Ars gratia artis

Közzétéve 2012-05-15 | Szerző: Sztefanó

Mióta krachol a hivatalos pénzügyi és gazdaságpolitika, egyebet sem lehet hallani, mint sóvárgást az új Megváltó, a Gazdasági Növekedés Mindenáron (GNM) után. A szakértők egymást versengve szak értik, hogy mitől indulhatna be végre a mennyei gazdasági növekedés Ferrari-motorja. Még a csapból is ilyesmi folyik manapság, ha kinyitod. Tulajdonképpen jobb nem odafigyelni ezekre a szakértelmekre, melyek tán szakmaiaik, de értelmet hiába is keresnél mögöttük.

imageHol van az a magát felvilágosultnak és a világ összefüggéseit értőnek nevező felelősségteljes közéleti személy, aki végre érdemben is felelőségre vonná gőzhenger kultúránk üzemeltetőit, hogy ugyan magyaráznák el, minek a gazdaság teljesítőképességét exponenciális függvény szerint növelni. Mi és mennyi a fenntartható egy ilyen függvényre épülő robbanásban (lásd az ábrát)?

Tudniillik leegyszerűsítve, a százalékokban kifejezett gazdasági növekedés, egy olyan időtartamot határoz meg, mely alatt a gazdaság teljesítménye megduplázódik. Albert Bartlett emeritus professzor előadásiból jól tudják a korán ébredők, hogy ezt egy egyszerű képlet segítségével lehet jól szemléltetni. Ha 70-et elosztunk a százalékokban kifejezett évi gazdasági növekedéssel, akkor megkapjuk években a gazdaság megduplázódásához szükséges időt. Ha teszem azt Kína növekedése 8%, akkor 70 osztva 8 = 8,75 év, tehát Kínában 9 év sem kell ahhoz, hogy megduplázódjon a gazdasági termelés összvolumene. Szerényebb 3%-os növekedés esetén 23,33 év alatt duplázunk, míg 2%-os növekedés 35 év alatt viszi végbe a megduplázódás csodáját.

wheat-and-chess3

Exponenciális függvény: duplázzuk meg a következő mezőre helyezett szemek számát. Az adott mezőn mindig egyel több szem lesz mint az előző mezők szemeinek az összege. Pl. 8 > 4 + 2 + 1

 Chessboard
… valahogy így, … folytasd Disappointed smile

A jogos kérdés tehát, hogy kinek, vagy minek jó az, ha a gazdaság minduntalan dupláz? Kinek az érdeke olyan forgalmat lebonyolítani, melynek egyetlen ciklusa túlszárnyalja minden korábbi ciklus teljesítményeinek az összegét? Mintha legalábbis alapvetö természeti törvényszerüség lenne az, hogy az egészséges biológiai szervezet avagy valamely közösség igényei az idö haladtával minden határon túl növekednek. Számomra ez inkább a nagyon beteg, kóros sejthalmaz, a rák jellemző vonása.

A minta hasonló azon szörnyeteg csillapíthatatlan étvágyához, mely exponenciálisan gyorsulva, falja a természeti világ kincseit és hátul, ugyanilyen gyorsasággal rondít  környezetet terhelő váladékokat. A halálos, exponenciális színjáték egyedüli és kizárólagos haszonélvezője a hájréteg. Eközben a plebsznek ebadta kötelessége, hogy a szörny elé helyezze a zabálnivalót és mocskát eltakarítsa. Dolgozzon egyre soványabb dongával, egyre többet és gyorsabban! A a szörny nem éhezhet! Orrát ne facsarja bélsara bűze!

A szörnyeteg korábban, évszázadokon át, nógatás nélkül is hízott és növekedett. Segítség nélkül is bekebelezett mindent, belein könnyedén átpasszírozta az anyaföld paradicsomi gyümölcseit, hogy szürke, mérgező, agresszív, intoleráns, szabványosított monokultúrává változtathassa a világot. Egy ideje viszont beleütközött világa fizikai kereteibe és innentől kezdve étvágyát már csak művileg, egyre nagyobb hitelinjekciókkal lehet életben tartani. Újabb és újabb infúziók kellenek mind fizikai mind pedig zavarodott elmeállapota fenntartásához. Maradjon, olyan mint mindíg is volt! Ha kell, akár saját testéből is tépje ki a koncot, ha zsírja vastagodása történetesen úgy kívánja. Ha nem kapná meg a rendszeres kábítószer adagjait, netán még lecsillapodna és, szelídebb, takarékosabb, barátságosabb, kevésbé kártékony életmódra vetemedne (v.ö fenntartható). Éppen ezért megengedhetetlen, hogy ne tomboljon, hogy ne őrjöngjön tovább. Hiszen azért született, hogy elpusztítson mindent, mint a rákfene. Hogy növekedjen, mert a növekedés (l‘art pour l’art – Ars gratia artis) élete egyetlen értelme és célja, a minden korláton túlmutató végtelen növekedés önmagáért.

Humanity, soul, mind, News and politics, The Problem of Civilization Kategória | 2 hozzászólás

Ha május, akkor Millennium City Run

Közzétéve 2012-05-12 | Szerző: Sztefanó

MCRunÖregember nem vénember, tartja a szólásmondás. Sőt, még valamelyest fejlődni is képes egy ilyen trotty, teszem hozzá én, vigyorogva és kifejezett örömmel nyugtázva. Mondom ezt, annak ellenére, hogy az igazi nagy áttörés azért még várat magára.

Tavaly vettem először részt ezen 10 kilométeres klasszikus futóversenyen és azonnal elnyerte a tetszésemet. Nem úgy, mint a rémes VCM. Itt hál’ istennek nincs fojtogató tömeg; idén körülbelül 250 résztvevő állt rajthoz. Stressz nélkül lehet a verseny helyszínére érkezni, mind tömegközlekedéssel (S-Bahn) mind pedig személygépkocsival. A Holmes Place nevű fitnesz-centerben kulcsra zárható ingyenes szekrénykék állnak a versenyzők rendelkezésére. Nincs illemhely mizéria. A verseny után lazán, tolongásmentesen és bérmentve zuhanyozni lehet ugyanitt. A pályán sem kell küzdeni könyökkel és bodicsekkel az előbbre jutásért. Ez itt valóban egészen más! A körülmények szinte már gyanúsan optimálisak. Mára még az ég is áldásosan beborult és a levegő hőmérséklete a futáshoz ideális 16 fokra hűlt le. A szél mérsékelt maradt, az eső lába bár csüngött, az ég csatornái nem eredtek le.

A titokban kitűzött minimalisztikus célomat sikerült elérnem. A tavalyihoz viszonyítva másfél percet javítottam az eredményemen és egyben áttörtem az 50 perces álomküszöböt, illetve túlléptem a 12 km/h átlagsebességet (= 05:00 perc/km). Konkrétan az elért időm 0:49:23 ami kilométerenként 04:56 .

Hobbies, Running, Sport Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Istenek imádata

Közzétéve 2012-05-08 | Szerző: Sztefanó

A civilizáció minden korának megvolt a maga jellemzően megfellebbezhetetlen istensége aki, vagy ami előtt leborulni mindenkori kötelesség volt. Ellenszegülők és eretnekek tudjuk miként végezték. A jelen ügyeletes istenség neve Gazdasági Növekedés Mindenáron (GNM), így nagy betűkkel, megadva rendre a neki járó tiszteletet. Ennek hódol a tökjanik és vadbarmok széles, rongyagyú, destruktív gyülekezete. Természetesen úgy ma, mint minden más korban is, a megoldhatatlannak látszó problémákra kizárólag az istenség adhatja meg a zseniális választ. Nincs kivétel az informatika és az exponenciális önpusztítás korszakában sem. Mind a világ mind az EU és azzal együtt Magyarország, Görögország, stb. gondjai is varázsütésre elmúlnának, ha már végre beindulhatna a soha véget nem érő kétjegyű Gazdasági Növekedés. Mondjuk úgy, mint Kínában (bár minő szerencsétlenség, mostanra ott is csupán csak egyjegyűvé olvadt). Mert tudniillik minden Szakértő (figyeld meg, nagybetűvel, hogy emez gyalult agyúaknak is megadjuk a nekik kijáró tiszteletet) kapásból vágja a választ, ha megkérdezik, mi a megoldás.

GD*3180838 Shanghai Worst Air Pollution

Hát persze, a gazdasági növekedés! Mindenre! Népjólétre, munkahelyekre, profitra, bankárok örömére, brókerek hasznára. Nem tudtad? Ezért Szakértők! A GNM főpapjai ők, the Experts. Hirdetik az igét, szórják szerteszét a bölcsességet. Ezért káros spórolni is. Mert tudniillik gátolja a növekedést. A puszta gondolata egy Antikrisztus (The Austerity). Adóság egyenlő rabság! Ez kell nekünk. Többet és még többet költeni, hogy jól lakjon ez a szörnyeteg istenség, mely miután felfalta és kiirtotta az ősi ártatlan animista kultúrákat és az előtte le nem boruló népeket, most saját húsába kénytelen vájni fogait, mert az étvágya csillapíthatatlan. Ha már nincs bekebeleznivaló a távol keleten, vagy a déli féltekén, jöhetnek az izlandiak, a görögök, a magyarok, meg az írek. A konc tán nem olyan zsíros mind kellene, de ideig, óráig a jóllakottság illúzióját kelti a démon istenségben.

Amit a papság és lakájaik gyülekezete nem mond, hogy mi a GNM valós ára. Pedig elég lenne Kínára gondolni. Nem tudod milyen kristálytiszta arrafelé, Pekingben meg Shanghaiban a levegő? Egyenes olimpiai! És a folyók meg a tenger is gyönyörű, tele az ipar és az intenzív mezőgazdaság algásító gyilkos váladékaival. A természeti környezet is üde, nincs vele gond, ha már az erdőket kivágták és minden talpalatnyi földet megmérgeztek. Ugye Te is ezt akarod? A növekedést, ergo még több ipart, még több nehéz teherforgalmat az utakon, mert az, ami most van, tán mégis csak elhanyagolható. Még több aszfaltot, légkalapácsot és betont, végeláthatatlan dugókat, még több egészégre ártalmas gázt és füstöt, még több villanyt, szenet, gázt és olajt, még több lármát, zörgést, nyüzsgést és dübörgést, még több repülőt, helikoptert. Még több rabszolgaságot itthon és a harmadik világban. Még több gyermekkatonát, vérgyémántot, rezet és halat és még több elszegényedett nincstelen halászt, akikből ez a fenegyerek gazdasági növekedés jó kalózokat faragott. Még több ritkaföldfém kitermelést, még több okos telefont, mert az, amink van úgysem elég a nagy istenségnek. Nem elég neki, nem elég, NEM ELÉG!

Humanity, soul, mind, News and politics, The Problem of Civilization Kategória | Hozzászólás

Hirschwandsteig, Wachau

Közzétéve 2012-05-01 | Szerző: Sztefanó

Még nem túráztam a Wachauban. Az itt rendszeresen megrendezett őszi futóversenyen ugyan már kétszer is indultam, ám a verseny hevében néhány tömény pillantáson kívül, aligha lehet az itteni borvidék szépségeire összpontosítani. Ezt tehát mindenképpen pótolnom kellett, annál is inkább, mert idei tavaszi túráival Robert Rosenkranz is felcsigázta az érdeklődésemet.

A holt szezont mindenképpen jól ki lehet egy ilyen Wachau-béli vállalkozással tölteni. Azért nevezem holtnak, mert az Alpokban most még felemás a nóta. Lenn tikkasztó a nyár, fenn meg még jeges lejtők lephetik meg a feljebbre vetődő turistákat. Hegyekben jártas ismerőseim is melegen ajánlották, biztos, ami biztos alapon, magamhoz venni a jégcsákányt meg a hágóvasat, ha a 2000-sek felé indulnék. Meséltek tavaszi kalandokról, amikor már mind a völgyben mind pedig a csúcson elolvadni látszott a hó, csak az oromra vezető árnyékos északi, északnyugati lankákat borította még jó vastagon a jégpáncél. Nos, egyelőre ilyenen hibrid túrára nem vágyom, marad hát úgy cirka május végéig a Hohe Wand meg a Wachau.

Hirschwand2D
GPS nyomvonal letölthető		 Hirschwand3D
…és 3D ábrázolásban

Miből lesz a cserebogár alapon, végül is a tervezett túra nem sikeredett olyan diétásra, mint annak előtte elképzeltem. Alpesinek semmiképpen sem nevezhető a Wachau, de egy jó kis kaptatót, egy mini Klettersteiget (Hirschwandsteig A/B) plusz egy kilátót a Duna völgyére (Seekopf) mégis csak tud produkálni. Ezen kívül, ha rezzen az avar, rengeteg zölden-lilán csillogó gyíkot is meg lehet itt csodálni.

Remélem még az utánam érkezők is gyönyörködhetnek a tájban. Biztos nem vagyok benne. Az erdő ugyanis rettenetes száraz. Helyenként térdig lehet gázolni a zizegő tavalyi falevelek tengerében. Szinte naponta hallani egy-egy erdőtűzről olyan helyeken is, ahol korábban ilyen probléma sohasem adódott. Gondolhatod hogyan szörnyülködtem, amikor egy idősebb túrázó házaspár a Seekopf kilátó tövében uzsonna után nagy lelki nyugalommal rágyújtott. Komolyan mondom elhatároztam, hogy figyelem a tökfilkókat, és ha a szenvedélyük lángra lobbantaná az avart, valami nem túl romantikust teszek velük, még mielőtt nekiállnék oltani. Meg is vártam rendre, amíg elfújják a rohadt bagót és csak úgy folytattam az utamat, hogy meggyőződtem, a balfácánoknak nem sikerült felgyújtaniuk az erdőt. Nem kívántam összeszólalkozással elrontani a napomat, és kifejezetten nehezemre esett a néma szemtanú szerepe. Megboldogult Popper Péter vezette be az ilyenekre és a hasonszőrűekre a tökjani kifejezést. Hát kérlek, a tökjanikkal ott Kremsnél is el lehetne rekeszteni a Dunát.

Hobbies, Story Kategória | 1 hozzászólás

Stílszerű szezonnyitó

Közzétéve 2012-04-27 | Szerző: Sztefanó

A szaharai eredetű áprilisi hirtelennyár úgy tűnik végleg berekesztette a téli szezont és lendületes iramban meghirdette a nyári túrázások kezdetét. Az Alpokban ugyan még 1600 méter felett hó van, de a Hohe Wand a maga 900-1000 méteres vonulatával elkülönül a zordon zónától. Úgy gondoltam tehát a via-ferratázást itt azonnal el is lehet kezdeni. imageVálasztásom a HTL Steigre esette. Készültem a találkozásunkra. Tavaly ősszel már kétszer is tiszteletemet tettem a HTL-en, de még egyszer sem mentem végig rajta folyamatosan, legalulról a legtetejéig. Hát most eljött az ideje. A kletterezö hegyi bakancs helyett rendes sziklamászó cipőben (La Sportiva Mythos) veselkedtem neki. Vettem magamnak egy ilyet, de nem a HTL kedvéért, hanem mert éppen egy tanfolyamra járok. Úgy gondoltam, ideje tanulni valamit az igazi profiktól is. Innen tehát a cipőváltás ötlete. A HTL egyébként is egy nagyon gyéren vasalt út. A vasalása gyakorlatilag csak a kifeszített drótkötélre szorítkozik, a sziklakontakt tehát garantált.

Nem sokkal 9 óra előtt érkezem a Sonnenuhr parkolóba, ahol már javában gyülekeznek a hegy szerelmesei. Könnyű tornacipőben indulok a Wandfussteig felé, a sziklamászó csuka a hátizsákomban szunnyad, abban ugyanis lehetetlen gyalogolni. Tombol a rügyfakasztó napsütés, miközben lágy szellő teszi elviselhetővé a kora reggeli meleget. A beszállóhoz érkezve elégedetten konstatálom, hogy egyedül vagyok, és a falban sem remeg senki ég és föld között. Lentről mustrálgatva a frappáns kis E áthajlást a sziklafalon, bevallom, kissé görcsbe rándul a gyomrom, mint ama diáknak, akit a szigorú matektanár éppen kihív a táblához. Tanító bácsi én készültem! Most nem részletezem, hogy miként, bár bizonyos körülményeket már megszellőztettem.

Szóval belebújok a mászó csukába, felveszem a „gladiátorszerelést” és rendre, tétovázás nélkül nekiveselkedtem. Épp az áthajláson tornázom át magam, mikor egy trió érkezik a fal alá. Szerencsére később sem érnek utol. Egyszóval megy rendesen a „spikkezés”. A fal tépi, szaggatja, szívja és szopta ki belőlem az erőt, a nap meg vigyorog amint patakokban csurog rólam a verejték. De mivel most betyárosan készültem (már mondtam ugye), a beülőbe sem kell magam sehol beakasztani, pihenni. A tanfolyamon gyakoroltaknak köszönhetően meglátom azokat a szakaszokat is, melyek alkalmasak rendes sziklamászásra. Ezeken a helyeken teljesen vagy részben el lehet engedni a drótkötelet és jó fogást lehet tapintani a sziklán (a biztosítás rendre becsatolva). A mászó cipő is inkább válik előnyömre, viszont akadtak olyan szakaszok, ahol rovátkás profilú talp tán jobb tapadást biztosított volna, bár ebben nem vagyok biztos. Két alkalommal ugyanis meg-megcsúszom egy-egy kikoptatott falrészen, de ezt sikerül jól és a legkisebb zavar nélkül kompenzálnom.

A teljes útvonalat kb. 1 óra 40 perc alatt tettem meg egy-egy szomjoltással egybekötött pihenővel a három közbülső platformon. Az elmúlt próbálkozásokkal ellentétben most nem csókolództam magam kékre, lilára a sziklán és a sípcsontom sem bánta a sztorit. Az optimális lábbeli valószínűleg a ferratás hegyi bakancs és a sziklamászó cipő közötti hibrid formáció lehet. Már láttam ilyeneket, csak az a kérdés, hogy a HTL-n kívül még hol lehetne hasznukat venni?

Megérkezve a tetőre mindjárt ledobtam magamról gönceimet és elterültem a mezőn. Legalább egy fél órán át süttettem magam a simogató napsugarakkal és egyszerűen csak élveztem a kilátást és örültem az élet pompázatos gyönyörűségének. Néha egy-egy sárkányrepülő árnyéka suhant át felettem. Rengetegen bontottak aznap égi vitorlát. Figyeltem a technikájukat, miként szállnak alá, majd egy ügyes fordulattal kihasználva a Hohe Wand tövéből felszálló meleg légáramlatokat, spirálformában újabb magasságokba lendítik magukat. Napenergiával hajtott körforgás. Mindaddig működik, addig lehet az égen libegni, amíg süt a nap.

Hobbies, Sport, Story Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Ha április, akkor VCM

Közzétéve 2012-04-16 | Szerző: Sztefanó

Tavaly csak kibiceltem a Vienna City Marathon és olvasóimban kialakulhatott egy olyan benyomás, hogy akkori híradásomban személyes csalódásom miatt sem bántam kesztyűs kézzel, a rendezvénnyel. Nos, az idén, korai örömömre, újra rajthoz állhattam, bár indulásom az idén is, az előző évihez hasonló okokból kifolyólag, szalmaszálon függött és ezért a felkészülésem távolról sem volt ideális.

Tegnap aztán sajnos bebizonyosodott, hogy a tavaly kritizált trend egyáltalán nem javult. A tömegrendezvény megszervezésének és lebonyolításának a színvonala számomra negatív rekordot döntött. A VCM immár nem a lelkes hobbisportolókról szól, nem azokról, akik valamiféle teljesítmény elérésében érdekeltek, hanem a nagy gonddal, művileg körülrajongott sztárokról meg a városnéző bárgyú turistákról, akik ilyen perspektívából is szeretnék megtekinteni Bécs nevezetességeit. De legfőbbképpen persze a nyereségről, a profitról illetve hát a bevételek minden ároni növeléséről és ennek következtében a költségek lefaragásáról.

image

A fenti ábrán jól látható, hogyan alakult a VCM résztvevőinek a száma 1984-től. 2006-ban, első indulásom alkalmával még “csak” 24.000-en álltak rajthoz. Akkor, én ezt még valamelyest elviselhetőnek érzékeltem. Az idén, 2012-ben a több mint 36.000 futó kifejezetten túlterhelte a megadott, és évek óta fix kereteket, ha úgy teszik a hardwaret, amibe beleágyazták.

Becslésem szerint a felállított illemhelyek száma sem igazodott a megnövekedett igényekhez. A hat évvel ezelőtti, még valamelyest elviselhető 10-15 perces sorban állás a budik előtt, mára 35-40 percre növekedett. Rettenetesen cinikusan hangzott tehát a rajt előtt a hangosbemondóban elhangzott felhívás, miszerint a résztvevők szíveskedjenek ne az utcán elvégezni szükségüket, hanem használják az erre a célra felállított illemhelyeket. Miután az említett műanyagbódék megközelítése, főleg a hölgyek számára, eleve kilátástalan küzdelemnek ígérkezett, nem is lehet azon csodálkozni, hogy a rajt színteréül szolgáló Wagramer Strasse egy fekáliáktól bűzös kloákává vált egyetlen óra leforgása alatt. Eközben a szervezők, valamely, a város fölé néző kávéház nagy üvegablakú kilátójában üldögélve dörzsölgették a markukat. Annál is inkább, mert a nevezési díj az elmúlt hat esztendőben a duplájára emelkedett, miközben az úgynevezett goody-bag (résztvevői ajándékcsomag) tartalma feleződött.

A rendezvénynek az ilyen a túlzsúfolt feltételek mellett vajmi kevés köze van egy igazi futóversenyhez, hiszen itt inkább a váll-váll és könyök-borda elleni küzdelem jegyében zajlik a megmérettetés. Esetleges előzés csak kifejezetten nagy erőáldozat árán lehetséges, hol jobbról, hol pedig balról cikázva, kanyarogva, pillanatra felgyorsulva, meglódulva majd egy-egy a tömegen véletlenszerűen megnyíló résen át egy ideiglenesen felszabaduló folyosón át sodródva. A manőverek végeláthatatlan és kényszerűen véletlenszerű sorozata végigkísér. Esély sincs rá felvenni egy személyre szabott folyamatos tempót. Egy-egy kanyarban aztán olyan cudarul leszűkülhet a haladás keresztmetszete, hogy már lassítani sem elég, és itt-ott akár teljes megtorpanásra késztet az összegubancolódott embertömeg.

A célnak helyet adó Heldenplatz sem bírja már az ilyen strapát. A történelmi épületek kapui és átjárói közé veszélyesen nagy tömeg szorul be. A szirénázó mentőautó hosszú percekig képtelen a helyszínre érkezni, mert a tömeg hiába szeretne utat nyitni, nincs hová kitérni. Egy iszonyat! Meggyőződésem, hogy mindez addig fog folytatódni, amíg néhány résztvevőt egyszer halálra nem taposnak egy pánik nyomán kitört tülekedésben. Mert mindig történnie kell valaminek ahhoz, hogy leessen a tantusz. Érvek, belátás, józanész nem sajátja a milliókért bármire képes civilizáltaknak.

A sajtóban (pl. ORF) persze csakis megrészegült diadalról szólhat a híradás. Kritikus, józan hangvételű helyzetjelentés nem kívánatos. El tudom képzelni, miként vágná el saját karrierjét az az újságíró, aki ezt mégis szemtelenül megtenné. Csak azzal illik büszkélkedni, hogy mekkora bevételt jelent ez a fővárosnak és milyen gyönyörűen növekszik ez által a gazdaság.

Nos, én valószínűleg utoljára tettem tiszteletem ebben a káoszban és inkább majd szerényebb és kisebb rendezvények után nézek, ha versenyezni kívánok. Aki egy jól megszervezett, stressz nélküli maratoni futóversenyen szeretne részt venni, az véleményem szerint messziről kerülje el a bécsi VCM-t. A szervezők ugyanis jövőre még több versenyzővel számolnak – teljes realitásvesztés! Mondom mindezt annak ellenére, hogy a 2010-es fél maratoni eredményemet (1:57:04), az áldatlan viszonyok ellenére is tegnap sikerült 1:55:40-re javítani (ami viszont mégis jóval elmarad a személyes rekordomtól).

Utóirat: véleményem szerint a New York City Marathon feltételeihez hasonlóan itt is szükséges lenne a benevezéshez egy szerény teljesítményküszöb felmutatása. Csak így lehet a teljes lepusztulással fenyegetö rendezvényböl ismét rangos eseményt csinálni. A limitnek nem kell mindját elérnie a New York-i szintet. Félmaraton esetében 2:10 – 2:15 illetve a teljes távon a 4:40-4:45 körüli benevezési küszöb az idén legalább 4000-5000 korzózó blokkolót tartott volna távol.

Health, Hobbies, Running, Sport Kategória | Hozzászólás

Hishuk ish tsawalk

Közzétéve 2012-03-29 | Szerző: Sztefanó

A bejegyzés címe egy kortalan bölcsesség, a Nuu-chah-nulth indián népcsoport nyelvén, jelentése, minden mindennel összefügg. Már korábban is rágódtam ezen, és most, ahogy aggódva figyelem ezt a rendhagyóan korai és különösen száraz, meleg tavaszt, ismét eszembe jutott. Eközben egyik ismerősöm, aki nemrég a Hochstadlon túrázott az alábbi fotóval tért vissza. Az útjelző táblát a kép kedvéért szabadította ki a mintegy kétméteres hó alól. Mi közük van ezeknek a dolgoknak egymáshoz? Csupán csak annyi, hogy ami a mi kultúránkban történik, így tünik, azzal összhangban zajlanak az események a fizikai valóságban, a természeti világban is (Hishuk ish tsawalk).

clip_image001

Napperbachklause (Kräuterin) 1100m, 2012 március 25.

Kifejtem. Megfigyelhető, hogy a szociális különbségek, az úgynevezett olló, gazdag és nincstelen között folyamatosan, egyre nagyobbra nyílik. A végletek mára szinte teljesen áthidalhatatlanná váltak. A tőke pusztító erővel, exponenciálisan akkumulálódik. A másik oldalon ugyanolyan ütemben szegényednek el népek és egész nemzetek. Megfigyelheted tehát, a minta jól követhető a klíma es az időjárás szélsőségeiben. Ha hó esik, akkor rengeteg és még annál is több. Ha viszont nincs, akkor egyáltalán semennyi sincs. Ha szárazság, akkor tövestől. Az idén Ausztria keleti része az sokéves átlag csapadékának csupán 25%-t kapta, de az Alpokban lehullott hó a sok éves átlag többszöröse. Ha viszont esik, akkor mindjárt árvízként zúdul ránk. Ha vihar, zivatar, akkor fákat csavar ki, a jég elveri a termést, beszakítja a tetőket. Hol van itt a mérsékletesség, a gyengéd szelídség? Ugyanúgy eltűnőben, mint az eldurvuló emberi világból a körültekintés, a belátás, a kímélet a tapintat. „Mert mindenkinek, a kinek van, adatik és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van” (Máté 25:29 )

Global Warming, Humanity, soul, mind, News and politics, The Problem of Civilization Kategória | 1 hozzászólás

Elmúlás, vég és lavina

Közzétéve 2012-03-12 | Szerző: Sztefanó

Jelenleg sajnos több okom is van arra, hogy egy súlyosan terhelt élet méltó befejezéséről gondolkodjam. Hol, mikor és főleg miként érkezünk majd el arra a hágóra, amikor teljes világossággal felismerjük, hogy az előttünk elterülő völgybe már napfény soha sem fog besütni. Egyáltalán kegyes lesz-e a sors? Megadja-e majd a lehetőséget tudatosítani a végső leereszkedés szomorú tényét? Nyújt-e majd hozzá kellő pszichikai erőt és a bátorságot határozni saját sorsunkról? Vajon dönthetünk-e majd érdemben arról, hogy érdemes-e még a makacs küzdelem vagy jobb a beletörődő feladás?

A minap egy 68 éves sítúrázó halálos balesete kapcsán, aki 500 métert zuhant, tettem fel magamban a kérdést, hogy ez mennyire lehetett a puszta, tragikus véletlen műve, avagy egy, a tudatalatti titokzatos kezdeményezése, egy emelt fővel történő búcsú. Soha nem fogjuk megtudni, de számomra az ilyen és a hasonló sorsok a végső elszenderedés dédelgetett, valós alternatívái. Utoljára végignézi egy gyönyörűséges tájon, tüdőre szívni a tiszta hegyi levegőt és a naplementével elszunnyadni. Ha eljött az ideje. De még nem most. Még nem – „…not yet, not yet!”

Addig is, hogyan, miként érdemes élni az életet? Úgy, mintha minden egyes nap, az utolsó lenne? Mintha az arcodat barnító napsugár, a hó, amit taposol, a termoszból kortyolt forró tea, az ösvény, amin haladsz tán az utolsó? Úgy, mintha az arc, akire hazatértedben rámosolyogsz, utoljára ölel majd? Úgy, hogy halkan, megértéssel és türelemmel szólj, mert lehet egy meggondolatlan mondat lesz a legutolsó, mely elhagyja ajkadat. És úgy élj, mint Derrick Jensen vallja. Ha a világ, melyet egyszer otthagyunk, életünk tettei következtében csak egy csipetnyivel lett jobb, akkor az egy érdemes élet volt.

És mikor lesz sora az utolsó nevetésnek, a jókedvnek, a beszélgetéseknek, a játéknak? Érdemes-e még idegen célokért, ismeretlen érdekeltségű tervekért, ködös profit reményében harcolni és az ilyenekre időt fecsérelni? Csak két dolog, ami a minket körülölelő világ nagy bizonytalanságaiban biztos, az, hogy megszülettünk és hogy egyszer elmegyünk, örökre,…

Lawine. Die 10 entscheidenden Gefahrenmuster erkennen: Praxis-HandbuchIlyen gondolatok kavargása közben olvastam el a tiroli szakértők sítúrázóknak írott könyvét, mely a lavinaveszély felmérésében segít, valamint részletesen ismerteti a lavinák kialakulásához vezető 10 leggyakrabban ismétlődő sémát. Nem tudom pontosan, hogyan is van ez. A szó eleve jéghideg és halálos lehelete festette-e sötétebbre gondolataimat avagy ez inkább fordítva történt. Emlékeimben még elevenen él kisiskolás koromból egy egész gimnáziumi osztály temetése. Mind egy szálig odavesztek, a tátrai sí kiránduláson, betakarta őket a lavina.

A könyvből megtudtam például, hogy a 30 fokosnál meredekebb lejtők az igazán veszélyesek, és a 40 fok feletti kaptatók már kritikusak. Szintén lényeges határvonal az 1500 méter tengerszint feletti magasság mely körülbelül egyezik az alpesi erdő-, illetve a fahatárral. Itt persze az is számít, hogy a haladás útvonala keresztez-e olyan területeket, melyek ennél is magasabb lejtök alján visznek. Egy vastag erdősáv sem jelent védelmet egy feljebbről elszabaduló áradat elől. Elég biztonságos viszont az olyan terep, mely egészében nem lépi át az említett határt, tehát a legmagasabb csúcs is 1500 méter alatti. Tragikus balesetek persze az ilyen viszonylag kevésbé veszélyeztetett terepen sincsenek kizárva. Nem árt, tehát, ha a hótalpas vándor bárhol is jár, tudatában van a veszélynek, akkor is, ha majd ütött ama óra, mely berekeszti a második bizonyosságot.

Books, Hobbies, Humanity, soul, mind, Sport Kategória | 4 hozzászólás

Greifenstein

Közzétéve 2012-03-10 | Szerző: Sztefanó

A mai napon csodaszép tavaszias napsütésre volt kilátás, ami valóban be is jött. Ezen felbuzdulva az idény utolsó hótalpas túrájára a Hochstaffra készültem, de egy makacskodó felső légúti hurut miatt kénytelen kelletlen jegeltem a terveimet és valami nagyon egyszerű laza tavaszi hangulatú kiruccanással pótoltam az elmulasztottakat. Végül is ez olyanra sikeredett, mint az alkoholmentes sör, vagy a koffeinmentes kávé. Nem biztos, hogy mindenki szereti. A Hochstaffra egyébként kémlelni indultam volna, tudniillik a hegy sítúrák kedvelt célja, és a lesiklásra alkalmas déli és keleti lankákat szerettem volna jól megszemrevételezni mielőtt a jövő idényben nekirugaszkodnék.

Greifenstein_2D
Nyomvonalam….		 Greifenstein_3D
…a Duna felöl nézve

Így viszont csak egy kissé sárosra sikeredett erdei séta lett a délutánból. A tölgyes tavaly lehullott levelein lehetett a legjobban a csúszós agyagot kikerülni. Sajna az útvonal mindkét ígéretes attrakciója zárva volt. Az egyik, a Tempelbergwarte (Templomhegyi Kilátó) csak áprilistól tárja ki kapuit, Greifenstein vára pedig úgy tűnik, hogy hosszabb rövidebb időre teljesen kivonta magát a forgalomból. A várat ugyanis, internetes keresgéléseim szerint, 2010-ben privatizálták, miután 2006-ban kigyulladt és senkinek sem volt pénze a helyreállításhoz. Így, leégetten potom 3.5 millió € áron vette meg valaki. Nem sikerült megtudnom, mely új-grófi ivadék domíniuma lett. A birtok az óta is zárva és valószínűleg egy jó ideig így is marad. A vár miatt a közeljövőben tehát egyáltalán nem érdemes erre vetődni. Tulajdonképpen így üresen, kilátóitól fosztottan, a kerülő nem igazán gyönyörködtető, de ez is nyilván szubjektív megítélés kérdése.

P1010621
Tempelbergwarte		 P1010645
Greifenstein kulcsrazárt vára
P1010659
Az erőmű a Dunán 		 P1010627
Az első virágok már előbújtak
Hobbies, Sport, Story Kategória | Hozzászólás

Alapozás

Közzétéve 2012-02-26 | Szerző: Sztefanó

Majdnem napra pontosan 35 éve álltam utoljára sítalpakon. Az évfordulót, gondoltam, stílusosan kell megünnepelni, például úgy, hogy újra veszem a bátorságot és nekilendülök a lejtőknek. Nosza, merre is van hó, hol és miképpen lehet megtudni, hogy el lehet-e felejteni, síelni? Érdeklődésemre az ismerőseim kizárták annak lehetőségét, hogy akár évtizedek távlatában is, valaki visszazülljön teljes sí analfabétává. Feltéve persze, hogy már egyszer ura voltál a helyzetnek.

imageNos, lári-fári, hogy én ma ünnepelni akartam. A szám (35 év) ugyan stimmel, de csak egy jól csengő véletlen egybeesés. A valós síelési vágy hótalpas túráim közben született. Megfigyeltem ugyanis, hogy bár egy hegycsúcsra való feljutás mind a sítúrázónak mind pedig a hótalpas vándornak esetenként kemény és kitartó munkájába kerül, ám leereszkedéskor kényelmes előnyt mondhatnak magukénak a sítúrázók. A legutóbb az Obersbergen pislogtam, irigykedve, a hegytetőre érő sítúrázókra. Át is villant az agyamon, hogy tán (újra) meg kéne próbálni. Persze ennek alapvető feltétele, hogy preparált síterepen elég biztosan mozogjon a leendő sítúrázó jelölt. Így történt, hogy ma nekivágtam a Hirschenkogelnak (Semmering) és felelevenítettem gimnazista koromból származó tudásomat. Először csök a baby-lejtőn (ún. Übungswiese) szeltem az éjjel hullott friss, de nehéz, nedves havat, majd megbátorodva, a kabinos felvonóval is felmerészkedtem a hegytetőre, hogy jó néhányszor lecsússzak a könnyebb pályákon. Egészében véve jó kis kaland volt. Sítalpas túrákat viszont csak a jövő idényben tervezek. Addig is még van mit gyakorolni.

Hobbies, Skiing, Sport, Story Kategória | Hozzászólás

A Falkenstein a túloldalról avagy túra az Obersbergre

Közzétéve 2012-02-13 | Szerző: Sztefanó

Vasárnapra pompázatos időt jósoltak a felhők és a szelek profi kémlelői. Tíz óra zavartalan napsütést, lágy szellőket, és az elmúlt napokhoz viszonyítva enyhülő fagyot. Nos, az utolsó feltételezés csak részben jött be, mert reggel a Schneeberg alatti szorosban a túra kiindulópontjához autózva a hőmérő –22 C fokot mutatott. Kilenc órára, Schwarzau im Gebirgebe érkezve sem szállt –19 alá. Tanulva a múltkori kalandomból, lábamat direkt is az ilyen zord hőmérsékleti viszonyok elviselésére beszerzett harisnyába bújtattam, aminek köszönhetően aztán ezzel nem is volt semmi probléma.

Obersberg Obersberg2
 image

A táv cirka 9.3 km, 860 m szintemelkedés és bruttó 5:30 óra

A túra végtelennek tünő kaptatók láncolata, ami Schwarzauból még enyhe lankával indít, de már az elején is, a Hirschkogel alatt jól felhevít és a csúcshoz közeledve egyre meredekebbé válik. A 9 kilométer optimális, száraz időben sem alábecsülendő vállakozás, hisz mintegy 850 m szintkülönbségről van szó. Így hóval bélelve egy szubjektív nehézségi konstanssal kell mindent szorozni, mely végül megadja a túra effektív paramétereit. A jelen esetben ezt 1.3-ban állapítottam meg. A teljes táv tehát akár 12km-nek is érződhet és a szintkülönbség legalább 1200 m “száraz” ekvivalense. Mindezek legfőbb oka a hó, mely a tengerszint feletti magassággal egyeneses arányban növekvszik. Míg lent Schwarzauban 20-30 cm, addig fent az Obersbergen legalább másfél-két méteres. A kérdés persze az, hogy miképpen képes valaki ilyen irdatlan mennyiségű hóban nem elsüllyedni.

Ezzel kapcsolatban beismerő vallomást kell tennem, hogy jelen esetben szűz havon semmi esélyem sem lett volna feljutni a menedékházig és már az út egyharmadán kénytelen lettem volna feladni. Hogy mégis feljutottam, azt az előttem haladó jó egynéhány sítúrázó nyomainak köszönhetem. Derekasan igyekeztem nem tönkretenni a sítalpak húzta csíkokat, de (két okból) a legőszintébb igyekezetem ellenére sem tudtam eleget tenni a szándéknak. Először is az erdőben araszolgatva az ösvény olyan szűk, hogy két pár nyom egymás mellett el sem fér. Itt még nyáron is libasor dukál. A második ok pedig a már említett hó mélysége. Amint lelépek a tömörített nyomvonalról, máris térdig, sőt combig süppedtek a porhóban.

Itt a hótalp nyilván alulmarad a sítalppal szemben. Igaz ugyan, hogy a hótalpaknak köszönhetően a síelni nem tudók előtt is megnyílik egy gyalogosan elérhetetlen világ, ám bizonyos határon és hó mélységen túl, a normálméretű hótalp sem garancia. Léteznek persze meghosszabítható, avagy eredetileg is nagyobb felületü hótalpak, melyek sima vagy lankásabb dombokon meggátolják az elsüllyedést, ám meredekebb terepen vagy keskeny vonalvezetésü traverzek esetén nem biztos, hogy a kisebb, fordulékonyabb és ügyesebb talpakkal szemben egyértelmü elönyt biztosítanak.

Egyszóval mindvégig bizonytalan volt, hogy felérek-e a tetőre. Ha az előző túrám utólsó harmadára igaz volt a megállapítás, miszerint két-három lépes előre egy kicsúszás oldalra, vagy hátra akkor most ez szinte az útvonal egészére jellemző. Az utolsó három-négyszáz méter igazi küzdelem a hóval. Azért is, mert kiérve az erdő szélárnyékából metsző jeges fuvallat fogad. A felhevült, csapzott test riadalommal fogadja. Tíz süppedő lépés, pihenő, lihegés, kifújás, szünet majd újra nekiveselkedés. E mintát követem úgy tűnik, szinte a végtelenségig. Merre, hol vagy már te áhított házikó (Waldfreundehütte)?

A fényképek idilli téli tájat mutatnak, és ez valóban megfelel a valóságnak. A fizikai megerőltetést (szerencsére), mely egy ilyen túra rendes jellemzője, nem lehet kiolvasni sem a színekből, sem pedig a táj szépségéből, de ez így is van rendjén. Summa-summarum, egy pompázatos, állóképességet vizsgáztató kaland volt.

Hiking-Climbing, Hobbies, Snowshoeing, Sport, Story Kategória | Címkézve | 1 hozzászólás

Hótalpakon a fagy és a jég birodalmába

Közzétéve 2012-02-03 | Szerző: Sztefanó

Ha hinni lehet az időjósoknak, akkor ma volt az utolsó ragyogóan napos idő néhány borús, havazással tarkított nap előtt. Ezt tehát mindenképpen ki kellett használnom, még akkor is, ha a meteorológia szerint a napsugarak bágyadt ereje kizárólag optikai kulisszákat lesz képes megmozgatni és a terep felett teljes egészében fagyapó rendelkezik majd. Célom a Reisalpe menedékház (1400 m).

Reisalpe2D
Oda-vissza egy nyomon		 Reisalpe3D
..és északi irányból tekintve

Reggel, amikor elindulok Kleinzell irányába, aggódó szemekkel vizsgálgatom a hőmérőt. Alig gurulok ki az autópályára, máris –14 fokot mutat, és lassan de biztosan süllyed. Kaumberget elérve (Araburg vára) foltokban megjelenik a hó és –15 fok van. Kleinzellben még mindig kevés a hó, bár a környező hegyek kivétel nélkül fehér köpenybe burkolództak. A Kleinzellböl az Ebenwald magaslatra vezető hegyi úton, mely mintegy 500 m szintkülönbséget küzd le, a hőmérő további mutatványokat produkál: -16, –17, majd a hóréteg megvastagodásával –18 fokra süllyed.

Hirtelen döntenem kell, hol van az a határ, amin túl már nem vállalom a túra egészét. Úgy döntök mínusz 22 fok lesz a tűrési szintem és –26 esetén egyenesen visszafordulok. Alig kötöm meg magammal az egyességet, máris –19-nél tart a külvilág hőmérséklete. Szerencsére stabilizálódik. Akkor sem süllyed tovább, amikor leparkolok az Ebenwald magaslaton. A hegyi úton hóláncra nem volt szükségem. Ismerőseim szerint, akik már jártak erre, havazás esetén viszont mindenképpen fontos kellék.

Rendre felveszem a cuccaimat és nekiveselkedem a csikorgató, fagytól hangosan nyekergő hó világnak. Az út első harmada egy fennsíkon visz, nagyon könnyű terep, szinte teljesen sima, jelentéktelen dombokkal tarkítva. Még borús az ég. A sítúrázók nyomait megpróbálom becsülettel nem keresztezni, ahogy azt a fair-play szabályai elrendelik. Később ez apróbb kínokkal jár, különösen a második harmadon, mely lankás emelkedővel indít majd meredek átmenetben adja át a stafétabotot az utolsó parádés kaptatónak.

A hó legalább egy hetes és átélt néhány sorozat lehűlést és felmelegedést, melynek során egy kemény, jeges réteg képződött a porhó tetején. Ott ahol a réteg vastag, jól elbírja a súlyomat, de esetenként beszakad, és akár térdig is süppedek. Ropp, mondja, és kibillent ez egyensúlyomból. Ez komoly energiák mozgósítását igényli, aminek következtében teljesen megfeledkezem a fagyról és kezdek jól felhevülni.

Közben észreveszem, hogy a sítalpak mélyebb nyomvonala keményebb jégkéreggel bevont. Olyan masszív, hogy csodák-csodája sehol sem szakad be. Pihentető itt-ott rámerészkedni. Hótalpaim nem tesznek kárt. Ahol viszont lehet, továbbra is kerülöm az összefüggő szalagokat, kivételt téve ott, ahol két, sőt három párhuzamos nyom is akad.

Pihenek egyet és a termoszból töltök magamnak egy pohár forró teát. Csend van, mintha a faggyal a világ zajai is jéggé merevedtek volna. Egyedül vagyok. Csak a fák pattognak emitt-amott, hangosan a rettenetes fagyban.

A csúcsra vezet egy úgynevezett téli út is, mely kikerüli az utolsó harmad legmeredekebb rámpáját. Meg is lelem a balra tartó letérőt, de a nap sugarai olyan szépen megvilágítják a rendes felvezetőt, hogy elállok eredeti szándékomtól és maradok a kékkel jelzett turistaúton (vagy ami látszik belöle). Később még meredekebb hegyoldalon araszolgatok. A hófúvások buckái igazi csapdák. A vékonyka jégkéreg minduntalan beszakad. Cudar egy dolog. Két lépés előre, egy csusszanásos beroppanás hátra, és így tovább.

Túlhevülve érek a fennsíkra. Ragyog a nap, de fuvolázik a friss arktikus szellő. Olyannyira, hogy a gerincen lépkedve hirtelen lábujjaim aláhűlését regisztrálom. Na, uzsgyi, be a menedékház téli szállására ahol a széltől védett falak mögött szépen meg lehet uzsonnázni.

Lefelé masírozva aztán lassú zsibogással életre kelnek a lábujjaim is. Sejtem, hogy fenn a gerincen a –20 alatti viszonyoknak uralkodhattak. A lenti rétegekben enyhébb, csak –14 fokos a fagy, mint azt az autó hőmérője később bizonyítja. A nap folyamán tehát csak 5 fokot melegedett a levegő.

Mindent összevetve pompás, nem túl hosszú túra volt. Nyáron nyilván alig megkottyanó megerőltetés, de így hóbuckákkal küzdve egészen frappáns, jó kis kihívás.

Hiking-Climbing, Hobbies, Snowshoeing, Sport, Story Kategória | , , Címkézve | Hozzászólás