Sztefano-Space

Krummbachstein 1602m

Közzétéve 2018-03-06 | Szerző: Sztefanó

A téli Krummbachstein valahányszor túlteljesíti önmagát. Hasonló “hótalpas hegyek” viszonylatában a nehezebbek közé kell sorolnom. Lekörözi a szintemelkedésben pedig vele majdnem egyenértékűnek számító Heukuppet (2007m) vagy akár a Göllert (1766m). A Klosterwappen (2076m) elérését sem élem meg olyan keménynek mint ezt az ebadta Krummbachsteint. Vajon mi lehet az oka?

A táv (Rohrbach im Graben, Gahns Plateu, Alpleck, Krummbachstein és ugyanígy vissza) 15.5 km, 1070 m szintemelkedés bruttó 7:10 óra alatt

Ezen morfondírozok vasárnap is, amikor levegő után kapkodom a kaptatókon és minden pillanatban azt várom, hogy a görcs, a szokásos alattomos módon megcsavarja combom belső izmait, ami most szerencsére mégsem következik be.

Vasárnap hármasban vágunk neki a Krummbachstein ostromának (9:10). Cirmi és Jakub is elkísérnek. Alig térünk le a letisztított aszfaltútról, máris hóban kaptatunk. Kisvártatva szűz hórétegre lelünk és jobbnak látjuk azonnal hótalpainkra váltani (fenti kép).

Kissé aggaszt, hogy erdei vadak nyomain kívül emberi jelenlétre utaló jelet nem látunk. Ez kemény nyomtaposást ígér, de elvégre hárman vagyunk. Majd váltakozunk az élen. A fák törzseire festett kék jelek mentén haladunk, de a legjobb útmutató mégis a szarvasok csapását követni, mert irányuk jól fedi a feltételezett turistautat.

A legkacifántosabb szakaszok ott vannak, ahol haladásunk iránya, több alkalommal is, széles erdészeti utak szalagját keresztezi (fenti kép). Az erdészeti út szintje, az ilyen helyeken, hó dűnek vértje mögött, több méter magasan tornyosul fölénk. Pattanásig feszülnek a lábizmok a feljutásért folytatott sziszifuszi küzdelemben. Érdemes, többnyire jobbra, könnyebb rések után katatni.

Egyre feljebb egyre meredekebbek a szakaszok és egyre mélyebb a hó. Már követhető nyomok sincsenek. A kék jelzések gyérülnek, a fenyves meg sűrűsödik. A GPS útmutatása szerint lavírozunk a fák ágai között. Az irány helyes. Végre, úgy 1150 méteren, megpillantjuk a Gahns platójára felvezető végső szakaszt. 11:00-kor érjük el a platót, az út felénél lehetünk (lenti képek).

Alpleckig hosszabb séta következik sima terepen. A széles erdészeti út hol lejt, hol meg enyhén emelkedik. A Gahns közkedvelt hótalpas terep, így nem is csoda, hogy itt erre utaló nyomokra akadunk. Ez, nagyban könnyíti haladásunkat.

Alplecktől aztán egyetlen szembejövő hótalppárra szűkül a követhető nyom-repertoár. Mint általában, most is ez visel meg a legjobban. De készültem és vártam rá, tehát meglepetés nincs. Az út szerpentinekben kanyarog felfelé. Többször is szusszanunk egyet-egyet, hogy a testkazánban csituljon a túlnyomás.

Végre elérjük a lankásabb erdőhatárt és a Krummbachstein legelőt (Alm) a téli álmát alvó kunyhóval (12:30 – fenti képek). Még innen fel a hegy szelíd gerincére ahol kitárulkozik előttünk a Schneeberg panorámája. Szerencsénk lesz az idővel. Lassan-lassan oszladoznak a komor felhők és egyre gyakrabban kacsint ránk a nap. Az ég hirtelen előbukkanó kékje olyan, mintha az elemek urai, jókedvükben, békepipát kínálnának. Nosza, szívjuk el velük!

Új erőre kapunk amint feltűnik a Krummbachstein csúcskeresztje. Gyorsítunk és láss csodát, odafenn a legcsodálatosabb téli napsütés fogad. Pazar idő! Ezúttal tökéletesen beválik az előző napi meteorológiai jelentés, mely a délutáni órákra ígért felhőtlen időt.

13:05, azaz majdnem 4:00 egész óránkba került elérni a csúcsot. Minden bizonnyal ez lehet a túra igényességének legfőbb fokmérője. Vesd össze, a Heukuppe össz-időtartama nem sokkal több (fél órával). Bármennyire is marasztal a környezö hófehér hegyek látványa (lenti képek), alászállunk, hogy a napos Alpenfreundehütte tövében elköltsük a magunkkal hozott uzsonnát.

Langymelegen ragyog a nap. Tankoljuk a sugarait. Lassan iszogatjuk a forró teát és falatozunk. Van már 13:45 mire véget vetünk a pihenőnek és kelletlenül visszaindulunk a völgybe.

Eredetileg az északi fekvésű Krummbachsattelon át terveztem a visszatérést, de arrafelé nem látunk nyomokat. Nincs tehát kedvem az utat keresgélni. Másfelől pedig arrafelé a hegy árnyéka vetül. Kényelmesebb és kellemesebb napsütésben a már meglévő nyomainkat követni. A finom porhóval takart lejtökön itt-ott belegázolunk a szűzies, mély fehérségbe. Ez az igazi hótalpazás!

Lefelé tehát majdnem kétszer olyan gyorsan haladunk, akarom mondani, úszunk, mint felfelé. Alig múlik el 16:00 óra és már elérjük azt a pontot, ahol reggel felvettük a hótalpakat. Ismét egy remek túranap ér szerencsés véget. A tanulság pedig, hogy a Krummbachstein az egyik legkevésbé alábecsülendő téli hegy. Csak mindenre elszánt, tapasztalt téli túrázóknak javallott. De ez így szép és így van jól.

Visszaérkezés a völgybe. A lemenő nap aranyló meleg fényében a táj. Pillantás a Krummbachsattel felé

További képek az albumban:

Krummbachstein 2018 Winter

VIEW SLIDE SHOW

DOWNLOAD ALL

Hiking-Climbing, Hobbies, Snowshoeing, Sport Kategória | Hozzászólás

Heukuppe via Karlgraben

Közzétéve 2018-02-25 | Szerző: Sztefanó

Preiner Gscheid hágót, a Raxra induló túrák legnépszerűbb bázisát, nem kell külön bemutatni. Aki itt rajtol, az nyáron a Schlangenwegen juthat fel legkönnyebben a Karl Ludwig-Haus szintjére. Télen a vidék átalakul, a tulajdonképpeni Schlangenweget (Kígyó-zó út) felfalja a hó. Helyét átveszi a Karlgraben, ami ugyan ott van a nyárban is, csak éppen senki nem jár rajta le-föl.

A táv (Preiner Gscheid, Siebenbrunnen Kessel, Karlgraben, Karl Ludwig-Haus Heukuppe, Karl-Ludwig Haus, Karlgraben, Waxriegelhaus, Preiner Gscheid) cirka 10 km, 1000 m szintemelkedés bruttó 4:35 óra alatt.

Az ember minden ízében ujjong az ilyen téli panoráma láttán! Juhé!

A mostani és az ehhez hasonló havas viszonyok közepette a Karlgraben a lokális “autópálya”. Nos, ez a hótalpas túra még hiányzik a gyűjteményemből. Egyébként is, a Schneeberg viszonylatában a Raxot, télen, mintha hanyagolnám. Ez mindenképpen kiigazításra szorul.

Szombaton ragyogó napsütésre számítok, a –5/-10 C fok közti hőmérséklettel, gyenge széllel és nem csalódom. Már-már idilli! Tetszik, hogy induláskor (8:35) azonnal felvehetem a hótalpakat és teketória nélkül neki lehet veselkedni az emelkedőknek.

A ködtenger szintje éppen a hágóig ér és tehát a legpazarabb, kristálytiszta téli napsütésben kaptathatok egyenesen bele a nagy Siebenbrunnen Kesselbe (katlan – fenti kép), melynek bal oldalán található a Karlgraben (lenti kép).

A napnak már van jól érezhető ereje. Ennek következtében hamarosan megválok a kabátomtól, majd később a pulcsimtól is és csak ingujjban verejtékezem felfelé. A katlanban egyelőre teljes a szélcsend (lenti kép).

Eredetileg egy diretissima stílusú felszökés lett volna a célom, de ez természetesen csak akkor lehetséges, ha a hó jól megbír. A német a “harsch” szót használja az ilyen kompakt, nagy jégkristályokból összeállt kemény hórétegre. Erről most szó sincs. Finom, cirka 20-25 centis porhó fed egy más régebbi, de szintén elég puha hótakarót.

Pillantás a Karlgrabenból a ködtengerből kiemelkedő Stuhleck felé

A sítúrázók cikk-cakkban ostromolják a Karlgrabent. Két hajtűkanyar közti részen megpróbálok rövidíteni, részleges sikerrel. Tudniillik a haladás tempója a 3:2 arány szerint alakul, azaz cirka három lépés felfelé után, két lépes lecsúszás következik. Helyenként meg helyben taposás. Ilyen tempóban képtelenség lesz feljutni. Maradok tehát a hótalpak és sítalpak gyúrta nyomvonalon.

A terepet jól ismerő sítúrázók húzta vonal alsó része lényegében a Schlangenweget követi (mint később a GPS tanulmányozásakor kiderül). Az út felső része viszont nem a Predigstuhlsattelba vezet, hanem a meredekebb, láncokkal is biztosított alternatíva mentén visz fel egyenesen a Karl Ludwig-Haus alá (10:22 – fenti és lenti képek).

Nos, idáig felérve belém mar az északi szél, mely felfelé haladtomban egyre virgoncabb módon fuvoláz. Először a pulcsim veszem fel, majd a kabátom, később a kapucnim húzom a fejembe, majd jön a vastag kesztyűm, arcom elé a kendőm. 11:05-kor érem el a 2007 méter magas csúcsot (lenti kép).

A távolban biztos felismered a jellegzetes Schneeberg/Klosterwappen kupoláját

Szép mívű jégréteg fedi a jól ismert emlékműt a Heukuppen. Szerencsére a tömb méreténél fogva a tövében mindig akad egy széltől védett szeglet. Ott lehet rendezni tépett soraimat, inni a termoszból és harapni hozzá egy kis nápolyit. Elbóklászom itt a szélárnyékban vagy 10 percet, mielőtt még elindulnék vissza a völgybe.

Bevallom, némi irigységgel bámulom a porhóban mellettem kurjongatva elsuhanó síelőket. A sí tudásom egyelőre nem alkalmas a natúrterepen történő lesiklásra, bár vélek önmagamban olyan hangokat is felfedezni, melyek azt bizonygatják, hogy képes lennék megbirkózni ezzel a feladattal.

Közben sajnos a ködtenger szintje megemelkedik és ellepi a korábban még tiszta Karlgrabent. A láthatóság csökken, ami bizony sí lesiklás esetén komoly gondok forrása lehet (fenti kép). Hótalpakon még lassan csak-csak elbotorkál az ember.

Lefelé menetben még elnézek a Waxriegelhaus felé (fenti kép – közben újra ragyos a nap). Eredetileg itt szándékoztam megebédelni (12:30) de a táblán kitett menü elég ahhoz, hogy azonnal elálljak a szándékomtól. Sertéshús sertéshússal, és akinek ez nem elég, az még választhat sertéshúst is. Valahogy így lehetne összefoglalni röviden a kínálatot. Nem mintha bigott vegetáriánus lennék, de ez azért laza túlzás. Bár örüljünk, hogy így kemény télben van nyitott vendégház. Most mégsem örülök.

Lefelé, már jóval a Waxriegelhaus alatt

13:15-re érek vissza a hágóra. Remek kiruccanás, nem csalódtam, azt kaptam, amit vártam. Ha még egyszer erre járok, akkor a Waxriegesteigen vezető variánst fogom kipróbálni. Vélhetően az idén már nem, majd egy más szezonban. Ja, és persze majd inkább kihagyom a számításból a Waxriegelhaust.

Visszapillantásban a Rax

Hiking-Climbing, Hobbies, Snowshoeing, Sport Kategória | 2 hozzászólás

Minden relatív

Közzétéve 2018-02-18 | Szerző: Sztefanó

A minap költői túlzásra ragadtattam el magam és Himalája szintjére emeltem a téli Ötschert, amit néhányan tán meg is mosolyogtak. Pedig minden relatív. Kinek-kinek, a saját erejéhez és képességeihez mérten, egy szerény magaslat megmászása, vagy egy dolgozat megírása is jelenthet extrém kihívást. Nem lehet mindenki egy Reinhold Messner. És lám a minap, ahogy Manfred Baumgartner túrakalauzait nézegetem a neten, íme, ezt találtam “Der Mount Everest Niedrösterreichs”. Mármint az Ötscher, Alsó-Ausztria Mount Everestje. Milyen igaz! Kattints az alább képre ha Baumgartner könyvei érdekelnek. Egyébként pedig, még megjegyzem, az Ötscher árokrendszerét is Osztrák Grand-Canyonként emlegetik.

