A német (a magyarhoz hasonlóan) egy haldokló nemzet (Deutschland hat die niedrigste Geburtenrate), mint általában is az európai áriák. Ezt legjobban a termékenységi arányszámok illusztrálják. Ebben nehéz közös nevezőre jutni, mert valahány forrás, különböző adatokkal szolgál. Egyben azért megegyeznek. Az arányszám az utóbbi években 1.3/1.2-re süllyedt. De vajon mit is jelent mindez a gyakorlatban?
Ha a termékenységi arányszám pontosan 2.0 lenne (egy házaspárnak átlagosan 2 gyermeke születne), akkor egy adott nemzet lélekszáma mind rövid, mind pedig hosszútávon stabil maradhatna. A gyakorlatban a stabilitás megőrzéséhez kicsivel nagyobb ráta szükséges, mondjuk úgy 2.1 körül (mivel nem minden megszületett gyermek éri el a nemzőképes kort, sajnálatosan).
Ha tehát a termékenységi arányszám csak 1.3, akkor a szülők elhalálozása után 0.7-nyi gyermek hiányzik majd. Gyakorlatiasabb példával élve, ha 100 szülő elhalálozik, akkor 200 fő helyett csak 130 marad a nemzetből, tehát 70 fővel lesznek kevesebben. Németország tekintetében konkrétan az egyenlet azt mondja, hogy a jelen 80 millió fő 40-50 év múltán (ha feltételezzük, hogy gyermekvállalás után a szülök még ennyi ideig élnek) 52 millióra csökkenhet (évente 6-700 ezerrel kevesebb). Ez a nemzet kipusztulásához vezethet. A nemzetfogyást nem lineáris, hanem inkább exponeciális, egyre meredekebb görbe mentén kell elképzelni.
A németek termékenységi arányszáma 1955-től. Kék Nyugat- zöld Kelet-Németország arányszáma. Még a DDR-ben is nagyobb volt a gyermekvállalási kedv, majd az egyesítés után zuhanórepülésbe váltott (0.8 egy fertelmes mélypont). Nahát! Tudtad?
Berlin (akarom mondani Merkel-Mutti, minden bevándorló védőszentje), az ugyancsak reális katasztrófát elkerülendő, meghozta a maga logikusnak tűnő döntését, és úgy határozott, hogy évente 500 ezer bevándorló megmentheti őket a kihalástól (de könyörgöm, miért kell akkor ezeket a szerencsétleneket végighjajszolni a Balkánon, ha Mutti, jobbik eszét is bevetve, elküdhetné értük egyenesen Isztambulba a Bundeswehr Hercules csapatszállítóit). Azért csak 500 ezer, mert családegyesítésekkel ez a szám gyorsan elérheti az évi 800 ezret (Úristen! Ezeket is a Balkánon át kívánja importáni?). A hideg logika viszont arra utal, hogy a folyamat végén, azaz úgy 50 év múlva Németország lakósságának a fele arab lesz. Innen persze már csak egy icuri-picuri lépés vezet az egykoron oly büszke germán faj teljes kihalásához. Úgy kell nekik?
Feltételezhető tehát, hogy a németek (akarom mondani Schäuble) azt is elhatározták, hogy jó germánokat fognak nevelni a bevándorlókból. Ezért van most fő helyen, a minden egyes bevándorlónak előírt, kötelező nyelvtanulás, mint az integráció (értsd asszimiláció) alapja. Ez persze egy érdekes kísérlet, mely elvileg is beismeri, hogy a nemzet genetikailag halott, képtelen a fennmaradásra.
A német anyák egyáltalán nem akarnak gyereket. És ezen érdemes egy pillanatra elidőzni. Miféle kultúra az, tehetjük fel a jogos kérdést, amely bár mindenben, tehát élelemben is, folyamatosan felesleget termel, mégis ilyen katasztrofális mértékben fogy. Kifejezetten sajnálatos, hogy sem a német, sem pedig felelős európai politikus (van ilyen, hogy felelős?) nem próbáltak a dolog végére járni.
Ich bin ruiniert…
Észre kellene venni, hogy a szapora nemzetek, csoport- vagy klán-centrikusak, de mondhatnánk azt is egyszerűen, hogy családcentrikus kultúrát ápolnak. Ezek főleg patriarchátusok, ahol a nagycsalád feje, a döntéseiben megfellebbezhetetlen, egyeduralkodó ősapa, a patriarcha. Ezekben a kultúrákban az egyéni érdekek (különösen ha nőkről van szó) mindig alá vannak rendelve a csoport, a család érdekeinek. Ha a klán érdekei azt úgy kívánják, akkor például a fiatalokat kényszerrel is össze lehet házasítani. Mi sajnos már csak a egyenlőtlenségeket kihangsúlyozó és az ezeket betonozó patriarchátusokat ismerhetjük. Az egyenlőségi (matriarchátus), de szintén csoport-centrikus kultúrákat (pl. irokézek) ugyanis aktívan kiirtottuk.
A csoport-érdekű patriarchátus kultúrákkal szemben tehát csak a neoliberalizmusra építő, puha patriarchátus kultúrák alkotják az ellenpólust. Majd kiveri a szemünket, hogy ezekben a kultúrákban (azaz a nyugati típusú civilizációban) a termékenységi ráta átlagosan alig 1.4 (pl. Európában). Ha megértjük a neoliberális politika és ideológia lényegét, akkor nyilvánvaló, hogy miért fogyunk.
A neoliberalizmus egy szinglikre építő önző kultúra (mint azt már oly sokszor próbáltam megindokolni). A business modell az aktív egyén termelékenységére épít. A profit kitermelésében nincs szerepe az egymást támogató csoportszellemnek, így a családnak sem. Az egyes gazdasági társaságok esetleg úgy tűnhetnek, mintha csoportszellem mentén próbálnák céljaikat elérni (lásd a különféle, különösen a multik körében oly menő csoportépítő szemináriumokat), de az egy hamis nóta. A multinacionális cégek kívülről összetartó csapatnak tűnhetnek, azonban belül, éles és brutális konkurenciaharc folyik. Egyébként sincs semmi köze a természetes, úgy mond vér- rokonság szerinti csoportokhoz.
Mindennek számtalan gyakorlati példája van. Németországban a család (ha még van olyan), már csak egy virtuális valóság. Patchwork-family néven emlegetik az elvált, majd új családot alapító szülők szövevényes és kusza kapcsolatrendszerét, melyek nem hogy feltétel nélkül támogatnák egymást, de mindenféle pszicho-terrorral próbálják elmérgesedett (és elmérgesített) viszonyaikat egyengetni. Nem is lehet csodálkozni, ha ma sem a férfi, sem pedig a nő nem vágyik nagycsaládra. A férfi, ha sokgyerekes és elválik, aminek a valószínűsége igen csak magas, akkor anyagilag ez évtizedekre ellehetetleníti. Ha nő, akkor még rosszabb a helyzete, mert esetleg egyedül, önerőből kell felnevelnie a gyerekeit. Egy horror!
A munkahelyek megpróbálják ugyan, az olajtársaságokhoz hasonlóan, úgymond “zöld logóval” álcázni kifejezetten család- és gyermekellenes magatartásukat, de a gyakorlatban mindenki tisztában van a dolgok mibenlétével. Olyan, hogy családbarát munkahely, ritka, mint a közmondásos fehér holló (ha egyáltalán létezik). Egyetlen munkaadó sem nézi jó szemmel, ha egy anyának otthon kell maradnia, mert betegek a gyerekei. Tulajdonképpen a fiatal nő eleve munkát sem kap, ha a bemutatkozó felvételi beszélgetésen kiböki, hogy az elkövetkező 3-4 évben családot szeretne alapítani. Még mit nem! Én nem ismerek olyan multinacionális céget, sem kis- és közepes vállalkozást mely tárt karokkal fogadná az ilyeneket. Egy frászt!
És akkor még nem is beszéltünk az egyént “én, nekem, enyém” centrikusra formáló erkölcsiségről, mely alapjában meghatározó a nyugati, alacsony termékenységi arányszámot felmutató kultúrákban. A rövid eszmefuttatásból is jól kiszűrhető, hogy bár felesleget garmadával előállítani képes kultúráról van szó, lényegében ezt úgy éri el, hogy lecsapolja az állampolgárai életerejét. Gyermeknemzés helyett olcsó pornográfiával eteti, kicsikarja tőle a lehető legmagasabb produktivitást, ami profit formájában csapódik le a hatalmi piramis legfelsőbb berkeiben.
Tulajdonképpen nem vagyok szomorú, ha az ilyen kultúrák felett megkongatják a vészharangot. Az életellenes kultúrák adják csak át a helyüket, az életet jobban megbecsülőknek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a jelen, importált, kemény patriarchátusokban ez jobban teszik. Mert nem! Viszont szaporodni, azt tudnak, és végül is ez dönti el, hogy mely nemzet lesz sikeres. Biztosan nem az, amely bár kolóniát alapít a Marson, de nemzetszáma folyamatosan feleződik.
Sztefano-Space 