Ha vasárnap reggel történetesen összkerék-meghajtásos autóm lett volna az átlagosnál magasabb fekvésű alvázzal, akkor terv szerint indulhattunk volna Cirmi első hótalpas tűzkeresztségére. Igen, néha kifejezetten jól jönne egy maffia típusú terepjáró. Különösen azok után, hogy egyre gyakrabban teszem tiszteletem igényesebb alpesi terepeken. Így viszont cirka egyórás késéssel veselkedhettünk csak neki az Enziánsteignek, ami így utólag eleve egy fantasztikus teljesítmény.
A tett színhelye
Tudniillik ennyi időre volt szükségem kiásni az autómat a hó fogságából. Thalból a Kieneckre igyekvők nyáron több alkalmas parkolási lehetőség közül is válogathatnak, télen meg viszont mintha mind eltűnne. Az Unterberg síterepre vezető út ugyan tisztára van takarítva, de a hókotrók torlaszokat emelnek az út két szélén. Leparkolni, úgy tűnik, legfeljebb csak az úton lehet, ami viszont nem igen javallott. Thal után, az út déli oldalán található nagy parkoló felületet is egy ilyen barikád “védi”. Miután megunom a keresgélését, kipécézek egy lyukat ezen a bástyafalon, és úgy döntök, áttöröm a nem túl magas gátat.
Nekilendülök és majdnem sikerrel is járok, de egyszeriben csak fennakadok. Na, bumm! Se előre, se hátra! Elő a lapátot és munkára fel! Egy fiatal, síelni igyekvő pár megáll, és a segítségünkre siet. Megilletődöm ezen a segítőkészségen. Először csak egyesült izomerővel próbáljuk kitolni a kocsit az útra, de meg sem moccan. Ezután ágakat törünk a kerekek alá plusz izomerő, de ez sem segít. Mintha odabetonozták volna.
Negyedórányi küszködés után, megköszönöm a fialok önzetlen segítségét és Cirmivel magunkra maradunk. Megpróbálom feltenni a hóláncokat, de aki már csinált ilyet, tudhatja, ez egy eleve kudarca ítélt próbálkozás, hiszen a hólánc rendes felszereléséhez legalább még egy harmad- vagy negyedkeréknyi fordulatot kell tenni az autóval. Én meg moccanni sem tudok. A soron következő próbálkozás le is dobja a láncokat, hogy záróakkordként tökéletesen beszoruljanak a korábban fektetett gallyak közé.
Analizálom az eshetőségeinket. Felhívhatom az ARBÖ-t, vagy leinthetek könyörögve még néhány az Unterbergre igyekvő autóst. A közúti szolgálat hókotrója épp elvágtáz mellettünk, látják cudar helyzetünket, de fittyet hánynak ránk. Megpróbálok hideg logikával rámenni a dolgokra. Vajon miért nem mozdul meg az autó rendes erőfeszítésink ellenére sem? Fekszem le a hóba és nézek a kocsi alá. Na, világos! Az alváz lényegében megfekszik a nedves, tömör havon. Az autó súlya csak részben nyugszik a kerekeken. A megoldás tehát, kilapátolni az alváz alól a nehéz, tömörített, immár jéggé összeállt havat.
Mintegy félórás küszködéssel (több horzsolásból is vérzik már a kezem) eltakarítom az alváz alól a havat, majd bízva benne, hogy jól mértem fel a helyzetem, gázt adok. És lássatok csodát! A kocsi egy fél métert halad, majd újra elakad. De már optimista vagyok. Próbálok előre-hátra ringató mozgásból egyre nagyobb sebességgel törni az omladozó akadálynak és, … halleluja!
Csuromvizesen bár, – értsd kívülről a hótól, belülről az izzadságtól ázva – kőszikla hull le a szívemről. Nincs tovább parkoló keresgélés. Az első valamirevaló beugróban leállok és nekiállunk készülődni az eredetileg eltervezett hótalpas túrára. Nem is nézek az órára, tudom késésben vagyunk, de nem okozhatok Cirminek csalódást. Megyünk, ameddig időnk engedi, aztán majd visszafordulunk. Immár a cél nem az eredeti cél, a Kineck (1106m), hanem az út, a “fíling”, kipróbálni a hótalpazást.
