A Dachstein megtépázott gleccserei egy kicsit fellélegezhetnek, mert az idei tél már eleddig is majdnem duplázta az utóbbi esztendők sovány hó-hozamát. A tél végén a lehullott hó vastagsága általában alig-alig szárnyalta túl a 3 métert, és íme, már most 5.3 méternyi pihe fekszik odafenn.
Update: szombat 2018. január 20/26:
https://www.derdachstein.at/de/dachstein-aktuell/gletscherbericht
Voltál-e már áldozata annak a fajta “élelmességnek”, amit a közszáj úgy jellemez, hogy egy eszkimónak is eladja a hűtőszekrényt? Persze a képlet sokszor ravasz színfalak mögé rejtett. A biznisz-stratégiák árnyaltak és nem ritkán csak végén derül ki, hogy csapdába huppantunk. Uppsz! És megvettük a hűtőt! Nos, valahogy így volt ez velem is.
Pedig óvatosan és nemes visszafogottsággal kezelem a legújabb fényképezőgép-csodákról szóló beszámolókat. Tudom, hogy a legtöbb főfoglalkozású rovatvezető szakember ingyen jut a legújabb modellekhez (pl. Cameralabs). Naná! A dolog természetéhez tartozik tehát, hogy szemet hunynak egyes hiányosságok felett és inkább csak a dicsérni való részletekről szólnak, de arról terjengősen. Sikeresen kövezik ki a “hűtőszekrényhez” vezető utat, de ezt nem lehet nekik felróni, hisz ebből élnek és a haszon a gyártók számláját terheli.
Szóval tehát, éveken át egy egyszerű kompakttal (Lumix DMC TZ-18) fényképeztem mindaddig, amíg el nem romlott. Illetve hát sikerült megjavítanom, de ezzel érettnek láttam az időt egy váltásra. Kár, ha a gép elszúrja a legszebb fotókat (mint megtörtént).
Summa-summarum több hónapos kimerítő böngészés és tanulmányozás után egy Sony RX100 ii típusra váltottam. Tudniillik, az előzőhöz hasonlóan, legyen kicsi, a kezelése akár egy kézzel is könnyű (pl. Klettersteigen).
Drámai javulást vártam, a kompaktok színterén hatalmasnak számító 1’’ méretű, szenzor miatt. Bár, némi előrelépés észrevehető volt, hanyatteséről szó sem lehetett. Megjegyzem, továbbra is csak JPEG formátumban fotóztam, és hát ezen a téren az elvárásaim nem teljesedtek be.
Arra azért felfigyeltem, hogy a Sony RX100 már képes RAW-ban is fotózni, de eleinte idegenkedtem tőle. Körülményesnek tartottam az ezzel járó fejlesztést. Nem volt kedvemre való a pepecselés.
Közben böngésztem a fórumokat, különösen a dpreview.com ragadta meg a figyelmem, illetve az LR6 gyakori említése. Kiderült az Adobe Lightroom 6-os verziójáról van szó. Sok-sok elismerést, dicséretet aratott. Nos, hát akkor próbáljam ki!
Miután megtanultam az LR6 használatát, az eredmények lenyűgöztek. Végre valami, ami minden ízében beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A JPEG-ek kidolgozása mind a mai napig kedvenc időtöltéseimhez tartozik. Néha magam sem hiszem el, mi mindent ki lehet hozni egy szürke, alul- vagy túlexponált, unalmas felvételből.
Közben egyre jobban belemerültem a turkálásába. Megismerkedtem a szakma alapjait lerakó Ansel Adams nevével és munkásságával. Aztán arra a végzetes következtetésre jutottam, hogy egy nagyobb APS-C szenzorral felszerelt fényképezővel, technikailag, még jobb képeket tudnék készíteni. Evés közben jön meg az étvágy! Az elmélet szerint, különösen szerényebb fényviszonyok esetén tudna jó szolgálatot tenni a technika eme csodája.
Ismét hónapokat töltöttem tanulmányozással, amíg meg nem született a végső döntés. A szakmai vélemények és az ár alkotta kereteken belül, jó kompromisszumos megoldásnak tűnt egy kezdő szintű Fujifilm x-t20 SLR. A pozitív bírálatok oly nagy érdeklődést gerjesztettek, hogy a 2017-ben piacra dobott fényképezőgép azonnal hiánycikk lett. Több hetes keresgélés után lecsaptam az üzletre, ahol végre kapható volt a jobb, XF18-55-ös objektívvel.
|
|
|
Bevallom, valami csodát vártam. Ehelyett, vissza a való világba! Mint beszámoltam, különösen a beélesítés körüli problémák verték ki nálam a biztosítékot. Újdonsült felvételeim példátlan nagy számban lettek életlenek, miközben ránézésre nem lehetett külömbséget tenni a Sony RX100 és Fuji x-t20 közti felvételeken. Nagyon kiábrándító!
Íme, eltalálod mely kép melyik kamerával készült?
Itt van segítségül a fenti felvételekből jobbközépről kiemelt részlet 100% felbontásban. Ez sem nyújt elég támpontot? Na, tessék!
További összehasonlítás tárgyai. Szóval (szak)ember legyen a talpán, aki itt látványos különbségeket vél felfedezni.
További kijózanodáshoz vezetett, a nyers képek dinamikus értéktartományának (dynamic range) LR6-ban történő hasznosítása. Az X-Trans RAF alig-alig, ha egyáltalán, szárnyalta túl a Sony RAW dinamikáját. Azaz, a Fuji RAF-ok kiégett, túlexponált részleteiből esetenként semmivel sem lehetett többet kihozni, mint a Sony RAW hasonlóan elbitangolt elemeiből. Az alulexponált részek pedig, a világosítás nyomán mindkét esetben egyformán lettek zajosak (amit szerencsére az LR6-ban ki lehet vasalni).
