Jelentés Mönichkirchenből

Mönichkirchen-Mariensee egy inkább totális kezdőknek való kisebb síterep. Különösen igaz ez a mönichkircheni ágra, amelyen a pályák többsége már-már álmosítóan unalmas, alig-alig lejt. A fenti pirossal jelölt részek sem gatyarohasztó vörösek, ráadásul még rövidek is. Alig lendülnél bele, máris kiérsz a gyerekekkel és ekéző elsőnapos síelőkkel telített lankára. Vigyázat! Haladók és profik a Mariensee irányába lejtő ágon fogják magukat jobban érezni. Ez a szakasz elég hosszú és elég gyors ahhoz, hogy némi élvezet vegyülhessen a síelésbe. Mivel a mönichkercheni rész nem alternatíva, elég hamar meg lehet unni, különösen akkor, amikor olyan áldatlanok a körülmények, mint amilyenek a tegnapiak voltak.

A tények igazolják mindazokat, akik úgy hiszik, a világ ki van fordulva sarkaiból és rohamlépésekben halad egy szingularitás felé. Miközben rekordot döntő, évszázados hó hullott Karintiában és Tirolban, addig északon 20 fok közeli tavaszodás indult be. Csak hogy kidomborítsam, tehát északon, azaz az Alpok általában is zordabb oldalán legalább 20 fokkal melegebb van most, mint délen, ahol hóviharok tombolnak. A tegnapi meteorológiai jelentés szerint Ausztriában utoljára 1914-ben hullott ekkora hó, de akkor a többi tartományban nem csiripeltek a madarak kikeletet.

Ha mínusz öt fokban eső áztat, akkor az azért mégiscsak rendhagyó dolog. Pont ilyen volt a tegnapi kiruccanásunk is Mönichkirchenbe. Egyszerűen csak sízni akartunk és nem volt szándékomban az emberiség globális problémaival foglakozni. A Stuhleck nem volt alternatíva, ugyanis a felső szakaszok, a Weißenelfbahn és a Steibachalm a viharos főn miatt a hétvégén nem üzemelnek. Mönichkirchenben még úgysem jártunk, nosza, tegyünk tehát egy próbát.

Mönichkirchenbe még pénteken is porhóval csalogatták a népet, na meg azzal, hogy minden lift és pálya nyitott. Az időjárás jelentés tüzetes elemzése is (lásd a képet) Mönichkirchent egy közeli jó alternatívának tüntette fel, mert a még mínusz fokokkal kecsegtető, hidegebb, déli áramlás az útjába talált esni. Eszerint a hóhullás határa 200m tengerszint feletti magasság. Lévén a sílift völgyi állomása 1000 méteren, előre örvendeztünk némi lágy hópihehullásnak.

image

Ennyit az elméletről. A Mönichkirchenbe vezető kaptatós útszakaszon még úgy tűnt, egy álombeli téli világba csöppenünk. A jégbordás út két oldalán felsorakozott fákat vastag hó köntösbe öltöztette az elmúlt napok havazása. A hőmérséklet is megfelelt az előre jelzetteknek. Mínusz öt fokot mutatott a fedélzeti hőmérő. A valóságba akkor lettünk visszapofozva, amikor eleredt az eső. Illetve hát erre utaló jeleket már akkor is észrevettünk, amikor beültünk a síliftbe. A vasszerkezet ugyanis sírt. Tényleg! A trópusi párás levegőből a hideg vaskonstrukción annyi pára csapódott le, hogy mire kiszálltunk a hegyi állomáson, már csurom vizek voltunk.

A hegycsúcsra vivő második sílift sűrű, tejszerű ködbe utaztatott. Vagy inkább egy olyan túltelített trópusi párába, amihez hasonlót még tapasztaltam. A látótávolság helyenként öt métert sem tett ki, miközben az alulról, a hidegebb zónákból érkezettek ruházatán esőszerűen csapódott le a nedvesség.

A síelés ezen a felső szakaszon úgy működött, hogy kiszemeltél magadnak valakit előtted, akinek a sötét foltját követni lehetett, aki szintén valaki más előtte haladó sötét foltját követte, és így tovább. Közben többször is meg kellett állnom, hogy letörölgessem a sí szemüveget ellepő vastag kondenz cseppeket.

Nem tudni, túléli-e Mönichkerchen a hétvégi déli áramlás pusztítását. Mint megfigyeltem, a hóágyúk táplálását szolgáló mesterséges rezervoárok szinte üresek, amin nem lehet csodálkozni, hiszen három napig egyfolytában ágyúztak az elmúl héten, hogy újranyithassanak. Itt-ott azért még kotyog bennük némi víz. Ha most a terep leolvad, nincs esély ugyanennyi mennyiségű hó újragyártására.

Global Warming, Hobbies, Skiing, Sport Kategória | Hozzászólás

Jelentés a Stuhleckról

Ma egész nap havazott a Stuhleckon. Ez nagyon jót tett az egyébként már-már katasztrofális állapotban lévő síterepnek. Azért tudom, mert ma szerencsére ott voltam. Hol jobban, hol meg csak lazábban hullottak alá a mennyei hópihék. Össze is gyűlt a nap végére legalább 10 centi plusz, ami gyógyítóan takarja, az elmúl hetek rút hegesedésit, az Afrika szele okozta barna foltokat és a szinte mindenütt jelenlévő eljegesedett alapot. Ezt onnan lehetett tudni (mármint azt, hogy a friss hó alatt jég lapul), hogy emitt amott kanyarból kiemelkedve meg-megcsúsztak a lécek, amihez aláfestésnek az a bizonyos hangos kérges reszelő hang társult. Egyszóval gyógyulóban a Stuhleck, jöhettek ismét, remek lesiklásban lesz részetek. Üdv, Sztefanó 

Hobbies, Skiing, Sport Kategória | Hozzászólás

Egyperces (19, forró lehelet)

Valamikor mifelénk a téli hó olyan természetes volt, mint mise után az ámen. Valamikor, amikor még gyerkőc voltam. Az erdő fái kötelező főhajtást az uralkodó északnyugati szél rendezte. Vihar csavarta fatörzsek is ezt a dőlés-mintát követték. Felborulóban az évszázados (évezredes) rend. A nyarat követően, a leghidegebb évszak hónapjaiban is ellenkező irányba váltott az uralkodó széljárás. Heteken át forró déli szél közvetítette Afrika üzentét. Kifizet minket a fekete kontinens a multik és lakájaik okozta atrocitásokért. Nem mintha a természet bármely törvénye is követné az emberi értelemben vett igazságszolgáltatást. Olykor azonban mégis úgy tűnik, vagy legalábbis néhányan azt szeretnénk, hogy úgy tűnjön, hogy ilyen misztikum mégis létezik. Afrika forró bosszúja, a télben tavaszi virágot bontó növények, a megtévesztett madarak tavaszi csicsergése, a felborított európai érzékek, a zöldellő, elhagyatott síterepek, az elmaradt vendéglátó ipari haszon. A meteorológusok banalizáló makacskodása ellenére is, a január ismét rekordot fog dönteni. De ki számolja még ezeket a kilengéseket, bűneink lajstromát, környezetünk ellen intézett atrocitásaink jegyzékét. A civilizáció emlékezőképessége zsugorodó.

Egypercesek, Global Warming, Humanity, soul, mind, The Problem of Civilization Kategória | Hozzászólás

Schladming, ahonnan a tél még nem köszönt el

Amikor tavaly novemberben elterveztem, hogy sí-kirándulásra utazunk, Schladmingban éppen egyméteres hó hullott. Álmomban sem gondoltam volna, hogy majd januárban, elméletileg az év leghidegebb hónapjában, aggódnunk kell, hogy marad-e még valamennyi hó abból a bizonyos tavalyi alapból.

Szerdán, az Ennstal felé autózva a tavaszi idill meghökkentően tökéletes volt. Mindenfelé zöldellő rétek, hegyoldalak, legelők. Csak a legmagasabb hegyek valószínűtlenül távoli csúcsai fehérlettek még markánsan. A nap is olyan erőteljesen ragyogott be a szélvédő ablakán, hogy a fűtést is ki kellett kapcsolnom. Közben azon tűnődtem, hogy miféle vicc ez, síelni, indulni, amikor pedig a környező világ minden rezzenésével tavaszt hirdet.

IMG_4146

A Hauser Kaibling tetején, a háttérben a Dachstein pompázik

Aztán kiderült, azok az elérhetetlenül távolinak látszó patyolat hegycsúcsok mentik meg a szitut. Ehhez persze jócskán hozzájárult a technika csodája is, a havat okádó ágyúk rendezett regimentje, melyek segítségével az illetékesek a tavaszi völgyet széles hó-jégfolyosókkal kapcsolták rá a felsőbb régiók természetes hóval borított lejtőire.

Így aztán magam is alig hittem el, de nagyrészt friss porhóval borított, remek, szinte már-már azt is mondhatnám, kifogástalan sípályákra találtunk. Nem szívesen csinálok reklámot másoknak, de el kell ismerni, hogy értik a dolgukat. A bergfexen közzétett hóviszonyok tehát mégiscsak nagyrészt fedik a valóságot. A turpisság csak annyi, hogy néhány, egészen a völgyig lenyújtózkodó “jégkuloár”, barnás foltoktól jócskán éktelenkedik és éppen csak arra való, hogy a nap végeztével a síelők hada visszacsusszanjon a kiindulópontba. A síelés javarészt az 1200m feletti lejtökön folyik, melyek egyébként is a terep oroszlánrészét alkotják. 1500m felett meg aztán már összefüggő a hegyi legelők maradék hava, a tél érzése itt hamisítatlan.

Hobbies, Skiing, Sport, Travel Kategória | 4 hozzászólás

Téli tavaszi újévi túra a Schoberre

Háromkirályok napján hatalmasat túráztunk Cirmivel. Reggel fél kilenckor indultunk Losenheimből a Salamander völgyi állomás parkolójából és csak szürkületkor, fél ötre értünk ugyanide vissza. Ez bruttó nyolc óra, 20 kilométer és nem kevesebb, mint 1200m szintemelkedés.

Óriási elismeréssel tartozom Cirminek, hogy szemrebbenés nélkül tempózott hegynek fel és alá, és ezen felül még a rigolyáimat is elviselte. Tudniillik valamikor dél körül a Schober lábánál felsejlett bennem egy rémkép, hogy tekintettel kitűzött céljainkra, megeshet, hogy napnyugtáig nem sikerül visszatérnünk a völgybe. Ennek az lett az eredménye, hogy némi stressz vegyült az addig teljesen laza kedélyembe, és szaporábban kezdtem szedni a lépéseket.

 SchoberÖhler_2D SchoberÖhler_3D_
 SchoberÖhlerProfil

A táv (Losenheim, Fadesattel, Dürre-Leiten, Mamauwiese, Schober, Öhler, Öhlerschutzhaus, Mamauwiese, Sebestian Wasserfall) cirka 19.5 km, 1200m szintemelkedés, bruttó 8:00 óra. Kékkel a hőmérsékletváltozás. Pirossal az Öhlerschutzhaus (Ö.Sch.) A menedékház fütött, innen a hömérsékletemelkedés. A másik hömérséklet kilengést az okozta, hogy a nap sugarai éppen a höméröre estek.

Fagyos leheletű még a reggel, mikor útra kelünk. Hamarosan azonban kiérünk a Schneeberg komor árnyékából és egyik pillanatról a másikra meleg, tavaszi napfényben fürdünk. A Fadensattel irányába, azaz a kötélpálya hegyi állomása felé kaptatózunk. Valahol félmagasságban aztán a tavasz télbe vált. Először csak kompakt jéggé merevedett nagykiterjedésű hófoltokat kell átszelnünk, majd a nyeregben található hegyi legelőre kiérve frissen hullott vékony porhó rétegen taposunk egyre feljebb. A kulissza, a Schneeberggel a hátérben lenyűgözően pazar, íme…

P1090036

A továbbiakban ereszkedés következik a Dürre Leitenen át egészen le a Mamauwiesere, majd lankás kaptatók és ereszkedések sorozatával a Schoberalmig illetve az itt található kápolnáig. Legelső közös túráink egyikén, 2010-ben már jártunk erre, de akkor még vérbeli kezdők lévén csak megkerültük a hegyet. Most viszont fel akarunk mászni a Schober csúcskeresztjéig, majd a hegygerincen és az Öhleren át az Öhlerschutzhaus menedékházig jutni. Ott tervezünk elemózsiázni.

A Schoberre egy vérbelien meredek kaptató visz fel. Jól megdolgozunk, mire megleljük az eldugott kisebbfajta csúcskeresztet. Kilátás sajnos nincs, mert körbe-körbe fenyők zárják el a panorámát. Mivel ezt előre tudtuk, csalódás nem ér. Ezután ismét évszakot váltunk. A napfényben fürdő tavaszias Schoberkaptató után jeges télben ereszkedünk a hegygerinc legalacsonyabb pontjáig. Az Schober testvércsúcsára, az Öhlerre vezető ösvény arculata sokkal ridegebb, már-már barátságtalan. A turistaút eljegesedett keskeny csíkja egy erősen tagolt, meredek sziklafal árnyékos tövében fut. Egy ponton egy markáns sárga jel jobbraátot parancsolva kivezet az Öhler napsütötte csúcsára, ahol kereszt helyett csak egy magányos fapad jelzi, hogy elértük az emelkedés lehetséges legfelső határát.

Az Öhlerröl gyors tempóban érkezünk a hasonló nevű menedékházig, ahol a már említett ok miatt csak egy negyedórányi pihenőt engedélyezünk magunknak tartalékaink feltöltésére. Ezután utunk az Öhler sziklafala alatt visz vissza. A Mamuwiesere érve, a nap éppen leáldozik a Schneeberg mögé és ezzel elbúcsúzunk a tavaszias melegtől is, mely eleddig elkísért. A Sebastianbach mentén folytatjuk az ereszkedést, hogy elérkezzünk utunk utolsó markáns céljához, a Sebastian vízeséshez.

A fennmaradó két kilométer és 200m szintemelkedés a kötélpálya völgyi állomásáig, enyhén fogalmazva, már nem tartozik a túra kifejezetten élvezetes szakaszai közé. Örülünk, hogy még a teljes sötétség beállta előtt visszaérünk, és levethetjük ólmossá vált bakancsainkat.

Hiking-Climbing, Hobbies, Sport, Uncategorized Kategória | Hozzászólás

Stuhleck és műhó

Az idei tél pont úgy kezdte, mint ahogyan március-áprilisban abbahagyta. Mostanra viszont mintha lendületet vesztett volna. Hetek óta hiába lesem a havazást, a környék hójelentései soványak és az elkövetkező napokban sincs kilátás gyökeres változásokra. A Göller natúrhava után hagytam magam ismét kelepcébe, azaz műhóra csalogatni. A Stuhleck síterep úgy reklámozza magát, hogy náluk minden éjjel havazik, tudniillik a hó-ágyúkból.

Nosza, menjünk akkor egyet síelni. Bár tudhattam volna, hogy nem mind arany, ami fénylik. Ráadásul tavaly hasonlóan gyér hóviszonyok közepette már egyszer kibántam magam a Stuhleckból. Ahány durva karcolás és sérülés a sítalpaimon összegyűlt, azt mind-mind a Stuhleck műhava okozta. Akarom mondani, az a massza, amit ők műhó néven eladnak a balekoknak.

Sajnos számomra teljes világossággal nyilvánvalóvá vált a tény, hogy a műhó csak rásegítés lehet. Csak akkor és arra jó, ha már van egy jó vastag (legalább 40-50cm) természetes alap. Amikor reggel beszálltunk a sífelvonóba, csak szörnyülködtünk a sípályákon éktelenkedő barnás-szürkés foltokon. Ezek a foltok pedig arra utalnak, hogy a síterep bőre teljesen elvékonyodott, kilátszik a húsa.

A közelebbi megmustrálás azt is kiderítette, hogy még az egyébként fehéres színű bevonat is bőven tartalmaz kavicsot, sziklamorzsalékot, tavalyi szárazszénát meg ilyesmit. Azt tanácsolnám tehát, hogy aki saját léceivel akar idejönni, jobb, ha mérlegeli a döntését. Esetleg a drága felszerelés a kárát látja. Ha mégis ide kívánsz jönni, inkább kölcsönözzél léceket a helyi kölcsönzőből, Vitatkozzanak ők a Stuhleckot üzemeltető vállalattal. Ne feledd, én figyelmeztettelek…

Hobbies, Skiing, Sport Kategória | Hozzászólás

A viharos csúcs neve Göller

flag_256Diese Tour auf Deutsch ist vom Robert Rosenkranz hier zu entnehmen

A Göller hófedte kupolája magányos fehér óriásként emelkedik környezete fölé. Nagyszerű látvány amint hirtelen előbukkan a B21-es úton felé haladó autózók előtt. Megjegyzem, heves havazás esetén érdemesebb elkerülni ezt a szerpentinekben gazdag Gutensteiner Straßet és inkább északról, St. Pölten felöl érkezni.

Göllerv2_2D Göller_3D
 GöllerProfileTemp

A táv (Kernhof-Gscheid, Gsenger, Göller) cirka 8.5 km, 860m szintemelkedés, bruttó 3:45 óra. Kékkel a hőmérsékletváltozás. A zöld profil “szakállai” a szélvihar okozta nyomásváltozásokra utalnak. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Tavaly elhatároztam, hagyományt teremtek. Karácsony és Újév között felmászok a Göllerre. Az ötlet egyébként Robert Rosenkranztól, a legszorgalmasabb osztrák túrázótól származik, akinek a társaságában az idén valóra válthattam ezt a soros alpesi akciót. Hogy miért éppen a Göllerre? Talán azért, mert télen ez az egyik még közelinek mondható, legbiztonságosabban és legkönnyebben megmászható magas alpesi csúcs. Az ösvény végig hegygerincen vezet és még lavinaveszély esetén is rizikómentesen vállalható. Persze rendhagyóan nagy havazás esetén a csúcs alatti nyereg rejtegethet még veszélyeket. Kezdőknek viszont remek alkalmat kínál kipróbálni a hamisítatlan téli alpinizmus ízét, miniatűr adagolásban. Különösen az olyan időjárási viszonyok esetén, mint amilyen tegnap fogadott. Szélárnyék és tavaszi langy idő a völgyben, tomboló vihar és jeges hó a csúcson.

Szombaton reggel 9:15 és 9:30 között van a találka a kicsiny kápolna alatti parkolóban Kernhof-Gscheidben. Robert unokaöccsével, Mathiasszal és barátjával Karl-Heinzzel érkezik 9:20 körül. Csapatunk kb. fél tízkor veselkedik neki a hegynek. Mivel minden igyekezetem ellenére is, lassan de biztosan lemaradóban vagyok, Robert kedvesen a csapat élére tessékel, hogy diktálnám inkább én az iramot. Bele is adom derekasan anyait meg apait, nehogy szó érje a ház elejét. Bevallom sohasem szoktam ilyen tempóban kaptatózni. Lélekben izgulok is alaposan, hogy vajon mikor veti végét gyilkos vágtázásomnak a fejem fölött állandóan Damoklész kardjaként lebegő izomgörcs. Persze Robert és hegymászó társaságának az én „gyilkos” tempóm csak álmos bágyadozás. A Gsenger alá érve toronyiránt menten fel is kapaszkodnak erre a köztes kis kilátócsúcsra, míg én folytatom tovább a menetelést a rendes turistaúton. Az erőnléti különbségek akkor válnak nyilvánvalóvá, amikor a hármas csapat mosolyogva utolér még az erdőhatár előtt. Ezen némi stresszes körülményeknek köszönhetően képek sem nagyon, avagy inkább csak gyéren készültek.

A Gesnger alatt már kezdenek egymásba olvadni a lejjebb még különcként árválkodó hófoltok és mire kiérünk az erdőhatárra, kompakt, összefüggő jeges hóréteggel szembesülünk. A napfény acélos kékséggel törik a hórétegen, ami kemény jeges firnre utal. Karl-Heinz fel is csatolja azonnal a hótalpait, mint megértem, nem is annyira hó, hanem inkább az azt borító jégpáncél miatt. Néhány lépés után mi is hótalpakra váltunk. Egyrészt mert a jeges réteg helyenként beszakad alattunk, másrészt mert a hótalpak hegyes vaskarmai jól belemarnak a meredek hegygerinc jeges lejtőjébe, így megkönnyítve a továbbjutást. Csak Mathias dacol továbbra is bakancsban az elemekkel.

P1080998

Visszapillantás a viharos csúcsra. A déli szél jégkristályokkal bombáz

Figyelnem kell az elektrolit háztartásomra, melynek felborulása az izomgörcs kialakulásának elsődleges melegágya. Meg-megállok tehát kortyolgatni, minek következtében betyárosan lemaradok. Utolsónak érek fel a csúcsra, ahol tombol a vihar. Róbertnak szemernyi esélyes sincs elkészíteni az ilyenkor szokásos csoportos csúcsfotót. Amint kezet fogunk (szintén szokás) máris szaladnak, szinte már-már menekülünk lefelé. A szél olyan erővel heveskedik, hogy ha nem figyelnék jól és nem terpesztenémm megfelelően a lábaimat, felborítana. Ilyen erejű széllel természetjáró kalandjaim során még ez idáig nem találkoztam. Érzem, amint belekap vitorlaként szolgáló a hátizsákomba és már vinne is, ha minden igyekezetemmel nem szegülnék ellene és hagynám.

A Gesengerig menekülünk tehát vissza, ahol a Göller viszonylagos szélárnyékában megszületik a csúcsfotó. Robert felállítja az állványt, mely még itt a nyugodtabb viszonyok ellenére is meredekre sikeredett manőver. A fényképezőgép majdnem felborul állványostul egy heves széllökés nyomán. A továbbiakban lefelé néha valósággal ügetek, mégis alig bírok a társaság nyomában maradni. Hiába, ezek igazi hegymászók. Nekem jobban ízlik a saját, világra és a természet csodáira rácsodálkozó nyugodtabb tempóm.

Hiking-Climbing, Hobbies, Snowshoeing, Sport, Story, Uncategorized Kategória | 5 hozzászólás

Jókívánságaim

Kedves barátaim, az ilyenkor szokványos közhelyeket mellőzve most valami egészen mást akarok nektek a karácsonyfa alá tenni. Azt kívánom, hogy találjátok meg a ti életetekben azt az egy dolgot, vagy azokat a dolgokat és tevékenységeket, melyeket szenvedéllyel és teljes odaadással tudtok végezni. Legyen az bármi, csak másoknak ne ártson. És ha megvan, hallgassatok inkább a szívetekre, mint a nagy józan eszetekre. Táncoljatok, tehát, ha ez a virtus hajt, főzzetek, süssetek, vagy daloljatok, fussatok vagy focizzatok, járjátok be a világot, utazzatok, vagy fonjatok kosarat, fessetek, kézimunkázzatok, szereljetek autót, építsetek kisvasutat, vagy éppen segítsetek az elesetteken. Bármit, ami örömet okoz nektek, és szeretteiteknek, és amiben megtaláljátok önmagatokat. Túl sokáig éltem úgy, hogy mindig csak arra figyeltem, mit várnak el tőlem mások, mit illik, és mit kell tenni ahhoz, hogy jó rabszolgája legyek Kultúra Anyának. Ne fecséreljétek tehát az időtök olyasmire, aminek még a gondolatától is kiütéseket kaptok. Az élet oly rövid, a test olyan mulandó! Fedezzétek fel sikerrel önmagatok, szeretettel ezt kívánom mindnyájatoknak, Sztefanó….  

Hobbies Kategória | Hozzászólás

Szezonindító síelés

Hochkar3

Panoráma Hochkar-Vorgipfelröl délkeliti irányban (szemben a Hochschwab vonulata, a távolban kissé balra még a Schneeberg is kivehetö)

A magasnyomású stabil időjárási helyzet, választás elé állít. Hova, merre a hétvégén? Annyi bizonyos, hogy a hegyekbe, de ezen belül is mi legyen programon? Rendes hótalpazás, vagy síelés? Mivel a sítalpaim ezen a télen még nem láttak napvilágot, nosza, legyen az utóbbi. Választásunk a Hochkarra esik, egyrészt mert ott minden lift üzemel, másrészt pedig a hó ott minőségében feltehetően felülmúlja a többi Alsó Ausztria-i terepet. Még műhó nélkül is 60-80 centi az elmúlt havazásokból származó természetes hó alap. Nos, elvárásaink minden tekintetben teljesülnek. Álomszép, napos sí-idő fogad, alig-alig lengedező széllel és nulla fok körüli hőmérséklettel. Az árnyékos északi szegletekben (pl. Draxlerloch), kicsivel fagypont alatti illetve a napsütötte lejtökön (pl. Leckerplan) kicsivel fagypont feletti a hőmérséklet. A képek valószínűleg magukért beszélnek.

Hochkar2

Kilátás Hochkar-Vorgipfelröl déli irányban (Stájerország, Eisenerz Alpen)

Hobbies, Photo, Skiing, Sport Kategória | Hozzászólás

Pretul, a teljes kör

Pretul1

Íme, egy verejtéket bőven fakasztó kaptatás csodálatos ajándéka. Szinte mellbe vág a látvány, könnyeket fakaszt szemem sarkából, amint kiérek a Fischbacher Alpen gerincére és elém tárulkozik a Stájerország és Alsó Ausztria határait őrző hegyvonulatok napsütötte panorámája. Balról jobbra a Veitschalpe, Ötscher, Schneealpe és a Rax, majd az alsó felvételen még a Schneeberg csúcsa is látszik.

Pretul3

Beszámolóm címe a két héttel ezelőtti túrámra utal, amikor az ott említett okokból egy körút helyett az Alpannonia turistaúton jöttem-mentem. Ismét a hegyi pisztrángok falvából, Retteneggböl indulok útnak. A mostani alkalommal viszont felfelé a Planetenweget választom és a már megismert Alpannonia úton tervezek alászállni.

A Palnetenweg különlegessége, hogy a naprendszer irdatlan méreteit próbálja érzékeltetni. A centrum, a Nap, Retteneggben van, míg a Stuhleck csúcsán a Neptunusz. Egymillió kilométer a világűrben eszerint egy méternek felel meg a turistaúton.

 Planetwenweg_2D  Planetwenweg_3D
 PlanetwenwegProfile

A táv (Rettenegg, Planetenweg, Pretul, Alpannoniaweg) cirka 14 km, 860m szintemelkedés, bruttó 5:00 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Mivel az elmúlt napok időjárása az olvadás jegyében telt el, mint már oly sokszor, a hótalpakat csak a biztonság kedvéért viszem. Elérem a Szaturnuszt is, de hónak csak hervadó hírével találkozom. Aztán egy széles erdei-utat követve egyre mélyebben süppedek a jeges kéreggel fedett hóba, majd elérkezettnek látom a pillanatot, a könnyebb haladás érdekében felcsatolni a hótalpakat. Valószínűleg különleges érzékem lehet a legmagányosabb túrák kiválasztásához, mert ismét csak nekem kell friss nyomvonalat kezdenem. Egy hete szombaton havazott utoljára. Azóta ember nem járt errefelé, amin csodálkozom is erősen, hiszen a Planetenweg egy jócskán népszerű turistaút (a kalauzok ezt állítják).

A vadregényes barangolás kondíciós és orientációs csúcspontja egy katlanszerű horpadás keresztezése, ahol is az elmúlt alkalomhoz hasonlóan, a mély hóban hiába kémlelem az útbaigazító jelzéseket. Egyetlen egyet sem találok, hiába meresztgetem a szemeimet. Tudom valahol a fejem felett a kaptató tetején majd egy erdei utat kell kereszteznem, de bármerre is tekintgetek, a helyes csapást sejtető út sziluettje sehogy sem bontakozik ki. Marad tehát  a toronyiránt haladás, avagy inkább keresgélés és a bukdácsolás egy kifejezetten kellemetlenül meredek hegyoldalban. Erőfeszítéseim gyümölcse, hogy néhány hosszúra nyúlt perc elteltével tényleg elérem a távolból először csak tétován sejlő erdei utat. Feljebb ismét meglelem a jelzéseket. Innentől számítva az út ismét jól követhető. Elérem az erdőhatárt, majd az álomba szenderült hegyi legelőkön felkaptatva kiérek a gerincre.

Miután némileg összeszedem magam a panoráma okozta sokkhatás alól, balra veszem az utam a Pretul felé. Jobbra, még vagy fél, háromnegyed órányi járásra a Stuhleck Steinbachalm lesiklója és a felvonó hegyi állomás látszanak. A viharos széltől teljességgel tisztára söpört gerincen jobbnak látom levenni a hótalpakat. Magamra kapom a viharkabátom is, mert a szél most sem szűnő intenzitással ostoroz. Egy jeges hóval fedett horpadásban, testem súlya átszakítja a kérget és térdig süppedek. Miután kievickélek, ismét felcsatolom a hótalpakat és ezután, tanulva a tapasztalatokból, már meg sem válok tőlük a túra végéig.

A Roseggerhausnál megkezdem az ereszkedést a már jól ismert Alpannonia úton. Reménykedem, hogy majd meglelem két héttel ezelőtti nyomaimat, vagy legalább valamit, ami maradt belőlük. Behavazott, bágyadt utalások helyett, egészen friss nyomokat fedezek fel. Gondtalanul követem, majd egy pillantás a GPS-re elárulja, hogy mégiscsak rossz nyomon járok. Azonnal korrigálom a hibát és megpróbálom elérni a keleti irányba mutató, azaz a Retteneggbe tartó csapást. Némi küszködés után más, legalább négy hótalp taposta friss nyomot lelek, ezúttal, a megítélésem szerint, a helyes útvonalon. Az ereszkedés ezután teljesen gondtalan. Nem is kell mást tennem, mint a messziről kiabáló mély nyomokat követni. A vártnál korábban, már délután kettőre érek vissza Retteneggbe.

Hiking-Climbing, Hobbies, Photo, Snowshoeing, Sport, Uncategorized Kategória | Hozzászólás

A Kieneckre készültünk

Ha vasárnap reggel történetesen összkerék-meghajtásos autóm lett volna az átlagosnál magasabb fekvésű alvázzal, akkor terv szerint indulhattunk volna Cirmi első hótalpas tűzkeresztségére. Igen, néha kifejezetten jól jönne egy maffia típusú terepjáró. Különösen azok után, hogy egyre gyakrabban teszem tiszteletem igényesebb alpesi terepeken. Így viszont cirka egyórás késéssel veselkedhettünk csak neki az Enziánsteignek, ami így utólag eleve egy fantasztikus teljesítmény.

image

A tett színhelye

Tudniillik ennyi időre volt szükségem kiásni az autómat a hó fogságából. Thalból a Kieneckre igyekvők nyáron több alkalmas parkolási lehetőség közül is válogathatnak, télen meg viszont mintha mind eltűnne. Az Unterberg síterepre vezető út ugyan tisztára van takarítva, de a hókotrók torlaszokat emelnek az út két szélén. Leparkolni, úgy tűnik, legfeljebb csak az úton lehet, ami viszont nem igen javallott. Thal után, az út déli oldalán található nagy parkoló felületet is egy ilyen barikád “védi”. Miután megunom a keresgélését, kipécézek egy lyukat ezen a bástyafalon, és úgy döntök, áttöröm a nem túl magas gátat.

 Kieneck_2D  Kieneck_3D
 KieneckProfile

A táv (Thal, Enziansteig, Viehgraben) cirka 10 km, 530m szintemelkedés, bruttó 4:30 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Nekilendülök és majdnem sikerrel is járok, de egyszeriben csak fennakadok. Na, bumm! Se előre, se hátra! Elő a lapátot és munkára fel! Egy fiatal, síelni igyekvő pár megáll, és a segítségünkre siet. Megilletődöm ezen a segítőkészségen. Először csak egyesült izomerővel próbáljuk kitolni a kocsit az útra, de meg sem moccan. Ezután ágakat törünk a kerekek alá plusz izomerő, de ez sem segít. Mintha odabetonozták volna.

Negyedórányi küszködés után, megköszönöm a fialok önzetlen segítségét és Cirmivel magunkra maradunk. Megpróbálom feltenni a hóláncokat, de aki már csinált ilyet, tudhatja, ez egy eleve kudarca ítélt próbálkozás, hiszen a hólánc rendes felszereléséhez legalább még egy harmad- vagy negyedkeréknyi fordulatot kell tenni az autóval. Én meg moccanni sem tudok. A soron következő próbálkozás le is dobja a láncokat, hogy záróakkordként tökéletesen beszoruljanak a korábban fektetett gallyak közé.

Analizálom az eshetőségeinket. Felhívhatom az ARBÖ-t, vagy leinthetek könyörögve még néhány az Unterbergre igyekvő autóst. A közúti szolgálat hókotrója épp elvágtáz mellettünk, látják cudar helyzetünket, de fittyet hánynak ránk. Megpróbálok hideg logikával rámenni a dolgokra. Vajon miért nem mozdul meg az autó rendes erőfeszítésink ellenére sem? Fekszem le a hóba és nézek a kocsi alá. Na, világos! Az alváz lényegében megfekszik a nedves, tömör havon. Az autó súlya csak részben nyugszik a kerekeken. A megoldás tehát, kilapátolni az alváz alól a nehéz, tömörített, immár jéggé összeállt havat.

Mintegy félórás küszködéssel (több horzsolásból is vérzik már a kezem) eltakarítom az alváz alól a havat, majd bízva benne, hogy jól mértem fel a helyzetem, gázt adok. És lássatok csodát! A kocsi egy fél métert halad, majd újra elakad. De már optimista vagyok. Próbálok előre-hátra ringató mozgásból egyre nagyobb sebességgel törni az omladozó akadálynak és, … halleluja!

Csuromvizesen bár, – értsd kívülről a hótól, belülről az izzadságtól ázva – kőszikla hull le a szívemről. Nincs tovább parkoló keresgélés. Az első valamirevaló beugróban leállok és nekiállunk készülődni az eredetileg eltervezett hótalpas túrára. Nem is nézek az órára, tudom késésben vagyunk, de nem okozhatok Cirminek csalódást. Megyünk, ameddig időnk engedi, aztán majd visszafordulunk. Immár a cél nem az eredeti cél, a Kineck (1106m), hanem az út, a “fíling”, kipróbálni a hótalpazást.

Először csak a hátizsákjainkon visszük a hótalpakat, de alig teszünk meg néhány lépést, nyilvánvalóvá válik, hogy a rengeteg hó miatt érdemes azonnal váltanunk. Cirmi kóstolgatja a lépéseket, mint mondja olyan, mint nyáron strandpapucsban (flip-flops) slattyogni.

