Mindig is sejtettem, hogy a kemény, szorgalmas, küzdelmes munka egymagában nem záloga a különleges sikereknek, az átlagon felüli teljesítményeknek (mint azt az uralkodó kultúra megpróbálja belénk sulykolni). Az ultimatív szerencsetényező mellett szükségeltetnek még egyéb más faktorok is, az olyanok mint a veleszületett (öröklött), vagy pedig a különös (nem hagyományos) úton szerzett készségek is.
Kezdjem ott, hogy évekkel ezelőtt volt nekem olyan munkatársam, aki mosolyogva, már-már fennhéjázva mesélte, hogy a minap felült a repülőre és az út 3 órája alatt megtanulta az anyagot, amit kiszállás után úgy egy órával, népes hallgatóság elött sikerrel adott elő. Nekem hasonló esetben akár egy hétig is kellett készülnöm. Vért izzadtam, mire átrágtam magam az összetett témák zegzugain.
Nos, nevezzük Péternek, vagy hazudott, hogy így fricskázza a többieket, vagy valóban van valami a dologban? Tudakoltam miről is tartott előadást, mire az asztalomon heverő szakkönyvre bökött. Elég egyszer átlapoznia, jegyezte meg mosolyogva. Nos, azonnal kaptam az alkalmon, hogy levizsgáztassam. Találomra felütöttem a könyvet és megkértem, mondaná el, mi van a 142-ik oldalon (már persze pontosan nem emlékszem a lap számára)? Péter, szinte szóról szóra idézte a bekezdéseket, sőt az ott található ábra alatti legendát is hibátlanul felmondta. Tettem még egy próbát, egy más oldallal, de az ott fellelhető tartalmat ugyanolyan könnyedséggel recitálta.
Péter különleges képességgel rendelkezik. Az agya egyszerűen lefényképezi, amit megnéz és akár napokig képes tárolni. Később ugyan a felvételek élessége foszladozni kezd, de ha a könyvet még egyszer-kétszer átnyálazza, akkor ez akár huzamosabb ideig is a fejében marad. Nahát!
A minap egy cikket olvastam egy bizonyos amerikai Derek Amatoról, aki egy komoly fejsérülés után, 40 éves korára lett úgy zongoravirtuóz, hogy korábban semmi hajlamot nem mutatott a muzsikálás iránt. Csak úgy a semmiből! A balesete után ellenállhatatlan vonzalmat érzett leülni egy zongora elé, és kottaismeret nélkül, egyszerűen csak elkezdte játszani a fejében addigra ott tolongó dallamokat.
Az ilyen és ehhez hasonló esetek nem ismeretlenek. Bár a savant-szidrómát olykor az autizmussal szokták egynapon említeni, egyáltalán nem kell autistának lenni ahhoz, hogy esetenként megdöbbentő képességek buggyanjanak elő az emberből. Ezek nyilván nem csupán csak a zene világára szorítkoznak. A lényeg, hogy az agyunk hardverjén, az egyes idegsejtek közti különleges összeköttetéseken, a drótozáson múlik. Ez azért valamelyest fejleszthető, de kimagasló teljesítmény csak akkor jön ki, ha már az a bizonyos “alaplap” is gazdagon terített.
Nos, mit is akarok ezzel mondani. Hát csak azt, hogy itt vagyunk mi, a nagy átlag (úgymond a töltelék), a mi szerény kis testi-szellemi képességeinkkel, aztán meg ott vannak ők (a sztárok), akik csak egyet csettintenek, és megerőltetés nélkül ontják a leghihetetlenebb zenei teljesítményeket, a legösszetetteb matematikai-fizikai megoldásokat, avagy emberfelettinek tűnő fizikai teljesítményeket.
Itt van például a Mt. Everest Messner/Habeler-féle oxigénpalack nélküli megmászása (tavaly volt a 40 éves évfordulója). Mert szerintem egy csupán csak „nagyon jó” hegymászó még annyi odaadó tréning árán sem lesz képes erre a tettre. Ehhez valamivel több kell. A több mint 6000 sikeres oxigénpalackos Mt. Everest csúcsostrommal szemben a mai napig csak 150 az oxigénpalack nélküli megmászások száma. Nem azt akarom mondani, hogy Messner csak úgy tréning nelkül nekiment és megcsinálta, mert bizony komoly edzés elözte meg a sikeres próbálkozást, de még annyit is edzhetett volna, ha nincs benne az isteni szikra.
A tiroli David Lama, az egyik legkimagaslóbb jelenkori hegymászó tehetség. 2018-ban meghódította az eddig még érintetlen Lunag Rit. Egymagában. Merthogy korábban már az amerikai Conrad Anker társaságában is próbálkozott, de Anker infarktust kapott, feltehetően egy magashegyi betegség következtében. Így-e avagy úgy, Anker egy szuper felkészült fickó, de egy David Lama árnyékába sem ér (minden vele kapcsolatos elismerés ellenére sem). Nos tehát, mi ebből a tanulság? Csüggedj csak, de emelt fővel, mert ha kőkeményen neki is állsz és vért izzadva dolgozol, lehet belőled, akár Mozart kottatartója is, de nem több. He!
Sztefano-Space 