Sztefano-Space

Amikor elkezdtem a hegyi biciklizést, a villanybiciklik éppen még csak elkezdték városi hóditásaikat. Később megjelentek az első elektromos terepbringák, majd a hóbort elérte a biciklizés királyi diszciplínáját, a hegyi bicikliseket is.

Én az első pillanattól kezdve viszolygással és kifejezett ellenszenvvel tekintettem ezekre a fejleményekre. Később azért beláttam, hogy dimbes-dombos hegyi falvakban, ahol egy-egy község végei között akár 100-200 m szintkülönbség is lehet, van valós értéke az efféle technológiának. Különösen akkor ha, testileg elesett, már nem egészen fit nénikék, bácsikák igyekeznek orvosukhoz a falu végére, ami esetleg egy magaslat tetején fekszik.

Mindazonáltal továbbra sem értettem, hogy erős, edzett fiatalok vajon miféle hamis igézet hatalmában váltanak akkumulátoros bringára? Mintha nem az lenne az egyik fő cél, hogy minden egyes hegyi kaptatással javítsunk az állóképességünkön.

Aztán amikor újdonsült járgányommal elkezdtem a single-trailok kóstolgatását, valami kisiklott bennem. Példának jó okáért, ama nevezetes Südtiroler-Trail kapcsán hasított belém egy rémes felismerés. Hogy tudniillik bármennyire is akarom, bármennyire is hajtom, űzöm és sanyargatom magam, már soha nem leszek képes a trail alsó végéből induló uphillt izomerőből teljesíteni. Hogy pontosítsak, három helyen is tolni kényszerülöm a bringám. Ha jól érzem magam és ficánkol bennem az erő, akkor is legalább két helyen kell bedobnom a törülközőt.

Nos, mit ad a sors, egy ilyen alkalommal, amikor leszállni kényszerít a nyomorú valóság (a szívem maximális fordulaton dübörög), egy ilyen elektromos bringás beköszön nekem hátulról. Na, nem hangosan, csak mintha a fejével intene, de az is lehet, hogy csak képzelődöm. Na, mindegy mondom, majd csak felérek én is.

Aztán egy helyen, ismét nyeregbe pattanhatok, és folytatom a verejtéket fakasztó mászást. Azonban még mielőtt kiérnék az uphill tetejére, jön ám, ugyanez, az engem korábban kielőző elektro-biciklis és újfent megelőz. Na, ennek fele sem tréfa! Konstatálnom kell, hogy amíg én itt kapkodom a levegőt, addig ő már kétszer fordult a trailon, sőt, mire a beszállóhoz érnék, ő már harmadszor indul mosolyogva lefelé. Én meg már másodszor sem, mert lefelé még csak-csak elmegy, de hazafelé az út vissza a hegyen, uphillen át vezet, amit még egyszer bizony nem vállalok.

Szóval, mi tagadás, szilánkjaiban hever bennem egy világ. Vagy elfogadom a dolgok emilyen mivoltát, vagy beszerzek magamnak egy ilyen csoda villanybringád. A nemjóját! Kimondani is megfájdul a szívem, szám…. Te mit gondolsz?