás következik egy ugyancsak sáros és meredek erdei ösvényen a Gamsleckenwand tövéhez. A Gamsleckenwand a túra legnehezebb szakasza. D besorolású mászást mégsem vállalhatok ilyen cudar cuppogós sárban. Lelkileg tehát kezdem beállítani magam a menekülést biztosító kitérőút kényszerű használatára.

Aztán a legnagyobb meglepetésemre a Gamsleckenvand csontszáraz. Nem hiszek a szememnek! Meg is tapogatom hitetlenkedve a sziklát, kutató tekintetemmel végigpásztázom a drótkötél alulról belátható vonalát, de nincs kétség, ez tényleg csontszáraz. Miközben egy négytagú cseh csapat vizslatja a néhány lépésnyire található F nehézségű beszállót, akasztom a karabinereket és nekivágok.

A mászás ténylegesen D a javából. Érzem, ahogy a fal intenzíven szopja, szívja belőlem az erőt. Igazi karizomszaggatás a javából! Az első szakaszon nincs pihenésre alkalmas pozíció, lendületesen sietek hát elérni a fal közepe táján található A/B szakaszt. Még mielőtt nullára csökkennének energia-akkumulátorom tartalékai, elérem a pihizésre alkalmas posztokat. A nehezén túl vagyok. Még ugyan jön egy rendes D szakasz, de ez jóval rövidebb a bevezetőnél.

A fal tetején séta következik sima terepen az utolsó attrakcióhoz. A Rußbach patak egyik bővizű mellékágán átívelő kétszálas drótkötélhíd zárja a Klettersteiget. Jóleső megelégedettséggel jutok ki az aszfaltútra, hogy visszatérjek a parkolóba. Az ösvény hamarosan elhagyja a forgalmas utat és az erdőben visz. A turistaút itt túlnyomórészt sziklás alapzatú, melyet több helyen tisztavizű hegyi patakok kereszteznek. Egy ilyenben le is csutakolom magam, és még a bakancsomat is tisztára mosom. Így kiglancolva érkezem vissza az időközben szépen megtelt parkolóba.

		Postalmklamm VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL