Az idén már háromszor buktam, de mindannyiszor megúsztam felszíni horzsolásokkal. Legutóbb, gondoltam, eddigi „tudásommal” felvértezve, teszek egy próbát a legalább fél fokkal nehezebb Sauberg-Trailon. Vesztemre! Mert a kulcsszakasz felett bizony elakad a lélegzetem is. Hosszasan gondolkodtam, hogy nekimenjek-e a avagy sem, ami persze nem tesz jót a pszichének. Elvileg ilyen típusú terepet már képes vagyok legyűrni, de ami itt újdonságnak számít és nehezíti a dolgot, hogy a zúzda hosszabb és a vége egy kanyar mögé van rejtve. Nem lehet tehát tudni, mi vár rám azon túl rám. Ha itt elengedem a gatyaféket, akkor vagy végig gurulok a terepen vagy bukom, mert megállni aligha lehetséges. A végén aztán tolom, ami annyira elbizonytalanít, hogy egy teljesen ártalmatlan helyen borulok ki a nyeregből. Teljesen elhagy az önbizalmam. Meg is esküszöm azon nyomban, hogy ide többet be nem teszem a lábam, akarom mondani a kerekem. De ma már a folytatáson gondolkodom. Térd- és könyökvédővel felvértezve talán megejthetném mégis a próbát. → olvasásának folytatása
A das Geländ néven emlegetett 1023 méteres szirt a Hohe Wand legdélnyugatibb csücske koronája. Ez az északkeleten, valahol Dreistettennél induló magaslat itt elfogy, és a stafétát egyenesen a Schneebergnek és darabontjainak adja át. Mivel Angikának még ismeretlen terep, a mai pünkösdhétfőn ide látogatunk. → olvasásának folytatása
Képeslapra illő pazar időben indulunk Angikával a Sonnwendsteinre. A legutóbbi látogatásunkkal ellentétben, most ellenkező irányban, a Hirschenkogel felé szeretnénk majd alácsordogálni. A nap bár ragyog, de kánikuláról szerencsére egyelőre nincs szó. → olvasásának folytatása
A mai vasárnapon, Cirmivel, egy gyorsított Unterberg-megmászást tervezünk, mégpedig az Adamstalból, a hegy északi oldala felől. Tudniillik az elmúlt 13 túraév során, ebből az irányból még csak kétszer indultunk, és tehát kézenfekvő, hogy egy akkori, 2011-ben kelt nyomvonalat választunk követni. Igen ám, szép-szép, csak mint kiderül, a valamikori turistaút egy szakaszát, a környező erdőkkel egyetemben, megvette valaki, és az utat egy hatalmas vaskapuval lezárta. Nem győzünk csodálkozni, amikor az aszfaltút ama hajtű kanyarulatához érkezünk, ahol az út, eredetileg az erdőbe invitálna. → olvasásának folytatása
Érdekes megfigyelni és párhuzamot húzni Ray Dalio és Bogár László meglátásai között (lásd előző bejegyzésemet). Mindketten, egymástól függetlenül, különböző érvek és meglátások mentén haladva, de ugyanarra a következtetésre jutnak. A birodalom sorsa megpecsételődött. Erkölcsi talapzata elrothadt, nincs rá többé szükség, eldobható. Ray Dalio, Bogártól eltérően csak az első szintről beszél, a lejátszás-technikai felszínen maradva, természetes, gazdasági-monetáris folyamatokra vezeti vissza az impérium szétzülledését.
Ez nem áll ellentétben Bogár érveivel, aki viszont tovább megy. A kifosztószivattyúként üzemeltetett parazita birodalom már nem képes elég nagy hatásfokon betölteni szerepét, miközben sem a világrendet fenntartani sem a pénzhatalmi elit érdekeit nem tudja effektíve kiszolgálni. A dekadencia felemészti, az egyre komplexebbé váló világ problémáit megoldani képtelen. Olyan messzire merészkedik, hogy legutóbb már az anya, és az anyaság szerepét, de még magát a szó használatát is tiltani próbálja. Nem vicc., hanem szomorú, rettenetes valóság (lásd Gender-Sprache).
Ezért aztán a „globalo-gazdi” egyszerűen eldobja, mindenestől lecseréli. A témáról rengeteg írás és analízis született már, és a tény, hogy mindez el sem éri az ingerküszöbjüket, nyilvánvaló jele annak, hogy valóban elérkeztek a teljes szétkorhadás fázisába. Egy további zseniális írás a nagyra becsült, ősi druida hagyományok ismerője és őrzője, John Michael Greer, (JMG) tollából, Dancing ont he Brink(Szakadék szélén táncolva). Idézi az írónőt Erin Morgensternt „All empires fall eventually. It is the way of things” (minden birodalom összeomlik egyszer, mert ez a dolgok természetes rendje).
Talán érdemes pontot tenni a németek prófétájáról, William Toelról szóló korábbi híreim végére, mivelhogy ténykedését, saját belátásából, ő maga fejezi be. Feladja. Mostani, utolsó, németországi előadássorozata, turnéja, a búcsú jegyében zajlik. Még egyszer, utoljára megpróbálja életre kelteni a teljesen degenerált és retardált német szellemi elitet (Der deutsche Geist). Még egyszer és utoljára megpróbálja a haza szeretetének fontosságára felhívni hallgatósága figyelmét. Rámutat a család, mint a társadalom legalapvetőbb építő elemének és a szabadságért folytatott küzdelem fontosságára, valamint arra, hogy a német nép, hasonlóan a Mózes könyvében leírtakhoz, rabságban sínylődik, azzal a különbséggel, hogy az egyiptomiak itt, helyben vannak. → olvasásának folytatása
Végre igazi nyárias túraidőnk van. Idén először vetkőzhetünk rövidujjúra, bár az árnyékos, erdős helyeken még érezhető az utolsókat rúgó tél itt rekedt lehelete. Angikával kiszemelt célunk a Hohe Wand, illetve hát a Kohlröserlhaus és a Herrgottschnitzerhaus, melyek neveit imígyen magyarosítva tettem ki címnek. Egy eleddig még nem bejárt útvonalat tervezek, így az újdonság erejével hatva felkerül a blogba is. → olvasásának folytatása
Május elsejét Cirmivel a mi magunk módján ünnepeljük, mégpedig aszerint, ahogyan azt Anatoli Boukreev megfogalmazta. Megkövetjük a hegyek katedrálisait egy imára. Ezúttal ismét a Krummbachstein van terítéken. Ismét, inkább csak nekem, mert Cirmi már régebben nem járt errefelé. Jómagam viszont az idei tavaszias januárban tettem meg ugyanezt azt utat, így tehát most a szokásos táblázatot az út paramétereivel mellőzném. → olvasásának folytatása
Szerencsés kimenetelű monti-balesetem után kissé viszolyogva és lelkemben remegve ülök ismét nyeregbe. A Waldbachsteiget messziről elkerülöm, biztos-ami-biztos alapon. Elég volt az efféle kísérletekből. Attól függően, hogy milyenek a viszonyok, nyitva hagyom a kiruccanásom végső célját. Iszapcsatához sincs semmi kedvem.
Aztán felfelé menetben kiderül, hogy az elmúlt napok esőzései okozta sártengerek kiszáradóban vannak. Ingovány ha van is, csak itt-ott pontszerűen. Kedvcsináló bevezetőnek jöhet tehát a Südtiroler-Trail, majd ezután vállalom a tulajdonképpeni célomat, a Csipkerózsikát. Másodjára már jobban megy, bár még megkívánja a további gyakorlásokat. Uff! 60 kilométert és 1000 m szintet tekertemt, bruttó 4:30 óra alatt, 1900 kcal-t égetve (órám szerint).
Utóirat: még megjegyezném, hogy villany ide, vagy “e”-oda, a végén jólesően kimerültem, alaposan megizzadtam, hazafelé fordulva, jobbnak találtam száraz gúnyát cserélni (amit mindíg hordok ilyenkor magammal).
Már jócskán benne voltam az előrehaladott korban, amikor egy utazás során az egyik munkatársam felhívta a figyelmem az autópályáról jól látható patyolat fehéren szikrázó Schneeberg látványára. Tulajdonképpen nem nagyon tudtam, mit kezdjek vele és nem igazán voltam képes osztozni vele a maradéktalan rajongásában. Hegy? Mire jó az?
Miután az addig eltelt cirka 40+ évemben, egészen ritkán, akkor is csak inkább képeslapokon láttam hegyeket, nem tudtam mit kezdeni ezzel a kategóriával. Ráadásul gyermekként, első valamirevaló találkozásom a hegyekkel, negatív élményekkel lett terhes. A Tátrában nyaraltunk és bizony a felfelé kaptatásban semmiféle élvezetet nem találtam. Inkább utáltam. Rövid felvillanásként hatott gimnáziumi éveim során a sítanfolyam, ahol sikerült valamelyest elsajátítanom a lesiklás művészetét. De mivel ez a sport nekünk, annak idején drága volt, a jó felszerelés gyakorlatilag megfizethetetlennek számított, az ezzel kapcsolatos felemelő élmények az évtizedek során elfonnyadtak, feledésbe merültek. Mindezek a dolgok aztán, csak az utóbbi másfél évtizedben mentek át egy csodálatos metamorfózison.
Közben megkedveltem a hegyekkel kapcsolatos irodalmi alkotásokat is. Különösen most, hogy bizonyos sajnálatos körülmények miatt nem kísérhettem el AttilátNepálba, a Himalája tövébe. Volt ebben a tartózkodásban vegyesen minden, többek között a magassági betegséggel kapcsolatos félelmeim. Hogy tudniillik most jóval a hatvanon túl tegyem ki magam az 5000 méter feletti ritka levegőnek. Fiatal és edzett hegymászók, akik elérik a Khumbu jégfolyam alsó végében levő Everest alaptábort 5300 méteren, is gyakran panaszkodnak az ezzel kapcsolatos rosszullétre (olvastam). Nos, nem szívesen köttetném magam egy jak hátára, esetleges gyengélkedésem orvosolandó, hogy oxigénnel dúsabb régióba szállítson.
Attila Tengbocheban
Marad tehát a virtuális térben való találkozás a nagyon magas hegyekkel és Attila élményeivel. Elsőnek felidéztem a 2015-ben készült Everest című amerikai filmet, mely egy 1996-ban megtörtént tragédiát visz filmvászonra. Egyszer már ugyan láttam, de akkor valahogy nem hatott meg, na persze az odaveszettek felett érzett őszinte sajnálaton kívül. A mostani alkalommal viszont, mivel képben voltam, már maga a helyszín, illetve a környezetet ábrázoló felvételek is magukkal ragadtak. Az Everest, a Lhotse, Nuptse hármasa, amint körbe zárják a Khumbu völgyben aláhömpölygő jégfolyamot (lenti kép).
A filmben akadnak persze kritikára érdemes részletek, de gyakorlatilag, utólagos utánjárásom alapján, viszonylag hűen adja vissza az eseményeket. Az egyik dolog, amit már mások is felróttak, hogy az igazi hős, aki három életet mentett meg egymagában, a filmben csak egy jelentéktelen mellékszereplő. Pedig az orosz-kazah alpinista, Anatoli Boukreev önzetlen segítségét és páratlan hősiességet az Amerikai Alpesi Klub, 1997-ben a legmagasabb kitüntetéssel, a David A. Sowles Memorial Awarddal jutalmazta. Sajnálatos fintora a sorsnak, hogy Boukreev csak két héttel ezután, 1997 karácsonyán, az Annapurna déli oldalán kioldódott lavinában lelte halálát. Na de persze már 2015-ben sem lehetett egy hollywoodi alkotásban egy orosz a hős, aki ráadásul amerikai életeket ment.
Az eseményekben, mint turista résztvevő Jon Krakauer, írt gyorsan könyvet (Into thin Air; In eisigen Höhen), melyben nemcsak hogy nem méltatja eléggé Boukreev magatartását, hanem azt sugallja, hogy a kazah hegymászó önző magatartása volt a szerencsétlenség egyik oka. Ez annál is inkább felháborító, mert miközben maga Krakauer, a tragédia éjjelén hálózsákjában rettegett az életéért, Boukreev (lenti képen) az elemek tombolása közepette, viharban, hóban, mély mínuszfokokban, sötétségben, négy (sic!) egymást követő mentő akcióra vállalkozott szálegyedül. Sem az expedíciót segítő serpák közül, sem senki más nem akadt, aki merte, vagy tudta volna vállalni Bokreevvel együtt az eltévedtek felkutatását, mentését.
Boukreev ezután, az író Weston DeWalt (The Climb/Der Gipfel) segítségével tisztázta a dolgok menetét és megjelentette könyvét, ami válasz Krakauer rágalmazásaira. A könyv objektivitását főleg annak köszönheti, hogy Boukreev saját meglátásain és elbeszélésén kívül, szóról-szóra visszaadja a résztvevők tragédia utáni, az alaptáborban magnóra mondott észrevételeit. Ezek a részek dőlt szedésű betűkkel vannak kiemelve. Boukreev változatát több dokumentumfilm is támogatja, példának okáért itt van mondjuk ez az angol nyelvű 36 perces összefoglaló 1996 Everest Tragedy, Who is to blame?
Puhatestűekről szólva, nem is annyira Jon Krakauerre gondoltam, hanem a Mountain Madness túraszervező iroda másik vezetőjére, Neal Beidlemanra (a harmadik az odaveszett tulajdonos Scott Fischer volt). További információkra vadászva a neten, ráakadtam Beidleman két évvel ezelőtti nyilatkozatára, melyet a Mill House Podcastnak adott. Aki nem ismeri az idevonatkozó részleteket, azt hihetné, Neal Beidleman a titokzatos, szerény, rettenthetetlen hős, mindenek megmentője, akiről ez idáig igazságtalanul alig-alig volt szó. Nem tudni mi lelte a pasast, de egyszerűen tarthatatlanul fényezi magát, féligazságokat költ, itt-ott egyenesen hazudik.
A társalgás majdnem kizárólag Krakauer könyve mentén megy végbe. Sem a riporter, sem Beidleman nem tartja fontosnak megjegyezni, hogy létezik a Weston DeWalt-féle könyvváltozat is. Ez nem vet jó fényt a beszélgetésre. Beidleman azt állítja magáról, hogy a déli nyeregben (South Col) eltévedt csoportot neki egymagának sikerült visszavezetnie a sátortáborhoz. Ez az állítás két hazugságot is tartalmaz, az első, hogy a viharban, váratlanul, néhány másodperce felszakadt és kitisztult ég alapján a fiatal Klev Schoeningnek sikerült a Lhotset beazonosítva tájékozódnia, és végig ő volt az, aki átvette a csapat feletti gyámságot. Nealra sajnos nem lehetett számítani, mint azt a megmentettek elmondásából tudni lehet. A két részre szakadt csapat másik három tagját pedig Anatoli Boukreev mentette meg.
A riporter kérdésére, hogy valóban Boukreevet lehet-e okolni a tragédiáért (mint azt Krakauer teszi), kitérően válaszol. Elmondja bár, hogy Rob Hall és Scott Fischer halála Boukreevtől független okok miatt következett be, de nem próbálja tagadni a sugallott vádat. Ez annál is inkább zavarba ejtő, mert Boukreev közeli barátjának számította Beidlemant. Ezen felül 1994-ben Beidleman kizárólag Boukreev segítségének és személyes támogatásának köszönhette a Makalu sikeres megmászását (olvasható Boukreev visszaemlékezéseit tartalmazó könyvben: Above the Clouds; A felhők felett).
Íme az Unterberg síterep jelen pillanatban. Tél derekán sem hullott ott egyszerre ennyi hó. A hóhatár, valahol úgy 800-900 m szint körül lehetett. A Schwechat patak, barna, tejeskávé szerű árt vezet, itt-ott kilépve a rendes medréből.
Sztefano-Space 