Több száz kép összehasonlítása után tehát arra a megállításra jutottam, hogy az APS-C szenzorhoz fűzött remények, és a befektetett anyagiak teljesen haszontalanok. A Fuji cirka háromszoros ára (objektívvel akár négyszeres), nagy és nehéz üveg optikája ellenére sem nyújt látványos eredményeket. Nem azt mondom, hogy rossz, hanem azt, hogy a befektetés és a hozam nincsenek egyensúlyban.
A két fényképező összevetett tömege, 300 gramm versus majdnem egy kiló. A feltételezett előnyökből (különösen túrákon) gyorsan hátrány lesz. Utóbb azt tapasztalom, hogy szinte gondolkodás nélkül hagyom otthon a Fujit és csak a kicsiny Sonyt viszem magammal. LR6-ban történő feldolgozás után a képekkel túlnyomórészt meg vagyok elégedve. És akkor még említsem meg a kezelésbeli különbségeket. Kesztyűben a Fuji lencsetakaróját le sem tudom venni. A fényképezéshez mindkét kézre szükség van. Ha fúj a sarki szél, gyorsan fagyasztja az ujjakat. Ez bizony cseppet sem praktikus. Vigye el az ördög!
Végül is tehát, érdemesebb egy digitális sötétkamrába invesztálni az anyagiakat (LR6), semmint egyre drágább, egyre haszontalanabb és egyre súlyosabb optikai üveghegyekbe. Az én személyes gyakorlatom sajnos nem igazol érdemben észrevehető minőségjavulást. A drágán kelt portékáról kiderült, hogy egy amolyan “hűtőszekrény”.
Egyik túrázó ismerősöm, Robert, hasonló tapasztalatokkal a tarsolyában tért vissza a kompaktok világába. Egészen pontosan egy Canon G7x mark2-re cserélte a nehéz optikával terhelt gépét. Elmondása szerint tán egy évig vergődött a nagy súlyok csapdájában. Ha tehát választás előtt állsz, jobb, ha még egyszer meggondolod! Tényleg kell neked az a bazi nagy hűtőszekrény?
Az újesztendő legelső túrája, az időjárás jóvoltából, Alsó-Ausztria legmagasabb ormára vezet. Olvadás van pedig napirenden. Az elmúlt napokban eső esett még 1500m szint felett is. A Fadensteig jeges, hágóvas nélkül életveszélyes könnyelműség lenne belevágni.
 |
 |
|
|
|
Fél kilenc lehet, amikor elindulunk Losenheimből, a libegő völgyi állomásából. Plusz 3 fokot mutat a hőmérő. Fél órán belül szakad rólam a verejték. Látom a cseppeket, amint a hóra hullnak. A lift hegyi állomásáig váltakozva tipródunk sárban majd hókásában. Az Edelweiß Hütte szintjétől aztán valamelyest stabilizálódik a helyzet, legalább a sártól megszabadulunk.
A vendégház feletti erdőben a helyenként teljesen eljegesedett szakaszok arra késztetnek, hogy idejekorán felvegyük a hágóvasat. Eredetileg csak a Fadensteig felső szakasza előtt terveztük, ugyanis már tapasztalatból tudjuk, hogy a Fadensteig alsó szakasza általában hótól mentes. Nem így a beszállójához vezető kaptató.
Később tehát sziklákon csikorog a hágóvas (fenti kép) mindaddig, amíg újfent alattomos jeges részekre nem érkezünk (lenti kép). Áldás tehát a hegyes karmok szolgálatára hagyatkozni. Hóval pedig csak a felső Fadensteig kulcspontján, azon a bizonyos katlanból kivezető traverznél találkozunk. Ott viszont a biztosító drótkötél is részben a hó fogságában találtatik (kép lejjebb).
A továbbiakban az üvegszerű jeges részek a sziklák közti részeket töltik ki. Túrabotok helyett inkább egy jégcsákányt kívánnék a kezembe. Na, de szerencsésen kimászunk a még mindig árnyékban rejtőzködő platóra (10:45). Cirmi megjegyzi, hogy máskor itt már sütni szokott a nap. Igen, mert márciusban már magasabban delel.
Terveinkkel ellentétben hótalpaink továbbra is a hátizsákra csatolva maradnak. Olyan jeges a plató, hogy hágóvasainkat le sem vesszük, jobb így a járás (fenti kép). Feljebb ugyan egyre több a hó, de kemény jégbevonattal. Problémamentesen bírja testünk tömegét.
Mérsékelt déli szelet jósolt a meteorológia. Lehet, hogy tényleg az, de nem úgy tűnik. Meg kell küzdeni az arcot, kezet gyorsan elfagyasztó légáramlatokkal. 11:40-re érkezünk a Fischerhütte alá. Megállás nélkül indulunk is a Klosterwappen felé.
11:57, azaz 17 perces út a szép jeges cirádákkal bevont csúcskeresztig. A lépések immár nehezebbek, mert a hatalmas méretű zúzmara-fürtökkel díszített jégréteg be-beszakadozik. Helyenként pedig porhón kell átkelnünk.
A panoráma, amiben részesülünk feledtet minden megpróbáltatást. Ritkán lehet olyan messzire és olyan tisztán ellátni, mint aznap. Könnyű beazonosítani a már oly gyakran megmászott és tehát jól ismert hegyeket.
12:14-kor érkezünk vissza a Fischerhüttehez. Bemegyünk a téli szállásra. Az előtérben levetjük a hágóvasainkat. Odabenn kellemes idő, alig ketten-hárman falatoznak. Ki megy, ki meg éppen jön. Forró mézes mentateát iszogatunk a termoszainkból. Betyárosan jól esik. Falat is akad hozzá a hátiszákból.
12:40-kerekedünk fel ismét. Alig lépünk ki az ajtón, és hát láss csodát, kibe botlunk. Robert Rosenkranzzal és barátjával Alexxal rázhatunk kezet. Kicsi a világ! Alsó Ausztria kínálata elég korlátozott.
Mi a Wurzengrabenon át ereszkedünk vissza. Itt is jó szolgálatot tesznek a hágóvasak, de klasszikus hótalp is egy jó alternatíva lenne, különösen pedig a Krempelhütte szintjét elérve (13:20). Arrafelé ugyanis helyenként mély hóba süppedünk. Érdekes, hogy a hegy keleti, losenheimi oldalán, ezen a szinten már alig-alig akad hó. Itt meg, temérdeknyi. Jól átvészelte az elmúl napok tavaszodását.
14:35-kor lyukadunk ki az Edelweißhütte mellett. Betérünk egy adag indiai lencseételre. Odabenn ugyan szűkös a hely, de jó meleg van és találunk asztalt is leülni.
15:15-kor veselkedünk neki az utolsó sáros ereszkedőnek. Először még hókásában, később valódi ragadós és sikamlós sárban. Így aztán elég malac módjára érkezünk vissza a kiindulópontba. Lesz mit tisztogatni odahaza.
Továbi képek:
Az óév legutolsó túrája egy minden ízében igazi hótalpas az Unterbergre. Egyetlen hibája a napsütés hiánya, de egyébként végig csodásan, behavazott winter-wonderlandon át visz az út. És íme, még mindig találok új, eleddig be nem járt ösvényeket is.
 |
 |
|
|
|
Tanulmányozom a térképet, merről közelítsem a csúcsot. Aztán tudatosítom, hogy a síterep még nem nyitotta kapuit. Még cirka 5-10 cm hótakaró hiányzott a szerencsétleneknek a szezon beindításához. Nos, ahogy így tanakodom, szembeötlik az a turistaút, amin a síelőket szállítaná a busz, ha járna. De nem jár, mert még nincs üzem! Nosza, akkor ott lehet kezdeni a kört, mert azon az úton még nem jártam (8:50).
A jó hír, hogy nem kell végig az unalmas, autóbusznak preparált úton bandukolni. Hamarosan el lehet hagyni, jobbra, és egy más, elhagyatott, szépen behavazott erdészeti úton folytatni a kaptatást (9:20). Egy jobbos kanyar után aztán (9:30) máris mutatja magát az a bizonyos, kiszemelt csapás, mely balra visz fel a hegygerinc felé.
Itt felveszem a hótalpakat, és jól nekidurálom magam. Kell is az elszántság, mert a szűz hótakaró mély (fenti kép). Úgy nézem, az idei télen erre emberfia nem nagyon járt. Csodálkozom is, hogy miért tolonganak annyian a jól ismert utakon, amikor itt árválkodik ez remek kis ösvény.
Az út egyetlen szeplője, hogy valamelyest rövid. Elég gyorsan elérem a hegygerincen vezető hivatalosan is jelölt 231-es zarándokutat, mely a Kieneck irányából érkezik (9:55).
A továbbiakban tehát a forgalmas, sítúrázók közkedvelt útvonalán haladok (fenti kép). Jómagam is erre kezdtem nagy elvárásokkal fűszerezett, de lényegében megfeneklett sítúrázó karrierem.
Az ad okot dilemmára, amikor sítúrázók húzta nyomokat követek. Az etikett szerint nem lenne szabad hótalpakkal ráormótlanodni, hanem szépen mellette haladva kéne taposni a havat. Ez persze nem mindig lehetséges, mert helyenként az ösvény keskeny, máskor meg olyan mélyen be lehet süppedni, hogy csak egy balga nem használja ki a sítalpak tömörítette, könnyebb haladást biztosító nyomokat. Mindezek ellenére, vagy éppen ezek miatt, megpróbálok illendő lenni, és amennyiben lehetséges, a sítalpak húzta nyomokat kímélni.
Az Unterberg teteje sajnos ködfátylak mögé rejtőzött. A távoli horizonton elcsípem még az ég bágyadozó kékjét (10:45), hogy a későbbiekben emlékezhessek, milyen szép is lenne idefenn, ha sütne a nap.
Másfél-kétméteres hódünék mentén
A csúcson, mint sejtettem, nagy a forgalom (11:05). Egy hótalpas kirándulóra jut vagy tíz síelő. A kereszt alól egyenes úton ereszkedem alá (lenti kép). Szinte siklom a mély hóban, mintha csak síelnék. Ez az a mélység és állag, amikor hótalpakon könnyedén és élvezetesen lehet lefelé szánkázni.
Benézek az útba eső Unterberg Schutzhausba (lenti kép), de elég gyorsan ki is fordulok (11:20). Odabenn tömegek és rossz levegő. Néhány asztalnál hangos, kisüsti fokozta hangulat. Nem az én stílusom! Bár a gyomrom korog rendesen, inkább a magammal hozott vésztartalékaimat részesítem előnyben. Újra felveszem tehát a hótalpakat és alászállok a sípályán. Közben bágyadtan kisüt a nap is, leállok hát uzsonnázni.
A továbbiakban maradok mindvégig a sípályán (lenti kép), mely egészen a kiindulópontig visz. A Heuriss-Klamm a kulcspont (12:10). Itt zuhan egyet az út. A számtalan fékezés nyomán előtüremkedő sziklamorzsalékok nem tesznek sok jót a sítalpakban.
