Sztefano-Space

Nem győzünk csodálkozni a tél állhatatosságán. Semmi sem utal a tavasz közeledtére. Ellenkezőleg. Amerre megyünk hó és fagy. Bizarr formájú, nehéz fajsúlyú zúzmarától terhelt faágak szegélyezik utunkat. A nap még véletlenül sem mutatja magát. A környező hegyek csúcsai egyre jobban belevesznek a mélyen szántó felhőrétegekbe. Egy lelket sem látni. Magányunk és a csend tökéletes. Csak a feltámadó élénk szél által megszólított fenyves erdő sóhajtozik időnként nagyokat.

A táv (Kleinzell, Solleneck, Weißenbachalm, Hochstaff és vissza) cirka 11km, 840m szintemelkedés, bruttó 4:30 óra. Kékkel a hömérséklet változása, a csúcson –3 C fok.

Vacilláltunk egy sort, hogy vasárnap nekivágjunk-e egy újabb kalandnak. Az időjárás jelentés semmi jóval nem kecsegtet. A legfeljebb csak 2-4 óra napsütés mellé még élénk szél is várható, 40-60km/h lökésekkel. Na, jó! Akkor legyen csak valami egyszerű és rövid. Ne vigyen túl magasra, ne legyünk végig kitéve a szél kényének-kedvének. Így jön a képbe a Hochstaff 1305 méteres csúcsa. De nem az északi meredek felszökés, hanem a jóval lankásabb, Weißenbachalmon át vezető keleti, jelöletlen ösvény.

Mint kiderült, ez egy remek választás. Kleinzelből indulunk a Schneidergraben szájából nyíló, kékkel jelzett erdei tanösvényen. Furcsa dolog a hátizsákra csatolt hótalpakkal vonulni úgy, hogy egy szem nem sok, de még annyi hó sincs körös-körül sehol. A nap néhány perce csalinak kidobja legszebb mosolyát, melynek világánál azért jól kivehető a feljebb fekvő fenyvesek havas csillogása, ami a hótalpak esetleges bevetését valószínűsíti.

A Solleneck felett aztán úgy szakad ránk a tél, mint egy nem várt atyai pofon. Először még durcáskodunk egy sort és azért sem váltunk hótalpakra. Hátha csak lokális jelenségről van szó. A Weißenbachalm tövében, ahol éles jobbraáttal elhagyjuk a rendesen jelzett turistautat, aztán el is dől a kérdés. Itt még tél van a javából! Az ábra egyértelmű. A sítúrázók által is használt útvonalat követjük északnyugati irányban, majd a Hochstaff gerincén nyugatnak fordulunk. Erre még én sem jártam. Meglep a téli táj harmonikus gyönyörűsége.

A Weißenbachlam felett mérsékelt emelkedőn, erdőben visz az út a Hochstaff nyitott alpesi legelőire. Itt a gazdák keresztirányban kihúzott nyári kerítései miatt az erdő szélén maradunk, majd egyre meredekebben, egy S-betűt leírva, tüdőköptető kaptatón kanyarodunk fel a Hochstaff csúcsára. A csúcskereszt tövében első dolgunk viharkabátba bújni és csak azután fürkészni a környező világot, amiből sajnos aznap, a pára-felhők miatt nem sokat látni. Sejtelmes és komor a panoráma.

Lefelé választhatnánk a Hochstaff északi lejtőjét, majd az Ebenwaldhöhe érintésével a Schneidergrabenen át kört leírva érkezhetnénk vissza Kleinzellbe. A Schneidergrabenben már jártam ugyan kétszer is, de csak száraz időben. A neten még egyetlen olyan beszámolót sem találtam, mely az ottani téli viszonyokat ecsetelné. Mivel egy északi fekvésű árokról van szó, oka lehet, ha nem túl sokan veszik igénybe. Nincs tehát bizalmam arrafelé elindulni. Így aztán visszafelé ugyanazon az úton ereszkedünk le, mint ahogy érkeztünk.

		Hochstaff 2015 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Viszonylag rövid hótalpas karrierem legkeményebb falatkája. Szinte a végsőkig elcsigázó erőfeszítés. Nyáron, száraz viszonyok esetén fele annyi erőbedobással, még három órát sem igényel a négy órásra sikeredett vasárnapi kaptatás a Krummbachstein 1602 méteres csúcsára. Elképesztően mély az akadályként utunkat álló érintetlen hótakaró. Emberfia nem járt erre a keddre-szerdára tehető legutolsó havazás óta. Úttörők vagyunk a szó szoros értelmében is.

A táv (Rohrbach im Garaben, Bürschhof am Gahns, Alpleck, Krummbachstein, Alpleck, Bürschhof am Gahns, Rohrbach im Garaben) cirka 15.5 km, 1100m szintemelkedés, bruttó 7:00 óra. Pirossal a mélyhavas kaptatók.

On the limits, avagy határaim megtapasztalása

A nulla fok feletti hőmérsékleten, nedves, nehéz, lerázhatatlan, tapadós hó telepszik a bakancsra meg a hótalpakra. Időnként súlyos, jeges rögöket kaparok ki a vaskarmok közül is. Nem csoda hát, ha minden egyes lépés kilókkal többet nyom. A járásunk süppedős. Porhó lapul az olvadós, felszín alatti rétegekben. Nincs semmi tartása. A lábaim órák óta megfeszült tempóban, maximális teljesítményen dolgoznak. Tíz-tizenöt lépésenként kell egy-egy nagyot szusszanni a meredek emelkedőn. Érzem, amint az izmaim panaszkodni kezdenek. Először csak halkan, hogy észrevegyem, később hangosabban.

Tapasztalatból tudom, ez mit jelent. A térd felől, a belső comb irányába kisugárzott félreismerhetetlen, apró impulzusok egyre gyakrabban érik el a fájdalomküszöböt. Kezdek barátkozni a gondolattal, hogy begörcsölök, még mielőtt elérnénk a csúcsot. Szerencsére ez aztán csak jóval később, lefelé menetben következik be. Nem tudni miért csak akkor, amikor a lábak megterhelése a korábbi töredékére csökken.

A görcs hirtelen, rajtaütésszerűen csap le rám. A bal combom belső felének minden egyes izomszála fájdalmasan összerándul. Üvöltök, vonítok, mint egy sebzett farkas. Úgy sem hallja senki! Csak Cirmi, aki tanácstalanul szemléli vonaglásaimat. Egy két lépéssel torpant meg alattam a lejtőn. A görcs hullámokban rohamoz. Időnként mintha enyhülne, de csak azért, hogy újult erővel támadhasson. Olyan, mintha a kárvallott izomcsoport vulkánkitörések szoros egymásutánjában panaszolná el, az ért sérelmeket. Nem tudom mennyi idő telik el. Örökkévalóságnak tűnő öt perc, tán kevesebb, vagy több? Szerencsére a panaszok megszűnése után, további incidens nélkül folytathatjuk az ereszkedést.

A túra

Rohrbach im Garben a vasárnapi kiruccanásunk kiindulópontja. A pisztrángsültjéről híres Marias Land parkolója üres, hónak, amerre a szem ellát, nyoma sincs. Egyértelműen dominálnak a tavaszra utaló jelek, bár a reggeli levegő hőmérséklete kifejezetten fagypont alatti. Meg is fordul a fejemben a gondolat, hogy lehet, feleslegesen cipeljük a hótalpakat, de ilyen tévhitem volt már máskor is. Úgy legyen. Cirka 1000m tengerszint feletti magasságban már összefüggő és elég vastag a hótakaró ahhoz, hogy felcsatoljuk őket. Az ösvény kék jelzése jól követhető annak ellenére is, hogy a kezdetben még jól kivehető nyomok mintegy varázsütésre eltűnnek.

A Gahns/Lackaboden plató alatti sűrű, bozótszerűen benőtt erdőben aztán sikerül elvéteni a kék jelzést. Tanácstalanul bolyongunk az utat nyitni nem nagyon akaró fenyőfák arculcsapó ágai között. Az irány észak-északnyugati stimmel. Hamarosan aztán lelünk megint egy biztató kék csíkot az egyik fa kérgén. A Bürschhof vadászkunyhó tövében lépünk ki a hegy árnyékából. A platón ragyogó napsütés fogad. Mélyen behavazott, széles erdészeti úton következik gyaloglás egy túlnyomórészt sima-lankás terepen Alpleckig.

Alpleck, számtalan turistaút kereszteződése. Innentől újra kaptatósra vált a terep. Először csak enyhén emelkedik az út, majd a Krummbachsteinre felvezető erdős gerincen, mintha hirtelen akarna nekiszaladni az egeknek. Némi enyhülést hoz Aplalm alpesi legelő elérése 1520m méteren. A fennsíkon nincs turistajelzés, ami nem hiányzik, mert jól ismerem már a járást. Az ösvény a Krummbachstein meredek szakadékokkal tarkított délnyugati szélére vezet, majd egy derékszögű balraát után nyílegyenesen visz a sziklás csúcs talpáig. A tetejükig behavazott törpefenyők között bukdácsolunk. Csak a csúcskereszt alatt néhány méterrel fogy el az összefüggő hótakaró.

Visszafelé ugyanazon az úton jövünk. A napsütötte Alpenfreundehütte teraszán elemózsiázunk és pihenünk egy jó félórát. Találunk itt egy lefordított fapadot, aminek fatönkökből eszkábált két lába az égnek mered. Jól elkelnek ülőkéknek. Mohón kortyolgatjuk a forró teát, a magunkkal hozott egyszerű étket, ami most királyi falatnak tűnik. Közben élvezzük a melengető napsütést, a Schneebergre nyíló hófehér sziklabirodalom pazar panorámáját. Ekkor még bizakodom. Úgy hiszem, a csatát megnyertem, a görcsöt kivédtem, juhéé… de sajnos nem, így lett.

Cirmivel megegyeztünk benne, hogy az idénre elég havat láttunk. A Krummbachstein lejtői különösen sokat nyomnak a latban. Jöhet a tavasz, bár ki tudja, még csak március eleje van…

		Krummbachstein 2015 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A Reisalpenschutzhaus legújabban, hétvégén és ünnepnapokon is nyitva. A marcona téli szükségszállás helyett, meleg étellel – itallal várja mindazokat, akik nem átallnak sítalpat, vagy hótalpat felcsatolva idáig felmászni. Erre a mindössze 1399 méter magas, jóindulatú csúcsra. A feladat elvileg kifejezetten egyszerű, hiszen nem okvetlen szükséges legalulról, Kleinzell községből elindulni. Egy szerpentinekkel megtűzdelt alpesi úton fel lehet autózni egészen az 1000 méteres magasságban fekvő Ebenwald magaslatra. Itt egy tágas parkoló fogadja a látogatók rohamát.

A táv (Ebenwaldhöhe, Klienzeller Hinteralm, Reisalpe, Klienzeller Hinteralm, Ebenwaldhöhe) cirak 10km, 4:30 óra bruttó és 650m szintemelkedés.

Rosszul aludtam az éjjel. Sokat hánykolódtam és hajnalban már csak a perceket számoltam. Így aztán a kelleténél egy kicsivel korábban indulok. Jellemző módon, elsőnek érkezem a napsütötte fennsíkra. A hó gyalu éppen szélesíti a parkolót, alaposan belemarva a helyenként másfél méteres hótakaróba.

Célom a Reisalpe, de nem a Hochstaff északi fala alatt vezető rendes turistaúton, hanem ezen a pikáns kis hegyen át szeretnék eljutni a Kleinzeller Hinteralmara. A probléma, hogy tán a kialvatlanság miatt, nem érzem magam formában.

A Hochstaff felé eléggé szűzies a hótakaró. Egy sítúrázó néhánynapos nyomát követem, ami a vártnál nagyobb erőfeszítést kíván. A hegy lábánál egy ponton egy porhóval kitöltött lyukba szakadok. A gödör nem mély, mégis alig bírok kikecmeregni belőle. A mélyedés szélei leszakadnak, valahányszor fellépek a peremére. A túrabotok elmerülnek, nincs támaszom. Valószerűtlen aktus ez a kaparászás. Végül kissé oldalt megpillantok egy lefűrészelt fatörzset, amire sikerül felmásznom. Alig jutottam előbbre két-három méternél, de mintha máris egy csúcsot ostromoltam volna. 

A Hochstaff a Reisalpe kaptatójáról visszapillantásban

A fenti motívum útitársamul szegődik. Különben látom, jó úton haladok. Feljebb a fák között megpillantok egy a sziklára pingált megfakult piros útjelző foltot. Itt egy nagyon meredek felszökés jön, amin képtelen vagyok felkapaszkodni. Az előbbiekhez hasonló kaparászásban kimerülök. Mivel még jó néhány hasonló szakaszt sejtek visszavonulót fújok. Ereszkedőben csodálkozom, milyen egyszerű lefelé haladni – naná!

Ezután már semmi különleges nem történik. A rendes turistaúton bandukolok a Hohcstaff északi fala alatt. Kiérek a Kleinzeller Hinteralm alatti nyeregbe, ahol a rendes széljárás nem engedi felhalmozódni a havat és most a napsütésben mindenhol kilátszik az őszbarna fű. Néhány lépés után azonban ismét összefüggő és mély a hótakaró. Az alpesi legelő lankáin számtalan nyom invitál követésre, melyek legtöbbje aztán a Reisalpe végső, keleti kaptatója tövében egyetlen pontban fut össze.

Panoráma a csúcskereszt tövéböl, balra a Schneeberg, jobbra az Ötscher

A kaptató derekas nekifeszülést kíván, de nem túl hosszú. A langymeleg napsütésben ingujjra vetkőzöm, így érem el a csúcskeresztet. Ide felérve, a környező világra és a kitárulkozó hegyi panorámára való nyugodt rácsodálkozás céljából, magamra veszek némi göncöt, hogy a kémlelődés közben ne dideregjek. Miután érzékeimmel alaposan betankoltam a látnivalóból, lebandukolok a csúcskereszt túlsó felén elhelyezkedő menedékházba.

A kandallóban hangosan pattogó tűz fogad. Előtte a gazda Konrád névre hallgató kutyája lustul. Negyed tizenkettőre jár, vendég még alig akad. Cirka félórás ebédszünetem után távozóban, viszont mintha minden égtáj kinyitotta volna kapuit, csak úgy ömlik a túrázók tömege a turistaház felé. Magányosak és csoportban.

Lefelé haladtomban szemügyre veszem a Hochstaff déli lejtőit, melyekről a nap már javarészt leolvasztotta a havat. Úgy nézem, erről az oldalról könnyebben fel lehetne jutni. El is játszom a gondolattal, de mire a hegy alatti visszafelé vezető útra érek, nem találok a lelkemben elég motivációt a még plusz egy-másfél órás kerülőre. Csak egy könnyű kis napsütéses sétára vágyom még a langyos téli olvadásban. Csodálkozom is ezen, rendesen, mert tán még két éve, amikor elkezdtem a téli hegyeket járni, túl sok mérlegelés nélkül nekieredtem volna. Öregszem? Ilyen gyorsan?

Pillantás a Muckenkogel és a Traisner Hinteralm felé