P1080858

Már jócskán az Enziánsteig derekán vagyunk, amikor az órámra nézek. Nyáron, optimális viszonyok estén is két és egynegyed óra út a Kieneck. Hótalpakkal még jól kilépve is mindig hosszabb. Legfőbb faktor a hó milyensége, mennyisége és a tény, hogy van-e már követhető nyom, avagy keresgélni kell a csapást. Szerencsénkre, friss, talán egy órás nyomot követhetünk. Cirminek viszont még hiányzik a rutin. Egyre feljebb érve egyre több cuccot kell magunkra ölteni, hogy ellensúlyozzuk a hőmérséklet csökkenését és a szél erejének a fokozódását. Meg aztán, képek is készüljenek az albumba. Inni is meg-meg kell állni. Olyankor le a hátizsákot, elő a bebugyolált flaskókat, kortyolgatás, visszacsomagolni a maradékot, fel a hátizsákot és mars tovább. Így aztán nem vagyunk kifejezetten gyorsak.

Fél egyre jár, mire a Kieneck alatti nyeregbe érünk. Mérlegelem a visszafelé vezető út alternatíváit. Eredetileg a Mareschsteig lett volna programon, de ahhoz még fel kellene mászni a Kieneckre, ami ugyan már nincs messze, de még legalább fél óra kapaszkodást jelentene. Közben kétségek gyötörnek. Tekintettel a tegnapi orkánszélre, nem tudhatom, mekkora hótorlaszok lehetnek a Mareschsteigen? Nekünk kell nyomot kezdeni, avagy már járt arra valaki?

A másik lehetőség ugyanazon az úton visszataposni, mint amelyen érkeztünk. Ez egy jó, de kissé unalmas választás lenne. Hótalpazáskor viszont sokszor a legjobb megoldás saját nyomainkban visszatérni a völgybe. A nyeregből, harmadik lehetőségként, elvileg egy széles erdei út vezetne lefelé a Marhaárokba (Viehgraben). Most viszont csak sejteni lehet ottlétét. Ha egy fa kérgén nem fedeznék fel egy kék jelet, nem tudnám eldönteni, merre visz az út, olyan mélyen van behavazva. Ha erre indulunk, hótorlaszok okozta meglepetéssel mindenképpen kell számolnunk. Nyomokat nem követhetünk, szűz hó fedi a tájat. Számolgatunk tehát. Ilyenkor, decemberben, délután négy órára sötét van. Optimális esetben két óra leérni Thalba. Bonyodalmakkal számolva ehhez mindenképpen legalább egy óra rezervát kell hozzáadni. Nem szeretném, ha Cirmi első hótalpazása kellemetlen élménnyel zárulna. A reggeli intermezzo után úgy is kész csoda, hogy még elindulhattunk. Megegyezünk tehát, hogy kihagyjuk az Enzianhüttet, úgy sincs nyitva és némi teázással egybekötött pihenő után azonnal megkezdjük az ereszkedést az ismeretlenbe.

Orkán hordta-rakta mély hóba gázolunk bele. Az út jól sejlik és még itt-ott a kék jelek is láthatók. A lejtő meredek, de hótalpaink biztonságot és szárnyakat adnak. Szinte úszunk lefelé. Igazi élvezetes hótalpazás. A haladás sebessége túltesz minden gyalogos igyekezeten. Rémálom lenne viszont visszafelé mászni egy esetleges áthághatatlan torlasz esetén. A legrosszabb most nem következik be. Simán érünk le az árok mélyére, ahol hamarosan a hótalpainkat is lecsatolhatjuk. Szinte pontosan fél háromra érünk vissza Thalba.

Hiking-Climbing, Hobbies, Snowshoeing, Sport, Uncategorized Kategória | Hozzászólás

Hamisítatlan hótalpas a Pretulra

Rettenegg egy alig 700 lelket számláló, hegyi pisztrángjairól híres község, beékelődve abba szűk völgybe, melyet a Fischbacher Alpen és a Wechsel gerincei határolnak. Bécs felöl sajnos csak alpesi hágókon át közelíthető meg. Az S6 felöl a Pfaffensattel (1372m) vagy a Feistritzsattel (1298m) kínálkoznak. Akinek nem fűlik a foga a fagyos, jégbordás, meredek és valóban szűkre szabott alpesi szerpentinekhez, az egy hatalmas kerülővel délről, pl. az Alpl síterep felöl is próbálkozhat, ám kaptatókra itt is számítani kell.

P1080782

Utólsó méterek a Pretul tetejére épített Peter-Bergner-Warte felé

Rettenegget választom tehát az idény első potenciális hótalpazása kiindulópontjául. Innen kívánok felgyalogolni a Stuhleck egyik testvércsúcsára, a Pretulra. Amikor elindulok, még nem tudom, hogy a hátizsákomra erősített hótalpak bevetésre kerülnek-e. Az alapján viszont, amit a hágón átkeltemben láttam (Pfaffensttel), úgy hiszem, hogy igen. A völgybe érkezve még mutatóban sincs hó és ebből a perspektívából szemlélődve elég valószínűtlennek tűnik, hogy fenn gyökeresen más a helyzet. A Stuhleck síterep is csak kitartó hóágyúzás árán indította a szezont. Tavalyi tapasztalatim óvatosságra intenek. A lenti látszat csalóka. Párszáz méter mászás és fuldokolni lehet a hóban. Hát így is lett.

Felfelé haladtomban eleinte csak hófoltokra lelek. Később a porcukrozottság összefüggő réteget képez, majd egyre mélyebben süppedek a hóban. Egy ponton aztán nyilvánvalóvá válik, hogy elérkezett az a bizonyos pillanat, amikor fel kell csatolnom a hótalpakat. A nyomok alapján napok óta én vagyok az első és egyetlen túrázó a vidéken és nekem kell megtalálnom a helyes utat a szűzhavon. Ez nem is olyan könnyű, de annál izgalmasabb feladat. A fatörzseken található jelzések sokszor gyérek, majd olyan szakaszok is következnek, ahol teljesen eltűnnek.