Végéhez érkezett tehát egy túrákban gazdag óesztendő. Minden kedves látogatómnak sikerekben, egészségben és szép kalandokban gazdag új túra-évet kívánok. Közben ne feledkezzetek el a biztonságról és adjatok elsőbbséget az időjárásnak, hisz ő az úr.
A Heuriss-Klamm sziklái
Elérkezett az idei évzáró ideje. Karácsony és újév között immár hagyomány, hogy a túraév végére a pontot a Göller meglátogatásával tesszük fel. Hétfő, december 25.-e stabil, napos és csendes időt ígér, amit nem hagyhatunk ki (tekintettel az eddigi turbulens időjárásra). Változtatunk a vonalvezetésen és most a Göllerlifte síterepen át a Hohes Bäreneck (1597m) érintésével nyugati irányból szeretnénk megostromolni a csúcsot. Ez egy jelöletlen út, elvileg vadonon át. Annyit viszont lehet róla tudni, hogy sítúrázók kedvelt csapása.
 |
 |
|
|
|
9:00 órakor vágunk neki Kernhof/Gscheid kápolnájával szemben elhelyezkedő kicsiny parkolóból. Cirka 10-15 perc gyaloglás következik az aszfaltúton a Göllerlifte síterepre. A szélcsendben jól el lehet bírni a vacogtató –6C fokot. Egy munkagép éppen takarítja a havat a parkolóból. Egy más lánctalpas a jeges pályákat porhanyósítja. Utunk eme első szakasza az egyik lesikló mentén vezet fel az egyik“csákányos” hegyi állomásáig.
A sípálya annyira jeges, hogy felvesszük a könnyű hágóvasakat (fenti kép). Cirka egy órás kaptatás után érjük el a napsütötte síterep tetejét (lenti kép). Sítalpak húzta nyomok jelzik a további út fonalát. Megválunk a hágóvasainktól és hótalpakra váltunk, mert egyébként térdig süppednénk.
A mélyen behavazott vadonon át vezető út eleinte még szelíden emelkedik, majd fokozatosan bekeményedik. Szerencsére elég a sítalpak húzta nyomokat követni. Aznap kettes fokozatú a lavinaveszély és arról még nem hallottam, hogy ezen a helyen valaha lavina söpört volna végig. Felfelé haladtunkban mégis nyugtalanító érzés, hogy ez a szép meredek hegyoldal itt esetleg akár meg is lódulhatna alattunk.
Gond nélkül érkezünk a Göller felé vezető gerincre (11:00). Az árnyékból kilépve, a ragyogó a napsütés feldobja a kedélyeinket. A panoráma egy álom. A méteres hóval fedett hegyvidék, a kristálytiszta levegő, a távolban kibontakozó ismerős kék-fehér hegyek puszta látványa ok egy-egy nagy adag eufóriára.
Első köztes célunk a Hohes Bäreneck (fenti kép), majd innen lefelé, hó dűnéken át újra felfelé a Tertzer Göller irányában. Óvatosan haladunk és jól odafigyelünk, hogy tisztes távolban maradjunk az elmúlt napok viharos szél építette hó-párkányoktól.
A hó állaga vegyes, helyenként kérges és megtart, máshol még hótalpakon is mélyen beszakadok (általában törpefenyők tövében). Szóval egy igazi hótalpas túra. E hasznos segédeszköz nélkül teljes lehetetlenség lenne a haladás.
További háromnegyed óra elteltével 11:45-re érkezünk a Göller csúcskeresztjéhez. Könnyű, de határozott szél fuvoláz. Ez itt gyakorlatilag szélcsendnek számít, tudniillik általában menekülni szoktunk a csúcsról. Most viszont nyugodtan lehet nézelődni és gyönyörködni egy sort a tájban.
Mielőtt elindulnánk a völgybe, elnézünk a Göller keleti szegletébe. Cirmi abban reménykedik, hogy még bevesszük a kistestvért, a Kleiner Göllert is, de az oda vezető út mély hóba fulladtnak látszik. Oda-vissza akár egy/másfél óra küzdelem. Egyetlen nyom sincs, arra nem járnak sítúrázók. A vállalkozás nem lenne lehetetlen, én mégis visszakozom. Mint utólag kiderül, valóban jól mérem fel erőnlétemet.
12:15-kor érünk vissza a csúcskereszthez, majd megkezdjük az alászállást a standard turistaúton, mely bár elvileg jelzett, de csak sejteni lehet az út fonalát a nagy hóban. Ahol újra teljes a szélcsendre és a nap is langymelegen nyalogat, leállunk uzsonnázni. Tea kerül elő a termoszból meg némi harapnivaló. Nem sietünk, van elég időnk, nem kell tartani a besötétedéstől.
A továbbiakban még meglátogatjuk az útba eső Gsengert. Innen lefelé a fák törzsére pingált piros jelek vezetnek, mert úgy tűnik, nyomok nincsenek. Aztán szelíd terepen, amikor már semmiféle veszéllyel számolni nem kell, kicsúszom, ami nem gond, de a rántás nyomán begörcsöl a jobb combom és percekig tudnék üvölteni a fájdalomtól. Mégiscsak szokatlanul kemény volt a felfelé vezető kaptató! Szerencsére a Kleiner Göller kitérőt kihagytuk!
Miután a lábaimban felgyülemlett feszültség ilyen formán kisül (már ismerem), mintha misem történt volna, nyugodtan folytathatjuk az alászállást. Egyéb intermezzók nélkül 14:30-kor érkezünk vissza reggeli kiindulópontunkba. Az autóban aztán a változatosság kedvéért begörcsöl a másik, a bal combom. Tulajdonképpen számítottam rá, mivel párban járnak (tudniillik a görcsök). Hamar félreállok és kiszállok lazítani.
Mindent összevetve az átlagosnál is remekebb túrára teszünk pontot. Ennek legfőbb oka természetesen a főkolompos, az időjárás. Ha az idő jó, akkor minden jó – ezt nem árt folyamatosan szem előtt tartani.
Megjegyzem, valszeg hiába reménykedtünk a rendhagyó tél folytatásában (bár a rendhagyás inkább csak Ausztria nyugati tartományaira vonatkozik, hisz Alsó-Ausztria és Stájerország keleti részein továbbra is nagyítóval kell keresni a havat ). A karácsonyi olvadás, íme, feltartóztathatatlan léptekkel érkezik és vele együtt a fordulat. Vasárnaptól keddig akár 12 C fok feletti hőmérsékletet is produkálhat az inverzió. A völgyben és tehát sík vidéken valamelyest hűvösebb lesz, cirka 7 C fok körül. A 9 – 14 napos előrejelzések alapján maradnak a plusz fokok. A havazás határa 2000 méter fölé tolódik. Csak nehogy kirügyezzenek a fák. Ajjaj!
Más. Szerdán kipróbáltam a térdem, vajon bírja-e újra a sízést. Tavaly ugyanis komoly gondjaim akadtak. Az örömöm határtalan! 8:30-tól kis megszakításokkal délután fél négyig bírtam a lejtőket a Stulheckon. A viszonyokat pedig nem nevezhetném optimálisnak. Különösen az alsó részek (1b, 3a pályák) jegesek, kérgesek. Szinte fáj hallani, ahogy a sítalpak hangosan horzsolódnak és panaszkodnak. Élük is belecsorbul a gyémánt keménységű jégfolyosókba. A felsőbb régiók sokkal jobb állapotnak örvendenek, különösen a 10-es és 11-es pályák (Steinbachalm). Itt viszont a felhők és a köd okozhat némi gondot, bár részemről inkább a köd, mint a jégkuloárok.
Nos, mindezek ellenére, avagy éppen emiatt minden kedves idelátogatónak szép ünnepeket, boldog karácsonyt. Örüljetek egymásnak az ünnepi vacsoránál és azon túlmenően is. Az ajándék csak mellékes legyen, ha egyáltalán. Annak reményében, hogy hamarosan ismét beszámolhatok egyet s mást viselt dolgaimról, üdv, Sztefanó
Update december 23. Az évszakoknak sajátos illatuk van. Ma amikor kidugtam az orrom, és beleszagoltam a levegöbe, egyértelmüen a tavasz köszönt vissza. Benne volt tömény formájában a kikelet üzenete, a hamis hír, hogy vége a télnek. Nagyon érdekes és egyben szomorú is. Mintha a természet is demeciában szenvedne. Az ember teljesen megőrjíti.
Ha az északnyugati szél nekifeszül az Alpoknak, akkor a főgerinc déli oldalán van még remény némi napsütésre. Itt van például a Rax és a Schneeberg árnyékában meghúzódó Wechsel, Mariensee és Mönichkirchen környéke. Csak odafenn a csúcson kap el a jeges szél, ami bizonylata annak, hogy mégiscsak egy tekintélyes 1743 méteres kiemelkedésről van szó (vesd össze, a Stuhleck 1782, a Göller ami Alsó-Ausztria viszonylataiban egy ugyancsak figyelemre méltó hegynek számít 1766).
 |
 |
|
|
|
Pedig nem biztos, hogy vasárnap felkerekedem, mert egész héten cudar derékfájás gyötör. A hétvége felé valamelyest enyhülnek a panaszaim, de távolról sem vagyok még rendben. Szerencsére állni és járkálni kevesebb fájdalommal jár, mint ülni és felállni. Szombatról vasárnapra virradóra nyugtalanul alszom és bár az este (szokásom szerint) mindent előkészítek, de úgy térek nyugovóra, hogy “majd reggel eldöntöm”. Aztán már hajnali ötkor felébredek és képtelen vagyok visszaaludni. Még hánykolódom úgy hatig, aztán elhatározom magam. Indulás.
Kevés a frissen hullott hó
A Wilde Wasser természeti park nyári látogatónak szánt parkoló a kiindulópontom (8:40). Télen a sítúrázók használják, már amikor. Vasárnap tudniillik én vagyok az egyetlen odatévedt. Ez a még idei gyér hóviszonyok számláján szárad (a kiadós havazást szállító felhők mind-mind Salzkammergut környékén akadnak el). Friss, egy-két centis porhó réteg fedi a vidéket, de összességében nem számottevő (fenti kép).
Reggeli visszapillantás Mariensee felé
Szélcsendben indulok, ami igazolja feltevésemet, hogy a patkó alakú Wechsel hegykarimája útját állja a támadó sarki szélnek. Ez így is marad a Marienseer-Schwaigig (téli álmát szunnyadó vendégházzal, 9:55), amely az erdőhatár szélén fekszik. Nem sokkal később néhány mélyebb hó átfúvás arra késztet, hogy felvegyem a hótalpaimat.
Marienseer-Schwaig: a kép jobb oldalán odafenn a hegy gerincén már látszik a Wetterkoglerhaus
Ragyogó napsütés, kérges felületü hó, itt-ott mélyebb, porhanyós közökkel
A szélnek kitett nyílt terepen aztán kérges, a lépések súlya alatt be-beszakadozó hórétegek váltakoznak az árkokban, mélyedésekben lerakott finom porhóval (fenti kép). Kitüremkedik az elszáradt őszi fű, máshol sziklák is kikandikálnak. Nyilvánvalóan lesiklásra nem igazán alkalmas a terep, de így végighótalpazni rajta elég jó érzés.
Háttal az északi szélnek
Közben felkelti figyelmem, hogy odafenn a Wetterkoglerhaus már az északi szél korbácsolta fehérségbe olvad, ami ugyancsak erős légáramlatok jele. Lélekben és ruházatban is készülök az ott dúló széllökésekre. És, nem csalódom (10:40).
Csalóka kép, nem idilli, a valóságban nehéz nyugodtan állni a fagyos széllökésekben
Terveztem, hogy esetleg még teszek majd egy sétát a gerincen, de a viszonyokat mérlegelve inkább menekülök csúcsközelből. Így tehát a kiruccanás elég rövidre sikeredik. Ha Cirmi velem lett volna, akkor biztos dacoltunk volna még egy sort az elemekkel, de így egymagamban inkább szépen alászállok.
A csúcskeresz két tartomány határán
Rövid, de velős túra. Reggel napsütés és szélcsend, majd feljebb hótalpazásra alkalmas mélységű hó, később felhősödés és visszafelé havazás. Egy csokornyi mindenféle idő. Jól sikerült kiruccanás, érdemes volt mégiscsak felkelni.
Visszaérkezés havazásban (vesd össze az indulással)
A véletlen műve lehet, hogy valahányszor a Traisner Hinteralmon járunk, abból egy mesebeli túra, ragyogó napsütéssel kerekedik. Vasárnap sem alakult másként. A célunk kiválasztásában a múltkorihoz hasonlóan erős szél elkerülése, illetve minimalizálása motivál. Ez be is jön, mert később rácsodálkozhatunk a távolibb hegyek viharos szél hordta különleges, kiterjedt és félelmetes porhó fátylaira.
 |
 |
|
|
|
Az öregecske együléses lift völgyi állomásából indulunk 8:40 körül. Első célunk a nagy és a kis vízesés. A csikorgó reggeli fagy valószínűsíti, hogy mindkettőt jégbe fagyva találjuk. Valóban. Újdonság a vonalvezetésünkben, hogy a nagy vízesés után most ráfordulunk a kis vízesés felé vezető ösvényre, melyen még nem jártunk. Ez egy vadromantikus variáns, mely járhatatlan benyomást keltő sziklavilágon át keres utat. Könnyű hágóvasainknak köszönhetően biztos a járásunk az eljegesedett kaptatókon (mindenkinek melegen ajánlott).
A továbbiakban azt kapjuk, amit vártunk. A Lilienfelder-Hütte felett, sítalpak döngölte széles lankás kaptatót sok-sok napsütéssel. A Muckenkogelra vezető Klöstertreppen irdatlan mennyiségű hóval birkózunk. Egy vihar döntötte, az úton keresztben fekvő szép szál fenyőn is át kell, verekedjük magunkat (10:45 – Muckenkogel).
Hasonló hóviszonyokra lelünk a Traisner Hinteralmhoz vezető gerincen is, mely a széles erdészeti útról egy táblával jelzett helyen ágazik el balra fel. Térdig süppedve gázolunk a porhóban, miközben Cirmi ujjai jéggé gémberednek a fagyban. Eltart egy jó félórát, mire a jól kifűtött vendégházban újra életre kelnek (11:10 – Hütte). Ezen okból kifolyólag nem nagyon sietünk, hisz jó tempóban korán elérjük fő célunkat.
Amíg odabenn pihengetünk, jócskán megélénkül a szél. A nap ugyan még szépen ragyog, de kilépéskor (12:00) arcul csapnak a jeges fuvallatok. Visszafelé a Klosteralmon át terveztük a visszatérést, de az oda vezető elágazásnál elbizonytalanodom. Másfél méteres átfúvások és hótorlaszok sorozata tarkítja az ösvényt. Nyomokat arrafelé nem látunk. Megpróbáljuk mégis, de olyan mélyre süppedünk, hogy nyilvánvalóvá válik, hótalpak nélkül (az autóban maradtak) erre ugyancsak szenvedés lenne. Maradunk hát a sítúrázók által szépen egyengetett erdészeti úton.
A Lilienfelder-Hütte szintjén (12:48) változtatunk egy cseppet a megszokott útvonalon és Kolm elhagyott tanya felé vesszük az irányt. Ez annyiban jó döntés, hogy csendes és nyugalmas a közkedvelt “sípálya” ellentézise. Ott ugyanis tarka sokaság szánkázik és síel lefelé, helyenként hajmeresztő felelőtlenséggel (a ródlisokra vonatkozóan).
Ismét vége egy remek kiruccanásnak. Azt kaptuk, amit elvártunk, szép téli tájat, sok napsütést, egy kis izzasztó küzdelmet a hóval és jó meleg kunyhót déli pihenőre. Ha még a hótalpainkat is magunkkal vittük volna, akkor az előre betervezett útvonal is bejárható lett volna. Uff! Ismét beigazolódott, hogy ha választani kell, akkor téli viszonyok esetén, vinni kell ezeket a remek segédeszközöket.
A Planetenweg, a bolygók útja. Vélhetően az egyes égitestek közti távolságot próbálja szemléltetni. A turistaút kezdetén van a Nap, Rettenegg központjában, és tehát a végén pedig, a Plutó, valahol a Stuhlecken.
 |
 |
  A megtett táv (Rettenegg, Planetenweg, Stuhleck, Alois Günther-Haus, Grazer Stuhleck, Pretul, Jogllandroas, Rettenegg) 18 km, 1110 m szintemelkedés bruttó 7:05 (nettó 5:00 óra) |
|
A Mars az első bolygó amivel Rettenegg végében találkozunk. A Merkur, Vénusz és a Föld valahol a község centruma irányában keresendők. A mi kiindulópontunk ezeket elvéti. 8:45 lehet, amikor elindulunk ebből a hegyek közé szorult, álmos kis faluból. Rajtunk kívül senkit sem látni. Hótalpaink egyelöre hátizsákjainkra csatolva visszük. Nem igazán tudjuk, lesz-e rájuk valóban szükség. Tavalyi kesernyés tapasztalataink azt sugallják, hogy nem árt az óvatosság.
Már a völgyben is lengedez a szél, ami a –8 C fokos csikorgó faggyal párosulva még okozhat gondokat a Fischbacher Alpen gerincén vezető úton, amit tudniillik mára beterveztünk. A kaptatók szerények, de kitartóak. Utunk kezdetén még a nap is süt, de látszik, hogy a felsőbb régiók fehér párafelhőkbe burkolódznak. Úgy döntök, ez kedvemre való állapot, mert a napszemüvegem az autóban felejtem.
Sorra leljük a kisbolygók övezetét, majd a Jupitert, Szaturnuszt és az Uránuszt. A Neptunuszra csak a visszafelé vezető úton lelünk. A Plútót nem is próbáljuk megkeresni, mert elég bajunk van a lassan-lassan viharossá fokozódó széllel.
Nem sokkal a hegy gerince alatt úgy döntünk, hogy a hóréteg határozott kövéredése következtében érdemes lesz felvenni a hótalpakat, ami érezhetően megkönnyíti a lépéseinket. Tejfehér ködbe bukkanunk ki odafenn, amihez a már korábban feltételezett szél húzza a nótát, de alaposan ám. Már régen nem bugyoláltam be magam téli túrán ennyire, mint most. Kapucni nélkül biztos lefagyna a fejünk. A rendszeres távolságokban leszúrt útjelző karókat követjük (lenti kép), amik nélkül nehéz lenne a tájékozódás. Panoráma tehát egyelőre nincs, csak sarkvidéki hideg.
A szél sebessége a Beaufort skálán elérheti a 6-ost majd délután visszafelé haladva már a 7-es fokozat szerinti 50-60 km/h sebességet. A definíció alapján gondolom (“Whole trees in motion; inconvenience felt when walking against the wind”)
Hirtelen bukkan elő a ködből a Stuhleck sílift hegyi állomása, majd a köd végében felsejlik, vélhetően, az Alois Günther-Haus sötét foltja is. Meg vagyunk mentve! Odabenn meleg és sítúrázók tömegei. A vendégseregek ostroma ellenére találunk szabad asztalt és hát semmi gátja az ebédszünetnek. El is nyújtjuk a pihenést, száradjanak, melegedjenek csak jól át izzadt, jéghideg cuccaink a cserépkályhán.
Kész sokk, kilépni a vendégházból, bele a délelőttinél még egy fokkal erősebben vágtázó szélbe. Tanakodunk is erősen, hogy érdemes-e belevágni a betervezett körút folytatásába Pretulig, avagy az ide felvezető úton szálljunk mihamarabb alá. Az útkereszteződésig érve a szél ereje ugyan nem csökken, de oszladozni kezd a köd és végre látunk valami szép téli panorámát is. Így aztán vállaljuk a gerincen vezető, szélnek kitett út folytatását, és ez így van jól.
Fenyőfaligetek tövében a hóréteg vastagodik, a szél pedig csendesedik, hogy amikor kilépünk a védtelen platóra, ismét belénk könyököljön. Újdonság a sok-sok szélkerék, amiket az utóbbi egy-két évben telepíthettek. Legutóbbi itt jártamkor (immár lassan 4 éve) még nem csúfították a környezetet.
A többszöri fel és lefelé tartó menetelés végét a Peter Bergner-Warte, majd az ezt követő Roseggerhaus jelzi (a vendégház pillanatnyilag zárva, gazdát keres). Itt derékszögben balra kanyarodunk és próbáljuk meglelni a völgybe vezető ösvényt. Útjelző tábla ugyan van, de utána hóbuckák és átfúvások teszik átláthatatlanná a terepet. Követnénk egy nyompárt, de vigyázz, elcsavarodik nyugati irányba és tehát nem a mi általunk keresett úton halad. Előkerül a GPS, minek a segítségével aztán elég gyorsan megleljük a helyes csapást. Egy piros jel egy fiatal fenyő kérgén nyugtázza az irány helyességét.
Pozitív fejlemény, hogy a gerincet elhagyva, szélárnyékba kerülünk. Juhé! Végre csend! Nyugodtan lehet inni a termoszból. Egy álom! A hó vastagsága gyorsan csökken, így hótalpaink cirka 1300 méter szinten visszakerülnek a hátizsákra. További bonyodalmak nélkül érünk vissza reggeli kiindulópontunkba.
Utólag is, a mostoha körülmények ellenére, vagy éppen az miatt, kifejezetten kedvünkre való túra volt. Az elemekkel való küzdelem mindenképpen emlékezetessé teszi. Szélben-e avagy napsütésben, a túra kifejezetten alkalmas hótalpazásra.
A Waxencek, Pernitztől északra egy szerény hegyvonulat, legmagasabb csúcsa alig-alig éri el a 800 métert. Helyi nevezetessége a Waxeneck vendégház, mely télen-nyáron látogatható. Zimankós késő őszi időben, amikor már a menedékházak jelentős része bezár, túrák kedvelt célpontja. Ezúttal a miénk is.
 |
 |
|
|
|
Ortmann vasútállomás parkolójából indulunk nem sokkal kilenc után. Ma két társam is akad, Jakub és Cirmi. Első köztes célunk, a Hohe Mandling, amit ugyan már jól ismerünk, de ezen az Ortamnn felőli ösvényen még nem jártunk. Sűrű és makacs ködben menetelünk. Hangot adunk reményeinknek, hogy valahol, előbb-utóbb azért csak-csak kibukkanunk majd a ködtenger fölé. Ez a Mandling alatt, úgy 850 méteres szinten meg is történik (lenti kép). Az inverzió miatt érezhetően melegebb is van a 967 méteres csúcson és élénk szél fúj hozzá (10:23).
A Waxeneck felé vezető út sajnos lejt és újra belemerülünk a ködbe, tudniillik azon a ponton, ahol 1866-ban az utolsó alsó-ausztriai farkast elejtették (10:42). Emléktábla utal a sajnálatos eseményre (kép). A lombját vesztett erdő éjjel hízott zúzmarái erősen olvadoznak, amitől olyan, mintha záporeső hullana fejünkre. Nem kifejezetten idilli. Ha nem tudnának, mi az égi csapadék forrása, azt hihetnők, tényleg esik az eső.
A Geyersattel utunk mélypontja (11:34). Innentől számítva ismét emelkedőn kaptatunk, aminek az áldásos következménye, hogy újra kibukkanunk a köd birodalmából. Halleluja, ismét napsütés (lent kép)! Az alsóbb régiókra telepedett pára okozta misztikus hangulat továbbra is megmarad. De végre nem csöpög fentről semmi. 12:10-kor érjük el déli pihenőnk célpontját, a Waxeneckhaust.
Odabenn kellemes meleg. Két öreg kutya fogad. Az egyik ugatva köszönt, nem tudni, hogy sopánkodik-e avagy csak így szokta meg. Egyébként szelíd jószágok. A kiszolgálás gyors, a falat ízletes. Nem sietünk. Átizzadt cuccainkat szárítgatjuk a radiátorokon. 12:55-kor kerekedünk ismét fel.
A Spatzenwälderkogel (750m) felé vesszük az irányt abban a reményben, hogy a hegygerincen vezető út a köd felett marad. Ez a feltételezés valóban be is jön. A Feichtenbacher Schneiden át (769m – lenti kép) vezet a turistaút az említett Spatzenwälderkogelig (14:06). Mivel az ösvény Pernitzbe vezet, itt mi visszafordulunk és úttalanul, az erdőn át megpróbálunk meglelni egy térképen feltüntetett csapást. Ez némi GPS támogatta bolyongás után sikerül is.
A továbbiakban elérjük a jelzett turistautat majd Feichtenbachon át kijutunk az aszfaltútra (14:44). Cirka 20 perces séta után érkezünk vissza kiindulópontunkba. A makacs köd gondoskodott róla, hogy ne legyen unalmas a kerülö. Mindazonáltal egy remek hangulatú, minden évszakban és kétséges idöben is vállalható kirándulás.
Törvényszerűen az időjárás szabja meg, hogy hol, merre keresgéljünk még ismeretlen körutak után. Választásunk az Alsó-Ausztria és Stájeország határvonalán futó turistaútra esik, mely Semmering községből indul és a Pinkenkogel érintésével a Kampalpet célozza meg.
 |
 |
|
|
|
A téli idényre készülődő Zauberberg/Hirschenkogel sílift völgyi állomása előtti parkolóból indulunk kicsivel 8 óra után. Könnyű emelkedőn baktatunk a szebb napokat is megélt híres Panhans hotel mellett, ahol az ösvény elhagyja a lakott területet és betéved az erdőbe.
A sárga útjelző 1:15 órában megszabott menetidejét erősen nyirbálva már 9:00 órakor elérjük a Pinkenkogel tetején átépítés miatt bezárt vendégházat (lenti kép). Egy lejtős erdészeti úton haladunk tovább. Egy jobbos kanyarban elénk tárulkoznak a Rax és a Schneeberg szakadozó felhőkbe bújtatott havas csúcsai. Itt elhagyjuk a széles utat és egy jó meredek ösvényen szállunk alá egy köztes nyeregbe.
A nyeregből aztán végig méltóságteljes, könnyű emelkedőn haladunk erdőkön és mezőkön tovább. Úgy 1400 méteren megszaporodnak a hófoltok. A Kampelpe tövében (11:10) pedig már összefüggő a hóréteg. Itt-ott hózápor emlékeztet rá, hogy idefenn telet harangoztak az elemek, majd kisvártatva április bolondját járatva, kisüt a nap.
A fellegek jobbkor nem is oszladozhattak volna, amikor éppen azon tanakodunk, hogy hol és miként költsük el a magunkkal hozottakat. Még érezni is lehet a nap áldásos melegét. Így még a korhadó padra terített asztalkánkról is jobban ízlenek a falatok.
11:35-kor kezdjük meg az alászállást a Probststeigen. Szerencsére a déli oldal hó és jégmentes, bár ellenkező esetre is készültünk könnyű hágóvasakkal, amik most szerencsére maradhatnak a hátizsákban.
Nem megyünk végig a Probston, hanem egy ponton balra térünk egy széles erdészeti útra, mely Steinhaus felé visz. A turistaút az S6 autópálya egyik alagútja felett kel át a túloldalra, majd a Semmering Bahnwanderwegen (Semmering-vasút sétaút – lenti kép) baktatunk vissza Semmeringbe.
Tulajdonképpen ez egy kihívásoktól mentes, kissé elnyújtott, gondtalan körút. Ajánlott mindazoknak, akik még nem ismerik a Semmering valódi ízét.
Sztefano-Space 