Melegszünk

A saalfeldeni nyugalmazott mérnök úr, Horst Nöbl idei téli időjárás-prognózisa, úgy tűnik, nem állja meg a helyét. Míg a novemberre előrevetített helyzetkép szinte telitalálatnak számít, addig minden idők legmelegebb és tán leghószegényebb decembere egy melléfogás. A prognózis értelmében ugyanis a hónap az átlagosnál melegebben indul (ami igaz is lett), de karácsony tájékán egy erőteljes lehűlésnek kellene bevezetnie a dermesztően hidegnek várt januárt. Újév napjáig erre gyakorlatilag semmilyen esély sincs.

A hideg egyelőre nagy ívben kerüli a kontinenst, sőt mint az alábbi ábra a december 19.-én kialakult helyzetet mutatja, az európai szárazföld átlagosan 10-11 C fokkal melegebb a sokéves átlagnál, a minket körülvevő óceánok, tengerek pedig 4-5 C fokkal szárnyalják túl az ilyenkor szokásos átlaghőmérsékletet.

temeperatue_anomaly

Mindez pedig történik a legutóbbi párizsi klímakonferencia után, mely minden megnyilatkozásában hűen tükrözi a nyugati profitorientált, globalizációt gyorsító, élővilágot pusztító kultúra jellemvonásait. Olyan ez, mint amikor a rákfene elhatározza, hogy ezen túl majd lassabban fogja felfalni a gazdaszervezetet. Mert a minden korláton túli növekedés jegyében fogant globalizáció tulajdonságaiban és megnyilvánulásában pontosan úgy viselkedik, mint a tumor.

A globális felmelegedés, mint James Lovelock már oly találóan megfogalmazta, láz, Gaia (az élő bolygó) immunrendszerének a válasza. Az, ami most még csak hőemelkedés, a jövőben fergeteges láz lehet, melynek egyetlen célja, elpusztítatni a kórokozót. Ez pedig nem a homos sapiens, mint azt hirtelenjében gondolnának, hanem annak egy bizonyos, mára egyeduralkodó, gyilkos és agresszív kultúrája. A többi ártalmatlan kultúrát ugyanis már sikerrel kiirtotta. Ilyen tekintetben sokkal veszélyesebb, mint a sokat rettegett IS. Az IS nem veszélyezteti a bolygónk ökológiai egyensúlyát. Az IS lehet bár gyilkos és kegyetlen, de nem ártalmasabb egy támadó fenevadnál, egy gyilkos cápánál. A korlátlanul garázdálkodó nyugati kultúra, aminek semmi sem szent, melynek csupán csak a profit és a növekedés számít, az igazi veszély.

Weather Kategória | Hozzászólás

Decemberi Novembergrat

Ritka alkalomnak számít, hogy december második felében, a Novembergrat, úgymond száraz lábbal, azaz hágóvas és téli felszerelés nélkül is bejárható legyen. December 20.-án vasárnap mi is megtapasztalhattuk, hogy néhány magányosan árválkodó jégburkolaton kívül semmi sem gátolt egy felettébb élvezetes 1/1+ mászásban a Schneeberg napsütötte platójára. Sajnálatos, hogy az ilyen alkalmak az elkövetkezendő években egyre gyakoribbak lehetnek.

 Novembergrat_2D  Novembergrat_3D
 NovembergratProfile

A táv (Schneebergdörfl, Schneidergraben, Nördlicher Grafensteig, Novembergrat, Klosterwappen, Fischerhütte, Waxriegel, Baumgartner, Miesental, Schneebergdörfl) cirka 16 km, 1470 m szintemelkedés és bruttó 8:00 óra. A profilon látható “szakállak” a széljárás erejéröl tanúskodnak

Mivel a nap csak 7:41-kor kel és már 16:04-kor nyugszik, alig több mint 8 óra zavartalan napsütés áll rendelkezésünkre egy nagyon hosszú túrához. Ennek értelmében már napfelkelte előtt, 7:30-kor elindulunk Schneebergdörflből. A falucska éppen kilóg a mindent befedő sűrű ködrétegből, így jó rálátásunk nyílink a Schneeberg északkeleti falára. Valahányszor itt járok, megrendít a látvány és egy kicsit összerántja a gyomrom tájékát a szándék, hogy e rideg sziklavilág kulisszái közt találjak utat a hegy legtetejére.

Az első komoly megpróbáltatást a télen-nyáron rideg és barátságtalan Schneidergraben jelenti. Ez egy a sziklagörgeteggel kitöltött tüdőt köptető árok, ahol sok esetben két előre tett lépes után, egy akaratlan visszacsúszás következik hátrafelé. Ennek következtében az itt legyűrt szintemelkedés eleve egy bizonyos (pl. 1.3) koefficienssel szorzandó. Kész megkönnyebbülés cirka másfél órával később elérni a Grafensteiget, ahol könyörületre lelünk, mert szenvedéseink csillapítatnak.

9:00-kor már a Novembergrat beszállójánál vagyunk. Itt engedélyezünk magunknak egy kis pihenőt, elcsomagoljuk a túrabotokat, iszunk és megkezdődhet tulajdonképpeni célunk becserkészése. A szél élénk fuvallatokkal hívja fel magára figyelmet. Itt-ott megpróbál kibillenteni egyensúlyunkból, ami szakadékok szélén és a gerinc kitettebb részein kellemtelenül érint. Kissé aggaszt, hogy ha már itt ennyire virgonckodik, akkor vajon milyen lesz majd a platón.

Végül is a szél ereje nem lépi túl az élvezetes mászáshoz szükséges határokat és felfelé haladtunkban gyengül. A platón (10:40) meg nagy meglepetésünkre egyenesen simogatóvá szelídül, amihez tavaszi langy napsütés szegődik. A törpefenyők közti utcácskák még vastag kérges hóval kitöltöttek, de a halott, megbarnult fű réteg már nagy területeken megszabadult hótakarójától.

DSC00291

A Klosterwappen felé vezető ösvény alig 200m magasságkülönbséget hidal át, mégis évszakokat választ el egymástól. Míg az 1800 méteren előterülő platón tavaszias olvadás az uralkodó, addig 2000 méteres szinten, azaz a csúcs környékén kifejezetten télies a hangulat (lásd a fotókat). Legutóbbi ittjártamkor a szél ordas módon tépett minket, most meg csak kienegesztelően nyalogat. 11:20-kor érkezünk a csúcskereszthez.

Következő célpontunk a Fischerhütte téli szállása, ahol most csak egyetlen árva túrázóval találkozunk (mert ti. legutóbb tömve voltunk). Kényelmesen kicsomagolhatjuk tehát elemózsiánkat. A nap vígan besüt a kicsiny ablakokon. Szemügyre veszem azt a bizonyos 1€ érmére működő hősugárzót is (ha netán szükségem lenne rá a jövőben).

Visszafelé még tiszteletünket tesszük a Klosterwappen kistestvérén a Waxriegelen is (12:45) majd a domb túloldalán alászállva, az Elisabeth Kirche mellett elhaladva végleg elindulunk a völgybe. Baumgartner állomást 13:50-kor érintjük majd a Miesaltalon át vezető cirka másfél órás ereszkedés után 15:30-kor visszaérkezünk kiindulási pontunkba, Schneebergdörflbe.

Hiking-Climbing, Hobbies Kategória | Hozzászólás

A csata megkezdődött (illetve folytatódik)

Az előzőekben ismertetett tényállás értemében ma meg is kaptam a már várt, december 15.-én kelt Microsoft frissítőcsomagot (KB3035583), melynek egyetlen célja az agresszív hittérítés Windows 10-re. Aki időben észreveszi, jobb egérbillentyűvel rákattint és “hide”, azaz eltüntetni a csomagot a listáról. Kíváncsian várom a következő fordulót. 

image

image

Computers and Internet Kategória | Hozzászólás

A teljesen hétköznapi Ubuntu/Linux horror

Aki már megpróbált illedelmesen eltávolodni a Windowstól és rákacsintani egy számára szimpatikus tűnő Linux disztribúcióra, elég gyorsan feleszmél és rájön, hogy a Windows bizonyos értelemben azért mégiscsak fényévekkel előbbre jár.

Próbálom dióhéjban illusztrálni, hogyan telepítettem vírusölőt, cirka máfél órás küszködéssel, az Ubuntumra. A böngészőm a Comodot ajánlja, nosza, letöltöm. A Downloads könyvtárban találok egy különös “cav-linux_1.1.268025-1_amd64.deb” elnevezésű aktát. Na, most ezzel mihez kezdjek? Már magam sem tudom pontosan, hogy miként, de némi tanácstalan ide-oda kattintgatás során kinyitom az “Ubuntu Software Centert”, ami felkínál egy “Install” opciót. Jé! El lehet indítani a telepítést? Igen!

A procedúra végén a Desktopon megjelenik a piros COMODO ikon és egy felszólítás, miszerint még szükséges manuálisan elindítani egy “/opt/COMODO/post_setup.sh” szkriptet is. Ezt a lépést már nem tudták beletenni a csomagba? Nagyon kezdetleges valami.

image

Na, jó, de hogyan lehet elindítani az Ubuntun egy ilyen szkriptet és hol is van az  a bizonyos “/opt”? Improvizálok. Kinyitom a Filest ami a Windows Explorer megfelelője és a baloldali oszlop kínálatában a Computerre kattintva meg is találom az “Opt” könyvtárat, illetve benne a COMODO-t és ezen belül sikerrel meglelem a post_setup.sh-t is.

image

image

Na de kérem, hogyan lehet egy ilyen sh-t elindítani? Kellene egy afféle Command-Line ablak, amit meg is találok az “Ubuntu Software Center”-ben. A felhasználói program itteni neve Terminal. Persze a Terminalt nem lehet közvetlenül az “Ubuntu Software Center”-ből indítani, hanem a képernyő bal felső sarkában elhelyezett indítógomb által aktivált kereső segítségével. Íme, mutatom:

image

A Terminálban váltom tehát a könyvtárat. De ohó! Az Ubuntu case sensitive, ami azt jelenti, hogy ha a könyvtár neve nagy betűs, akkor a Terminálban is így kell írni (ez ugye Windows alatt mindegy). A script elindításának a módja pedig az alábbi képen van dokumentálva.

image

A script (jelszó megadása után) szalad egy darabig, de aztán egy ilyen hibát jelent: RedirFS kernel modules installation failed. Mi a szösz? A neten keresgélve találok több utalást is egy bizonyos oldalra, ahonnan le kell töltenem egy meghajtót (driver.tar). A komplett megoldási javaslat valahogy így néz ki tehát:

image

Sikerrel végrehajtom a fent ismertett mutatványt, újra indítom a korábban hibajelentéssel végződő scriptet és voilá, erőfeszítéseimet máris siker koronázza.

image

Most még extra el kell indítanom magát a Comodot, majd a komplett adatállomány átellenőrzése (scan) után, végre az elvárásaimnak megfelelően frissen és üdén ügyeli további lépéseimet:

image

Computers and Internet Kategória | 3 hozzászólás

A Windows 10 agresszió

Gordon Kelly mai cikkében részletesen beszámol a Microsoft legfrissebb keresztes hadjáratáról mindazok ellen, akik ez idáig, még valamiképpen sikerrel ellenálltak az ingyenes Windows 10 csábításának. Ez a Microsoft válasza a világszerte meredeken csökkenő frissítési kedvre. Ezen túl sokkal nehezebb lesz levetni a Windows 10 névre hallgató kényszerzubbonybt. A Microsoft olyan agresszív frissítést eresztett szélnek, mely ezután semmiféle kibúvót vagy választási lehetőséget nem enged meg és az egyetlen üdvözítő helyes útra kényszerít minden Windows 7 és 8/8.1 felhasználót. Miután a Windows 10 nálunk már használhatatlanná tett egy Asus Convertiblet (beszámoltam), semmi kedvem újból pórul járni. Az Asusunk azóta is megbízhatatlan, időnként, amikor bekapcsoljuk, egyáltalán nem reagál az érintésre, és csak egy újraindítás segít (a Windows 8.1-el kifogástalanul működött). Küzdeni fogok tehát utolsó leheletemig a többi gépemen a Windows 10 ellen (bár valószínűleg eleve elbuktam a dacot). Ott rohadjon ahol megszerkesztették.

image

2015 szeptemberében a Windows egyes verzióinak részaránya. Mint látható a Windows 7 (jó okból) továbbra is vezet. A Windows 10 ingyenessége ellenére inkább egy bukás szagát árasztja, mert vajon miért kellene a felhasználók döntését megkérdőjelezni és kényszerrel hit téríteni?

Microsoft is leaving users with little to no choice about upgrading to Windows 10. Image credit: ComputerWorld

Frissíteni most vagy még ma? Az új Microsoft kínálta választási lehetőségek gazdag tárháza. Hát nem édi?

Computers and Internet Kategória | Hozzászólás

Sonnwendstein és Erzkogel

Ha Bécs felől autózunk az S6-on, akkor a Sememring alagútrendszer első alagútjából egy viaduktra érkezünk ki. Innen balra felfelé pillantva jön a képbe a Sonnwendstein a jellegzetes ORF adótoronnyal a csúcsán. Szinte szégyen, hogy ahányszor már erre elsiettem, a Sonnwendsteinen még nem jártam. Ezt mindenképpen ki kellet vasalni.

 Sonnwendstein_2D  Sonnwendstein_3D
 SonnwendsteinProfile

A táv (Maria-Schutz, Gebirgsjägersteig, Sonnwendstein, Erzkogel, Weinweg, Kummerbauer, Maria-Schutz) 12.2 km, 840 m szintemelkedés, bruttó 4:10 óra, de ha valaki betérne Kummernauerhoz, akkor ez nyilván elnyújtódik akár 5:00 órára is.

Vasárnapra erős (de nem viharos) szelet és magasban úszó fátyolfelhőt ígér a meteorológia. A szél valamelyest gyengébb lesz a Wechsel vidékén. Kiváló lehetőség egy nem túl hosszú körre, melynek elsődleges célja a Sonnwendstein.

Maria Schutzban a tűzoltóság melletti tágas parkolóból indulok. Amikor még működött a libegő, az épület a parkolóval a kötélpálya völgyi állomása lehetett. A Sonnwendstein tetejéről induló sípálya vonala még ma is látszik a térképeken és a légi felvételeken. Hivatalosan állítólag a nem megfelelő tűzvédelmi előírások miatt zárták be a liftet, de nyilvánvalóan az immár több mint egy évtizede tartó tél és hó hiány okozta a vesztét.

Nem sokkal múlik 8:00 óra, amikor elindulok a meredek Gebirgsjägersteigen, mely a valamikori lift vonala alatt szerpentinez a csúcs irányában. Főleg tűlevelűekből álló árnyékos erdőben haladok a hegy északi oldalán. Számtalan helyen tárulkozik gyönyörű panoráma. Legelőször is az S6 viaduktját csodálom meg, mert ebből a szokatlan perspektívából. Nem is tudatosulhatott bennem, hogy közvetlen alatta terül el Schottwien település.

Rax

Feljebb haladva aztán beúszik a képbe a Rax, a Schneeberg meg a Bécsi-Alpok többi ismert kidudorodása. Érdekes megfigyelni, hogy a hóhatár nyilvánvalóan azonos az erdőhatárral, ami teljesen logikus magyarázatot ad arra, hogy miért alakult ez a választóvonal pontosan így.

A Pollershütte (a valamikori hegyi állomás) ilyenkor zárva. Innen még néhány perc a csúcs, amit 9:50-kor érek el. Rendhagyó, hogy egy kápolnát találok fenn a többi nem túl esztétikus technikai toronnyal egyetemben. A kilátás egymaga megéri a kaptatás fáradalmait. A csúcsról visszaereszkedem a Pollershütte szintjére, majd jobbraáttal elindulok következő célom a közeli Erzkogel felé. A hatalmas fakereszt már jól látszik. Tőle jobbra a Stuhleck félreismerhetetlen dombja magaslik.

Az Erzkogel tövében jéggé fagyott hórétegen araszolok óvatosan. A csúcsra is eljegesedett hófoltokon át vezet az út. 10:15-kor érkezem idáig. Némi nézelődés után a gerinc déli, hó mentes részen szállok alá és követem megtervezett utam fonalát a kijelölt turistaúton, azaz a Weinwegen (még találgatni is nehéz, vajon miért nevezik Bor-útnak == Weinweg). A Weinweg a Kummerbauerstadl vendégfogadónál ér véget, számomra pontban 11:22-kor. Az idáig felhúzott aszfaltúton éppen érkezik jó egynéhány ebédre éhes úgynevezett “vándor”.

Kummerbauertól még nagyjából egy órányi a kellemes lejtésű út vissza Maria Schutzba. Optimális hóviszonyok esetén inkább ezt az utat választanám, ha téli viszonyok közepette fel akarnék hótalpazni a Sonnwendtsienre. A Gebirgsjägersteig helyenként túl meredeknek tűnik és kétséges, hogy a szűk ösvény fellelhető-e egy félméteres hóréteg alatt.

Egy jóleső, remek túrára teszek pontot abban a meggyőződésben, hogy először, de nem utoljára jártam a Sonnwendsteinen. Akad még jó egynéhány variáns a jövőbeni látogatások megtervezéséhez, az olyanok például, melyek útba ejtik a Hirschenkogelt, az Aplkogelt, vagy a Schanzkapellet.

Hiking-Climbing, Hobbies Kategória | Hozzászólás

Krummbachstein via Eng

A Krummbachstein egy örökzöld klasszikus. Különlegessége a Schneebergre való  közvetlen rálátás lehetősége. Nincs még egy olyan kilátó, ahonnan ilyen közelről lehetne szemügyre venni a nagy szomszédot, a Waxriegelt, a Klosterwappent és persze a Südlicher Grafensteig vonalát.

Krummbachstein_2D Krummbachstein_3D
KrummbachsteinProfile

A táv (Payerbach, Schneedörfl, Eng, Lackaboden, Alpleck, Alpenfreundehütte, Krummbachstein, Knofelebenhaus, Eng, Schneedörfl, Payerbach) 17 km, 1180 m szintemelkedés bruttó 6:50 óra, vagy több, aszerint, ki mennyit tölt vendégeskedéssel

Rendhagyó decemberi hóviszonyok közepette nehéz egy-egy túrára optimálisan felkészülni. A minap hófoltokra hangolódva indultunk és visszafordulni kényszerültünk a hótömegek miatt, tegnap meg fordítva. Téli bakancshoz gamáslit is öltve vártuk, hogy belegyalogoljunk télapó birodalmába, aztán meg csak országa foszlányaival találkoztunk. Ergo megtette volna a standard őszi felszerelés is.

A célunkat több más eshetőség közül végül is két szempont alapján választjuk ki. Ne legyen messze, és az útvonalunk érintsen egy még nyitva tartó menedékházat. Mindig jóleső érzés tudni, hogy a megpróbáltatások után valahol majd le lehet huppanni egy-egy tál, gőzölgő palacsintás levesre (Frittatensuppe). Így áll össze a kép a már jól ismert Krummbachsteinnel és a Knofeleben-Haussal egyetemben.

Egy 2013-ban már bejárt variáns mentén indulunk a vadromantikus Eng szurdokon át. Payerbachban a vasútállomás mellett parkolunk, majd ködös, fagyos időben 7:30-kor vágunk neki a feltételezések szerinti napos hegyvidék becserkészésének. Átbandukolunk a vasúti sínek alatt, majd Schneedörfel falucska érintésével bevetjük magunkat az erdőbe. A Mariensteiggel kezdődnek a nem túl igényes, de ízükben-zamatukban egyedi, szurdokban kanyargó stílszerű kaptatók.

Két és egynegyed óra elteltével bukkanunk ki a platón vezető erdészeti útra. Míg a szorosban majdnem szélcsendben baktathattunk, idefenn olyannyira megélénkül a déli szél járása, hogy kesztyűt, sálat, sapkát, szélálló mellényt öltünk hirtelenjében. A csúcsig még egy óranyi járás következik egy derekasan ellenszegülő kaptatón. Szinte óramű pontossággal, 1 óra alatt érünk a csúcskereszthez, azaz indulástól számítva, összesen 3:15 alatt. Érdekes fenomén, hogy emitt fenn gyengédebb a széljárás, mint lejjebb a domboldalon volt.

A láthatóság rendkívül jó. A messzi hegyek csúcsai még ugyan fehérlenek, de a közeli Schneebergen már meglátszik a gyorsan zajló olvadás nyoma. Ezzel szemben a Rax még szép fehéren villog, és a Göller sem vetette le hófehér köntösét. Némi nézelődés után elindulunk ebédünk felé. A Krummbachstein meredekebb nyugati felén óvatos, odafigyelő ereszkedés szükségeltetik. Alig 50 perc alatt érkezünk el a Knofelebenre. A vendégház az interneten közöltekkel összhangban, valóban nyitva. Olyan szépen süt a langymeleg nap, hogy inkább a nyitott teraszon foglalunk helyet.

A visszatérést nem siettetjük, hiszen legfeljebb két és fél óra alatt mindenképpen lent vagyunk a völgyben. A végén mégiscsak felkerekedünk, mert a téli nap ugyan érezhetően simogat, a helyenként élénken libbenő szél fagyos lehelete viszont tudatja, hogy ez még nem tavasz. Indulás tehát a szürke ködfelhőkkel fedett völgyvilágba!

Hiking-Climbing, Hobbies Kategória | Hozzászólás

Schnalzstein és Hofalm

Ritkán, de előfordul, hogy helytelenül ítélem meg egy-egy túra viszonyait. Mint például tegnap. Arra számítottam, hogy az elhúzódó meleg frontok hatására Alsó-Ausztria hegyvilágról nagyrészt leolvadt a hó. Legalábbis 1600m alatt, mert a Schnalzstein és a Gippel, ahová eredetileg igyekeztünk volna, ilyen kategóriás hegyek.

 Schnalzstein_2D  Schnalzstein_3D
 SchnalzsteinProfile

A táv (Kernhof, Waldhüttsattel, Schnalzstein, Gamsmauer, Hofalm, Waldhüttstattel, Kernhof, ) 11.7 km, 980 m szintemelkedés bruttó 5:00 óra

A további gondolatmenetem szerint, az út jelentős része, hó mentes lesz és csak a csúcs körül lehetnek eljegesedett hófoltok. Ergo könnyű hágóvas, ún. spájk elengedhetetlen lesz, de a súlyos téli bakancsban nehéz a haladás, elég lesz tehát a könnyebb őszi/tavaszi bakancs. Gamásli sem kell, hisz friss hó már hetek óta nem hullott. Nos, pont az ilyen optimista elméletekkel lehet alaposan befürödni, mint az később a gyakorlatban kiderült (pedig aki ismer, tudja, hogy inkább pesszimista, azaz realista a beállítottságú vagyok).

Első hideglelésemet akkor kapom, amikor Kernhof felé autózva beúszik a képbe a hófehér Göller. Nahát, mégis összefüggő hótakaró? Szinte pontosan 8:00-kor vágunk bele a megtervezett körútba. Kernhofban persze még nyoma sincs semmiféle fehérségnek és a Waldhüttsattel (a Göller és a Schnalzstein közöti nyereg) felé az erdőben kaptatva is inkább késő őszies a táj.

Cirka 1000m magasságban aztán előbukkannak az első, keményre fagyott hófoltok. A nyereghez közeledve egyre több van belőlük majd később az ösvény teljes egészét bevonja egy alattomos, csúszós jégréteg. A levegő is érezhetően hűvösebb. Ekkor még igazolva érzem előrelátásom annak tekintetében, hogy a hátizsákjainkban ott lapulnak a szükség esetén gyorsan felcsatolható vaskarmok (spike).

A természet első atyai pofonja akkor libben, amikor kibukkanunk a kissé huzatos Waldhüttsattelban. Elméletem szerint a déli oldalhoz közeledve inkább fogynia kellene a maradék hónak. Emitten meg egy összefüggő hó-jégpáncélba botlunk, ami aztán elkísér egészen a Schnalzstein csúcsáig. A csúcs alatt már jelentős nehézséget okoz a hómező tetején képződött vékony jégréteg, mely minden második lépés nyomán beszakad.

A Schnalzstein tetejéről (10:00) körbepillantva télies táj köszönt minden égtáj felöl. Dominál az ilyenkor szokásos fenséges kék és a fehér. Karnyújtásnyira a Kleiner Göller és a Göller, a távolban a Hochschwab és a Veitschalpe fehérlenek, kissé balra a Schneeberg félreismerhetetlen szilütetje. Ekkor már érzem, hogy könnyű őszi felszerelésünkkel nehezen érjük el második célunkat a betervezett Gippelt.

Na, de tegyünk próbát. Leereszkedünk az egyszerű fakereszttel ellátott csúcsról. Törpefenyők között lavírozva tudatosul bennünk, hogy itt bizony mély tél honol. Sokszor térdig süppedünk a hóba. Érzem, amint gamásli híján a hókristályok hideg üdvözletüket küldözgetik a bokámnak. A lábujjaim sincsenek a legjobb állapotban, de Cirmi unszolására, még ezen a ponton nem adjuk fel.

A GPS alapján sikerül beazonosítani a turistaút feltehető vonalát. Cirmi talál egy a hóból kitüremkedő sziklát, amin a felfestett piros jel legalább egy fix támpontot ad a nagy fehérség közepette. Nos, induljunk toronyiránt, szél tépte törpefenyők között utat keresgélve, egy kaptatón a Gamsamauer irányában. Néha látunk más piros jeleket, de helyenként olyan magasan torlódik a hó, hogy vagy jobbról, máskor meg csak balról kerülgetve tudunk tovább haladni. Közben minduntalan beszakadunk. A hótorlaszok tetején képződött jégkéreg nem elég erős ahhoz, hogy megtartson. A Gamsmauer tetejére érve (valószínűleg) ismét csak találgatni tudunk, hogy merre lehet az út folytatása.

Ezen a ponton aztán eldől bennem a borjú, az agyközpontomban számtalan vészcsengő szólal meg, vörös lámpák gyulladnak és villogásukkal a veszély helyzetre utalnak.

  • Az előttünk álló út, ismeretlen, száraz időben sem volt még szerencsém bejárni
  • A lábam kezd elfagyni a könnyű bakancsban. Gamásli híján felülről is szivárog a lábbelimbe a hólé. A nadrágom szára is elázott már
  • Az utat a fent leírt módon keresgélve és közben minduntalan beszakadva, a tervezettnél sokkal lassabban haladhatunk csak. Kitesszük magunkat a veszélynek, hogy esetleg ránk esteledik.

Az utolsó pont, amint így lefordítom a vészlámpa üvöltését a fejemben, el is döntötte a túra további sorsát. Cirminek ugyan egyáltalán nem teszik a bejelentett tényállás, de nem tágítok, mondván, én vagyok a kapitány. Visszafordulunk hát a Hofalm irányába.

A Hofalm egy nagy kiterjedésű mezőn, akarom mondani jégmezőn, fekszik. A tanya két faépülete elhagyatott. Az előtérben egy asztal padokkal dacol az időjárás viszontagságaival. Most viszont barátságosan invitál lehuppanásra, hiszen ragyog a nap a szép kék égboltról, még langymelegét is érezni, Elhatározzuk tehát, hogy megtízóraizunk, mielőtt véglegesen elindulnánk a völgy felé.

Immár, sajnos, időmilliomosok és főleg szomorúak vagyunk. Piszkál  a gondolat, hogy ha állhatatosabbak vagyunk, akkor elérhettük volna a Gipplet. Ennek részben ellentmond az alattunk minduntalan beszakadó hókéreg, ami elkísér a Waldhüttsattelig. A Kernhofba vezető északi ösvényen olvadozóban a reggel még jeges hó bevonat, így nincs szükségünk a karmokra. További bonyodalmaktól mentesen öt óra elteltével érkezünk vissza a kiinduló pontunkba.

Uncategorized Kategória | 3 hozzászólás

Kár

A meleg front következtében mára “kizöldültek” az egy héten át éjjel-nappal folyamatosan hó-ágyúzott pályák a Stuhlecken. Vesd össze, alul a szombati látvány (két napja).

image

image

Weather Kategória | Hozzászólás

A legszebb út a Stuhleckra

Az idei év januárjában már egyszer megkíséreltük felderíteni a Stuhleckra vezető legszebb és egyben legmagányosabb utat, lefelé mentben. A rengeteg hó és a még ismeretlen terep elbizonytalanított és a visszafordultunk. Az 5-ös számú út a Stuhleck Hocheckjén át felkerült tehát ama legendás hosszúságú személyes To-Do listára. A szombati nap rengeteg napsütést, de a nap folyamán egyre erősödő, majd viharossá fokozódó nyugati szelet is ígér. Az ennek megfelelő útitervem pedig így hangzik: Spital am Semmeringből az 5-ös turistaúton, Gaisschlageren át a Hocheck alatt felbaktatni a Stuhleckra. Az Alois Günter-Hausban ebédszünetet tartani és a széltől védett Kaltenbachgrabenban visszaereszkedni a völgybe.

 StuhleckViaHocheck_2D  StuhleckViaHocheck_3D
 StuhleckViaHocheckProfile

Az út (Spital am Semmering, Lerchenwaldweg, Waldkapelle, Gaisschlager, Hocheck, Alois Günter-Haus, Stuhleck, Karl Lechner-Haus, Kaltenbachgraben, Spital am Semmering) cirka 14.5 km, 1070 m szintemelkedés, bruttó 6:00 óra. A profilon látható “szakállaik” mint mindíg, most is a heves széllökések jelei.

Spitalban a sí kölcsönző előtt parkolunk. A nagy kérdőjelet a hó vastagsága jelenteti. Vajon szükségünk lesz-e hótalpakra vagy sem? Az elmúlt években gyűjtött tapasztalataim óvatosságra intenek. Ha a völgyben híre hamva sincs Holle anyó pihéinek, feljebb akár bele is fulladhatunk. Így aztán hátizsákra csatolt hótalpakkal vágunk neki a nagy ismeretlennek. A fagyos reggelben 8:00 óra előtt vacogunk lefelé a Kaltenbachstrassen egy hajtűkanyarig, ahol a Lerchenwaldweg kezdődik. A Lerchenwaldwegről egy pirossal jól jelölt földút ágazik el a kötélpálya irányában. Egy fába faragott kis szentély tudatja velünk, hogy jó úton járunk.

Egy mező végében piros támlás pad mutatja a helyes irányt, de a rendes piros jelzések is megkönnyítik a tájékozódást. Az utat innentől kezdve gyakorlatilag nem lehet elvéteni. A következő tájékozódási “checkpoint” egy kis erdei kápolna az út bal oldalán, valamelyest beljebb a fák között.

A továbbiakban szinte eseménytelenül haladhatnánk a csendes fenyves erdő mélyén vezető mérsékleten emelkedő turistaút. Egy helyen azonban hosszú szál fatörzsekböl rakott akadályra lelünk. Az erdőgazdaság, szokása szerint, valószínűleg ismét példát statuál, hogy ki is az úr a háznál. Jobbról egy három-négy méteres farakás bástyafalként gátolja az akadály kikerülését, balról meg olyan messzire nyúlnak a gerendák, hogy inkább lyukat keresünk a fatörzsek alatt. A hátizsákot levéve, négykézláb sikerül is épségben átküzdeni magunkat a barikád alatt.

Feltételezem, hogy ez egy, helyenként már a tettlegességig fajuló, mountainbájkosok elleni atrocitások egyike. Az enyhén lejtő terep vonzhatja az MTB rajongókat, ami ellen imígyen próbálnak (valakik/helybéliek?) eljárni.

Az erdőben felfelé haladva csak módjával szaporodik a hó, így a hótalpak továbbra is (mindvégig) a hátizsákon maradnak. Az élénk nyugati szél ellen is aránylag effektív védelmet élvezhetünk. A Hocheck keleti oldalán meg egyenesen szélcsend uralkodik. A Karl Lechner-Haus felé vezető elágazást elhagyva viszont egyértelműen megélénkül a légmozgás. Beöltözünk. Vastagabb kesztyű is kerül a már-már érzéketlenné fehérülő ujjakra. Lassan elhagyjuk az erdőhatárt, miközben a terep meredeksége is növekszik. Végre előtűnik a még távoli csúcson trónoló Alois Günter-Haus is. Reménykedünk, hogy nyitva lesz – bár ez nem biztos (fel vagyunk készülve ilyen eshetőségre is).

P1180624

Visszapillantásban lélegzetelállító panoráma bontakozik ki. Zavartalan napsütésben, fehéren szikráznak Alsó-Ausztria legmagasabb ormai, a fenti képen jobbról balra, a Schneeberg, a Rax és a Schneelape (az utóbbi már Stájerország).

Később ismerős helyen bukkanunk ki. Elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol januárban visszafordultunk. Itt kiérünk arra a széles útra, amit a menedékház gazdája használ. Hó továbbra is csak módjával van, de úgy cirka 5-10cm vastagságban összefüggő szőnyegként takarja be a környező tájat.

A menedékházhoz közeledve egyre erősödik, majd a tövében viharossá fokozódik a szembeszél. Néha megdob, kibillent az egyensúlyomból, taszít, mint egy mágnes. Meg kell állnom, hogy a hátizsákomból egy plusz réteg arckendőt, sapkát vegyek elő, mert úgy érzem, mentem jégcsappá fagy az arcom, fejem. Ilyen széljárásban ez nem is olyan egyszerű feladat. Az ég hiába villogtatja legszebb kékjét, nem enyhíti küzdelmeinket.

Az Alois Günter-Haus a sítúrázók fő támaszpontja. Negyed tizenkettő van, amikor áldásos csend és meghitt légkör fogad a küszöbön túl. Az út tehát kb. 3:20 óráig tartott (a völgyben 3:45 van feltüntetve egy táblán). Valószínűleg csak ma nyílt a téli szezon. A hóviszonyok miatt még nincsenek sokan. Az asztalok fele foglalt csak. Letelepszünk. A kínálat, gyér, ami van az is méregdrága. Félórás ebédszünet után még a csúcskeresztig küzdjük magunkat a szélben, majd megkezdjük az ereszkedést a Kaltanbachgraben felé.

A feltételezésem helyesnek bizonyul. Alig hagyjuk el a csúcs környékét, máris csökken a szél ereje, majd az út végéig szellővé szelídül. Alig több mint kerek két óra alatt érkezünk vissza kiindulási pontunkba. Az 5-ös út beváltotta reményeinket. Tényleg a csúcsra törés legérdemesebb útvonala. Ürömöt csak az erdészek okozta művi torlasz jelent. Problémás lehet, ha esetleg alkalmas hóviszonyok estén erre próbálnám magam felsítalpazni. Tudniillik, akkor egy újabb posztot lehetne a To-Do listámról kihúzni.

Uncategorized Kategória | Hozzászólás

Nézőpontok ( 7, Halott és haldokló nemzetek)

A német (a magyarhoz hasonlóan) egy haldokló nemzet (Deutschland hat die niedrigste Geburtenrate), mint általában is az európai áriák. Ezt legjobban a termékenységi arányszámok illusztrálják. Ebben nehéz közös nevezőre jutni, mert valahány forrás, különböző adatokkal szolgál. Egyben azért megegyeznek. Az arányszám az utóbbi években 1.3/1.2-re süllyedt. De vajon mit is jelent mindez a gyakorlatban?

image

Ha a termékenységi arányszám pontosan 2.0 lenne (egy házaspárnak átlagosan 2 gyermeke születne), akkor egy adott nemzet lélekszáma mind rövid, mind pedig hosszútávon stabil maradhatna. A gyakorlatban a stabilitás megőrzéséhez kicsivel nagyobb ráta szükséges, mondjuk úgy 2.1 körül (mivel nem minden megszületett gyermek éri el a nemzőképes kort, sajnálatosan).

Ha tehát a termékenységi arányszám csak 1.3, akkor a szülők elhalálozása után 0.7-nyi gyermek hiányzik majd. Gyakorlatiasabb példával élve, ha 100 szülő elhalálozik, akkor 200 fő helyett csak 130 marad a nemzetből, tehát 70 fővel lesznek kevesebben. Németország tekintetében konkrétan az egyenlet azt mondja, hogy a jelen 80 millió fő 40-50 év múltán (ha feltételezzük, hogy gyermekvállalás után a szülök még ennyi ideig élnek) 52 millióra csökkenhet (évente 6-700 ezerrel kevesebb). Ez a nemzet kipusztulásához vezethet. A nemzetfogyást nem lineáris, hanem inkább exponeciális, egyre meredekebb görbe mentén kell elképzelni.

image
A németek termékenységi arányszáma 1955-től. Kék Nyugat- zöld Kelet-Németország arányszáma. Még a DDR-ben is nagyobb volt a gyermekvállalási kedv, majd az egyesítés után zuhanórepülésbe váltott (0.8 egy fertelmes mélypont). Nahát! Tudtad?

Berlin (akarom mondani Merkel-Mutti, minden bevándorló védőszentje), az ugyancsak reális katasztrófát elkerülendő, meghozta a maga logikusnak tűnő döntését, és úgy határozott, hogy évente 500 ezer bevándorló megmentheti őket a kihalástól (de könyörgöm, miért kell akkor ezeket a szerencsétleneket végighjajszolni a Balkánon, ha Mutti, jobbik eszét is bevetve, elküdhetné értük egyenesen Isztambulba a Bundeswehr Hercules csapatszállítóit). Azért csak 500 ezer, mert családegyesítésekkel ez a szám gyorsan elérheti az évi 800 ezret (Úristen! Ezeket is a Balkánon át kívánja importáni?). A hideg logika viszont arra utal, hogy a folyamat végén, azaz úgy 50 év múlva Németország lakósságának a fele arab lesz. Innen persze már csak egy icuri-picuri lépés vezet az egykoron oly büszke germán faj teljes kihalásához. Úgy kell nekik?

Feltételezhető tehát, hogy a németek (akarom mondani Schäuble) azt is elhatározták, hogy jó germánokat fognak nevelni a bevándorlókból. Ezért van most fő helyen, a minden egyes bevándorlónak előírt, kötelező nyelvtanulás, mint az integráció (értsd asszimiláció) alapja. Ez persze egy érdekes kísérlet, mely elvileg is beismeri, hogy a nemzet genetikailag halott, képtelen a fennmaradásra.

A német anyák egyáltalán nem akarnak gyereket. És ezen érdemes egy pillanatra elidőzni. Miféle kultúra az, tehetjük fel a jogos kérdést, amely bár mindenben, tehát élelemben is, folyamatosan felesleget termel, mégis ilyen katasztrofális mértékben fogy. Kifejezetten sajnálatos, hogy sem a német, sem pedig felelős európai politikus (van ilyen, hogy felelős?) nem próbáltak a dolog végére járni.

Ich bin ruiniert…

Észre kellene venni, hogy a szapora nemzetek, csoport- vagy klán-centrikusak, de mondhatnánk azt is egyszerűen, hogy családcentrikus kultúrát ápolnak. Ezek főleg patriarchátusok, ahol a nagycsalád feje, a döntéseiben megfellebbezhetetlen, egyeduralkodó ősapa, a patriarcha. Ezekben a kultúrákban az egyéni érdekek (különösen ha nőkről van szó) mindig alá vannak rendelve a csoport, a család érdekeinek. Ha a klán érdekei azt úgy kívánják, akkor például a fiatalokat kényszerrel is össze lehet házasítani. Mi sajnos már csak a egyenlőtlenségeket kihangsúlyozó és az ezeket betonozó patriarchátusokat ismerhetjük. Az egyenlőségi (matriarchátus), de szintén csoport-centrikus kultúrákat (pl. irokézek) ugyanis aktívan kiirtottuk.

A csoport-érdekű patriarchátus kultúrákkal szemben tehát csak a neoliberalizmusra építő, puha patriarchátus kultúrák alkotják az ellenpólust. Majd kiveri a szemünket, hogy ezekben a kultúrákban (azaz a nyugati típusú civilizációban) a termékenységi ráta átlagosan alig 1.4 (pl. Európában). Ha megértjük a neoliberális politika és ideológia lényegét, akkor nyilvánvaló, hogy miért fogyunk.

A neoliberalizmus egy szinglikre építő önző kultúra (mint azt már oly sokszor próbáltam megindokolni). A business modell az aktív egyén termelékenységére épít. A profit kitermelésében nincs szerepe az egymást támogató csoportszellemnek, így a családnak sem. Az egyes gazdasági társaságok esetleg úgy tűnhetnek, mintha csoportszellem mentén próbálnák céljaikat elérni (lásd a különféle, különösen a multik körében oly menő csoportépítő szemináriumokat), de az egy hamis nóta. A multinacionális cégek kívülről összetartó csapatnak tűnhetnek, azonban belül, éles és brutális konkurenciaharc folyik. Egyébként sincs semmi köze a természetes, úgy mond vér- rokonság szerinti csoportokhoz.

image

Mindennek számtalan gyakorlati példája van. Németországban a család (ha még van olyan), már csak egy virtuális valóság. Patchwork-family néven emlegetik az elvált, majd új családot alapító szülők szövevényes és kusza kapcsolatrendszerét, melyek nem hogy feltétel nélkül támogatnák egymást, de mindenféle pszicho-terrorral próbálják elmérgesedett (és elmérgesített) viszonyaikat egyengetni. Nem is lehet csodálkozni, ha ma sem a férfi, sem pedig a nő nem vágyik nagycsaládra. A férfi, ha sokgyerekes és elválik, aminek a valószínűsége igen csak magas, akkor anyagilag ez évtizedekre ellehetetleníti. Ha nő, akkor még rosszabb a helyzete, mert esetleg egyedül, önerőből kell felnevelnie a gyerekeit. Egy horror!

A munkahelyek megpróbálják ugyan, az olajtársaságokhoz hasonlóan, úgymond “zöld logóval” álcázni kifejezetten család- és gyermekellenes magatartásukat, de a gyakorlatban mindenki tisztában van a dolgok mibenlétével. Olyan, hogy családbarát munkahely, ritka, mint a közmondásos fehér holló (ha egyáltalán létezik). Egyetlen munkaadó sem nézi jó szemmel, ha egy anyának otthon kell maradnia, mert betegek a gyerekei. Tulajdonképpen a fiatal nő eleve munkát sem kap, ha a bemutatkozó felvételi beszélgetésen kiböki, hogy az elkövetkező 3-4 évben családot szeretne alapítani. Még mit nem! Én nem ismerek olyan multinacionális céget, sem kis- és közepes vállalkozást mely tárt karokkal fogadná az ilyeneket. Egy frászt!

És akkor még nem is beszéltünk az egyént “én, nekem, enyém” centrikusra formáló erkölcsiségről, mely alapjában meghatározó a nyugati, alacsony termékenységi arányszámot felmutató kultúrákban. A rövid eszmefuttatásból is jól kiszűrhető, hogy bár felesleget garmadával előállítani képes kultúráról van szó, lényegében ezt úgy éri el, hogy lecsapolja az állampolgárai életerejét. Gyermeknemzés helyett olcsó pornográfiával eteti, kicsikarja tőle a lehető legmagasabb produktivitást, ami profit formájában csapódik le a hatalmi piramis legfelsőbb berkeiben.

Tulajdonképpen nem vagyok szomorú, ha az ilyen kultúrák felett megkongatják a vészharangot. Az életellenes kultúrák adják csak át a helyüket, az életet jobban megbecsülőknek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a jelen, importált, kemény patriarchátusokban ez jobban teszik. Mert nem! Viszont szaporodni, azt tudnak, és végül is ez dönti el, hogy mely nemzet lesz sikeres. Biztosan nem az, amely bár kolóniát alapít a Marson, de nemzetszáma folyamatosan feleződik.

Egypercesek, The Problem of Civilization Kategória | Hozzászólás

Hohe Mandling

A Hohe Mandlingból mindössze 33 méter híján nem lett egy igazi ezres. Őszerenysége a maga impozánsnak éppen nem mondható 967m magas csúcsával, a Hohe Wandtól északra, Pernitz városka nyugalma felett őrködik az idők kezdete óta. Jó kondícióban lévő túrázók a Reichentalból 1 óra alatt elérhetik. Nem nehéz megszerkeszteni egy vasárnapi délutánba remekül illő körutat.

 HoheMandling_2D  HoheMandling_3D
 HoheMandlingTempProfile

A táv (Reichental, Hohe Mandling, Stampftal, Reichental) cirka 11.5 km, 730 m szintemelkedés és bruttó 3:30 óra (kékkel a hőmérséklet változása, a csúcson majdnem –2C fok)

11:06-t mutat az órám, amikor nekilendülünk. Megvénült, őszi erdőben vezet a kaptató, amelyen szuszogunk. Az élénk nyugati szél fagyos lehelete megállás nélkül lökdösődik, így nehezen gyulladunk üzemi hőmérsékletre. A napot lehet ugyan sejteni valahol a szürke fellegek mögött, de arcát sehol sem tárja elénk.

Szinte óramű pontossággal, egy óra alatt érkezünk a kopasz csúcsra, ahol még sejteni lehet a 2007-ben leégett Berndorfer Hütte vendégház alapjait. Még találgatni is nehéz, hogy vajon miért nem építették fel újra.

Mi egy rövidet szusszanunk a csúcson (kőhalom jelzi). Alatta egy szép mívű fapad kínáltatná magát, ha éppenséggel a szél nem otrombáskodna és nem táncolnának friss hópihék az asztallapon. Így viszont anélkül, hogy helyet foglaltunk volna, folytatjuk utunkat keleti irányban a kijelölt turistaúton.

A Vordere Mandling előtt nagy ívben jobbra kanyarodunk egyenesen bele Stampftal árokba, melynek őszi különlegessége a rengeteg lehullott falevél. Helyenként fél méter vastagon is kitölti az árkot, olyan mintha friss hóban járnának.

14:00-kor bukkanunk ki Oednél a völgybe. Átvágunk a főúton, majd átmegyünk a Piesting patak hídján és a Piestingtal kerékpárúton érkezünk vissza Reichentalba.

Hiking-Climbing, Hobbies Kategória | Hozzászólás