… mármint a tipikus magsnyomású ómega időjárási helyzet, mely száraz napos időt hoz Európa középső része fölé. Az ómega lassú mozgása kelet felé nyíllal jelzett. Túrázok! Keletterezők! Hegymászók! Készítsétek a bakancsokat, karabinereket, eljött a mi óránk!
Aki szeret a hegyekbe járni, az (kevés kivétellel) egy afféle kényszerpályán mozog. A sport biztonságos műveléséhez elengedhetetlenül szükséges kondit minden körülmény közepette fenn kell tartani! A semmittevés, lassan de biztosan felfalja. Valamit folyamatosan tenni kell ahhoz, hogy a szervezet ne kezdje el az extra erőtartalékok leépítését. Ez ugyanis már 4-5 nap, de legkésőbb egy hét henyélés után bekövetkezik. De mégis mit lehet csinálni instabil, villámokkal tarkított frontátvonulásos időben?
Lehet szobabiciklizni (amim nincs) vagy futni. A szeles, felhős, záporokkal, zivatarokkal tarkított hétvégén marad tehát a nyargalászás. Csípőproblémák miatt az utóbbi időben 8 kilométerre csökkentettem egy-egy futóadag hosszát. A negyedik kilométeremen van egy elágazás. Ha ott balra tartok, akkor rátérek a 12 kilométeres körömre. Ha jobbra fordulok, akkor maradok a nyolcason.
Vasárnap, az említett csomópontba olyan jó állapotban érkezek, hogy a balraát szinte természetesnek tűnik. A tempót kényszer nélkül, a közérzetem szerint választom meg. Szinte akaratlanul is repülök. Pillantásom az órára elárulta 5:10 és 5:20 közötti a jóleső iram sebessége (perc/kilométer). Azon a szakaszon, ahol utam tömény illatot árasztó hatalmas juharfák alatt vezet, még egy gyengébbecske “runners’ high” érzés (futók gyönyöre) is megajándékoz. Egy tökéletes, talppárnára érkezős futótréning. 
Bevallom, szomorú és kétségbeesett vagyok, amikor a friss híreket hallom. Tulajdonképpen már nem is akarom tudni, hogy hány ezer új menekült érkezett az elmúlt napon, hogy hol robbantottak és gyilkoltak fanatikus merénylők, hogy miként próbálja a finánctőke valamely szabadkereskedelmi szerződés formájában kijátszani a köz érdekeit, és kibújni az utolsó még létező ellenőrzés alól, hogy miféle környezeti ártalmak terhelik a bioszférát, és hogy miként zsugorodik a még érintetlen tiszta természeti környezet.
Szemünk láttára pusztítja, falja fel a világot a globalizáció, ez az őrjöngő fenevad, mely minden negatív társadalmi és környezeti esemény motorja. Az akció-reakció egyetemes törvénye szerint erőszakot, kizsákmányolást, rabszolgaságot exportál és cserébe más kontinensek, idegen népek gondjait bajait importálja. Tényleg jó nekünk az egyre több, az egyre gyorsabb az egyre erősebb és egyre gyilkosabb életmód? Nem vágyódsz inkább nyugalomra, tartós csendre, kiegyensúlyozottságra, vidám stressz mentességre, mosolygó és barátságos emberekre?
Meggyőződtél-e már róla, hogy vajon igazak a skizofrén hitegetők, reggeltől estig folyamatosan ismételgetett érvei, a szent növekedési doktrína, mely a tőke apostolai és kiszolgálói szerint minden baj gyógyírja? Mond, vajon mit oldott meg ez idáig? Ha egyik kezével nyújt, a másikkal elvesz, duplán, rabol és követel. Mert nem kell hozzá sem különleges fejlett intelligencia sem pedig Nobel díj belátni, hogy a modernkori dogma, a fenntartható növekedés egy sivatagi dehidratált haldokló délibábja csupán.
Európai integráció helyett dezintegráció a helyes út, exponenciális növekedési törekvések helyett egészséges stabilizáció, kiegyensúlyozottság. Globalizáció helyett lokalizáció és óriások helyett sok szerény kis törpe, mert mint Leopold Kohr oly világosan megmondta „Ha valami rossz, akkor valami túl nagy” (Whenever something is wrong, something is too big).
