Úgy indult, mint “winter wonderland”. Mármint a tegnapi évzáró túrám. Karácsony és újév között, immár szokásból, felbaktatok a Göllerre. Robert Rosenkranz ötletéből, számomra kötelező rítussá, hagyománnyá lett. Az idén harmadik alkalommal vágtam neki ennek a csupán 1766 méter magas alsó-ausztriai csúcsnak, melyből a tavalyihoz hasonló menekülés lett a csúcs-közelből.
 |
 |
 A táv (Kernhof/Gscheid, Gsenger, Göller, Gsenger, Kernhof/Gscheid) cirka 8.5 km, 850m szintemelkedés, bruttó 4:00 óra. Kékkel a hömérséklet változása, –12 C fok a csúcson. A feljegyzés szakállai a szélvihar okozta nyomáskilengések. Piorossal a Gsenger van jelezve. |
Minden hegynek megvan a maga személyisége. Amelyiknek nincs, az csak jobb esetben egy domb. A hegy főleg szeszélyes. Gyorsan, szinte percek alatt megváltozhat a kedélye. Ha az imént még jóságos volt és mosolygós, a következő pillanatban már jeges vihart zúdíthat a nyakadba. A viharos szél egyébként abban a különbözik az élénk széltől, hogy már ki-kibillenthet az egyensúlyodból. Ha nem figyelsz, összecsókolódzhatsz az anyafölddel, vagy lerepülsz egy szirtről.
Mielőtt hajnalban útra kelek, megnézem még az időjárás- és a hójelentést. Eszerint, a Gölleren cirka 20-30 centi hó hullott az éjjel. Tapasztaltból tudom, hogy a szél építőmunkájának köszönhetően, ez, helyenként akár fél métert, sőt annál többet is jelenthet. Viszek tehát hótalpakat. A terep, mint említettem, télen-nyáron jó ismerősöm. Negyedik alkalommal teszem tiszteletemet a hegyen. Úgy tervezem tehát, hogy gyorsan végzek, nem lesz nehéz dolgom. Ezt valószínűleg zokon veszi nekem a Göller szelleme.
Első bonyodalmam a Gutenstein és St. Aegyd közti szerpentines alpesi úton támad. Legfeljebb 30-40km/h-val haladhatok. Az út jeges, havas, a kanyarokban érzem, amint a kocsi meg-megcsúszik. Kontrasztként, örömteli várakozással tölt el el a Göller napsütötte, magasztos látványa. Remek túrára van kilátás. De még egyelőre az óvatos vezetésre kell összpontosítanom. Araszolgatva a tervezettnél egy fél órával később érek Kernhof/Gscheid romantikus kis kápolnája alatti parkolóba. Pont ennyi hiányzik aztán a végén, illetve hát a tetején a beteljesedéstől.
Szélcsendben, álomszép téli erdőben indulok utamra. Afféle Holle-anyó csoda országa. A szokatlan hidegnek köszönhetően elég sokáig tart, amíg üzemei hőmérsékletre járatom magam. Hogy ez mihamarabb megtörténjen, alaposan kilépek. A hótalpak egyelőre a hátizsákon maradnak. Miután aztán a Gsenger alatt mélyül a frisses hullott porhó és én egyre gyakrabban csúszom ki az alatta lapuló jeges rétegen, hótalpakra váltok.
Közben érdekes időjárási képződmény kezd markánsan kialakulni a fejem felett. Északkelet, kelet felé, ragyogó napsütés. Vele ellenkező irányban, egy délnyugati irányból érkező, élesen elkülönülő, szürke felhőréteg közeledik. A határon éppen a Göller. Az imént még napsütésben, lassan ködbe burkolódzik.
A Gsenger után hamarosan elhagyom az erdőhatárt és kiérek egy törpefenyős, szeles gerincre. A fagy kezdi felemészteni testkazánom hőjét, ezért vastagabb kesztyűt és szélkabátot kényszerülök felvenni. Az imént még izzadságtól nedves sapkám, jégkéreggé áll össze. Az operáció, az egyre derekasabban csapkodó szélben némi mutatványos ügyességet igényel.
A hó mélyül, a haladás egyre nehezebb. A Göller közben teljesen belemerül egy átláthatatlan szürkeségbe. A –16 fokra tervezett túrkesztyűm ellenére az ujjaim kezdenek elfagyni. Efféle vészhelyzetre van nálam kézmelegítő. A szél ostromlása közepette ismét leveszem a hátizsákomat és kibontom a két kis tasakot, melyek a kesztyűmbe kerülnek. Közben a szél telefújja hóval a zsákomat. Sebaj, a tasakok oxigén jelenlétében kezdenek szépen melengetni.
Latolgatom az esélyeimet, de visszafordulásra, meghátrálásra (még) nem gondolok. Elérem a Göllere felvezető utolsó kaptató alatti nyerget. A szél itt már egyértelműen viharos lökésekkel támad, mely felfelé haladtomban még erősödik. A törpefenyők közti utcácskákban 50-70 centis hótorlaszokon kell átküzdenem magam, máshol meg sziklákig tisztult az ösvény. Olykor csikorognak is a hótalpaim karmai rendesen. A nyugati szél pont a felfelé vezető oldalra termeli át a havat, ami szinte teljesen eldugítja a törpefenyők közti réseket. Keresgélem, merre lehet átjutni, merre van az út.
Közben belemerülök a szürke felhőbe és már nem látom az imént még napsütötte keleti tájakat. Tulajdonképpen semmit sem látok. Csak két-három méteres körzetben sejlenek fel előttem a terep fehéren-fehér körvonalai. Pedig már nagyon közel lehetek a csúcshoz. Mint utóbb a GPS feljegyzésből kiderül, cirka 30 méter választhatott el a csúcskereszttől (ábra). Egy derékig hótól dugult utolsó felszökésen képtelen vagyok átkapirgálni magam. Háromszor veselkedem neki, de harmadszorra sem jutok egy jottányinál tovább. Közben döntöget a vihar és elképzelem, ha kilépek a hegy árnyékából, miként bánik majd velem. Kézmelegítő ellenére sem az ujjaimat, sem az arcom, orrom nem érzem már. Egy jégdarab vagyok és meghozom a döntést, visszavonulás!
Felszabadító érzés a hátra arc. Hátulról ostoroz immár a vihar, amitől némileg visszaköltözik az élet az orcámba. Csodálkozom, hogy a felfelé vezető nyomaimat milyen gyorsan és effektíven, a teljes felismerhetetlenségig takarja be friss hóval a szél. Lefelé, mindezek ellenére könnyebben haladok. Helyenként csúszom, mintha sítalpaim lennének.
Az alsóbb régiókba érve némileg csillapodik a szél ereje. Az útba eső Gsengerre még a hátszélnek köszönhetően felkaptatok, de a talpon maradásért itt is jól meg kell küzdeni. Lefelé az arcomat gyaluló jégkristályok smirglije csap le.
A visszafelé vezető út pirossal sűrűn jelzett, nem lehet elvéteni. Az egy-két órával korábbi nyomait hiába is keresném, hóbuckák és hótorlaszok leple alatt vesznek a semmibe. A völgy közelében szellővé csitul a süvöltés. A hótakaró vastagsága is szerényedik, így aztán újra a hátiszákomra csatolom a hótalpakat.
Öröm beülni az autóba és felcsavarni a fűtést. Hazafelé kikerülöm a jeges hegyi terepet (Kalte Kuchl, Rohr im Gebirge tájéka) és a valamivel hosszabb, de a jóval gyorsabb Hohenberg-Hainfeld útvonalon érkezem ki a nyugati autópályára Allandnál.
