Sztefano-Space

A Reisalpenschutzhaus legújabban, hétvégén és ünnepnapokon is nyitva. A marcona téli szükségszállás helyett, meleg étellel – itallal várja mindazokat, akik nem átallnak sítalpat, vagy hótalpat felcsatolva idáig felmászni. Erre a mindössze 1399 méter magas, jóindulatú csúcsra. A feladat elvileg kifejezetten egyszerű, hiszen nem okvetlen szükséges legalulról, Kleinzell községből elindulni. Egy szerpentinekkel megtűzdelt alpesi úton fel lehet autózni egészen az 1000 méteres magasságban fekvő Ebenwald magaslatra. Itt egy tágas parkoló fogadja a látogatók rohamát.

A táv (Ebenwaldhöhe, Klienzeller Hinteralm, Reisalpe, Klienzeller Hinteralm, Ebenwaldhöhe) cirak 10km, 4:30 óra bruttó és 650m szintemelkedés.

Rosszul aludtam az éjjel. Sokat hánykolódtam és hajnalban már csak a perceket számoltam. Így aztán a kelleténél egy kicsivel korábban indulok. Jellemző módon, elsőnek érkezem a napsütötte fennsíkra. A hó gyalu éppen szélesíti a parkolót, alaposan belemarva a helyenként másfél méteres hótakaróba.

Célom a Reisalpe, de nem a Hochstaff északi fala alatt vezető rendes turistaúton, hanem ezen a pikáns kis hegyen át szeretnék eljutni a Kleinzeller Hinteralmara. A probléma, hogy tán a kialvatlanság miatt, nem érzem magam formában.

A Hochstaff felé eléggé szűzies a hótakaró. Egy sítúrázó néhánynapos nyomát követem, ami a vártnál nagyobb erőfeszítést kíván. A hegy lábánál egy ponton egy porhóval kitöltött lyukba szakadok. A gödör nem mély, mégis alig bírok kikecmeregni belőle. A mélyedés szélei leszakadnak, valahányszor fellépek a peremére. A túrabotok elmerülnek, nincs támaszom. Valószerűtlen aktus ez a kaparászás. Végül kissé oldalt megpillantok egy lefűrészelt fatörzset, amire sikerül felmásznom. Alig jutottam előbbre két-három méternél, de mintha máris egy csúcsot ostromoltam volna. 

A Hochstaff a Reisalpe kaptatójáról visszapillantásban

A fenti motívum útitársamul szegődik. Különben látom, jó úton haladok. Feljebb a fák között megpillantok egy a sziklára pingált megfakult piros útjelző foltot. Itt egy nagyon meredek felszökés jön, amin képtelen vagyok felkapaszkodni. Az előbbiekhez hasonló kaparászásban kimerülök. Mivel még jó néhány hasonló szakaszt sejtek visszavonulót fújok. Ereszkedőben csodálkozom, milyen egyszerű lefelé haladni – naná!

Ezután már semmi különleges nem történik. A rendes turistaúton bandukolok a Hohcstaff északi fala alatt. Kiérek a Kleinzeller Hinteralm alatti nyeregbe, ahol a rendes széljárás nem engedi felhalmozódni a havat és most a napsütésben mindenhol kilátszik az őszbarna fű. Néhány lépés után azonban ismét összefüggő és mély a hótakaró. Az alpesi legelő lankáin számtalan nyom invitál követésre, melyek legtöbbje aztán a Reisalpe végső, keleti kaptatója tövében egyetlen pontban fut össze.

Panoráma a csúcskereszt tövéböl, balra a Schneeberg, jobbra az Ötscher

A kaptató derekas nekifeszülést kíván, de nem túl hosszú. A langymeleg napsütésben ingujjra vetkőzöm, így érem el a csúcskeresztet. Ide felérve, a környező világra és a kitárulkozó hegyi panorámára való nyugodt rácsodálkozás céljából, magamra veszek némi göncöt, hogy a kémlelődés közben ne dideregjek. Miután érzékeimmel alaposan betankoltam a látnivalóból, lebandukolok a csúcskereszt túlsó felén elhelyezkedő menedékházba.

A kandallóban hangosan pattogó tűz fogad. Előtte a gazda Konrád névre hallgató kutyája lustul. Negyed tizenkettőre jár, vendég még alig akad. Cirka félórás ebédszünetem után távozóban, viszont mintha minden égtáj kinyitotta volna kapuit, csak úgy ömlik a túrázók tömege a turistaház felé. Magányosak és csoportban.

Lefelé haladtomban szemügyre veszem a Hochstaff déli lejtőit, melyekről a nap már javarészt leolvasztotta a havat. Úgy nézem, erről az oldalról könnyebben fel lehetne jutni. El is játszom a gondolattal, de mire a hegy alatti visszafelé vezető útra érek, nem találok a lelkemben elég motivációt a még plusz egy-másfél órás kerülőre. Csak egy könnyű kis napsütéses sétára vágyom még a langyos téli olvadásban. Csodálkozom is ezen, rendesen, mert tán még két éve, amikor elkezdtem a téli hegyeket járni, túl sok mérlegelés nélkül nekieredtem volna. Öregszem? Ilyen gyorsan?

Pillantás a Muckenkogel és a Traisner Hinteralm felé

Legkésőbb néhány bugyuta hollywoodi filmprodukció után tudjuk, milyen érzés, ha a kísértetházban megjelenik a szellem. Hirtelen dermesztően hideg lesz, meglátszik az áldozat lehelete, aki egész testén remeg. Nos, szerintem, aki ilyet kitalált, az minden bizonnyal hegymászó lehetett, vagy legalábbis rendelkezett efféle tapasztalatokkal. Szerintem. Mert egynéhány téli kalandom alapján, egészen pontos képem van róla, hogy milyen egy találkozás a hegy szeszélyes szellemével. Tudniillik, pont ilyen. Fagyos. Dermesztő. Misztikus.

A táv (Spital am Semmering, Kaltenbachgraben, Karl Lechner-Haus, Alois Günther-Haus, Spitaler Alm, Karl Lechner-Haus, Spital am Semmering) cirka 14 km, 1050m szintemelkedés, bruttó 6:30 óra. Kékkel a hőmérséklet változása. Az útvonal semmibe vezető “farkincája” a próbálkozás, melyböl visszavonulás lett.

Január 6. ünnep és munkaszüneti nap. Menjünk valamerre! Az elérhető síterepeken valószínűleg tömegnyomor lesz, tűt sem lehet majd leejteni. Félórákat liftre várakozni nincs ínyünkre, bár ez lehetne az idény első régen várt síelése. Az időjárás jelentés Stájerországra nézve kedvezőbb. A Bergfex szerint 7 óra napsütés jut majd a Fischbacher Alpen vidékére. Maradjon hát a Stuhleck. Hótalpazzuk fel magunkat a Kaltenbachgrabenon át az Alois Günther-Hausig és ereszkedjünk le egy elhagyatottnak tűnő ösvényen mely a Hocheck érintésével Gaißschlageron át visz vissza Spitalba. Legalábbis ez lett volna az eredeti terv.

8:00 előtt parkolunk le a Stuhleck P4-el jelzett parkolójában, melyből pontosan a Kaltenbachgraben szája nyílik. A sítúrázók máris ellepték az árkot, így nyilván nem lesz magányos a kaptatás. A dolog előnye, hogy az éjjel frissen hullott hóban már van követnivaló nyom. Ez megkönnyíti a tájékozódást és a haladást, ami viszont még így is lényegesen több erőfeszítést igényel, mint egy közönséges nyári gyalogtúra.

Az árokban még szélcsend honol és a kaptatás hevében túlforrósodik a testkazán, ami azonnali hűtést igényel. Ingujjra vetkőzve is jól látható apró cseppekben hullik rólam a verejték. A Karl Lechner-Haus felett egyre jobban belemerülünk a hegyre telepedett makacs felhőbe. Ez gyökeresenen változtat az ábrán. Hamarosan felkéredzkedik a kezemre a kesztyűm, majd a pulcsim, aztán a mellényem, egy más réteg kesztyű, egy további sapka, Cirmivel mégis kezdünk jégdarabbá dermedni.

Egyre feljebb érve sűrűsödik a köd és fokozódik a szél maró ereje. Tulajdonképpen már csak az előttünk haladók távoli ködös sziluettjei szerint orientálódunk. A plató alatt a szél letisztította a havat, ezért a nyomok sem olyan egyértelműek, mint még lejjebb. Később kiérünk a menedékház alatti útra, mely karókkal jelzett, jól segíti a tájékozódást. Tulajdonképpen már látnunk kellene az Alois Günther-Haust, de körös-körbe csak a szürkésfehér köd gomolyog. A karók végül elvezetnek elsődleges célunkhoz, mely hirtelen, szinte a semmiből tűnik fel előttünk.

A menedékház színültig telt sítúrázókkal, de két helyet még találunk. Cirminek fájdalmas tapasztalat, amint fagyott ujjaiba visszatér az élet. Átizzadt gönceinket szárazra cseréljük, úgy kerekedünk fel újra. Egy fotó a bizarr csúcskeresztnél, majd ereszkedés a betervezett úton.

Megtéveszt, hogy az út első szakaszán még jól látható nyomokat látunk, amikről azt hiszem, Spitalba vezetnek vissza. Később kiderül, hogy a kulcspont-elágazásban a Pfaffensattel felé fordulnak. Amerre mi szándékoznánk menni, csak úttalan, mély, szűz hó vár. Olyan mint egy fehér útvesztő tenger. Még soha nem jártam arra. A ködös idő és a nyomok teljes hiánya egy ilyen egyébként frekventált ünnepnapon gondolkodób ejt, sőt, nyugtalanít. Valószínűleg jó oka lehet annak, ha a helyi ismeretekkel rendelkezők sem tévednek erre. Némi vívódás után meghozom a döntést. Visszavonulás! Ereszkedés a jól ismert Kaltenbachgrabenon át. Az eltévedés rizikója nem éri meg a próbálkozást. Nyáron majd felderítem az utat.

Visszakaptatunk tehát a menedékház tövéig, ahol megleljük a leágazást, amin jöttünk. Közben lassan és bágyadtan oszladozik a köd. A kék ég töredékeit fellebentő intermezzók még rövidéletűek. A Karl Lechner-Hausnál aztán a felhők aznapi rétege alá, egy barátságosabb világba érünk vissza. Az út ezek után már nem tartogat meglepetéseket, és 6:30 óra elteltével, jó tempóban érünk vissza kiindulási pontunkba. Az előre beharangozott 7 óra napsütésből legfeljebb 20-30 percet, ha érzékeltünk.

Megjegyzés. A fenti profilon látszik, hogy a levegő hőmérséklete csúcs közelben –6 és –7 C fok között alakult. Ezen felül létezik az angolból átvett “wind chill” kifejezés, mely azt fejezi ki, hogy a szél, élező hatása nyomán, a mindenkori objektív hőmérséklet miként érzékeli a test. Mint az alábbi képekből kiderül, a –6 C fokból lehet akár –17 vagy -19 C fok is.

		Kaltenbach-Graben 2015 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Második nekifutásra, együttes erőből, sikerült! Mármint az új esztendő első túráján, Cirmivel a Göller csúcsára állnunk. Az idei tél első szólóban végzett kísérlete ugyanis kudarcba fulladt (beszámoltam róla). Főleg a köd és a viharos szél, friss porhóból épített, itt-ott, egyméteres torlaszai miatt. Amelyeknek viszont mára hűlt helyük. Tudniillik, az elmúlt napokban odalátogatók jól követhető nyomokat döngöltek a hóba. Másfelől meg az olvadásnak köszönhetően, a finomszerkezetű porhó nagy szemű kristályokba rendeződött az éjszakai fagy során és hótalpakkal remekül járható, tömött réteg képződött.

A táv (Kernhof/Gscheid, Gsenger, Göller, Gsenger, Kernhof/Gscheid) cirka 8.5 km, 850m szintemelkedés, bruttó 4:00 óra. Kékkel a hömérséklet változása. A feljegyzés “szakállai” a szél okozta nyomáskilengések.

A viharos, lábról döntögető szél viszont makacsul megmaradt. Fenyegetett is, tépett, szaggatott, de mindhiába. Rendíthetetlen elszántsággal törtünk felfelé. Erőt adott az egyébként napsütéses gyönyörű idő, a remek látási viszonyok és a ránk váró panoráma a környező hegyvilágra. Tán nem is örültünk volna annyira a célba érkezésnek, ha nem kellett volna egy kicsit megszenvednünk érte. De, beszéljenek inkább a képek.

		Göller 2015 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Az időjárás jóvoltából sikerült a délelőtti órákban egy könnyű, csendes, drámai fordulatoktól mentes hótalpazással elbúcsúztatnom az öreg esztendőt. A Gloggnitz melletti kisközség, Prigglitz centrumából indulok a Gahnsleitenre, amely a Schneeberg egyik szelídebb előhegysége. Legmagasabb pontja a Schwarzenberg 1350 méter, és jellegéből adódóan egész évben látogatható.

A táv (Prigglitz, Gahnsleiten, Waldburganger Hütte, Gahnsleiten Wiese, Prigglitz) cirka 10.5 km, 830m szintemelkedés, bruttó 4:00 óra. Kékkel a hömérséklet változása, –8 C fok a csúcson.

Nem sokkal 8 óra után indulok a kemény fagytól gyötört Prigglitz túrázóknak szánt kisebb parkolójából. A hó vastagsága itt lenn szerény, 5-10 cm. Mivel nem mászom túl magasra, alig hiszem, hogy a hótalpaimra szükség lesz. Bár biztos, ami biztos alapon, okulva korábbi pórul járásaimból, inkább a hátizsákra csatolva viszem őket magammal.

Az úthálózat kusza, rengeteg az elágazás, látszik, hogy a vidék egy igazi kis túra-eldorádó. Jól jön a GPS útmutatása annak ellenére is, hogy elsődleges célom a Waldburganger Hütte felé vezető ösvény több helyen is jelezve van.

Megfigyelt szabályszerűség, hogy egyre feljebb kaptatva, apró léptekben ugyan, de mégis csak vastagodik a hótakaró. Úgy 1100 méteren aztán egy mező még érintetlen havának nekiveselkedve, jobbnak látom felvenni a hótalpakat. A haladás így jóval könnyebb. Hamarosan elérem, a turistaút legmagasabb pontját, ahonnan pazar kilátás nyílik egyfelől a Fischbacher Alpenra (Semmering), illetve ellenkező irányból a Schneebergre.

A tájat sűrű fátyolfelhőkön szűrt napfény festi sejtelmesre. Mély csend honol. Ha szellő libben, csak suttogva mesél. Teljes az egyedüllét, áldott a hegy magánya. Ereszkedés következik a télen bezárt Waldburganger vendégházig. Az elcsitult vihar építette kisebb-nagyobb dűnéket könnyedén keresztezem a hótalpak jóvoltából.

A vendégház mögött egy balraát után meredek ereszkedés következik, amivel megkezdem a visszafelé vezető utamat. Sajnos vékonyodik a hó is, ami hamarosan arra késztet, hogy a hótalpakat visszaerősítsem a hátiszákomra. Említésre méltó még a Gahnsleiten Wiese (mező) keresztezése. Itt visszapillantásban ismét gyönyörködni lehet a Rax illetve a Heukuppe nyújtotta látványban.

Közben a nap delelőjére hág, miközben a fátyolfelhők tétován oszladoznak. Mire visszaérkezem Prigglitzbe, már majdnem zavartalan, de mégis álmos téli napsütésben ragyog a vidék.

		Gahnsleiten VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL