Ami az emberiség jövőjét illeti, Reinhold Messner a nemrég 75. születésnapját ünneplő, extrém-hegymászó legenda, nem lát túl sok optimizmusra való okot. Dicséretesnek és figyelmet érdemlőnek tartja mindazt, amit Greta Thunberg tesz, mindazonáltal csak az számít, hogy végső soron mennyi lesz a felvetett megoldásokból megvalósítva. Mert mind Messner mondja, az alapvető gond, hogy egyszerűen túl sokan vagyunk (nocsak, ki merte mondani) és nincs messze az az idő, hogy a Föld még hozzáférhető tartalékai kimerülnek: „Wir sind zu viele, wir werden nicht mehr allzu lange Ressourcen haben, um den Lebensstandard zu halten, den wir haben”.
Teljesen igaza van. Szerintem szép szavakon és különféle díjakon kívül másra nem nagyon futja majd. A bizonyítás pedig pofonegyszerű. Nem lehet egy rendszert olyan változtatásra kényszeríteni, ami ellene megy a rendszer tulajdonképpeni lényegének. A mi kultúránk alapvető tulajdonsága a minden határon túli növekedés, a gyarapodás ösztönzése, a profit maximalizációja és az ezzel járó hatalom kiépítésére való, agresszív, versengő törekvés. Megfigyelted? Minden más harmad vagy negyedrangú! A növekedés elve mentén pedig teljességgel abszurd akár csak elméletileg is, mind a klímaváltozás mind pedig és a természeti környezet pusztítás elleni küzdelem. Maga a küzdelem szó sem helyénvaló. Nem kell itt semmi ellen sem küzdeni, csak úgy élni, olyan ártalmatlanul mint egy oroszlán, vagy mint egy farkas, hangya, vagy bálna. Hogy ne ártsunk a mi életet adó környezetünknek (mint ezt megboldogult Daniel Quinn is oly szépen kifejtette könyveiben)
Ha egy zárt rendszerben az önpusztítás szerű növekedés az egytelen olyan tényező, ami lényegileg számít, akkor sem gyakorlatilag, de még elvileg sincs esély a növekedés okozta gondok orvoslására. Egy ősi indián megfigyelés szerint, a mérgező minta, amire a globalizált világ és életünk minden csücske épül, benne van kicsiben-nagyban. Ha a növekedés a legfontosabb, akkor nem lehet csodálkozni az ilyen elv mentén ölő daganatos betegségek, mint a rák előretörésén sem.
Egyébként pedig, más megközelítésből nézve, a környezetünk, amit az úgynevezett fejlett nyugati kultúra hozott létre magának, az itt élő emberek lelkivilágának a tükörképe. Pont olyan világot alkottunk magunknak, mint amilyenek mi vagyunk. Romlottak. Ha pusztul a még tiszta, érintetlen és ártatlan élővilág, az egyben – sajnos ki kell mondani – embertársaink céltudatos, vagy legalábbis ez iránt közömbös, de mindenképpen cinkos-cinikus magatartásának köszönhető.
Reinhold Messner a lemondásról (milyen idegenül hangzik, ugye), mint elvről vallja, hogy ez lenne az a bizonyos emberi tulajdonság, mely még tán képes lenne változtatni a dolgok menetén. Lemondás a növekedésről például. Ehhez az kellene, hogy a keserű szájízű „lemondás” szó pozitív tartalmat kapjon, hogy sikkes és modern legyen. Miért ne lehetne cool, ha valaki valamiről, felesleges dolgokról lemond, ha olyan örültség, mint a rákot okozó dohányzás, bizonyos körökben, cool lehet.
Erre, az önkéntes lemondásra, semmi esélyt nem látok (egyébként Messner sem). A még több és az annál is több (zaj, forgalom, klímagáz, ember, pénz, hulladék, stb.), nagyobb, gyorsabb, hatalmasabb, a domináns ideológia lényege. Ez csak akkor szűnik meg, akkor oldódik meg, ha saját hibájából a falnak szalad és belepusztul. Mennél hamarabb, annál jobb, mert racionális megoldással sem a közel, sem pedig a távoli jövőben nem számolhatunk. Ez a kultúra még sohasem hallgatott józan érvekre, csak a pusztulás kérlelhetetlen kényszerítő erje tudja jobb belátásra bírni.
Marad tehát az a bizonyos szorongás az emberekben (amiről a magyar sajtóban is egyre gyakrabban lehet olvasni), az anyákban, a lett és mégsem lett szülőkben, akik az ilyen feltételek mentén valóban, nehezen, ha egyáltalán, kívánnak gyermeket a világra hozni. Egy szerencsétlen, kárhozatra ítélt világra, ahol az őrültek húzzák a talp alá valót.
Sztefano-Space 