Figyelem anno 2014: a Salza privát tulajdonban lévő Klettersteig. A cikkben itt ismertetett kapcsolatfelvétel (telefonszám, személy) időközben elévülhetett. Akinek ezzel kapcsolatban friss információi vannak, kommentálja a cikket, vagy küldjön nekem egy Emilt (cím lásd „rólam”).
A Salza Klettersteig, más néven Strohli’s még sokáig emlékezetes kaland marad a számomra. Történt ugyanis, hogy fejembe vettem, megtalálom a lefelé vezető utat és fényképekkel, GPS nyomvonallal közrendelkezésére bocsátom. Nos, ez csak részben sikerült. Bevezetőnek még annyit tudni kell, hogy itt egy olyan Klettersteigről van szó, melyről hivatalosan nincs levezető ösvény és aki egyszer vette a bátorságot és felkúszott, vállalnia kell, hogy ugyanazon az útvonalon le is ereszkedik.
Nem hivatalosan persze rengeteg hír kószál a neten egy jelzett, de valamiképpen mégis rejtett ösvényről, mely visszavezet a völgybe. Hetvenkedők lenéző értetlenkedéssel kezelik a témát, persze bizonyítékot még eddig senki sem szolgáltatott.
Szóval, aki egyszer a saját erejéből feljutott a csúcsra, meg tudja érteni, miért lenne fontos egy biztonságos leereszkedés. A Klettersteig vége ugyanis a D kategória legfelső végébe illő (helyenként szerintem D/E-s áthajlásokkal), minden izmot komoly bevetésre kényszerítő bűvészmutatvány. Ez persze csak az átlagember, akarom mondani a nem izompacsirtának született fizikumúak szemszögéből nézve.
Különösen igaznak tűnik az általam posztulált megállapítás köszikla nevű kedves ismeretlen kletterező és csapata híradásának a tükrében, aki 2008-ban, a Strohlin elszenvedett (valóban helyénvaló a választott szó) élménybeszámolóját teszi itt közzé.
A fenti riport azért különleges, mert mint kiderül, a csapat szerintem tisztán elvétette a legkeményebb végső D-s felszökést, azt tudniillik, melynek keménysége egymaga felér az egész alatta fekvő Steig erőfeszítéseinek az összegével. Ezt kőszikla egy kijelentése és egy fényképe is bizonyítja, amikor ezt írja “Én már csak a vége felé tudtam meg, hogy D-s szakaszok is voltak a kletterben, amin kicsit meg is lepődtem, mert noha nem áll mögöttem hű de nagy klettertapasztalat, mégse nagyon vettem őket észre, mint többen mások se a csapatból.” Nos, nem is csoda, hogy nem vette őket észre, hiszen eme kép “Csapatunk eleje a Salza klettersteig kimászása után” világosan bizonyítja, hogy ők már szilárdan azt hitték vége a dalnak, és ennek okán diadalfotót ültek egy olyan ponton, mely még a legjava előtt van.
Sajnos itt majdnem valamennyi falrajz hibás. Ha jók is lennének a rajzok, a fenti idézet nem vall lelkiismeretes és körültekintő felkészülésről. Nos, mondandóm lényege, hogy ha ez a vakmerő csapat az elvétett (kikerült) D szakasz ellenére sem vállalta a visszafelé történő mászást, akkor ez azért kijelentés értékű.
Itt közlöm a kérdéses szakaszról a saját falrajz-változatomat. Vesd össze az eredetivel. A sárga jel közönséges hegymászó kötelet, azaz nem drótkötelet jelez. Kőszikla fotója a piros és sárga jel határán készült, ott ahol az alsó D szakasz kibukkan egy nyúlfarknyi platón és a drótkötél véget ér.
Ahogy én látom |
Az eredeti |
Én három terv-variánssal a tarsolyomban indultam útra:
- A terv: megtalálom a jelzett lefelé vezető utat
- B terv: van egy biztonságos erdei kerülőút a közelben, erre próbálok kijutni
- C terv: ha nem lelem a kerülőutat sem, akkor visszamászok, illetve visszatérek a GPS nyomvonalam alapján a csúcsra és teszik vagy nem teszik, leereszkedem
A legvalószínűbbnek a B-terv tűnt, és erre készültem elemózsiával és vízzel jól felszerelkezve, hiszen legalább háromórás túráról van szó, amit eleve nem bántam volna a káprázatos későnyári időjárás miatt sem.
Az Agnetúra, a Klettersteig pont onnan indít ahonnan a fénykép készült. Az úton tovább következik rögtön a gazda háza.
Még annyit el kell mondani Steigröl, hogy magánlétesítmény, így használata engedélyhez kötött, illetve személyenként 5€ díj megtérítése melegen ajánlott. Ellenkező esetben a Steig alatt leparkolt kocsidat visszaérkezve esetleg hiába keresed majd, mert elhúzatják. A dolog így működik (2011-es állapot):
- Felhívod Christa Strohmüllert (Gesäuse Sportagentur) +43-664-424-7960 és közlöd a szándékodat.
- Ha megérkezel a helyszínre, felkeresed az említett agentúra tábora melletti egyetlen épületegyüttesben gazdálkodó tulajt és Christa Strohmüllerre hivatkozva hátrahagyod az 5€ illetéket, illetve közlöd, hogy a kocsid itt parkol. A gazda ugyanis meg van bízva a nem bejelentett gépjárművek feljelentésével és elhúzattatásával. A táborban valószínűleg ritkán vannak, de ha találsz valakit egyenes itt is lehet intézkedni.
- Ha első beszélgetésetek alkalmával még nem mondtam meg a rendszámodat, Christa mobiljára okvetlen egy SMS-ben küld el, mi így egyeztünk meg.
Christa Strohmüllernél érdeklődtem a lefelé vezető ösvény titkairól is, hogy ha legalább azt meg tudná mondani, mely világtáj irányába vezet. Sajnos, mint elmondta, ő személyesen még soha nem járt fenn, de úgy gondolja, hogy aki (idézem), nem találja meg a lefelé vezető utat, annak semmi keresnivalója sincs ott (“..hat am Berg nichts zu verloren”). Na, bumm!
A Steig eleje, illetve az odavezető falétrák teljesen használhatatlan, szétrothadt állapotban vannak. Átfutott az agyamon, hogy vajon ilyen gondoskodásban részesül-e a Steig is? Ez nem hatott rám kifejezetten bátorítólag. A tökéletes egyedüllét és a verőfényes idő ellenére is komor árnyékba borult, felettem tornyosuló falnak tulajdonítható a kelleténél tán egy kicsivel erősebb kezdeti szorongásom. Tulajdonképpen már régen éreztem ilyet, sőt a legutóbbi mászásokat (pl. Eisenerz, Johnsbach, Kaisergams) inkább a teljes lazaság és a megszerzett tapasztalatokból eredő biztonságérzés jellemezte.
A rengeteg U-vason felfelé araszolva csak lassacskán oldódott a gyomrom táján jól kivehető gombóc, melynek egyedüli pozitív vonása a fokozott figyelemösszpontosítás volt. Meglehet a tudati állapotomat a lejutás bizonytalansága is nagyban befolyásolta. Érdekes, ahogy növekedett a leküzdeni való akadályok nehézsége, úgy oszlottak félelmeim is, valahogy úgy, mint amikor a zeniten felfelé haladó nap ereje eloszlatja a völgybe magát makacsul befészkelő hajnali ködöt. Az a bizonyos utolsó D szakasz pedig annyira igénybe vette minden porcikámat és idegszálamat, hogy már csak az áldásos transz-állapot rám telepedését éreztem (adrenalin?), ami abban nyilvánul meg, hogy a világból az előttem tornyosuló sziklán meg a felfelé vezető drótkötélen kívül megszűnik létezni minden más.
Kijutva a Steigből legnagyobb meglepetésemre a lefelé vezető ösvény piros jelzése fogadott. Egyszerűen nem lehet nem észrevenni, annyira kiabál. Na, gondoltam, a Christának mégiscsak igaza lesz. Ebben a pillanatban azt is megértettem, hogy köszikla beszámolójában miért nem említi ezeket a később is sűrű n található piros jeleket. Hát nyilván ezért, mert mint jól sejtettem, a csapat kikerülte a végső D felszökést és egészen máshol bukkant ki a csúcson.
Kezdtem örülni, hogy sima lejutásban lesz részem (egyik internetes fórumon valaki azzal büszkélkedett, hogy könnyen találta meg) és szépen nyugdíjazhatom a B, meg a C terv-variánsaimat. A jelzés mentén haladva az ösvény gyakran villába torkollilk és jól oda kellett figyelni a helyes irányra. A jobbra tarts elve szinte majdnem mindig bejött, azaz kétségek esetén a jobbra haladó ágat kell választani. Végül aztán már annyi sok piros jelet találtam, hogy levetettem a beülőt is, gondolván erre ma már szükségem nem lesz.
Szép kis túra, narancsszín a Steig
Mint kiderült, korai öröm volt. A jelzett ösvény a hegy nyugati részén lévő árokba visz, majd egy vihar döntötte tisztás szélénél megszűnik létezni. Az utolsó jelzés egy nagy fekete, a Salza-völgy irányába mutató nyíl, melyet még aztán követ egy tuskóra rakott kőhalom jelzés (Steinmännchen) majd kakukk. Hiába kémleltem csendben, figyelmesen, sehol semmi jel. Még haladtam egy darabig az árokban (lásd a nyomvonalam), illetve hát addig, amíg az ereszkedő nem torkollott vészes meredekségbe. Nem szeretném a szakadék szót használni, mert nem az volt, és egy kis jóakarattal valami ösvényszerűségek (több is) halvány nyomai is kivehetőek voltak, de mérlegelnem kellett mit tegyek. A GPS szerint még alig falt fel az ösvény valamit a magasságból, tehát a java még hátra lenne. Ha ereszkedem tovább lefelé az árokban, esetleg eljuthatok egy olyan pontig, egy párkányra mondjuk, ahonnan nincs tovább. Úgy döntöttem tehát, jöjjön a B terv. Lehet cserbenhagyott a hatodik érzékem, de képzeletemben a kerülő túra mindenképpen szebb színekben tündöklött abban a pillanatban, mint a bizonytalan leereszkedés. Elvégre nem lehetett tudni, hogy az útvonal ebben az árokban marad-e, avagy át kell menni egy kis emelkedőn a szomszédos árokba.
Fogtam hát magam és az előre elkészített GPS nyomvonalon megpróbáltam kiérni a rendes erdei útra. Ebből aztán egy árkon-bokron át történő bukdácsolás lett, két hasalással. Szerencsére a talaj puha, de tele moha benőtte frappáns kis nedves gally-csapdákkal. Gyanútlanul egy ilyenre lépve szinte biztos a kicsúszás és az anyafölddel történő érintkezés. Végül is állhatatosságom gyümölcsözött és a domboldalról megpillantottam az utat. Innentől kezdve aztán be nem kalkulált események nélkül átlagos, kellemes vándortúra következett. A piros körrel jelzett helyen (lásd a fenti nagy nyovonalon) jól hozzáférhető a patak medre (Krimpenbach), felfrissültem, lecsutakoltam magam, kulacsomat kristálytiszta jéghideg vízzel feltöltve jókedvvel gyalogoltam tovább, élvezve a valószínűleg egyetlen útikalauzban sem szereplő táj szépségét. Tényleg három órás kerülő lett belőle, mint ez várható is volt.
A piros jelzések mentén, a jelzett kör után teljesen eltünnek |
3d-s ábrázolás bizonyítja, ha létezik is ösvény, elég meredek lehet |
Jó lenne, ha valaki végre megszellőztetné a Strohli igazi titkát, a völgybe visszavezető rövid utat. Gondolom, az Agentúra gondoson titkolhatja, hiszen ha ők adnak neked hegyi vezetőt a Klettersteig megmászásához, annak borsos ára van 220 € (lásd a honlapjukon http://www.salza.at/klettersteig/), viszont kalandok nélkül érsz a völgybe. Mi is lenne, ha mindenki ismerné a titkot? Kinek kellene még egy vezető?
A thrive angol szó magyar jelentése boldogul, prosperál. A 