Books, Hiking-Climbing Kategória | Hozzászólás

Perspektívak: Schneeberg 2076 m – Obersberg 1467 m

Közzétéve 2018-02-17 | Szerző: Sztefanó

Néha érdemes (vagy érdekes) a részleteiben is vizsgálgatni az egyes képek tartalmát. Íme, a legutóbbi túra ihlette rálátások elemzése:

A Schneeberg látványa az Obersbergröl. A fehér kupola “karimája” a Kuhschneeberg

A közelített fotón nyíllal jelölve a hegy ismertebb tájegységei (kattint a képre teljes felbontás)

A perspektíva pirossal jelölve, iránya: északnyugat – délkelet

Az Obersberg (piros nyíllal jelölve) a szemközti oldalról (valahonnan a Fischerhütte tövéböl). Az elötérben az erdövel borított Kuhschneeberg

Az Obersberg közvetlenül a Wurzengraben feletti részröl

Az Obersberg a Wurzengraben mélyéröl

A Schauerstein visszatekintve a Wurzengraben alljáról

Hiking-Climbing, Photo Kategória | Hozzászólás

Obersberg, a kedvenc hótalpas hegyem

Közzétéve 2018-02-12 | Szerző: Sztefanó

Az Obersberget (1467m) ostromoltam már keletről és délről is, de a hóviszonyok és a becserkészetlen terep miatt egy teljes körre eleddig még nem futotta. Nos, ez mindenképpen orvoslásra szorult. Vasárnapi célom tehát ismét az Obersberg de ezúttal úgy, hogy a keleti meredekebb gerincen fel és a lankásabb déli oldalon, az Obersbergalmon át, le.

A fenti képeken feltüntetett körút hossza 12 km, 890 m szintemelkedés bruttó 5:00 óra alatt

8:40-kor rajtolok a hegyek közé tejtett, álmos kis település, Schwarzau im Gebirge főteréről. Elbaktatok a templom alatt (fenti kép), majd derékszögben jobbra fordulok, egyenesen neki a kaptatóknak.

A szürke fellegektől terhes reggeli égre pillantva (a fenti képen az Obersberg még felhőkben) komoly kétségeim vannak az időjósok tudásával kapcsolatban. Tudniillik 9 órányi napsütésről szólt a mai előrejelzés.

Hótalpaim egyelőre a hátizsákra csatolva maradnak. Ahogy a falu fölé emelkedő, szürkés-barnás hótlan Falkensteinre pillantok, átfut rajtam, hogy tán nem is lesz szükség a szolgálatukra. Bár sosem lehet tudni. Az Obersberg, más nevén Ahornberg, még hó szegény években is kövér takaróval szokott rendelkezni.

Itt már hótalpakon, lassan kékül az ég is

Az 1000 méteres szintet elérve aztán feltevéseim igazolódik, és jobbnak látom hótalpakra váltani. Valószínűleg a tegnapi napon előttem haladók döngölték kompaktra a hóréteg egy keskeny sávját, ami jól megbír. A haladás tehát viszonylag könnyű, mert nem kell friss szűzhavon új nyomokat taposnom.

Halleluja, és lön nap

Cirka 2 óra elteltével határozottan javulnak a fényviszonyok. 10:45-kor érem el az Obersberg immár napsütötte platóját (fenti képek), majd 11:10-kor (azaz indulástól számítva 2:25 óra múltán) a csúcskeresztnél vagyok.

Az idő végre kifejezetten kellemes. A korareggel még gyengélkedő nap, egyre hosszabb időre ragyogja be a tájat. Csak a Schneeberg fölött makacskodnak még jelentősebb párafelhők (lenti kép). Így aztán most nem sikerül elkapnom azt a giccsesen szép panorámát, melyre ilyenkor vadászni szoktam. Sebaj, remek téli képeknek így sincs hiányuk.

11:15-kor már indulok is lefelé. Tán mondanom sem kell, hogy mennyivel könnyebb a lefelé tartó, afféle pihepaplanos ereszkedés. Minden lépes pihekönnyű tollba huppanás. Tudatosan is kerülöm a kigyúrt nyomokat és a még érintetlen finom porhóban úszom lefelé. Fantasztikus könnyed érzés! Ez a kemény kaptatás jutalma.

11:40-kor keresztezem a szűz hótakaró alatt szunnyadozó Obersbergalmot, majd egy meredekebb árkon át hagyom el a lankás vidéket. Utam a továbbiakban erdőn át vezet. Jól oda kell figyelni, mert a csapás két helyen is balra lefelé letér a széles erdészeti útról, melyet itt-ott érint az útvonal.

Közben előbukkannak a Schneeberg immár felhőtlen hó kupolái is. Túl korán indultam. Egy órával később már élvezhettem volna az Obersbergről kitárulkozó pazar látványt. Később (12:30) némileg kárpótol az emlékművédelem alatt álló hatalmas obersbergi hárs (a lenti képben jobbra) felett rám mosolygó Schneeberg-panoráma.

Az említett hársfa ikertestvérét derékba törték az idei fagyok. Egy tábla figyelmeztet a veszélyre. A fa körül 100 méteres körzetben tilos az ott tartózkodás. Na, jó, de valahogy mégis el kell mennem mellette. Sietve. Szélcsend és langymeleg idő van, nem valószínű, hogy egy fuvallat épen rám borítja.

13:30-ra érek vissza Schwarzauba. Az Obersberg ezúttal sem okozott csalódást Valahányszor itt járok, egy-egy csodás túra élménnyel vagyok gazdagabb. Úgy gondolom a képek maradéktalaul igazolják ezt.

Visszaérkezés Schwarzauba, szemben a jelenleg sajnos teljesen hómentes Falkenstein sziklái

Hiking-Climbing, Hobbies, Snowshoeing, Sport Kategória | 2 hozzászólás

Stuhleck fókaszőrön

Közzétéve 2018-02-05 | Szerző: Sztefanó

Havazik. Hol csak gyéren szállingózik, hol meg egész sűrűn. Megnyugtató, hogy kedvemrevaló tempóban haladhatok. Most nincsenek “pacemaker” paripák. Követem a jól látható sítalppár húzta nyomokat. Azon sem kell dilemmáznom, hogy vajon ráléphetek-e ezekre a nyomokra, avagy inkább mellette tapossak újat. Tudniillik én is sítalpakon kaptatok az Alois Günther-Haus felé.

A Gaißschlager/Hocheck gerincén vezetö útvonal hossza (lesiklással egyetemben) 14.7 km, 1030 m szintemelkedés bruttó 4:15 óra alatt. Ebböl cirka 3:30 a felfelé menet, 15 perc lesikláss és 30 perc a menedékházban eltöltött idö részaránya

Nyomok ugyan vannak, de egy lélek nem sok, annyival sem találkozom ezen alátszólag elhagyatott útvonalon. A sítúrázók zöme, számomra teljesen érthetetlen módon, továbbra is a tömegek ostromolta, zajos sípályák szélén araszolgat felfelé. Pedig most még friss natúr hó is megédesíti az alternatív útvonalakat. A Kaltenbachgrabenen át vezető feljutást már kipróbáltam, így most a valamivel hosszabb, Gaißschlager/Hocheck hegygerincén vezető variáns mellett döntök, melyet még 2015-be Cirmivel derítettünk fel.

Itt felcsatolom a sítalpakat

8:15 lehet, amikor elindulok a sílift parkolójából (Stuhleckstrasse). Először lefelé majd egy hajtűkanyar után a Lärchenwaldwegen felfelé. A helyi szent szobra mellett (fenti kép) jutok ki a nyílt terepre. Elhaladok a sílift alatt (lenti kép), majd az út bevisz az erdőbe.

Az erdő fái alatt helyenként nagyon elvékonyodik a hóréteg (lenti kép), de szerencsére a sítalpakat sehol sem kell levennem. Később, feljebb érve, aztán hó hiányra már nem lehet panasz, mert a takaró vastagsága ránézésre is tekintélyes.

Kilátások jobbra: a névadó Gaißschlager (egy tanyagazdaság). Mögötte a Kaltenbachgraben

Winter-Wonderlandban, csak a jól látható nyomokat kell követnem

Az erdőben még szélcsend, majd az erdőhatár közelében (11:00), a csúcs közeli régiókban belém mar a jeges északnyugati szél. Misztikus, különleges fényben küzdöm magam a menedékház felé, mely sűrű köd mögé marad rejtve. Csak a cölöpök sora jelzi az irányt. Az Alois Günther-Haus körvonala akkor bukkan elő a ködből (11:45), amikor már 20-30 méterre vagyok tőle.

A platón néha felragyog a nap, de a hegy teteje ködbe vész

Misztikus fény telepszik a vidékre

Hirtelen bukkan ki a ködböl az Alois Günther-Haus

A menedékház déli oldalát ellepik a sítúrázók falnak támasztott lécei. Itt a viszonylagos szélcsendben meg lehet ejteni a fókaszőrök levételét és elpakolását. Ezután be lehet térni . Odabenn kellemes meleg és sokaság. Csoportok jönnek-mennek. Üres asztalt nem nehéz találni.

Az Alois-Günther Haus visszapillantásban, tudniillik amikor éppen nincs ködben (ez utóbb ritkaság)

Ebédszünetem után következik a túra gyors, lesikló szakasza. A csúcskereszttől számítva, nem sietve, néhány szünetet is beiktatva mindössze 15-20 perc alatt érkezem vissza a völgybe. Nos, ezt vesd össze a három és félórás kaptatással az ellenkező irányban.

A sítúrának is megvan tehát maga varázsa. Kicsit megküzdeni a heggyel, kicsit tajtékozni és jólesően kimerülni, betérni valami meleg ételre és lazán leszáguldani. Szép volt. Szívesen máskor is.

Lefelé a sípályán

Hiking-Climbing, Hobbies, Skiing, Sport Kategória | Hozzászólás

Valóban sok a kamu

Közzétéve 2018-02-01 | Szerző: Sztefanó

Egyik előző írásomban kritizálom a digitális fényképezésben tapasztalható trendet az egyre nagyobb méretű szenzorok felé. Az én tapasztalataim nem támasztják alá a gyártóktól sugallott elméleti előnyöket, amik bár természetesen léteznek, de sok esetben csak exponenciálisan növekvő befektetések árán, ha egyáltalán. Közben a hozam esetenként kétséges. Nos, mit ad a sors, éppen a dpreview.com hozott le a minap egy érdekes cikket, melyben összehasonlítja a Canon két különböző méretű szenzorral ellátott kompaktját (G7x ii az 1’’ illetve a G1X iii a nagyobb APS-C szenzorral).

Azért szólok csak, mert a konklúzió alátámasztja saját megfigyeléseimet. A dupla áron kapható G1X bár nyújt előnyöket, ám az esetek nagy részében az olcsóbb és kisebb szenzorral ellátott G7x legalább olyan jó minőséget képes produkálni.

“Here comes the ‘but’ though… if you’re looking for (in our opinion) a better value, or you’re looking for an even smaller camera, or you shoot in low or marginal light more often than bright daylight, the G7 X II is almost certain to be a better fit, at a cheaper price.”

Ami a meglepő, hogy gyengébb fényviszonyok esetén az elmélettel ellentétben a kisebb szenzor (G7x) előnyösebb. Ki hallott ilyet? Nos, akkor mond meg őszintén, kell neked tényleg a drágább?

Megjegyzés: a megállapításaim természetesen inkább csak a magamfajta hobby fényképészekre vonatkoznak. Aki fotózással keresi a kenyerét, annak nyilván mások a prioritásai és más szempontok mentén végzi a munkáját. Egy sportfotográfus például rá van utalva a nagy és még nagyobb közelítést nyújtó drága optikákra. Egy profi portréfotográfus sem okvetlen boldogul el egy kompakttal.

Photo Kategória | APS-C Címkézve | Hozzászólás

A kudarc is felérhet egy győzelemel (Rauer Kamm)

Közzétéve 2018-01-29 | Szerző: Sztefanó

Szóval az úgy volt, hogy tutira nem bírtam a tempót, amit a fiatalok nyomtak…

Cirmi a minap kijelentette, hogy nem kíván többé laza nyugdíjas túrákra kísérgetni, szedném össze magam és hoznék össze valami valóban igényes kirándulást. Megértem. Fiatal, kicsattan az erőtől és a tenni vágyástól. Hát legyen!

Az Érdes Taréj beszállójáig majd vissza megtett út hossza 15.1 km, amihez 830 m szintemelkedés társul. Bruttó 6:15 óra. A tulajdonképpeni cél, a Taréj nincs a pakliban, mert azt csak Cirmi teljesítette.

Az Érdes Taréj nyáron, szárazon is egy mélyfekete túra, hát még télen, méteres hóban, jégben (lenti kép). Számunkra, köznapi kisember számára akár egy Himalája. Az ötletet természetesen Robert Rosenkranz ihlette, mint már oly sok más esetben is. Legyen hát ő a vezetőnk. Ilyen dimenziójú tapasztalatok hiányában, egyedül mégsem tanácsos nekimenni.

Legutóbbi Schneebergen jártunkkor, véletlenül Robertba és Alexba botlunk. Meg is beszéljük a dolgot, hogy tudniillik megfelelő időjárás (Mi az, hogy megfelelő?! Bomba idő kell ehhez!) esetén, szívesen elkalauzol minket. A legvalószínűbbnek egy kora márciusi dátum látszik.

Közben elutazom síelni Flachauba. Előtte pihentetem a térdem, nehogy kudarcba fulladjon miatta a síelésem, és tehát a futótréningeim is hanyagolom (nem kellett volna). A síelés meg tudvalevő nem kifejezetten a kondi építgetésére való.

Szóval elég mélyre süllyedt fizikai állapotban ér Robert telefonja, január 25.-én. Közben én már nézegettem a kedvező szombati időjárás jelentést és bizony nagyot dobban a szívem, amikor látom ki hív. Szombaton, 27.-én beállni látszik a bomba stabil idő. Indulhatunk-e a Rauher Kammra, kérdezi Robert? Hát barátom, a telefon is majdnem kiesik a kezemből a hirtelen meglepetéstől. Nem vártam, hogy ilyen gyorsan összejön a dolog.

Szó szót követ, hazaérkezem Wagrainból és másnap máris vár a nagy kaland. Ébresztő hajnali öt előtt, majd hatkor indulunk Lackenhofba. 8:30-ra van megbeszélve a találkozó. Öten vagyunk, Manuela, Alex, Robert (fenti képen) és mi ketten Cirmivel. Tépelődöm, mert tudom, én vagyok a társaság leggyengébb (és legöregebb) láncszeme. Nem szeretnék teher lenni. Eleve arra gondolok, hogy én esetleg a könnyebb úton, az Ötscherschutzhaus felől megyek fel a csúcsra és társuljon csak Cirmi a trióhoz. Ő minden tekintetben felnőtt a túra viszontagságaihoz.

Vesztemre mégis úgy döntök, próbára teszem magam. Hátha sikerül. A kaland íze mágnesként vonzz. Egy olyan vezetővel, mint Robert, nem lehet semmi gond. Ó, dehogy! Lehet!

8:45-re összekészülődünk, kezdődhet eddigi legnagyobb, legizgalmasabb és legérdekesebb vállalkozásunk. A normál cuccok mellett hágóvas, jégcsákány, hótalp is a hátizsák tartalma. Jól kilépve cirka másfél óra alatt érkezünk oda, ahol elhagyjuk a széles, meglepetésünkre, hótól tisztított erdészeti utat. Hótalpakra váltunk és megkezdjük a kaptatást az Érdes Taréj felé. Ekkor még nem tudom, hogy ez lesz hótalpazásom történetének legkeményebbikje.

Sajnos hamar elválik a búza az ocsútól (ez lennék én, az ocsú). Csapatunk négy tagja tömör libasorban lendületesen veszi az egyre meredekebb lejtőket, míg én fokozatosan lemaradva küzdök. Mindent beleadok, de nem segít. A köztünk táguló űr ellen nincs ellenszerem. Ez egyszerűen nem az én tempóm!

A cél puszta látványa is félelmetes

Helyenként a négyes el is tűnik a szemem elől. Felfelé pillantva látom, Cirmi vissza-visszanéz, megáll, maga sem tudja várjon-e rám, avagy kövesse az élvonalat. Lentről ráripakodok, hogy ne legyen tekintettel rám, zárkózzon fel Robert, Alex és Manuela mögé.

Amint küzdök a szél építette, derékig-mellig érő hó párkányokra történő feljutással (lenti kép), megszületik a végső döntésem. Lemondok az Érdes Taréj becserkészéséről, Cirmi folytassa nélkülem.

A csapat többször is bevár és próbálnak motiválni, de kiérződik, hogy máris csalódtak bennem. Egyértelmű, hogy késleltetem őket. Mondom is rögvest az elhatározásom, hogy legfeljebb csak a Taréj kezdetéig kívánom felküzdeni magam. Az sem semmi. Egy lépés előre, és két lépés visszacsúszás a normál minta. A havon jeges kéreg, ami helyenként megbír, de gyakran beszakad, illetve leszakad alattam.

Már mindent eldöntöttem, ezért még nagyobb lángon lobogok. Mindegy, ha be is görcsöl a combom. Csak a Taréj kezdetéig bírjam, ami végül sikerül is (12:00). A nyári bejárásokról jól ismert panoráma hófehér változata köszönt odafenn 1500 méteren (lenti kép). Ragyog a nap, amihez jeges fuvallatok társulnak. Gyönyörű hegyi táj és a Taréj, maga a megtestesült csoda, az alföldi ember Himalájája. Vonzó és most tudom, számomra mégis elérhetetlen.

Búcsúzóul megölelem, megcsókolom Cirmit és Robert gondjaira bízom. A csapat bizonyára megkönnyebbül, hogy megszabadulnak a kolonctól. Nem mond ilyet senki, de én tudom, mert valószínűleg hasonlóan éreznék.

Persze a gyengeségem, nem kizárólag a síelés negatív hozománya. Már korábban is feltűnt, hogy egyre kevésbé vagyok képes Cirmivel lépést tartani. A 60 felé közeledve a test hanyatlásával is meg kell vívnom a csatáimat. De még azért nem adom fel! Küzdök és bízom benne, hogy a közeljövőben mégis csak sikerülni fog megejteni a téli Érdes Taréjt. Ehhez persze tudatosabb, keményebb felkészülés, több idő és lazább induló tempó kell.

Miután ők négyen hágóvasra váltanak, én elindulok vissza a felvezető úton (12:10). Az sem semmi. A korábban megbontott hó párkányok több helyen is omlanak és szakadoznak alattam. Egyszer fenéken szánkázva csúszom le, másszor szinte zuhanok, szerencsére puha hóba huppanok. Minden idegszálammal a biztonságos ereszkedésre koncentrálok.

Délután háromra érek vissza a reggeli kiindulópontba. Közben nézegetem az órám és próbálom megsaccolni, vajon merre járhat a csapat. Nyáron cirka egy óra szükséges a Taréj megmászásához, télen gondolom, legalább másfél óra elkell hozzá. Ehhez jön még jó 10 perc, a csúcskeresztig és onnan még legalább két óra vissza a völgybe. Fél négy előtt tehát hiába is várom őket.

Betérek tehát egy vendégházba. Eszem egy palacsintás levest, pizzát, kávét rendelek, miközben feszülten várakozom. Időnként fel-felállok az asztaltól és az ablakon át kémlelem a síterepet, mert onnan fognak érkezni.

15:45-kor pillantom meg a kvartettet. Hatalmas kő esik le a szívemről. Kimegyek köszönteni őket. Az akciót siker koronázta. Robert dicséri Cirmit, milyen ügyesen szerepelt. Cirmi arca ragyog. Élete legnagyobb túrakalandján vett éppen részt. Nem is akárhogyan. Felbecsülhetetlen tapasztalatokkal lett gazdagabb. Fordul a kocka. A jövőben ő lehet az én vezetőm. Robert máris motiválja Cirmit. Meghívja őt egy a közeljövőben tervezett hasonló dimenziójú túrára, mely valamivel magasabbra visz majd. Úgy 3000m fölé. Uff!

Végül tehát teljes a siker. Én már Cirminek semmi újat nem kínálhatok. Neki tovább kell lépnie és a maga útját járnia. Tagja lehet egy tapasztalt csapatnak, amihez éppen ezzel a teljesítményével nyert belépőt.

Rauer Kamm Winter 2018

VIEW SLIDE SHOW

DOWNLOAD ALL

Hiking-Climbing, Hobbies Kategória | Ötscher, Rauer Kamm Címkézve | 1 hozzászólás

Flachau / Wagrain

Közzétéve 2018-01-28 | Szerző: Sztefanó

A múlt héten síkiránduláson voltam Katival és Sanyival. A G-Linkkel összekötött síterep nyugati részét (Alpendorf) már ismerem, de ezt a keleti felét még nem. Tulajdonképpen ez a rész is két jellegében különböző összetevő végterméke. A lankásabb, szelídebb Flachau terepet (alsó képen, baloldalon) jól kiegészítik a Wagrain feletti „rázósabb” meredekebb pályák. Így tehát mindenki megtalálhatja a számára legkedvezőbb lesiklás lehetőségét.

Nos, az én sí tudásomhoz mérten Flachau az ultimatív nyerő. Az itteni piros jelzésű pályák helyenként inkább csak sötétkékek, illetve hát halványpirosak. A legkeményebb összetevővel a Kogelalm zúzdái szolgálnak (24/25-ös pályák). Kezdőknek abszolút tabu! Én is csak egyszer próbálkoztam itt, aztán gyorsan távoztam, vissza a kedélyesebb lesiklások világába.

Szállásom teraszán kitekintve. Baloldalon a kúpok tuják lennének. Egy-másfél méteres hó. Az idősebb házasapár, akiknél lakom, feladta az állandó hótömegek folyamatos eltakarítását.

A Kogelalm után, igényességben a Wagrain feletti 33-as és 31-es pályák jönnek (sötétpiros), valamint a Flachaubéli 1-es Hermann Maier pálya. A többi, mint említettem, könnyebb kategóriás piros.

Sanyi és Kati a Flachau felöli részen

A síliften felfelé utazva a német, lengyel, cseh, dán, flamand, sőt orosz mellett néha meg-megüti a fülem magyar szó is. Az egyik honfitársunk például arról panaszkodott társának, hogy sajna ezek itt mind egyforma pályák, tudniillik nincs jellemük (lenti kép). De bezzeg Cortinában! Ott azok jellemes pályák voltak. Nahát! Hmmm…

A Spacejet3 hegyi állomásából történő lesiklás útja

Egy más magyar társaság flacsau-nak ejti a Flachaut (jól szórakozom), ami angolszász területen minden bizonnyal helyes lenne, de itt nem. Egyszerűen kemény “h”-t kell mondani, illetve úgy ejteni, ahogy írják.

Az első két napon (vasárnap és hétfő) szakadatlanul hullott a hó. Ennek köszönhetően végre sikerült kipróbálnom azt a bizonyos hamisítatlan mély hóban történő lesiklást. Örömöm határtalan, hogy megtapasztalhattam, kanyarból való kiemelkedéskor a friss hó rugalmas voltát. Tudniillik szinte magától kidob, ami megkönnyíti, illetve szinte tálcán kínálja a soron következő ellenkező irányú ív megkezdését.

A kép bal oldalán a Grießenkareck 1991m, illetve az elötérben a Starjet3 lift

A síterepet ugyanis este preparálják, de reggelig helyenként 40/50 cm friss porhó is összegyűlt. Üröm az örömben, hogy az ilyen pálya aztán gyors metamorfózison esik át és kegyetlen dimbes-dombos vad lesiklóvá válik. Persze ennek is megvannak a maga szépségei-kihívásai, például a szlalomozás a dombok alkotta folyosókon át.

A hét másik felében aztán ragyogó napsütés tett pontot a sí kirándulásra. Végre sikerült belátni a hegy tetejét is, amit az előző napok ködös időjárásában csak sejteni lehetett.

Még egy tippem lenne az esetleges idetévedőknek. Aki déli betevőjét sorbaállás és tülekedés nélkül szeretné elkölteni, annak a Flying Mozart hegyi állomása tövében lévő Kogelalmot merném ajánlani. Tapasztalatom szerint, különösen pedig kétes időben, ide kevesen térnek be. Ennek az lehet az oka, hogy kiesik a Flachau felé irányuló főforgalmi útvonalakból. Pedig a konyha átlagon felüli (a többihez viszonyítva) és a kiszolgálás gyors. Jó szórakozást és üdv.

A Flying Mozart hegyi állomása a felette lévö Starjet3 hegyi állomásából nézve. A távolban a Hochkönig látható

Hobbies, Skiing, Sport Kategória | Hozzászólás

Dachstein gleccserhírek

Közzétéve 2018-01-19 | Szerző: Sztefanó

A Dachstein megtépázott gleccserei egy kicsit fellélegezhetnek, mert az idei tél már eleddig is majdnem duplázta az utóbbi esztendők sovány hó-hozamát. A tél végén a lehullott hó vastagsága általában alig-alig szárnyalta túl a 3 métert, és íme, már most 5.3 méternyi pihe fekszik odafenn.

Update: szombat 2018. január 20/26:

https://www.derdachstein.at/de/dachstein-aktuell/gletscherbericht

Weather Kategória | Hozzászólás

Fényképezés, kamuk és tapasztalatok

Közzétéve 2018-01-17 | Szerző: Sztefanó

Voltál-e már áldozata annak a fajta “élelmességnek”, amit a közszáj úgy jellemez, hogy egy eszkimónak is eladja a hűtőszekrényt? Persze a képlet sokszor ravasz színfalak mögé rejtett. A biznisz-stratégiák árnyaltak és nem ritkán csak végén derül ki, hogy csapdába huppantunk. Uppsz! És megvettük a hűtőt! Nos, valahogy így volt ez velem is.

Pedig óvatosan és nemes visszafogottsággal kezelem a legújabb fényképezőgép-csodákról szóló beszámolókat. Tudom, hogy a legtöbb főfoglalkozású rovatvezető szakember ingyen jut a legújabb modellekhez (pl. Cameralabs). Naná! A dolog természetéhez tartozik tehát, hogy szemet hunynak egyes hiányosságok felett és inkább csak a dicsérni való részletekről szólnak, de arról terjengősen. Sikeresen kövezik ki a “hűtőszekrényhez” vezető utat, de ezt nem lehet nekik felróni, hisz ebből élnek és a haszon a gyártók számláját terheli.

Szóval tehát, éveken át egy egyszerű kompakttal (Lumix DMC TZ-18) fényképeztem mindaddig, amíg el nem romlott. Illetve hát sikerült megjavítanom, de ezzel érettnek láttam az időt egy váltásra. Kár, ha a gép elszúrja a legszebb fotókat (mint megtörtént).

Summa-summarum több hónapos kimerítő böngészés és tanulmányozás után egy Sony RX100 ii típusra váltottam. Tudniillik, az előzőhöz hasonlóan, legyen kicsi, a kezelése akár egy kézzel is könnyű (pl. Klettersteigen).

Drámai javulást vártam, a kompaktok színterén hatalmasnak számító 1’’ méretű, szenzor miatt. Bár, némi előrelépés észrevehető volt, hanyatteséről szó sem lehetett. Megjegyzem, továbbra is csak JPEG formátumban fotóztam, és hát ezen a téren az elvárásaim nem teljesedtek be.

Arra azért felfigyeltem, hogy a Sony RX100 már képes RAW-ban is fotózni, de eleinte idegenkedtem tőle. Körülményesnek tartottam az ezzel járó fejlesztést. Nem volt kedvemre való a pepecselés.

Közben böngésztem a fórumokat, különösen a dpreview.com ragadta meg a figyelmem, illetve az LR6 gyakori említése. Kiderült az Adobe Lightroom 6-os verziójáról van szó. Sok-sok elismerést, dicséretet aratott. Nos, hát akkor próbáljam ki!

Miután megtanultam az LR6 használatát, az eredmények lenyűgöztek. Végre valami, ami minden ízében beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A JPEG-ek kidolgozása mind a mai napig kedvenc időtöltéseimhez tartozik. Néha magam sem hiszem el, mi mindent ki lehet hozni egy szürke, alul- vagy túlexponált, unalmas felvételből.

Közben egyre jobban belemerültem a turkálásába. Megismerkedtem a szakma alapjait lerakó Ansel Adams nevével és munkásságával. Aztán arra a végzetes következtetésre jutottam, hogy egy nagyobb APS-C szenzorral felszerelt fényképezővel, technikailag, még jobb képeket tudnék készíteni. Evés közben jön meg az étvágy! Az elmélet szerint, különösen szerényebb fényviszonyok esetén tudna jó szolgálatot tenni a technika eme csodája.

Ismét hónapokat töltöttem tanulmányozással, amíg meg nem született a végső döntés. A szakmai vélemények és az ár alkotta kereteken belül, jó kompromisszumos megoldásnak tűnt egy kezdő szintű Fujifilm x-t20 SLR. A pozitív bírálatok oly nagy érdeklődést gerjesztettek, hogy a 2017-ben piacra dobott fényképezőgép azonnal hiánycikk lett. Több hetes keresgélés után lecsaptam az üzletre, ahol végre kapható volt a jobb, XF18-55-ös objektívvel.

Fuji x-t20 & XF18-135 bántóan nagy, nehéz, lehúz, kitéve az időjárásnak

Sony RX100 a tokjában, ügyes, kicsiny környezeti behatásoktól védetten

Bevallom, valami csodát vártam. Ehelyett, vissza a való világba! Mint beszámoltam, különösen a beélesítés körüli problémák verték ki nálam a biztosítékot. Újdonsült felvételeim példátlan nagy számban lettek életlenek, miközben ránézésre nem lehetett külömbséget tenni a Sony RX100 és Fuji x-t20 közti felvételeken. Nagyon kiábrándító!

Íme, eltalálod mely kép melyik kamerával készült?

Itt van segítségül a fenti felvételekből jobbközépről kiemelt részlet 100% felbontásban. Ez sem nyújt elég támpontot? Na, tessék!

További összehasonlítás tárgyai. Szóval (szak)ember legyen a talpán, aki itt látványos különbségeket vél felfedezni.

További kijózanodáshoz vezetett, a nyers képek dinamikus értéktartományának (dynamic range) LR6-ban történő hasznosítása. Az X-Trans RAF alig-alig, ha egyáltalán, szárnyalta túl a Sony RAW dinamikáját. Azaz, a Fuji RAF-ok kiégett, túlexponált részleteiből esetenként semmivel sem lehetett többet kihozni, mint a Sony RAW hasonlóan elbitangolt elemeiből. Az alulexponált részek pedig, a világosítás nyomán mindkét esetben egyformán lettek zajosak (amit szerencsére az LR6-ban ki lehet vasalni).

Több száz kép összehasonlítása után tehát arra a megállításra jutottam, hogy az APS-C szenzorhoz fűzött remények, és a befektetett anyagiak teljesen haszontalanok. A Fuji cirka háromszoros ára (objektívvel akár négyszeres), nagy és nehéz üveg optikája ellenére sem nyújt látványos eredményeket. Nem azt mondom, hogy rossz, hanem azt, hogy a befektetés és a hozam nincsenek egyensúlyban.

A két fényképező összevetett tömege, 300 gramm versus majdnem egy kiló. A feltételezett előnyökből (különösen túrákon) gyorsan hátrány lesz. Utóbb azt tapasztalom, hogy szinte gondolkodás nélkül hagyom otthon a Fujit és csak a kicsiny Sonyt viszem magammal. LR6-ban történő feldolgozás után a képekkel túlnyomórészt meg vagyok elégedve. És akkor még említsem meg a kezelésbeli különbségeket. Kesztyűben a Fuji lencsetakaróját le sem tudom venni. A fényképezéshez mindkét kézre szükség van. Ha fúj a sarki szél, gyorsan fagyasztja az ujjakat. Ez bizony cseppet sem praktikus. Vigye el az ördög!

Végül is tehát, érdemesebb egy digitális sötétkamrába invesztálni az anyagiakat (LR6), semmint egyre drágább, egyre haszontalanabb és egyre súlyosabb optikai üveghegyekbe. Az én személyes gyakorlatom sajnos nem igazol érdemben észrevehető minőségjavulást. A drágán kelt portékáról kiderült, hogy egy amolyan “hűtőszekrény”.

Egyik túrázó ismerősöm, Robert, hasonló tapasztalatokkal a tarsolyában tért vissza a kompaktok világába. Egészen pontosan egy Canon G7x mark2-re cserélte a nehéz optikával terhelt gépét. Elmondása szerint tán egy évig vergődött a nagy súlyok csapdájában. Ha tehát választás előtt állsz, jobb, ha még egyszer meggondolod! Tényleg kell neked az a bazi nagy hűtőszekrény?

Hobbies, Photo Kategória | 1 hozzászólás

Klosterwappen via Fadensteig

Közzétéve 2018-01-07 | Szerző: Sztefanó

Az újesztendő legelső túrája, az időjárás jóvoltából, Alsó-Ausztria legmagasabb ormára vezet. Olvadás van pedig napirenden. Az elmúlt napokban eső esett még 1500m szint felett is. A Fadensteig jeges, hágóvas nélkül életveszélyes könnyelműség lenne belevágni.

A táv (Losenheim, Edelweißhütte, Fadensteig, Fischerhütte, Klosterwappen, Fischerhütte, Wurzengraben, Krempelhütte, Fadenweg, Edelweißhütte, Losneheim) 14.2 km, 1280 m szintemelkedés, bruttó 7:30 óra alatt

Fél kilenc lehet, amikor elindulunk Losenheimből, a libegő völgyi állomásából. Plusz 3 fokot mutat a hőmérő. Fél órán belül szakad rólam a verejték. Látom a cseppeket, amint a hóra hullnak. A lift hegyi állomásáig váltakozva tipródunk sárban majd hókásában. Az Edelweiß Hütte szintjétől aztán valamelyest stabilizálódik a helyzet, legalább a sártól megszabadulunk.

A vendégház feletti erdőben a helyenként teljesen eljegesedett szakaszok arra késztetnek, hogy idejekorán felvegyük a hágóvasat. Eredetileg csak a Fadensteig felső szakasza előtt terveztük, ugyanis már tapasztalatból tudjuk, hogy a Fadensteig alsó szakasza általában hótól mentes. Nem így a beszállójához vezető kaptató.

Később tehát sziklákon csikorog a hágóvas (fenti kép) mindaddig, amíg újfent alattomos jeges részekre nem érkezünk (lenti kép). Áldás tehát a hegyes karmok szolgálatára hagyatkozni. Hóval pedig csak a felső Fadensteig kulcspontján, azon a bizonyos katlanból kivezető traverznél találkozunk. Ott viszont a biztosító drótkötél is részben a hó fogságában találtatik (kép lejjebb).

A továbbiakban az üvegszerű jeges részek a sziklák közti részeket töltik ki. Túrabotok helyett inkább egy jégcsákányt kívánnék a kezembe. Na, de szerencsésen kimászunk a még mindig árnyékban rejtőzködő platóra (10:45). Cirmi megjegyzi, hogy máskor itt már sütni szokott a nap. Igen, mert márciusban már magasabban delel.

Terveinkkel ellentétben hótalpaink továbbra is a hátizsákra csatolva maradnak. Olyan jeges a plató, hogy hágóvasainkat le sem vesszük, jobb így a járás (fenti kép). Feljebb ugyan egyre több a hó, de kemény jégbevonattal. Problémamentesen bírja testünk tömegét.

Mérsékelt déli szelet jósolt a meteorológia. Lehet, hogy tényleg az, de nem úgy tűnik. Meg kell küzdeni az arcot, kezet gyorsan elfagyasztó légáramlatokkal. 11:40-re érkezünk a Fischerhütte alá. Megállás nélkül indulunk is a Klosterwappen felé.

11:57, azaz 17 perces út a szép jeges cirádákkal bevont csúcskeresztig. A lépések immár nehezebbek, mert a hatalmas méretű zúzmara-fürtökkel díszített jégréteg be-beszakadozik. Helyenként pedig porhón kell átkelnünk.

A panoráma, amiben részesülünk feledtet minden megpróbáltatást. Ritkán lehet olyan messzire és olyan tisztán ellátni, mint aznap. Könnyű beazonosítani a már oly gyakran megmászott és tehát jól ismert hegyeket.

12:14-kor érkezünk vissza a Fischerhüttehez. Bemegyünk a téli szállásra. Az előtérben levetjük a hágóvasainkat. Odabenn kellemes idő, alig ketten-hárman falatoznak. Ki megy, ki meg éppen jön. Forró mézes mentateát iszogatunk a termoszainkból. Betyárosan jól esik. Falat is akad hozzá a hátiszákból.

12:40-kerekedünk fel ismét. Alig lépünk ki az ajtón, és hát láss csodát, kibe botlunk. Robert Rosenkranzzal és barátjával Alexxal rázhatunk kezet. Kicsi a világ! Alsó Ausztria kínálata elég korlátozott.

Mi a Wurzengrabenon át ereszkedünk vissza. Itt is jó szolgálatot tesznek a hágóvasak, de klasszikus hótalp is egy jó alternatíva lenne, különösen pedig a Krempelhütte szintjét elérve (13:20). Arrafelé ugyanis helyenként mély hóba süppedünk. Érdekes, hogy a hegy keleti, losenheimi oldalán, ezen a szinten már alig-alig akad hó. Itt meg, temérdeknyi. Jól átvészelte az elmúl napok tavaszodását.

14:35-kor lyukadunk ki az Edelweißhütte mellett. Betérünk egy adag indiai lencseételre. Odabenn ugyan szűkös a hely, de jó meleg van és találunk asztalt is leülni.

15:15-kor veselkedünk neki az utolsó sáros ereszkedőnek. Először még hókásában, később valódi ragadós és sikamlós sárban. Így aztán elég malac módjára érkezünk vissza a kiindulópontba. Lesz mit tisztogatni odahaza.