Sztefano-Space

Még nem jártam a Hochschwabon, ami halaszthatatlan kiigazításra szorult. Pedig ha a térképet elővesszük, kiderül, kerülgettem már eleget fentről is, meg lentről is. A Hochschwab a Keleti-Alpok csücskének legnagyobb gyémántja (egy közhelyszerű hasonlattal élve). Egy több száz kilométeres hegylánc részeként majdnem nyílegyenesen mutat a Kárpátok délkelti csücske felé. Északkeletről délnyugati irányban felsorolva ide tartoznak a Schneeberg, a Rax, a Schneelape, a Veitschalpe, a Hochschwab, Eisenerzalpe és Gesäuseberge a legvégén, mely bevezeti a tulajdonképpeni Alpokat.

A táv (Bodenbauer, Trawiestal, G’hackte, Hochschwab, Schiestlhaus, Häselalm, Bodenbauer) cirka 21 km, 1630m szintemelkedés, bruttó 9:00 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Annak, aki a Schneebergen meg a Raxon “nevelkedett”, annak mindjárt feltűnik, hogy a Hochschwab sokkal fajsúlyosabb. Igaz, ugyanúgy mészkő alkotja, mint a többit, de valahogy mégis érezhetően nyomósabb a tömege és ez még nagyobb tiszteletet parancsol, mint egyébként is elvárható mindazoktól, akik belépnek az alpesi hegyek szentélyébe.

A Bodenbauer terjedelmes, de ma csak gyéren látogatott parkolójából indulok. Péntek, munkanap, ám ragyogó túra idő ígérkezik, amit egyszerűen nem hagyhatok ki. Negyed nyolc után ugyancsak hűvös még a reggel. Vadkempingező csehek ébredeznek itt is meg ott is. Egy Skoda belülről nehéz páracseppekkel lefüggönyözött ablakai is arra utalnak, hogy odabenn még alszanak.

Jobbra a képben a Trawiestal még árnyékban

Az  útbaigazító tábla szerint 4:30 óra a Hochschwab csúcsa. Ha minden rendben megy, gondolom, akkor legkésőbb délre fenn vagyok. Didergek, és jócskán kilépek. A bevezető terep sima, szinte nem is emelkedik. Észrevétlenül kezdődnek a kaptatók láncolatai, melyek egyenesen a még árnyékban szendergő Trawiestalba visznek. A turistaút itt egy időszakos patak vadromantikus medrében vezet. Minduntalan elképzelem, micsoda ereje lehet a víznek, amikor alámossa a háznyi sziklákat és szétszórja az ember nagyságúakat.

Kétórányi kaptatás után a Trawiestal keleti végében az ösvény végre a Hochschwab napsütötte déli falai felé veszi az irányt. Az ismerős törpefenyős környezet itt mégis más benyomást tesz rám. A magány, az egyedüllét, a távolság szinte tapintható. Ragyog a nap, az ég a legszebb kékjét mutatja, és én mégis kissé megremegek, amikor megpillantom a G’hackte vélhető vonalát egy szilaj hasadékban. Tényleg ott akarok feljutni? Egy piros pöttyöt fedezek fel az áthajlás koronázta résben. Valaki éppen küzdi fel magát.

Pillantás a G’hackte hasadékából

Elérem a G’hackte forrást, ahonnan már csak karnyújtásnyi az A/B Klettersteig beszállója. Amikor megpillantom a láncokat, egy alkalmas helyen összecsukom a túrabotokat és felerősítem őket a hátizsákomra. Valószínűleg máris rengeteg sót veszíthettem a verejtékezéssel. Előrelátóan beveszek hát, egy só tablettát majd benyomok még egy energia gélt és rengeteget iszom hozzá. Imígyen fizikailag-lelkileg felkészülve nekiveselkedem a kulcsszakasznak.

Az ösvény egy végeláthatatlan vaslétrarendszerrel indít, majd később ugyanolyan végtelennek tűnő láncokkal biztosított szakasz következik. A haladás könnyebb, mint gondoltam. Itt a hasadék kellős közepén már nyoma sincs a kezdeti szorongásomnak – mint általában. Élvezem, hogy végre a karjaimnak is akad itt-ott némi dolga. Felfelé haladtomban egyre mélyebbek a perspektívák, egyre elragadóbb a panoráma. Jó időben érkezem a tagolt platóra. Itt is kiabál, hogy ez nem Rax, nem a Schneeberg. A szokványos füvel gazdagon benőtt fennsík helyett sziklás felépítményen találom magam. Növényzet inkább csak foltokban kandikál, bár az alpesi virágok küzdelme a létér jól látható tarkaságot okoz.

Pillantás a csúcsról az Eisgrubenba

Először egy nyeregbe kell leszállnom, hogy megkezdhessem a végső csúcsostromot. A szél egyre jobban tép. A hőmérséklet 10 fok körül lehet, de a szélben szinte meggémberedik, elfagy a kezem. Csodálkozásomra senkit sem találok a csúcskereszt tövében, amikor szinte percre 11:00-kor elérem a célom. Megelégedéssel tölt el, hogy a “hivatalos” papírformát meghazudtolva három óra és negyven perc alatt értem fel. Ám alig pillantok kettőt, mintegy parancsszóra, lassan benépesedik a hegy. Jönnek idősek, fiatalok, nagy csoportokban.

A csúcsról még hiába kandikálok a Schiestlhaus turistaház felé, tudniillik delet kongatnak a gyomromban. Még nem látszik. Tovább kell haladni a hegygerincen, hogy előbukkanjon ez az ultramodern csodaépítmény. Húsz perc ereszkedés után érkezem a tövébe. Kihaltnak látszik, a terasza is üres, amit a viharos szélnek tulajdonítok. Benyitok, és szerencsére nyitva van. Benn csak két vendég foglal helyet rajtam kívül. A gazdasszony panaszkodik, hogy a szél miatt nem tud landolni az ellátásukat kiszolgáló helikopter. Míg szótlanul majszolom az ebédemet, hallom, hogy az érkező helikopter tesz egy próbálkozást. A gazda és asszonykája mindjárt kirohannak, de a rotorok távolodó hangjából ítélve tudom, a technika kapitulált az elemekkel vívott küzdelemben.

A visszafelé vezető út csíkja

Déli tizenkettőkor kerekedem fel a Häuselalm felé. A platón vezető turistautam következő állomása, az útbaigazító tábla szerint 4 óranyi járásra van. Valszeg ennyire nem lesz szükségem. Két óra, váltakozóan fel majd lefelé tartó menetelés következik 2200 méteres magasságban. Örülök, hogy pompázatosan stabil időjárást választottam a kalandra. Ha történetesen itt kapna el egy haddelhadd, akkor bizony elég nagy gondban lenne a minden oldalról kiszolgáltatott vándor.

Az út több, nagyobbacska hómezőn át is vezet. A piszkosszürke olvadozó anyag állaga elég kemény, nem süppedek. Követem a jól kivehető lábnyomokat. Délután kettőre érem el azt a pontot, ahol az ösvény aztán határozottan meggondolja magát és végérvényesen lejteni kezd. Kisvártatva elérem a törpefenyők birodalmát és ezzel egy időben azonnal melegebb lesz. A platón még vadul csapongó szél ereje csendesül valamelyest. Neki kell vetkőznöm, mert a mindjárt gyöngyözni kezd a nyakamban a verejték és iszonyú szomjúság emlékeztet, hogy már régen kortyolgattam. Alaposan megszívom a tömlőmet és előre örülök a Häuselalmnak, ahová mindenképpen betérek majd egy elektrolitra.

Elég gyorsan, két és háromnegyed óra alatt érem el a még tekintélyes 1525 méteres magasságban fellelhető menedékházat. Tehát éppen az erdőhatáron vagyok. Itt pihenek egy negyedórányit, iszom, és csak ezután kezdem meg a végső leszállást a völgybe. A táblának, mely másfél órában adja meg a távot, eddigi tapasztalataim alapján nem hiszek. Mint kiderül, vagy én vagyok lassú ereszkedő, vagy az információ helyes, mert szinte percre másfél óra elérni a Bodenbauer parkolóját.

		Hochschwab via G’hackte VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A stájerországi Hohe Veitsch tőszomszédságában található szilaj Großer és a Kleiner Wildkammon át vezető ösvényt, előző híradásom érintettjéhez hasonlóan, hiába keresnénk a túrakalauzok jegyzékében. Leginkább csak hegymászó-fórumokon (http://gipfeltreffen.at) olvasható ezzel kapcsolatos beszámoló. Már 2012-es őszi ott jártamkor szemet vetettem a kitett hegygerincre, de a jeges koratéli viszonyokra való tekintettel, elhalasztottam a kalandot. Nos, tegnapra sok napsütést és csak enyhe szellőt ígértek a felhők járásának tudói. Ez utóbbi, mint majd kiderül, a sikeres kaland különösen fontos feltétele.

A táv (Niederalpl Pass, Rothsolalm, Teufelssteig, Hohe Veitsch, Meranhaus, Großer Wildkamm, Kleiner Wildkamm, Sohlenalm, Niederalpl pass) cirka 19 km, 1200m szintemelkedés, bruttó 7:00 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Nyitány

A változatosság kedvéért most nagyobbacska kerülővel közelítem meg a Veitsch masszívumát. Mint a fenti profilból is jól kivehető, az út itt felér egy idillien kellemes sétával, mely helyenként szép fenyves erdő mélyén, máskor meg széles erdei úton halad. A kihívások a Rothsolalm feletti útkereszteződésben (Nikolokreuz), az Ördögösvénnyel (Teulefessteig) kezdődnek.

Első csúcsostrom – Hohe Veitsch

Az elnevezés nem sok jóval, kecsegtet, ezért a szokásosnál éberebb vagyok, de csalódom, mert az ördögi jelző javarésze a kaptató helyenként egészen embert próbáló meredekségén alapszik. A jelzett turistaút annak ellenére sem kitett, hogy mélységes kilátásokkal kápráztatja el a rajta közlekedőket. Jó kondival alig egy óra alatt el lehet érni a Veitsch füves platóját, majd legfeljebb további 15-20 perces séta szükségeltetik a majdnem kétezres csúcs (Hohe Veitsch) eléréséhez.

A csúcskereszt tövéből a Meran grófról elnevezett menedékházba ereszkedem, ahol megtörténik a testi tartalékok szükségszerű feltöltése. Lassan kezdek lázban égni, mint általában, amikor valami ismeretlen jellegű, nem kifejezetten egyszerű kihívás előtt állok. Tudom, hogy a Wildkamm megmászása nem tartozik a világrengető teljesítményekhez, de számomra mindenképpen vadi új tapasztalat.

Előkészület

A menedékházból nyugodt tempóban felbandukolok hát a Veitsch északi szélére, majd leereszkedem a Gingatz- mezőre (Gingatzwiese). Itt egy kiterjedt és áthághatatlannak tűnő törpefenyő rengeteg akadályoz meg abban, hogy egyenesen a Wildkamm felé vegyem az utam. A Gingatzwiese útkereszteződésben Rodel irányába indulok, ugyanis előző utamon megfigyeltem, hogy innen nyílik egy átjáró. Rendre meglelem a keresett ösvényt és kiérek a tulajdonképpeni Gingatz-mezőre, ahol nagy megelégedésemre egy jól követhető csapást találok. Az összecsukott túrabotokat a hátizsákomra erősítem. Mászásra készülök. Még néhány nagy korty a tömlőmből és szívdobogva nekivágok a nagy ismeretlennek.

Pillantás a Großer Wildkammról a Hohe Veitsch felé (a képen kissé balra a sziklás gerinc egy része)

Második csúcsostrom – Großer Wildkamm

A kedvező idő és vasárnap ellenére is egyedül vagyok. Az első szakasz egyszerű meredek kaptató egy füves dombháton a Wildkamm legelső taréjára. A kihívások csak ezután következnek. Kissé összerándul a gyomrom az elém tárulkozó látványtól. Sziklás, nyers és keskeny hegygerinc, kétoldalt iszonyú mélységekkel szegélyezve. Sziklamászás következik, 1/1+ a feltehető maximális nehézség, de a kitettség miatt ezt megterhelőbbnek élem meg.

A sziklák fogása érdes, éles. Nyoma sincs kopásnak, gömbölyödésnek mint a gyakran koptatott ösvényeken. Valahol két sziklataréj közt kell egy valóban késélnyi szélességű szakaszon átegyensúlyozni magam. Nem nézek a mélybe, csak a keskeny sávon tartom a szemem. Ez jól megy. Aztán egy más taréjról kell lemászni, majd egy mélyebb bevágást áthidalva a következő sziklatoronyra felszökni. A fejembe zsong Robert Rosenkranz útmutatása, miszerint nem ajánlatos oldalazva a törékeny sziklaperemekre kitérni, hanem jobb toronyiránt középen maradni és átmászni a kidudorodásokat („am besten immer drüberklettern, nicht in die brüchigen Flanken ausweichen”).

Egy-egy karcsú sziklakalapon átkelve valóban újszerű élményekkel gazdagodom. Tudniillik a mélység nemcsak jobbról és balról kerít be, hanem előttem is és mögöttem is tátong. Ferratákon jó érzés, biztonságérzet egyik fontos feltétele, hogy a köldökzsinórral össze vagy láncolva a drótkötéllel. De itt csak lebegsz ég és föld között.

Az utolsó, a csúcsra vezető taréj ismét füves hegygerinccé szelídül, sziklamászás nélkül lehet felszaladni rajta. Valóban sietek, hogy végre fent legyek. A csúcs a jellegzetes kicsiny kereszttel viszont újra biztonságot adó, széles, kiterjedt füves platform. Kifújom magam és készítek néhány felvételt. A Rauher-Kamm (Ötscher) hasonló, de jóval hosszabb ám nem ennyire kitett. Csak azért említem, hogy legyen viszonyítási alap.

Pillantás a Großer Wildkammról a Kleiner Wildkamm felé

Völgybe ereszkedés

A továbbiakban, a Kleiner Wildkamm irányában majdnem egészen rendes turistaút következik. A sziklamászásnak vége. A továbbra is jól látható nyomot kell csak követni, mely a Kleiner Wildkamm északi szélén található mezőbe torkollik. Itt sajnos eltűnik a kitaposott út szalagja, és aki nem olvasta a fórum híreit, most tanácstalanul nyújtogatja a nyakát a merre és hogyant illetően. Én viszont jól emlékszem alice58 és mások útmutatására, miszerint fatörzsekre pingált halványpiros meg sárga jeleket kell keresni, melyek levisznek a Sohlenalmra. Némi téblábolás után valóban meglelem az első halványsárga csíkot egy fa törzsén, majd egy más sárga pöttyöt egy további fán. Ezután már újból ösvénnyé formálódnak a nyomok. Egy nagysugarú jobbra tartó kanyar után fordul az út ismét balra, a Sohlenalm felé.

Morfondírozás – utózöngék

Megjegyzem még, hogy eredetileg fordítva terveztem bejárni a Vadtaréjt, azaz lentről, a Sohlenalmról indulva. Úgy gondoltam, jobb mihamarabb túl lenni a vállalkozás rázósabb részén, és egy élvezetes, nyugodt ereszkedéssel zárni a kalandot. Később szöget ütött a fejemben, hogy némi kivételtől eltekintve szinte valamennyi beszámoló fentről-lefelé, azaz a gerinc dél-északi irányú bejárásról szól.

Elvileg persze hegynek felfelé jobb a meredekebbjét megejteni és a lankásabbnak ígérkező lejtökön lefelé jönni. Ez a logika itt is alkalmazható, csak kicsit inverz módon. Tudniillik a mászás a “fenti” Gingatzwiesen kezdődik cirka 1700 méteren és rendesen tör 1900 felé. A kitett sziklamászás tehát a Großer Wildkamm déli taréjrendszerére összpontosul, amit szerintem jóval megterhelőbb a fordított irányban, lefelé, azaz a Gingatzwiese felé leküzdeni.

A Wildkammal kapcsolatos összefoglalandó tanulságok pedig így szólnak:

1. Technikalilag előnyösebb dél-északi irányban, a Gingatzwiese felöl bejárni
2. Nem kifejezetten tanácsos erős széllökések alkalmával belevágni (tényleg lefújhat vagy megbillenthet a gerincen)
3. A mászás nem nehéz, de kitett, ezért fajtája válogatja, megterhelő lehet a pszichének
4. Sziklát fogni kizárólag a Großer Wildkamm csúcsáig vezető szakaszon szükséges
5. A Kleiner Wildkamm végéből a Sohlenalmra keresd a piros/sárga útmutatókat

		Großer Wildkamm VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A Schneeberget többé-kevésbé igazi hegymászással meghódítani kívánók egyik legkedveltebb útvonala a Felső-Herminensteig. Kevésbé ismert, hogy az Északi-Grafensteigről induló ösvénynek létezik egy érdekesebb variánsa is, az Oktobergrat. Túrakalauzok mindezidáig nem említik és ritka az olyan térkép, amelyen be lenne rajzolva.

A táv (Losenheim, Grafensteig, Oktobergrat, Herminensteig, Waxriegel, Kaiserstein, Fadensteig, Losenheim) cirka 14 km, 1350m szintemelkedés, bruttó 7:30 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Az Oktobergrat elnevezés a http://gipfeltreffen.at fórum Manfred1110 alias alatt regisztrált levelezőjétől származik, aki 2006-ban ismertette először. Mivel a Schneidergraben másik oldalán a Novembergrat fut, úgy gondolta elég kézenfekvő az ösvényt Oktobergratra, vagy mint említi, Dezembergratra keresztelni. Az utóbbit aztán elvetették, illetve ilyen néven senki sem említi a továbbiakban.

A nyíllal jelölt helyen kell elhagyni a Grafensteiget. Lila karika X a jellegzetes sziklaformáció helye (jobboldali kép). Piros nyíllal a Herminensteig klasszikus vonala van kihangsúlyozva.

Az Oktobergrat legfeljebb 45 perces mászás (1/1-) után egyesül az eredeti Herminensteiggel. A Felső-Herminensteig viszont legalább 1+/2, a kulcspontja pedig szerény véleményem szerint akár 2+ is megvan.

Az Oktobergrattól szeplőtlen sziklamászást elvárni nem szabad. Bár lényegesen élvezetesebb a Herminensteig töszomszédságban futó bevezető szakaszánál, de még így is bővelkedik a kellemetlen, tipikusan vöröslő, morzsalékkal hintett szakaszokban. A legrázósabb a megközelítése. Ha északról érkezünk a Grafensteigen, tehát a Schneidergraben irányából, akkor még jóval a hivatalosan jelzett Herminensteig előtt, az erdőből kilépve, a fényképen látható jellegzetes sziklatoronynál kell elhagyni a Grafensteiget. A kisebbfajta kölavinákat kioldva, meredek kaptatón kell felfelé evickélni és az első immár alaposan megkopott piros pontjelzésre lelni.

A piros pötty tehát a légvonalban számított sziklatorony csúcsa felett található egy a Grafensteigre néző nem túl magas függőleges sziklafalon. Lentröl sajnos nem kivehető. Innentől számítva a halvány, piros pontok jól követhetőek, ámbátor a megviseltségüknek köszönhetően sokszor csak akkor tűnnek fel az utánuk kutató szempár előtt, amikor már elég közel vagyunk. A jelzések tehát nem rikítnak és nem is kiabálnak messziről, mint a Herminensteigen.

A mászás tulajdonképpeni élvezetesebb része a Herminensteigre összpontosul, illetve ezen belül is a kulcspontra és az azt követő részekre. Itt majdnem minden felszökés megkívánja a kezek aktív használatát. Túrabotoknak itt tehát helyük nincs.

A Herminensteigből kilépve átellenben azonnal látogatásra invitál a Waxriegel. Nem is hagyom ki, hanem gyorsan felkaptatok a keresztig, majd ugyanilyen hirtelenséggel leszaladok a másik felén, hogy a Damböckhaus mellett elhaladva nekiveselkedjem a Fischerhüttehez felvezető ösvénynek. A már számtalanszor bejárt út nem is lenne említésre méltó, ha történetesen nem szolgálna egy kis fűszerrel. A turistaház alatti rész még most, június vége felé is egy-két méteres olvadozó hó paplannal van borítva. A menedékházhoz egy kitaposott „hókuloár” vezet. A bizonytalanabbak kedvéért egy mászókötél is ki van húzva, esetleges kapaszkodás céljából.  Éjszakai fagyok esetén, hágóvas nélkül nehezen járható. A friss hó pép leküzdése viszont gondmentes.

Lefelé a Fadensteiget választom. Még frissek a téli hágóvasazás emlékei, kíváncsi vagyok, tehát mit nyújt a pálya hó és jég nélkül. Gyorsan konstatálom, hogy nem túl sok élvezetet. A legmeredekebb szakaszokon, sziklát fogva könnyebb a lejutás, mint a csak félig-meddig lejtő, de alattomos görgeteggel jócskán felszórt terepen. Bizony mondom, hágóvassal a nagy fehérségben könnyebb dolgom volt felfelé, mint most lefelé.

Különösnek találtam, hogy hazaérve egy ismeretlen forrású, rettenetesen nagy fáradtság telepedett rám. Lecsutakoltam magam és azonnal ágynak dőltem, majd cirka 12 órát aludtam. Pedig hasonlóan igényes túrák egész sorát tudhatom már magam mögött, de egyetlen után sem dőltem ki ilyen határozottan.

		Oktobergrat VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL