Sztefano-Space

Augusztus 14. péntek, dachsteini szabadságunk utolsó napján, záróakkordként a tavaly átadott vadonatúj, C/D-re értékelt Franzi Klettersteiggel kívánunk megismerkedni. A Franzi az első és egyben egyetlen Klettersteig a Dachsteinnel átellenben elhelyezkedő Tauern hegység területén.

A táv (Reiteralm, Franzi Klettersteig, Rippetegg, Gasselhöhe, Reiteralm) 6 km, 476 m szintemelkedés, bruttó 3:30 óra

Mivel aznapra az előző napokon tapasztaltaknál is nagyobb hőséggel riogat a meteorológia, úgy döntünk, kényelmesen, a kabinos Preunegg Jettel vitetjük fel magunkat a Reiteralmra. A Jet hegyi állomásától mindössze 20-25 percnyi járásra van egy új pihenőpaddal is megáldott beszálló.

A nap rendületlen ereje miatt valóban katlanszerű hőség fenyeget, de úgy gondoljuk, hogy azt az egyetlen órát, folyadékot bőven kortyolgatva, majd csak sikerül valahogy elviselni. Megjegyzem egy a délelőtti napnak kitetett keleti falról van szó. Az első méterek valóban tikkasztóak, de legnagyobb megelégedésünkre, ahogy egyre feljebb érkezünk, a hűvös légáramlás is fokozódik.

9:15-kor szállunk be. Az első szakasz könnyű B-vel, aztán vaslétrával indít. B/C szinten közelítünk az első függőleges falszakaszhoz, amelyen C- C/D szinten mászunk. Később ismét szelídül a terep és újra B/C módozatban közelítjük meg a második és egyben utolsó függőleges falszakaszt. Itt gyakorlatilag konstans C/D mászás következik a kiszállóig, mely egy szelíd A/B-vel ér fel a füves, csúcskereszt nélküli platóra. A panoráma szinte már-már giccsesen szép. Egyfelől a Dachstein monumentális hegyvonulata, másfelől a Schober és a Ripptegg csúcsai látszanak, lenn pedig a gleccsertavak látványa varázsol el.

Nagyon laza módozatban 50-52 perc alatt végzünk. Levetjük ferrata felszerelésünket és kaméleon módjára átvedlünk tömegtúrázóvá, hogy feltűnés nélkül elvegyüljünk a közeli Rippetegget (más változat szerint Rippeteck) ostromlók hadába. 10:15-kor elindulunk mi is 2126 méteres csúcs felé, amit 10:50-re érünk el. A csúcson elidőzünk egy keveset majd a Gasselhöhen át jutunk vissza a hegyi állomásra 12:10-re.

A táv (Reiteralm, Untersee, Reiteralm) 4 km, 170 m szintemelkedés, bruttó 1:30 óra

Ebéd után még sétálunk egy kicsit. Leereszkedünk ahhoz a gleccsertóhoz (Untersee), ami a Franzin szinte mindvégig látható volt. Egy meredek ösvényen érjük el a tó szintjét, majd letelepszünk a vízparton. Néhány perces pihenő után, még két más tó partján elhaladva érünk vissza a Hegyi állomáshoz. A délutáni kerülő teljes időtartama (pihizés nélkül) cirka egy óra.

		Reiteralm-Franzi 2015 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Megjegyzés Anno 2017: Vigyázat, az itt ismertetett jó öreg Irg Klettersteig már nem létezik, leépítették, helyette elkészült az új Irg II. A történet erről itt olvasható.

Miután mind technikailag, mind pedig kondi tekintetében hétfőn és kedden sikerült jól felkészülnünk, szerdára bevállaltuk az áhítottan várt Irg Klettersteiget. Képzeletemben, az évek során, mindenféle színben és árnyalatban megálmodtam már ezt a minden tekintetben csodálatos túrát, de a valóság még így is lekörözte legvérmesebb elképzeléseimet.

A táv (Hunerkogel, Schladminger gleccser, Rosmarie-Stollen, Edelgriße gleccser, Irg Klettersteig, Großer Koppenkarstein, Westgrat Klettersteig, Hunerkogel) 5.3 km, 580m szintemelkedés, bruttó 6:00 óra

Óvatosan tervezni

Első tanulság, hogy a bergsteigen.com néha téved. Mindenképpen ajánlatos a feltüntetetteket más forrással is összevetni. Konkrétan a Hunerkogel hegyi állomástól 50 percben megadott út a beszállóig, sehogy sem stimmel. Mi fokozott tempót diktálva is 1:50 alatt érjük el. A csúcsról 1:25 órában megszabott visszatérés is inkább szűkösen kimért, nekünk több mint két egész óránkba telik. Csak a mászásra szánt 2:00 órát nem merítjük ki és már 1:45 alatt elérjük a Großer Koppenkarsteint. A hivatalosan megadott 4:15 össz-időszükséglet tehát irreális. Mivel eleve 2:30 óra rezervával tervezem a völgybe való visszatérést, nem késsük le a gondolánkat.

Kalandos út a beszállóhoz

Pontosan 8:45-kor indul a kabinunk a Hunerkogelra. Mindössze alig 10 perc alatt röpít fel 2700 méterre. A hegyi állomás teraszáról jól lehet látni, hogy preparált út vezet a Schladminger gleccseren a Rosmarie-Stollen felé. Ez utóbbi egy sziklába vájt alagút, melyen át lehet jutni a Koppenkarstein déli oldalára.

A gleccsert prózai állapotban találjuk. Olvadt hólében, helyenként bokáig érő vízben tocsogunk, majd a Koppenkarstein árnyékában, igazi hó-jég alapon menetelhetünk felfelé az alagúthoz vezető függőleges létrarendszerhez. Itt mindjárt lehet akasztani a karabinereket. Nem tesz rosszul az, aki már a hegyi állomáson beöltözik és felveszi a ferratás kellékeket. Mi is így tettünk.

A beszállóhoz vezető út nemcsak hosszú, hanem kész vadregény. Illik rá az ilyet még nem pipáltam szólás-mondás. Az alagútból  kiérünk a hegy napsütötte oldalára. Először egy drótkötéllel biztosított ártalmatlan vízszintes szakaszon gyalogolunk, majd következik a bekeményítés. A drótkötelek egy A/B ferrata- szerű ereszkedésre invitálnak az erősen nyúzott állapotban lévő Edelgrieß gleccser felé, avagy ami még maradt belőle. És maradt!

Legnagyobb meglepetésemre később eltűnnek a drótkötelek és csak szabad mászás, akarom mondani ereszkedés következik 1-/1 szinten. Helyenként valamely jólélek hegymászó kötelekkel biztosította a hajmeresztő árkok és bevágások kusza rendszerét. A kihelyezett segédeszközök nélkül bizony akár még egy fél órával is tovább tarthatott volna a beszállóhoz vezető út, ha egyáltalán elérkezünk odáig.

Az ereszkedés világos célja az Edelgrieß gleccser. Elképzelhető, hogy más időjárási viszonyok esetén, avagy koranyáron, tavasszal a gleccser felsö része akár két-három méterrel is feljebb van és jobban kitölti a katlant.

Hókásában araszolgatunk lefelé. Egy más helyen előtűnik a gleccser szíve, a több éves, esetleg évtizedes jég. Az olvadás miatt a jégbe fogott, kitüremkedő szikladarabok érdes szőnyege jó járást biztosít a gleccser felületén. Máshol időszakos erek hálózatát keresztezzük. Még máshol csak csúszva jutunk előbbre. Ha az éjszaka fagyos lenne, gondolom, hágóvas nélkül nem jutnánk messzire.

Végre átevickélünk a gleccseren és holdbéli, erősen tagolt, árkokkal, sziktömbökkel szétszabdalt tájra érünk. Az út kaptatósra vált. Közben hol a hőség gyötör, hol meg vacogunk a hegy jéghideg leheletétől. Végre elérjük a kijelölt rendes turistautat. Az Irg felé vezető irány is jelezve. Ez megnyugtat, mert eddig sehol sem találkoztunk ilyen jellegű információval. Még jó negyedórányi menetelés a beszálló.

Az Irg

Vadregényes utunk végén, hullára izgulva és bizony jól kifáradva érjük el az Irg beszállóját. Titokban meglibbent a visszafordulás gondolata is, csak egyikünk sem mondja ki (mint utóbb elmondásból megtudjuk). Ezt ellensúlyozza a rémes elképzelés, hogy az imént magunk mögött hagyott terepen másszunk vissza. Akkor már inkább jöjjön a betervezett Klettersteig.

A szituációt Cirmi csiából, rizstejből és más csodaszerekből készült varázsitala menti meg. Kemény túrára mindig viszünk ilyet. Egy fél litert lassan kortyolgatva érzem, mint tér vissza az élet a testembe. Mire kiürül a flaskóm, már újra kitűnően érzem magam. Minden porcikámban vágyom az Irggel való ismerkedésre.

Az Irg egy szemtelenül kemény D műfaj, de kifejezetten élvezetes. Még soha ilyen környezetben nem másztunk. Kitéve, fenn valahol 2700-2800 méteres szinten. A mászás nehézségeit csillapítja, hogy egy-egy keményebb szakasz után, mindig jönnek kisebb-nagyobb platformok, ahol állva kifújhatjuk magunkat. Közben rá lehet csodálkozni a körülöttünk kitárulkozó világra. Keressük és meg is találjuk az Eselsteint. Most úgy tekintünk a 2556 méteres csúcsra innen fentről, mint tegnap az Eselsteinen az alacsonyabb Sinabellre. Lenyűgöző!

Szerencsénket szolgálja, hogy a napot hosszabb időre felhők fátyolozzák le. Ez megóv a hőgutától, bár a hideg, hűsítő légáramlatok mindvégig elkísérnek, és a nap erejét is elveszik, amikor éppen kidugja a fejét.

A mászás egy nagyon hosszú A/B gerincvándorlással ér véget. A Großer Koppenkarstein sajnos egy katonailag hasznosított terep, radarállomás (akár a Klosterwappen), úgy is néz ki. Elcsúfítva, mindenféle szerkentyűvel. Valamely berendezés még a GPS készülékemet is kilövi, amit csak később veszek észre.

Visszafelé

Nincs is nagy kedvünk sokáig elidőzni a csúcson, elindulunk hát a Westgrat Klettersteigen vissza és lefelé. Mindvégig a hegy élén haladva, B-B/C formátumú akadályokon le és felküzdve magunkat érjük el a 2736 m magas Kleiner Koppenkarsteint. De még itt nincs vége az útnak. További lefelé majd felfelé tartó meredek szakaszok tarkítják utunkat. Egy szembejövő háromtagú társaságot kell bevárnunk, hogy elférjenek mellettünk. Ez jelentős időveszteséget okoz.

A Westgrat függőhídjánál egy katonai helikopter lep meg minket. Anyagot szállít egy építkezéshez. Lejjebb hegymászók dolgoznak, fúrnak a sziklába – Klettersteig épül? Boldogok vagyunk, amikor 2 órás ereszkedés után végre ismét elérkezünk a Schladminger gleccser szintjére. Még cirka 10 percnyi séta az osztályrészünk. Nem is olyan könnyű az olvadt hókásában kaptatni. 15:30-kor indul a járatunk lefelé. 14:45-re, tehát háromnegyed órával az indulás előtt érkezünk vissza Hunerkogel hegyi állomásra.

		Irg 2015 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Mindenkori legmagasabb csúcsunkat az Eselsteint, talpától a tetejéig alpesi stílusban, mászva, a Jubiläeums Klettersteigen érjük el. A Feistererhof alatti parkolóból indulunk cirka 7:30-kor. Mintegy 2:20 órás kaptatással érem el támaszpontunkat a Guttenberghaust. Cirmi, cirka 10 perccel hamarább ér fel, és már vár rám.

A táv (Fiestererhof, Lärchenodenalm, Guttenberghaus, Jubiläums Klettersteig, Eselstein, Feisterscharte, Feistererhof) 14.8 km, 1460 m szintemelkedés, bruttó 8:00 óra

A Guttenberghaus egyik oldalán a Sinabellre vezető könnyebb és rövidebb Klettersteiget már tavaly bejártam, így most a másik, a nehezebb variánst kerítjük sorra. A Guttenberghaus teraszán pihizünk egy sort és elmajszolunk egy adag császármorzsát, hogy imígyen töltsük fel tartalékainkat.

10:15-kor kerekedünk fel ismét. Az Eselstein déli tövében futó, nyugatnak tartó turistaúton kaptatunk felfelé. Egy sárga tábla jelzi a beszállóhoz vezető elágazást. Először jól látható nyomot követünk, majd az egyre meredekebb sziklás terepen eltűnik az ösvény és keresgélnünk kell a célirányt. Hamarosan kiszúrom a 2270 m tengerszint feletti magasságban elhelyezett plakettet, mely a beszállót jelöli, minekutána toronyiránt mászunk odáig.

A ragyogó napsütés hevét hűvös szellő csillapítja, így bizakodó vagyok, ami a körülményeket illeti. Zivatar valószínűsége aznap, gyakorlatilag zéró. Beöltözünk és a mászást egy könnyű A/B-B szintű bevezetővel kezdjük.

A nehézségek gyorsan fokozódnak. Egy nagyon kellemetlen srég kéményben, majd egy pilléren megütjük a D szintet és karizmaink legjavát adjuk bele a mászásba. Az egyik kalauz így ír “In der Pfeilerpassage ist schon mancher Klettersteiger an seine Grenzen gekommen”, azaz, némely ferratázó már képességei határára érkezett el a pilléren. Ami erőtartalékainkat illeti, mi még nem jutunk ilyen messzire, de a felszökés mindenképpen minőségi, fanyűvős.

Egyre feljebb érkezve, egyre hűvösebb idő fogad. Érezni, hogy ez itt nem a jó ismerős Klosterwappen/Heukuppe/Rax szintje, hanem egy teljes emelettel felette. A Klettersteig végét 1:20 alatt érjük el, de még nem vagyunk a csúcson. Piros pöttyök vezetnek 1-/1 szintű ösvényen a célba, ahová alig 5 perc alatt érkezünk. A látvány döbbenetes! Tömény eufória érzése járja át zsigereinket. Csak a csúcskereszt hiányzik, de van helyette egy nagy kőhalom, meg egy ösvénynaplót tartó vasoszlop.

Elidőzünk egy darabig a csúcson, isszuk a Dachstein és környezete nyújtotta fenséges panorámát, majd uzsonnázunk és szomjunkat csillapítjuk. Később némi keresgélés után biztonsággal megleljük a lefelé vezető, kigyúrt utat is. Először szinte zuhan a görgeteges, instabil, meredek turistaút. Kész kihívás kicsúszás nélkül alászállni. Hamarosan azonban enyhül a lejtő dőlésszöge és immár szelídebb úton menetelünk a Guttenberghaus irányába.

Egy ponton sajnos eltűnik mind az utat eddig is csak gyéren jelző piros, mind pedig a kitaposott út szalagja. Szerencsére, a távolban megpillantom a Feisterscharte felé vezető turistautat. Két lehetőségünk van tehát. Vagy megyünk árkon-bokron át a GPS jelezte eredeti irányba (egy hivatalosan nem kijelölt ösvény), vagy pedig szintén úttalanul, megpróbáljuk elérni a biztosnak tűnő, jelzett turistautat. Az utóbbit választjuk.

Üröm az örömben, hogy egy hatalmas német turistacsoport, a szó szoros értelmében elveszi az étvágyunkat. Annyian vannak (legalább két autóbusznyian), hogy a Guttenberghaus minden eresztékéből repedezik tőlük. A gazda szerint legalább egy-másfél órát is várakozhatunk a rendelésre, ha egyáltalán találnánk szabad helyet. Sebaj, van még vésztartalékunk.

Közben azon gondolkodom, hogy honnan a jóságos mennykőből kerül ide egy ilyen nagyszámú cepercsoport? Ide, ahová csak saját erőből lehet feljutni? Tévedés! A titok nyitja, hogy a Hunerkogelre, 2700 méterre gondolával érkeznek, majd egy folyamatosan lejtő, könnyű turistaúton, 2-3 óra alatt érik el a 2170 méteren fekvő Guttenberghaust. Ez sajnos felér egy rosszindulatú merénylettel azon túrázókkal szemben, akik kifejezetten számítanak a menedékház szolgáltatásaira. Lehetne persze kisebb csoportot is vinni, de úgy látszik, a túrát kínáló társaság a lehető legnagyobb hasznot próbálja bezsebelni. Eszembe jut, hogy “whenever something is wrong, it is too big”. Definitíve igaz!

Nem marad más választásunk, mint a hőn áhított ebéd nélkül elindulni a völgy felé. Másfél óra alatt érkezünk vissza a parkolóba. Helyenként szinte futunk lefelé. Jólesik. Alternatívaként betérhetnénk a közbeeső Lärchenbodenalmra, de a táblákra kihelyezett kínálat szerint csak italokkal és édességgel szolgálnak. Na, bumm! Akkor inkább masírozzunk tovább! Az intermezzo utáni estebédünket a Ramsauer Waldschenkeben költjük el.

		Eselstein 2015 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Aki a Dachsteinre érkezik ferratázni, a Silberkarklamm klasszikus hármasával lőheti be magát a következő napokra (Rosina, Hias, Siega). A sorrendet a legnehezebbnek számító Rosinával kezdjük. A szurdok alján fülsiketítő robajjal tomboló patak szabja meg az idilli kulisszát. Felette vezet a stílszerű drótkötélhíd a bal parton lévő beszállótól az átellenes oldalon emelkedő falra.

A szurdokban libabőrösre borzol minket a reggeli hűvös szellő. Mivel az útvonal alsó kétharmada még árnyékban, egy darabig tanakodunk, hogy vajon nekivetkőzzünk-e. Végül úgy döntünk, hogy egy szál trikóban vágunk neki, bármennyire is friss még a reggel. Ez helyes döntésnek bizonyul, mert az erőkifejtés a teljesen függőlegesen falon gyorsan fakasztja a verejtéket minden pólusunkból.

Az táv alig 7 km, 830m szintemelkedéssel és nagyon lazán vett pihenőkkel tarkítva bruttó 6:00 óra (amiből legalább 2:00 óra a vendégház teraszán eltöltött idő). Pirossal az egyes ferraták vonala van jelölve.

A Rosina egy nagyon célratörő, nem sokat tétovázó ferrata, gyorsan a lényegre tér és sehol sem enged a huszonegyből. Két kemény D felszökés végig C/D háttérbe ágyazva, remekül elhelyezett nittekkel, 40 perc alatt végzünk vele. Hasonlításban, nehezebb, mint a Hohe Wand Gebirgsvereinsteigje, de jóval könnyebb a HTL-nél. Ha mindenképpen hasonló nehézségű ferratát kellene megneveznem, akkor a Loser (Sisi) jut az eszembe.

A kilépő után még egy forró napsütéssel tetézett tüdőköptető emelkedő következik a rendes turistaút szintjére, mely Reitbauer irányából a Silberkarhütte felé tart. Egy részen kőomlásra figyelmeztet a tábla, így a sisak visszakerül a fejünkre. Közben megfigyeljük, hogy a szurdok túloldalán futó Hias még mindig árnyékban van. Nosza, siessünk vissza és veselkedjünk neki még addig, amíg a körülmények kedvezőek.

A Hiassal már tavaly megismerkedtem, de akkor a nedves nyár miatt, cuppogó, nyálkás körülmények uralkodtak. Így csont szárazon szinte rá sem ismerek. Jóval könnyebbnek tűnik, hiszen a minduntalan kicsúszni akaró bakancsot nem kell extra karizomerővel ellensúlyozni. A Hias ettől függetlenül egy tétova ferrata. Kacskaringózik, kerülget, itt-ott nekilendül, hogy a következő sarok után ismét visszavegyen a tempóból. Sok a pihenésre alkalmas olyan hely, ahol szükség esetén akár biztonsággal előzni is lehet, de ilyesmire most nincs szükségünk. A Hiassal mindössze 35 percig tart a küzdelem.

A Siega előtt szusszanunk egy jó nagyot a még gyéren látogatott Silberkarhütte teraszán. A szerencsés véletlen úgy hozza, hogy összefutok kolléganőmmel, Sandrával és barátjával Georggal, akik szintén a Dachstein környéken nyaralnak. Georg, sziklamászó, de egy komoly sérülése után nagy kedvvel kezdett el ferratázni, csatlakozik hozzánk.

A Siege alapvető nehézsége délre nyitott elhelyezkedéséből adódik. A forró katlan falán. Tulajdonképpen mindegy mikor vágsz neki, gyakorlatilag végig perzseli a nap. Hivatalosan C/D-vel a Hias D-je alá van értékleve, de aki lényegesen könnyebb utat vél találni, az téved. A Siega egyszerűen más, de szerintem nem sokkal könnyebb. Így voltam ezzel már tavaly is, amit most megerősíthetek. Van itt egy két olyan pont (például a drótkötelek szerencsétlen összeillesztése miatt), amely az átcsatoláshoz szükséges karizmozás miatt kifejezetten D jelleget ölt.

A Siegaval is sikerül 35 perc alatt végeznünk, minekutána egy kellemetlen sziklagörgeteggel szórt turistaúton araszolgatunk vissza a Silbekrahütte teraszáig, ahol Sandra várja visszaérkezésünket. Remekül sikerült nyitány, szép ferraták, a kánikula ellenére elviselhető, sőt a reggeli, délelőtti órákban helyenként akár optimálisnak is nevezhető idő. Bármikor szívesen jövök újra.

		Silberkarklamm 2015 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Már jó ideje foglalkoztat egy gondolat. Kipróbálni a szabad sziklamászást az UIAA szerinti második fokozatban. Miután 1/1+ fokozatban már megejtettem néhány túrát (pl. Rauer Kamm, Großer Wildkamm, Nandlgrat, Herminensteig, stb.) a fokozás nem tűnik túl drámainak. Különösen az után nem, hogy mászó csarnokban már 4-5 nehézségi besorolású utakkal is megküzdöttem. Persze a nyers valóság nagyon más tud lenni. Vad és igazán kihívó. Kettes fokozatban biztosítás nélkül sziklát mászni mind technikailag mind pedig pszichikailag megterhelőbb, mint a mászó csarnokok nyújtotta preparált modellezés.

Az út (Hinternaßwald, Naßkamm, Wildes Gamseck, Graßbodenalm, Habsburhaus, Kaisersteig, Hinternaßwald) 18 km, bruttó 7:00 óra és 1350 m szintemelkedés.

Robert Rosenkranz nyomán indulunk Hinternaßwaldból, hogy a Naßkammon át érjük el a Wildes Gamseck beszállóját, és a bergsteigen.com szerint 2-/2-re értékelt úton, biztosítás nélkül áttörjük a Kahlmauert és felmásszunk a Gamseck 1857 méteres csúcsára. Mivel ilyet még nem próbáltam, útközben, a lámpaláztól a torkomban dobog végig a szívem. Aggaszt, hogy a beszámolók szerint az útvonalat csak régi, megkopott piros foltok jelzik. Vajon mennyire viseletesek, mennyire koptatta meg ezeket az idő vasfoga?

Naßwaldban reggeli fél nyolckor csak 13 fok van. A napok óta tomboló kánikulából semmit sem lehet észrevenni. A hűvös levegő egy áldás. 7:45-kor indulunk. Az első napsugarakat akkor kapjuk a nyakunkba, amikor megkezdjük a kaptatást a Naßkammra (egy hegygerinc, mely összeköti a Schneealpet és a Raxot). Mivel az emelkedő szinte mindvégig egy fenyőerdő mélyén visz, a napsütés ellenére továbbra is árnyékban menetelhetünk.

A Naßkammra felérve még bele is didergünk a gerincen honos lenge fuvallatokba. Mi itt balra fordulunk és a korhadék Zimmermannhütte, majd a Gamseckerhütte mellett elhaladva kaptatunk tovább a Gamseck felé. 9:30-ra érünk az 1477 méteren lévő Gupfelsattelba (nyereg). Itt szétválik az út. Jobbra és kissé lefelé a Zahmes Gamseck felé, míg jelöletlenül kissé fel és balra a Wildes Gamseck felé tart az ösvény.

Majdnem pontosan 10:00-ra érkezünk a beszállóhoz. Felvesszük az elöírásos sisakot és megpróbáljuk megtalálni az út jelölt kezdetét. A halványpiros nyilat gyorsan meglelem. Egy táblának is kellene itt lennie valahol, de csak egy rozsdás tartó árválkodik a piros nyíl mellett. A táblát tán egy vihar szakíthatta le.

A mászás 1- szinten indít. Nem nehéz, de kihívó és a követelmények, na meg a kitettség lépésről lépésre fokozódnak. A vörös árok mélyén araszolva az elöl haladó óvatlanságból sziklamorzsalékot zúdíthat a még alul tapogatódzó fejére. A vörös árok után jobbra felfelé húzódik az út. A piros jelek megfelelően igazítanak útba. A morzsalékos terepet stabilabb szikla váltja fel. Itt egy ponton elvesztem a piros jeleket. Sajnos egyetlen egy sincs látótávolságban. Improvizálok. Egy keskeny párkány kínálja a lehető legkönnyebb továbbhaladást. A párkány végében egy rámpa, szerintem megüti a 2- szintet. A rámpa végében egy balra nyíló hasadékon át újra megpillantok egy piros foltot. Remek!

Kémények (legalább három) egymás utáni sorozata következik. A piros foltok makulátlanul látszanak. Az előbb említett egyetlen szakasz kivételével mindvégig jól kalauzolnak. A kulcspont egy falszerűen az egekig szökő duplakémény (csavarodik). Érdekes, hogy eddig érve elszáll minden kételyem. Szinte már élvezem a jól kitapintható, stabil fogódzók segítségével történő mászást. A kulcspont után elérkezünk ahhoz a réshez, mely az ösvénynaplót rejteget. Cirmi beírja ittjártunkat, majd konstans 1+ nehézségi szinten mászunk a Gamseck gerincén egy toronyig. A toronyból a másik oldalon le kell mászni. Aki ezt nem tudja, esetleg megrémülhet, mert az út tényleg a semmibe veszik.

A toronyból sokkal könnyebb lemászni, mint számítottam. Lénygében itt majdnem vége is van az útnak. Ezután ugyanis már csak 1- szintű rövid kiszálló folyosó marad még a plató tetejéig. A füves csúcs a kicsiny fakereszttel teljesen ártalmatlan benyomást kelt. Közvetlen ellentmondása az iménti mászó ösvénynek. Gratulálunk egymásnak. Egészen más volt, mint az elképzeléseinkben. Vadabb! Sokkal vadabb és igényesebb. Nem mindenki kenyere. Én viszont biztos ellátogatok még ide. Most, hogy már tudom, milyen a 2-/2 íze, biztos jobban fogom élvezni.

A Gamsekröl a Habsburghaus felé vesszük utunkat. A Garaßbodenalmon egy tehéncsorda között vagyunk kénytelenek lavírozni. Az utóbbi évek spontán tehéntámadásit figyelembe véve, már bizalmatlanabb vagyok a jámbor jószágokkal szemben, mint korában. De a gyanú nem megalapozott. A nagyokat szuszogó állatok szinte ránk sem hederítenék.

Balról jobbra Endre, Sztefanó, József a Habsburghaus tövében

A Habsburghausig érve legnagyobb meglepetésemre egy vándorember Sztefanónak szólít és hatalmas mosollyal az arcán köszönt. Mint kiderül József és barátja Endre blogom gyakori látogatói, innen az ismeretség. Nos, az oly gyakran elhangzó „milyen kicsi a világ”, felkiáltás, itt most helyénvaló.

Miután elköltjük jól megszolgált elemózsiánkat, a Kaisersteigen ereszkedünk vissza a kiindulópontunkba. A Kaisersteig, összevetve a múltkor megtapasztalt Peter Jokel-Steiggel, egyértelműen a könnyebb variáns. Már-már úgy is fogalmazhatnék, hogy a Peter Jokel-Steig egy szinte alattomosan kellemetlen és meredek fajta, míg a Kaisersteig egy kifejezetten jóindulatú turistaút.

		Wildes Gamseck 2015 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Valami rövid, de mégis fajsúlyos műfajjal kellene visszazökkennem az életbe. Lehetőleg azért ne égjünk tojásrántottává a kánikulában. Eszembe jut, hogy Cirmi még a ferrata kezdetek hajnalán nehezen boldogult a Pittentaler Klettersteiggel. Kíváncsi vagyok, azóta mennyit fejlődött. Induljunk hát újra becserkészni, de még a reggeli, kora-délelőtti órákban. Tudniillik a Türkensturz sziklafala, ahol a drótkötél vezet, nyugati fekvésű. Aki nem késlekedik, végig árnyékban haladhat. Ez olyankor, amikor a Duna-mentén 35 fokra szökik a hőmérséklet, nagy előny.

Gleißenfeldben valóban kellemes, árnyék fogad. Forróságnak egyelőre nyoma sincs. Cirka 20-25 perc alatt érkezünk a beszállóhoz. Még nincs 9:00 óra, amikor Cirmi megkezdi a sort a függőleges vaslétrával. Figyelem, mint száll át a létráról a falra és kapaszkodik egyenletes tempóban felfelé. Megnyugszom, mert nyoma sincs a múltkori bizonytalankodásnak. Ideje, hogy jómagam is akasszam a karabinereket.

A mászás rövid, de élvezetes. A függőleges kilépő kulcsfalat a bergsteigen.com C/D-ben határozza meg (más források D-re értékelik). Számtalan jó sziklakiugrás ad támpontot a lábnak, lehet válogatni. Ha valaki mégis ragaszkodna a D besoroláshoz, ám legyen, de egy nagyon gyenge D. Így van-e avagy úgy, 20 perces mászás után és a kellemes árnyék ellenére is loncsra izzadva bukkanunk ki  a platón. Ebből nyilván következik, hogy erőbedobásra azért bőven szükség van.

Az út végét, a Türkensturz rom tövében, csúcs nélküli, árva fakereszt jelzi. Itt már a nap is kandikál, de sugarai nem bántóak. A távolban a Schneeberg, Rax és a Hohe Wand sziklafalai köszöngetnek. Leülünk egy árnyékos padra és meghányjuk-vetjük, hogy mitévők legyünk ezek után. Cirmi remekül teljesített, megegyezünk, hogy tovább léphet. Elnézünk a  Hohe Wandra, és ha a körülmények megengedik, akkor megpróbálkozunk a HTL-el.

Na, persze nem akarunk ajtóstól a házba rontani. A HTL-be bele lehet kóstolni részleteiben is. Tudniillik a felső harmad (mint már erről beszámoltam), elérhető a Völlerinsteigen. Ez a felső szakasz, egy igazi, minőségi D vonalvezetés, C/D összekötőkkel, ritkán könnyebb (kivéve a legelejét). Aki tehát úgy érkezik a Skywalk szintjére, hogy a szeme sem rezzen, akkor alkalmas próbát tenni az alsó, jóval nehezebb első harmadon is (egyébként viszont tegyen le a kísérletről).

Felhajtunk tehát a Gatshof Postl előtti parkolóba. Árnyékban csak 25 fok. Kisétálunk a kilátóba. Onnan belátható a HTL egész felső harmada. A nap itt teljes gőzzel pirít, de szerencsére a felszálló élénk légáramlatok, amit a sárkányrepülők ma tömegével használnak ki, jól enyhíti a hőséget. Úgy döntünk tehát, hogy beszállunk.

Alig néhány perc alatt jutunk le a HTL harmadik szakasza kezdetéhez. Az ereszkedő kellemetlen, sziklamorzsalékos, jól oda kell figyelni. Míg öltözünk, észrevesszük, hogy egy páros bizonytalankodik mindjárt az elején. A csupán csak B-re értékelt indulóban. Ha már itt sem megy nekik, mi a csodában reménykednek? Oda is kiáltok, hogy valóban komolyan gondolják-e ezt a mutatványt? Mint kiderül, csehek. Nem is kell őket győzködni, gyorsan belátják a helyzet reménytelenségét és visszafordulnak. De még ez a visszafordulás is kínos, nehézkes. Ezek valóban végig akartak itt menni? Hihetetlen! Azt hiszem ma sikerült a hegyi mentőknek egy szolgálatot tennem, mert megspóroltak egy esetleges mentő-kiruccanást.

Az intermezzo után jó tempóban lendülünk neki a falnak. A Skywalkon kíváncsiskodók tekintetei végig elkísérnek. Közben valóban folyamatosan hűt minket a felszálló élénk légáramlat. Az erőkifejtés mértéke  jóval meghaladja a Pittentaleron szükséges teljesítményszintet. Helyenként, szinte pattanásig feszülnek az izmok, felpörög a pulzus. Szusszanásokkal tarkítottan 15 perc alatt tornázzuk fel magunkat a platóra. Szép volt! Jó volt! Megszolgáltuk az ebédet mára.

		Pittentaler & HTL 2015 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL