Sztefano-Space

Hosszú a nap, későn sötétedik, délután még nekivághatok a hétköznapi hegyi biciklisek házi mumusának az Eisernehandgassenak. Egy meredek, aszfaltút, de ohó! Mázlim van kifogni a nehezítő körülményeket. Teljes a szélcsend, az útra tűz a nap. A burkolat fölött vibrál a völgyben megrekkent hőség. A nap legmelegebb órája? Italo-western hangulat. Fegyverem a bringám. Én vagy a kaptató! Sehol egy lélek. Nincs épeszű ember, aki ilyen körülmények között nekivágna. Azaz, egy, mégis?

Aki ezen az úton képes pihenés nélkül felkapaszkodni Josefsdorfig, az egy baromi fizikumú és állóképességű sportoló. Nekem két beiktatott pihenővel már párszor sikerült, de nem mindig. Tavaly egyetlen kísérletem sem jött be. A harmadik szakaszon mindannyiszor kidobott a nyeregböl.

Az Eisernehandgasset három részre lehet osztani (lásd a lenti térképrészletet). Az egyes részeket a két pihenőhely választja szét (pirossal karikázva). A bevezető szakasz meredeksége még elviselhető, de a végén jelentkező légszomj megköveteli az első 2-3 perces pihenő beiktatását (legalábbis én csak így tudom folytatni).

A második, legrövidebb szakasz, becsapós könnyedséggel indít, majd a közepétől bevadul. A meredekség ágaskodó paripává kívánja változtatni a bringát, amit csak a teljes kormányra dőlés gátol meg. Zihálva, maximális fordulatszámon érkezem a második pihenő helyre, de bizakodó vagyok. Nem ártott meg annyira, hogy ne lennék derülátó a harmadik és egyben utolsó, kulcs-szakasz tekintetében.

Éppen csak annyit szusszanok, hogy alábbszálljon a pulzusom és normálisan tudjak lélegezni, aztán nekiveselkedem. Érzem, hogy működni fog a dolog. Magam mögött hagyom azt a kutya részt, ahol tavaly mindannyiszor belebuktam, de még nem nyertem. Emelkedik a pulzus, a légszomj hatványoz, de tekerek, teperek tovább. Lassan, de biztosan haladok és amikor csökken a meredekség, tudom, ezt a játszmát ma, itt, megnyertem. Juhé! Josefsdorfig majd fel a Kahlenberg tetejére, ami jön, már csak suvix !

Az idei rendhagyóan nedves május biztos nem lesz túrakirály. Rövid életű, pontszerű szép időjárás-felvillanások azért akadtak, amiket, figyelmet nem igazán érdemlő, MTB kiruccanásokkal töltögettem ki. Ahogy ma is. Három napos esőzés puhította talajon próbálkozom a házi hegyláncomon, de most úgy döntök, hogy fel is jegyzem a dolgok menetét. Ha sikerül elérnem a magam elé kitűzött célom, akkor kvalifikáltam magam az idényre és bizonyítását nyer a szobabiciklizés haszna.

A táv 31+ km, 680 m szintemelkedés bruttó 3:00 óra (nettó 2:25 óra) alatt. Az útvonal a cikkben ismertetve.

Az erdei ösvények iszapcsatátkra invitálnak. Nem is tudom, hogy jut eszembe pont ma próbát tennem. Tán, mert szombat és végre kellemes, napsütéses az idő? Vagy mert a viszonyok egy fokkal magasabbra teszik a lécet és ez adja mega kihívás zamatát. Na, hallod!

Valahol a kikötő szintjén kapcsolom be GPS-t, tudniillik ott, ahol a szállodahajók tolonganak libasorban a part mentén. A Duna vize magas, zavaros-barnás, kávéra emlékeztető, nem kifejezetten idilli látvány. Nyugati széllel szemben tekerek a Schmerlbrückeig a jellegzetes oroszlánokkal díszített, zöldre festett hídig (lenti képek). Oly sokszor áthaladtam már rajta, de képet még sohasem készítettem. Átkelek a Duna-kanálison Nußdorfba, ahol megkezdődik a gatyarohasztó kaptatók sorozata.

Először a Sickenbergergassen majd a Kahlenbergerstrassen át emelkedem lassan a város fölé. Következik a Wildgrubgasse. Idilli kisebb-nagyobb borzók és szőlő ültetvények mentén nyomom a kenyérgázt. A szőlőket elhagyva beérek az erdőbe. Nem jó ómen, hogy minden oldalról csurog-csöpög egy-egy ér, patak, áztatják az út szalagját. A napsütötte részek már szerencsére kiszáradtak, de ahol árnyékot vet az erdő lombkoronája, pépes, cuppogó agyagon kell egyensúlyoznom és egyenesben tartanom a bringám.

Elérem a Höhenstraße alatt átvezető alagutat majd a Sulzwiesen kötök ki. Jobbra tartok a hivatalosan jelölt MTB-út felé, mely a Josefinenhütte tövében ér ki az országútra. Sárhányóim ellenére a szó-szoros értelmében nyakig úszom a sárban mire elérem az aszfaltutat. Irány fel Josefsdorfba, majd az Erzsébet-pihenőhöz, ahol szusszanok egyet. Erő gyűjtök a Kahlenberg legtetejére vezető, rövid, de combizomszaggató kaptatóhoz.

A Stefanie Warte tövében készítek néhány fotót, aztán uzsgyi lefelé és vissza a Sulzwiesere(lenti kép). Csak úgy szökik a sár a kerekeimről. Felmérve az esélyeimet, elindulok tehát tulajdonképpeni célom felé, a Hermannskogelra. Lesz, ami lesz! Ha belebukom, ha nem, de legalább megpróbáltam.

Egy cirka 350 Wattos kaptató jön a Sulzwieseröl amit ártalmatlan dimbek-dombok követnek a Jägerwieseig (fenti kép). Bizakodó vagyok. Az utat borító iszap tömörebb állaga jó okot ad az optimizmushoz. Na, de a Hermannskogel nyergéig mégsem számolthatok terülj-terülj asztalkámmal. Kerülgetem a sáros részeket, már amennyire tudom. Amikor jól beletaposok, érzem ahogy a nedves talajon elforog a hátsó kerekem.

A nyeregbe érkezve magam is elcsodálkozom, hogy sikerült felérnem. Jöhet a hab a tortán, a rövid, de sziklalépcsökkel ellehetetlenített felvezető szakasz a Hermannskogel csúcsára (fenti képeken). Elsőre sikerül! Az új pedál-cipő kombináció is remekül vizsgázik. Boldog vagyok, a mutatvány a vártnál könnyebben sikerül. Ezután még jön egy ereszkedés a Rohrerwiesere, majd innen egy utolsó aszfalt-kaptatón vissza a Jägerwiesere.

Kellemes, de a nedves viszonyok miatt, nagy odafigyelést megkövetelő ereszkedés jön Nußdorf szintjére (fenti képek sorozata), majd laza tempóban vissza a Duna mentén.

Legutóbb az újdonsült nittekkel ellátott flat-pedálomat teszteltem egy hozzávaló spéci freeride Five Ten cipővel és arra a megállapításra jutottam, hogy a cipő valószínűleg felesleges, mert elvileg bármely gumitalpú tornacipő megteszi. Nos, nem igaz!

Ma a régi Scottot vettem fel, tudniillik amelyikről még korábban leszereltem a stoplikat. Merthogy egy dolog az elmélet, más a gyakorlati teszt. Nos, nem volt meggyőző a performance, amit hozott. Gumitalp ellenére meg-megcsúsztam a nitteken és mindvégig éreztető volt a cipő-pedál tétova kapcsolata. Messze elmaradt az elvárásoktól.

Ha az okokra keresem a választ, akkor két dolgot kell kiemelnem. Elsősorban a gumitalp anyaga, puhasága sokat számít. A Scott talpa túl keménynek bizonyult. Másodsorban pedig a talp mintázata is fontos tényező. A Five Ten rovatkáiba (lenti kép) remekül beleillenek a nittek és a puhább, de mégis ellenálló anyagból készült talp együttese remek stabiltást, lecsúszás mentességet biztosít.

Egyébként az erdőben mély a talaj. Az elmúlt napok esői nyomán sikamlósak, agyagosak, sárosak az erdei utak. A kaptatók ragadósak, visszahúzzák a besüppedő gumikat. Helyenként dupla erőkifejtés szükséges. Ergo, a Herrmannskogellal tehát nem is próbálkoztam. Három és félórás kerülőm után kellemes hulla vagyok. Közben nézegetem a Schneeberg-Webkameráit, zivatarokat látok arrafelé. Jó döntés volt a bringát választani.