Először csak a hátizsákjainkon visszük a hótalpakat, de alig teszünk meg néhány lépést, nyilvánvalóvá válik, hogy a rengeteg hó miatt érdemes azonnal váltanunk. Cirmi kóstolgatja a lépéseket, mint mondja olyan, mint nyáron strandpapucsban (flip-flops) slattyogni.
Már jócskán az Enziánsteig derekán vagyunk, amikor az órámra nézek. Nyáron, optimális viszonyok estén is két és egynegyed óra út a Kieneck. Hótalpakkal még jól kilépve is mindig hosszabb. Legfőbb faktor a hó milyensége, mennyisége és a tény, hogy van-e már követhető nyom, avagy keresgélni kell a csapást. Szerencsénkre, friss, talán egy órás nyomot követhetünk. Cirminek viszont még hiányzik a rutin. Egyre feljebb érve egyre több cuccot kell magunkra ölteni, hogy ellensúlyozzuk a hőmérséklet csökkenését és a szél erejének a fokozódását. Meg aztán, képek is készüljenek az albumba. Inni is meg-meg kell állni. Olyankor le a hátizsákot, elő a bebugyolált flaskókat, kortyolgatás, visszacsomagolni a maradékot, fel a hátizsákot és mars tovább. Így aztán nem vagyunk kifejezetten gyorsak.
Fél egyre jár, mire a Kieneck alatti nyeregbe érünk. Mérlegelem a visszafelé vezető út alternatíváit. Eredetileg a Mareschsteig lett volna programon, de ahhoz még fel kellene mászni a Kieneckre, ami ugyan már nincs messze, de még legalább fél óra kapaszkodást jelentene. Közben kétségek gyötörnek. Tekintettel a tegnapi orkánszélre, nem tudhatom, mekkora hótorlaszok lehetnek a Mareschsteigen? Nekünk kell nyomot kezdeni, avagy már járt arra valaki?
A másik lehetőség ugyanazon az úton visszataposni, mint amelyen érkeztünk. Ez egy jó, de kissé unalmas választás lenne. Hótalpazáskor viszont sokszor a legjobb megoldás saját nyomainkban visszatérni a völgybe. A nyeregből, harmadik lehetőségként, elvileg egy széles erdei út vezetne lefelé a Marhaárokba (Viehgraben). Most viszont csak sejteni lehet ottlétét. Ha egy fa kérgén nem fedeznék fel egy kék jelet, nem tudnám eldönteni, merre visz az út, olyan mélyen van behavazva. Ha erre indulunk, hótorlaszok okozta meglepetéssel mindenképpen kell számolnunk. Nyomokat nem követhetünk, szűz hó fedi a tájat. Számolgatunk tehát. Ilyenkor, decemberben, délután négy órára sötét van. Optimális esetben két óra leérni Thalba. Bonyodalmakkal számolva ehhez mindenképpen legalább egy óra rezervát kell hozzáadni. Nem szeretném, ha Cirmi első hótalpazása kellemetlen élménnyel zárulna. A reggeli intermezzo után úgy is kész csoda, hogy még elindulhattunk. Megegyezünk tehát, hogy kihagyjuk az Enzianhüttet, úgy sincs nyitva és némi teázással egybekötött pihenő után azonnal megkezdjük az ereszkedést az ismeretlenbe.
Orkán hordta-rakta mély hóba gázolunk bele. Az út jól sejlik és még itt-ott a kék jelek is láthatók. A lejtő meredek, de hótalpaink biztonságot és szárnyakat adnak. Szinte úszunk lefelé. Igazi élvezetes hótalpazás. A haladás sebessége túltesz minden gyalogos igyekezeten. Rémálom lenne viszont visszafelé mászni egy esetleges áthághatatlan torlasz esetén. A legrosszabb most nem következik be. Simán érünk le az árok mélyére, ahol hamarosan a hótalpainkat is lecsatolhatjuk. Szinte pontosan fél háromra érünk vissza Thalba.
Sztefano-Space 