 Pretul_2D  Pretul_3D
 PretulProfilA táv (Rettenegg, Roseggerhaus, Pretul) cirka 11 km, 810m szintemelkedés, bruttó 4:45 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Egy tisztásról, kis jóakarattal, három, villában elágazó, északnak tartó csapást is vélek felfedezni, jelzést viszont egyet sem. Ahol állok, onnan jól kivehető, hogy ezek a feltételes ösvények folyamatosan távolodnak egymástól. Az arany középutat választom. Hóval a felismerhetetlenségig befedett csemete fenyőkön bukdácsolok, majd egy mély árokba szakadok. Konstatálom, hogy vagy elvétettem a rendes ösvényt, vagy pedig mellette haladok. Kikászálódom a csapdából és tanakodom, hogy visszatérjek-e az utolsó fára pingált piros jelzésig és egy más csapással próbálkozzam. Pillantás a GPS-re elárulja, plusz-mínusz 5 méteren belül jó úton járok, így hát maradok és küzdök rendesen a tereppel, taposok tovább. Egy faiskolát keresztezek. Kitartásomat egy távoli karóra festett piros jel jutalmazza. Juhé! Itt azért van karó leszúrva, mert nincs jelzésre alkalmas nagyobb fa.

A továbbiakban kiérek egy széles erdei útra, melynek túloldalán sűrű egymásutánban már kiabálnak a piros jelzések. Az “Itt a piros! Hol a piros?” játék a jelzésekkel még többször is megismétlődik. Próbálom az erdő aljnövényzetének a mintázatából kitalálni, merre vezethet a hóval egyre mélyebben borított turistaút. Ösztöneim (na meg a GPS)vezérelnek. Aztán amikor már nem is remélem, egy fenyő kérgén lelem az alig látható, behavazott bizonylatot, a piros jelzést.

Hóval terhelt fiatal fenyők mélyen meghajolva bókolnak előttem. Hogy rendre továbbhaladhassak, meg-megrázogatom az ilyen útonállókat. Málhájuktól megszabadulva nyomban kiegyenesednek és vigyázzt állva utamra engednek.

Később kiérek egy fákkal gyéren szórt hegyi legelőre (gondolom az volt és lesz is belőle a tavasszal). Itt már csak toronyiránt vághatok neki az utolsó métereknek. Hamarosan el is érem az erdőhatár peremét és kilépek a metsző fagyos szelek elől védtelen platóra. A Rosegger menedékház alatt megértem, hogy a déli lejtőn összegyűlt vastag hóréteg innen fentről származik. A hegygerincet helyenként tisztára söpörte az északi szél és csak eljegesedett bordák maradtak mutatóban. Az ami innen hiányzik, oda lett áthelyezve, ahonnan érkeztem.

A platón hótalpak nélkül is el lehet boldogulni. Csodálkozom is, amikor egy csoport sítúrázó jön ki éppen a menedékházból és indul a már közeli Peter-Bergner-Warte felé. Én is arra tartok, anélkül, hogy betérnék melegedni. A jeges szél miatt viszont felveszem a viharkabátomat és a kapucnit is jó mélyen az arcomba húzom. Az északi szél éppen bever a kapucnim alá. Néha hátat fordítok a viharos szélnek, hogy arcomba visszatérjen a keringés. Van ugyan velem viharmaszk, de a Pretulig tartó rövid szakaszra úgy gondolom, nem érdemes bíbelődni vele.

A Pretul tetején csúcskereszt helyett egy kilátó fogadja az érkezőket. Az északi szél hordta hó bizarr jéglepellel vonta be a bástyaszerű kőépítményt. Mesebeli, ahogy kinéz itt minden. Leveszem a hótalpakat és a kilátó tetejébe mászom rácsodálkozni a világra. Közben latolgatok, és elállok eredeti tervemtől. Nem megyek el a Schwarzriegelig, ahol a Planetenwegen ereszkedhetnék vissza Retteneggbe. Igaz még csak 11 óra múlt, és az idő nem szorongat, de a déli lejtök mély hava óvatosságra int. Nem ismerem a járást és kételyeim vannak, hogy vajon rendre meglelem-e a visszafelé vezető utat. Itt fenn a gerincen sűrűn levert karók egymásutánja jelzi a helyes irányt, de nem tudom, vannak-e ilyenek a Planetenwegen is. A legközelebb majd alulról jövök fel és akkor megtudhatom.

Indulok tehát vissza a Rosenegger menedékház felé. Megnyugtató érzés, hogy lefelé majd egyszerűen és biztonságosan saját nyomaimat követhetem. A menedékház kéménye füstölög, főzik az ebédet és így kissé elbizonytalanodom, hogy betérjek-e. Eredetileg azt terveztem, hogy a völgybe visszaérkezve megkóstolom a Rettenegg büszkeségét, a kristálytiszta hegyi patakvízben nevelt pisztrángot. Aztán maradok a pisztráng mellet. Úgy számolom, legkésőbb fél kettőre a völgyben lehetek, addig meg nem gond az éhség.

Retteneggben a parkoló tőszomszédságában található a postához címzett helyi kisfogadó. Korábbi, nem éppen dicséretes osztrák vendéglős tapasztalataim miatt kissé gyanakvó vagyok, amikor betérek a kiszemelt pisztrángsültre. A morci kinézetű pincér viszont példásan és gyorsan elém rakja az ínycsiklandozó falatokat. Panaszom nem lehet, nincs is semmire. Ha majd valamikor a közeljövőben Planetenwegre jönnék, ismét csak itt fejezem be a kalandot. Bátram merem ajánlani bárkinek.

Hiking-Climbing, Hobbies, Snowshoeing, Sport, Story Kategória | Hozzászólás