Ma van a júniusi napforduló. A csillagászati nyár hasonlóan kezdődik, mint tavaly decemberben a tél. Nyüglődve, vonakodva és kínlódva. Egy kicsit ugyan már megmutatta magát, de csak annyira, hogy tudjunk létéről, de most még nincs kedve a teljes megnyilatkozáshoz.
 |
 |
|
A táv (Kahlenbergdorf, Nasenweg, Leopoldsberg, Klosterneuburg, Weidling, Jägerwiese, Wildgrube, Kahlenbergdorf) 16.5 km, 860 m szintemelkedés, bruttó 5:00 óra. |
|
Nehéz egy túrát megtervezni, amikor az időjárás jelentés szinte óránként alulmúlja önmagát. Az eredetileg kiszemelt célom (Fischbacher Alpen) szombaton reggel még 10 óra napsütéssel kecsegtet, majd délben már csak öttel és késődélután már csak 2 órával. Mivel tapasztalatból tudom, hogy ez gyakorlatilag összefüggő felhőréteget jelent, úgy döntök, a mai vasárnap csak futóedzést tartok. Nincs kedvem belegyalogolni a fellegekbe.
Reggel, amikor kitekintek az ablakon, szakadozott felhők uszályait látom. Imitt-amott kikandikál a nap is. A szél alig-alig leng. Úgy döntök tehát, hogy valahová muszáj mennem. Délelőtt 10:00 órakor viszont mégis csak késő a Fischbachi Alpok felé elindulni. Eszembe jut, hogy ilyen felemás időjárás esetére megterveztem egy rezerva túrát a Bécsi hegyekben. Gyorsan át is dobom a nyomvonalat a GPS-re és sietve összekapom magam.
Kilátás Bécsre a Leopoldsbergről
Kahlenbergdorf alatt a Heiligenstädter Straße szélén általában mindig van szabad parkolóhely. Ma sincs másként. A Nasenwegen ezen a jó meredek kaptatón kezdem az utam. Loncsra izzadtan érek fel a Leopoldsberg tetejére. Feljebb nincs tovább! Gyerünk leereszkedni Klosterneuburgba. A számomra még ismeretlen ösvény a Kollersteigebe torkollik. Odalenn kétszeri balraáttal, a Josefsteigen ismét nekiveselkedem a hegynek, amelyről csak az imént jöttem le. A Josefinenhütte mellett kilyukadva érek vissza a Kahlenberg tövébe, majd a jól ismert Kahlenberg-MTB-Strecke vonalát követem a Weidlingbe levezető elágazásig.
Kilátás Klosterneuburgra
Weidlingben ismét térülök-fordulok és egy erdészeti úton, mely a Höllgrabenban fut a Jägerwiese felé veszem az irányt. Nem sokkal fél kettő után meg is érkezem a gyerekseregek által ostromlott mezőre.
Az Agnesbründl melletti fogadóban gondolom elkölteni ebédemet. A nem éppen ragyogónak mondható idő miatt csak félig telt. Ennek ellenére hosszas várakozás után sem terül-terül az asztalkám. Sztornózom a rendelést. Két nyugdíjas nénike megértően mosolyog rám a szomszéd asztaltól. Ők már érkezésem előtt egy jó félórával rendeltek, de még most is várnak. Sajnálgatnak, hogy éhen maradok, de megnyugtatom a nagyikat, hogy van rezervám a hátizsákomban.
Egy erdészeti út Weidlingből a Höllgrabenon át a Jägerwiese irányában
Megjegyzem, nem atipikus eset. A sógoroknak lenne mit tanulniuk még ezen a téren. Érdekes módon, azokon a helyeken, ahol magyar a személyzet, csúcsforgalom idején sincs torlódás. Példának jó okáért megemlíteném az Alois Günther-Haust a Stuhleckon, az Ottohaust a Raxon (üdv Rolandnak) és a Fischerhüttet a Schneeberg tetején (üdv Tibinek).
A Jägerwieset elhagyva jelöletlen ösvényen bandukolok, először egy bükkerdő mélyén majd egy szép kilátást nyújtó mező szélén letelepszem, és elköltöm az otthonit (mert biztonság kedvéért mindig van nálam legalább valami apróság). A Wildgrubet keresztezve érek ki a Kahlenberg alatti szőlőhegyre, majd az Eisernehandgassen át érkezem vissza kiindulási pontomba.
Lefelé a szőlőhegyen, szemben a Leopoldsberg
… Te milyen formát öltesz a nyár végére?
Tan Lines from typical Summer Activities
A Großer Sonnleitstein úgy viszonyul a Schneealpehoz, mint a Krumbachstein a Schneeberghez. Ebből máris ki lehet következtetni, hogy itt is egy darabontról van szó, mely a nagy hegység-testvér árnyékában kényszerül szerénykedni. Pedig ohó, a kaptató mely tetejére vezet lélegzetelállítóóó!
 |
 |
A táv (Hinternaßwald, Franz-Jonas Steig, Großer Sonnleitstein, Amai-Wieß Hütte, Hinternaßwald) 10.4 km, 920 m szintemelkedés és bruttó cirka 4:20 óra |
|
Nos, mit lehet tenni egy olyan vasárnapon, mely bár felhőtlen kék éggel indít, de délre-délutánra narancs viharjelzés van érvényben? Mindenekelőtt elég korán kell kelni ahhoz, hogy mire majd kitör az égi haddelhadd, biztosan vissza lehessen érni a völgybe. Továbbá megteszi egy viszonylag rövidebb túra is. Mondjuk a Großer Sonnleitstein, melyet még nem ismerek. Így begyűjthetek egy új skalpot is a csúcsaim közé.
A túra Hinternaßwaldból indul, a természet eme hegyek közé dugott paradicsomából. A zárt völgykatlanba (Rohrbach im Grabenhez hasonlóan), egyetlen, autónyi szélességű, sziklába vájt út vezet. Ahol a Naßbach patak áttöri a sziklákat, ott szélesítették ki a szűk szorost, hogy be lehessen jutni a lassan kiszélesedő völgybe. A felkapott turistaközpontokkal ellentétben (pl. Kaiserbrunn) itt idilli a csend. A patak csobogása nyugalmat áraszt és teljes tüdővel mellre szívni való a friss, illatos levegő (nincs forgalom). A több mint négy órásra sikeredett kerülőm során mindössze egyetlen magányos vándor keresztezi az utamat.
Még nincs hét óra, amikor nekilendülök. Az ugyancsak meredek Franz-Jonas Steigen kaptatok a csúcs felé. Egy a völgyben elhelyezett tábla 3 és 1/4 órányi úttal riogat. Miután van már némi tapasztalatom a hinternaßwaldi útjelzőkkel, ezt nem veszem túl komolyan. Ennyi idő alatt oda-vissza teszem meg a távot (gondolom). A becslésem nem is olyan rossz, mert 1:55 alatt érek fel a kicsiny fakereszttel ellátott csúcsra. Igaz nem kímélem magam, bár egyórányi járás után beiktatok egy hosszabbacska pihenőt. Kicsavarom a verejtékkel megtelt homlokpántomat, beveszem az ilyenkor szükséges só tablettámat és iszom, bőven.
Meglep a Sonnleitstein sziklás, kifejezetten alpesi felépítménye. Tudniillik majdnem végig fenyőerdőben haladok, csak az utolsó 10 percnyi járás visz a csúcs közeli vad sziklakulisszák közé. A tetőn elidőzöm egy kicsit és vizsgálgatom egy estleges, innen fentről jól belátható túravariáns útvonalát, mely egy hegygerinc-láncolaton át egyenesen a szemközti 1828 méter magas Amaißbichlre vezet (más forrás szerint Ameisbühel == Hangyadomb, tényleg van ilyen hasonlóság). Ez egy nem hivatalosan kijelölt turistaút, de a kitaposott ösvény szalagját innen is jól lehet látni.
A visszafelé vezető úton relaxálok és csak lassan komótosan bandukolok. Közben mérlegelem a helyzetet, hogy vajon sikerült volna-e még beiktatni a mai délelőttbe az említett Hangydombot is? Eleinte úgy tűnik, hogy igen, de mire visszacammogok a kiindulási pontomba, látom, mint szökellnek magasba a vihart hozó felhőtornyok. Az a kerülő még legalább plusz 2 de inkább 3 órát igényel. Az egyik időjárás portál szerint az első villámok ma, ott, 13:30/14:00 körül csaptak be. Elvileg tehát, és némi stressz árán kivitelezhető lehetett volna, de majd legközelebb.
A titokzatos napocska forrására legutóbb is sikerült fényt derítenünk. A Fischerhütteben lakik és az éhes vendégeket fogadja, íme:
A Brandschneide, más nevén a Camillo Kronich Steig, Kaiserbrunnból vezet fel a Rax platóra. Még nem ismerem. A leírások alapján egy vad sziklakulisszába ágyazott alpesi ösvényről van szó. Ínyemre valónak tűnik.
 |
 |
A táv (Kaiserbrunn, Brandschneide, Rax-Seilbahn-Bergstation, Jakobskogel, Ottohaus, Törlweg, Hischwang, Erste Wiener Wasserleitungsweg, Kaiserbrunn) cirka 18 km, 1340 m szintemelkedés és bruttó 7:10 óra |
|
A vasárnap továbbra is remek túraidővel kecsegtet, bár a délutáni órákban egy-egy heves zivatar veszélye nem teljesen kizárt. Ennek okán már 7:00-kor nekivágok. Aki netán hasonló túrát tervezne, és nem kempingezik helyben, az inkább még valahol a Höllentalban parkoljon, mert Kaiserbrunn egyszerűen túlcsordult, egy tűt is alig lehet ott leejteni.
A Brandschneide mindjárt derekasan kezdi. Először szép meredek bükkerdőn át, majd az első drótköteles biztosítás után kezd durvulni terep, egyre többször köszönnek rám csupasz sziklafalak. A turistaút jellegénél fogva a Hoyossteigre emlékeztet, csak itt kevesebb a vasalás. Sajnálatomra az igazi élményt nyújtó csupasz-sziklás szakasz elég rövidre sikeredik miután az út egy vihar döntötte fenyvesen vezet tovább. A szép szál fatörzsek sorompóként zárják el az ösvény vékony csíkját. Egy ízben még a hátizsákot is le kell vennem, hogy egy fatörzsek közti résen átpréseljem magam. A Brandschneide és a Gsolhirnsteig tavaly ősszel le voltak zárva, gondolom ez lehetett az oka.
Jó tempóban, 2 óra 15 perc alatt érem el felvonó hegyi állomását, majd egy fél órával később már a Jakobskogelon teszem tiszteletem. Mélyen szántó, vészjósló szürke hasú felhők tarkítják a kilátást. Nyoma sincs a tegnapelőtti verőfénynek. Olyan, mintha máris valami zivatarféleség készülődne. Gyorsan le is szaladok az Ottohausba, ahol pontban 10:00-kor megejtem tízóraimat.
Egy egyed órával később, 10:15-kor megkezdem az ereszkedést a Törlwegen. Felfelé már jöttem arra kétszer is, de lefelé még soha. Minél lejjebb érek, annál barátságosabb az idő. Ha visszapillantok a plató felé, látom, hogy ott továbbra is szürke felhősereglet dominál. Végül is hinni lehet az előrejelzésnek, mely felhőtornyokat ugyan ígért, de zivatart inkább csak Salzburg, Tirol és Stájerország hegyvidékeire.
Lefelé egyáltalán nem sietek, így aztán 2:30 alatt érkezem Hirschwangba. A lábam már tiltakozik a bakancs szorítása ellen, de még egy hosszú út áll előttem. Hirschwangból az Első Bécsi Vízvezeték Úton (Erste Wiener Wasserleitungsweg) megyek vissza Kaiserbrunnba. Először a Schwarza bal partján majd a jobb parton kacskaringózik az út szalagja, hol fel, hol meg le, ami még cirka 60-80 m plusz szintemelkedéssel járul a már teljesített hegyi adaghoz. Irigykedve tekintgetem a Schwarza kavicságyában sütkérező strandolókat. A smaragdzöld, kristálytiszta patakvíz ugyan hívogatóan csobog, de senkit sem látok a vízben. Tudom is az okát, borzongatóan hideg.
Puchberg am Schneeberg úgy viszonyul a Schneeberghez, mint Hirschwang a Raxhoz. Ami a Schneeberg a fogaskerekűje, az a Rax a kabinos felvonója. A Damböckhaus raxbéli szinonimája az Ottohaus és ami a Höllental északi felén a Waxriegel (1888m) az a déli oldalon a Jakobskogel (1736).
Aki tehát különösebb fáradalmak nélkül szeretne magashegyi levegőt tankolni, Alsó-Ausztria keleti szegletében két lehetősége van. Vagy a Szalamanderrel viteti fel magát Hochschneebergre és szörnyűséges 80-90 méteres szintemelkedés árán a Waxriegel tövében koccinthat a hatalmas teljesítményre (láttuk), vagy pedig Hirschwangban ül fel a kötélpályás liftre és a hegyi állomásból kiindulva cirka 150-170 méteres kaptatón veszi be a Jakobskogelt.
 |
 |
A táv (Rax-Bergstation, Praterstern, Höllental-Aussicht, Praterstern, Jakobskogel, Ottohaus, Alpengarten, Rax-Bergastation) cirka 8 km, 300 m szintemelkedés és bruttó 4:15 óra. |
|
Angika még sohasem járt a Raxon, de Waxriegeles csúcsfotója már van, így tehát a soros kirándulás célja nem lehetett kétséges. Egy lazító platósétát tervezünk. Egyszerűen csak élvezni a hegyi legelő édes illatát, megcsodálni az alpesi virágok szín kavalkádját és hátborzongató mélységekbe tekinteni.
A fentiek jegyében először a Großes Höllental felé kinyúló kilátóba sétálunk, melyet a tábla szerint a néhai Rax-király Camillo Kronich nejének, Hedwignek dedikáltak 1910-ben. Ezután a Praterstern érintésével az Ottohaus mellett elhaladva felmászunk a Jakobskogelra. Aki már volt a Waxriegelen, attól itt azért jóval többet vár el a csúcs meghódítása. Az út sziklásabb, kitettebb és hosszabb is.
Hosszasan időzünk fenn a csúcson. Mutatom a Heukuppet, a Rax legmagasabb kiemelkedését (2007m) a Scheibwaldhöhet a Kushchneeberget és a távolba vesző Fischbahcer Alpok vonulatát (Stuhleck & Co.) illetve következő túránk jól kivehető csíkját a Preinerwand és a Seetalerhütte felé. Erre a kerülőre viszont legalább 4-5 órával többet kell szánni.
A Jakobskogel után megejtjük ebédszünetünket az Ottohaus napsütötte teraszán majd még megtekintjük az alattunk fekvő Havasi kertet (Alpengarten). Bár már rengetegszer jártam erre, de a kertben még soha. A látogatás sajnos csalódást okoz, mert a Raxon bárhova tekintünk több és színesebb alpesi virág nyílik, mint ebben a kis körülkerített szentélyben. Ráadásul nem egyértelmű, hogy a növények neveit feltüntető címkék mely virágokra vonatkoznak. Sebaj, ezt is láttuk.
A Schneeberg látványával búcsúzunk miközben a hegyi állomás felé araszolgatunk. Szép kirándulás volt, lehet rá építeni a jövőben.
Nem az a kérdés, hogy miként lehet feljutni Alsó-Ausztria legmagasabb csúcsára a Klosterwappenra. Az elmúlt években Cirmivel megtettük márt ezt sokszor. A feladat, amit kiötlöttünk, úgy felmenni a csúcsra, hogy közben a lehető legtöbb szintemelkedést gyűjtsük be. A szabály, hogy egy csúcsra csak egyszer szabad felmenni. Képesek leszünk megdönteni a 2000 méteres álomhatárt? Mikor megterveztük legutóbbi utunkat, azért sejtettük, hogy most ez még nem fog sikerülni, de csupán csak 130 méteren múlott.
 |
 |
A táv (Rohrbach im Graben, Gahnseben, Alpleck, Krummbachstein, Krummbachsattel, Waxriegel, Klosterwappen, Kaiserstein, Damböckhaus, Baumgartner, Rohrbach im Graben) 24.5 km, 1870 m szintemelkedés, 10:00 óra. Pirossal jelölve Kr = Krummbachstein, W = Waxriegel, Kl = Klosterwappen, Ks = kaiserstein. |
|
Rohrbach im Grabenből indulunk 7:40-kor a téli útvonalunkon a Krummbachsteinre (1602m), a Schneeberg darabontjára. 2 óra 40 perc alatt jutunk fel a csúcsra, amivel körülbelül 1000 méter szintemelkedést gyűjtünk be. Távozóban az elhagyatott Alpenfreundehütte tövében megejtjük, elemózsia szünetünket majd alászállunk a Krummbachsattelba.
Mindeddig nem kellett szenvednünk a nap tikkasztó erejétől, mert hol erdőben, hol pedig északi lejtőkön, a hegyek árnyékában haladhattunk. A Krumbachsattel nyeregben (1330m) viszont kiérünk a Schneeberg napsütötte déli lábához és a betyárosan meredekre sikeredett Emmysteigen felfelé araszolgatva egyre kiszolgáltatottabbakká válunk a legkékebb felhőtlen égről perzselően vigyorgó nap erejének. Ez azonban nem gátol meg abban, hogy tervszerűen, az elindulástól számítva 5 óra elteltével elérjük a Waxriegel csúcsát (1888m), ami cirka 570m szintemelkedéssel gyarapítja tarsolyunk tartalmát.
A Waxriegelről a Damböckhaus szintjére szállunk alá, majd alig egy órán belül a Klosterwappenon állunk (2076m) ami további cirka 270m plusz szintemelkedést eredményez. Reggeli indulásunktól számítva 6 óra elteltével elérjük a Fischerhüttet is, és a jól megszolgált ebédünket.
A mintegy fél órás déli pihenőnk után megejtjük még a Fischerhütte felett a negyedik csúcsunkat is, a Kaisersteint. Onnan a magasból bepillanthatunk a Breite Riess szédületes mélységeibe, majd megkezdjük három és fél órásra sikeredett visszautunkat.
Végre egy Wienerwald túra, amelyben több az erdő, mint az aszfalt. Egy kifejezetten élvezetes, közepes nehézségű hegyi-biciklis körútról van szó a Bécsi-erdőben. Nincs gatyarohasztó “power-trail” sem single-trail, mert az út vagy széles erdészeti úton kanyarog vagy pedig aszfalton. Ez utóbbi becslésem szerint alig haladja meg a teljes út egynegyedét. További érdekessége, hogy szakaszonként érinti és a Pflazberg- és a Laurenzi- körutak legszebb részeit is. Ezen felül a Kaiserspitz-Strecke teszi ki a FairPlay-Strecke mintegy felét.
 |
 |
|
A táv (Wolfsgraben, Pflalzau, Kaiserspitz, Rauchengern, Tullnerbach, Wienerwaldsee, Wolfsgraben) 34km, bruttó 3:00 óra (sorompót is beszámítva) és 700m szintemelkedés |
|
Wolfsgraben északi részén az autópálya viaduktja alatt van egy terjedelmes parkoló. A hivatalostól tehát eltérően innen indulok. Ezzel mindjárt az elején le lehet tudni az egész körút legmeredekebb emelkedőjét, mely Wolfsgrabenben kezdődik és a Tabor (428m) tetejére visz, aszfalton, ami jócskán elveszi a kaptató élét. A Tabor tetején aztán véget is ér az aszfaltozás és kezdődik a túra legszebb része, árnyékos erdőkön, napsütötte mezőkön át.
A Pflatzberg- körutam alkalmával elkerülte a figyelmem az erdészeti út szélén csendben árválkodó Graf Batthyány Gedenkstein néven emlegetett emlékkő. Aki most a magyar haza mártírjára gondol, mint jómagam is, téved. A kőtömb egy 1967-ben lezuhant sportrepülőgép utasainak állít emléket. A nehezen olvasható felirat szerint Gróf Batthyány Iván és társa Anton ezen a helyen lelték halálukat.
Az a bizonyos Batthyány emlékkő
Ezután az autópályán átívelő hídon elhagyom Pflazberget és átnyargalok Kaiserspitzbe, azaz arra a vidékre, mely egyben a körút névadója. Továbbra is csendes erdőkön át vezet az utam, és csak a az Anningerbach pataknál lyukadok ki ismét az aszfaltra, mely aztán elkísér a kiindulópontomig.
A kép közepén a híd az autópálya felett visz, itt elhagyom Pflazaut
Tullnerbachnál néhány perces kényszerpihenőre ítéltetek. A sorompó éppen az orrom előtt csukódik le, lezárja a széles vasúti átjárót. Az idő remekel, süt a nap, enyhe szellő cirógat és időmilliomos vagyok. Példaszerűen megvárom tehát a balról Tullnerbachba érkező szerelvényt, de a sorompó még nem nyílik fel. További szobrozás után kiderül, az ellenkező irányba is igyekszik egy ugyanolyan vonat. Na, jó, hát legyen! De az ebadta sorompó még ezután sem nyílik. Meg is unom a bazárt és lesz, ami lesz alapon, szépen, körültekintően átcsordogálok a túlsó oldalra. Vissza-visszapillantok távoztomban, de a sorompó csak konokul zárva marad.
A körút végső attrakciója a Wienerwaldsee, egy felduzzasztott tó, melynek északkeleti csücskében található a Wilhelm Kress emlékmű és a róla elnevezett park. Csak véletlen lehet, hogy Kress személye is a repüléssel kapcsolatos. Pilóta és ezen felül repülőgép konstruktőr volt. Egy nagyon szép körút, szívesen jövök erre máskor is.
Wilhelm Kress emlékmű a Wienerwaldsee partján
Rutin ide, tapasztalat oda, valahányszor nekilendülök egy-egy Klettersteignek, olyan érzések kerítenek hatalmukba, mintha első alkalommal veselkednék neki a függőleges falaknak. Izgatottság, várakozással teli feszültség, lámpaláz, meg minden, ami belefér. Valószínűleg jól van ez így, mert éber maradok, nem becsülöm alá a kihívásokat. Akárhogy is vesszük, egy ferrata azért ferrata marad a sokadik alkalommal is, mert még egy B/C bejárásakor is jobbára csak levegő van a talpaink alatt és a kitárulkozó mélységes perspektívák valódiak (szemben mondjuk egy kilátó biztonságos korlátja mögüli szemlélődéssel – ha érted mire gondolok).
Tegnap ötödik alkalommal (Cirmivel másodszor) rugaszkodtam neki a Gebirgsvereinsteignek. Így most eltekintenék a beszállóhoz vezető részletektől meg az útvonal ismertetésétől. Akit érdekel, kattintson a korábbi linkekre.
Péntek, munkanap ellenére is fél Magyarország ott tolong a beszálló alatt, mikor odaérünk. Míg beöltözünk, a csapat két tagja (saját elbeszélésük szerint a Haidsteiget már bejárták) jobbnak látja visszavonulót fújni és leereszkedik, valószínűleg a sárga fal tövéből. Bölcs döntés. Vigaszdíjként ajánlom nekik a Steirerspurt, azzal biztosan elboldogulnak. Kérdezik a Wildenauert, de azt nem ajánlom. Köszönettel elfogadják tehát a jobb alternatívát és a Sprinlessteigen indulnak fel a platóra.
Elindulunk. Riadalom! Fentről hullanak a kövek, mint a záporeső. Felettébb veszélyes, amit a felettünk mászók hadonászásaikkal művelnek. Én már láttam olyat Klettersteigen, hogy az előttem haladó zsebre vágott jó néhány követ, amit aztán feljebb, biztonságos helyen szórt ki. Persze aki élete első ferratáját a Gebirgsvereinsteiggel kezdi, annak esze ágában sincs, körültekintő magatartást tanúsítani és ügyelni arra, hogy ne veszélyeztesse az alatta érkezőket. Elég neki a maga baja is (láttuk).
Örülünk, amikor a függőhídnál leelőzhetjük a kődobáló alakulatot (később kiderül, az egyikük még a kameráját is leejtette). Így némileg megkönnyebbülve folytatjuk a mászást a második szakaszon. Várakozásokkal tarkítva 1 és egy negyed óra alatt végzünk, amiből az aktív mászás cirka 50-55 percre tehető.
Közben eszembe jut, hogy a Magyarországon bevezetésre került vasalt utas kártyához csatolhatnának hasznos biztonságtechnikai útmutatásokat is.
Sztefano-Space 