Bevezetőnek igyekszem leszögezni, hogy nem tartom magam a téma szakértőjének. A megállapításaim szigorúan szubjektívek, és tehát nem tartok igényt a megfellebbezhetetlen igazságra. Tévedhetek is.
Kezdjem tán ott, hogy mióta az eszem tudom, hódolok a fényképezésnek. Egy Flexarettel kezdtem évtizedekkel ezelőtt. Évekig kutyultam előhívót és rögzítőt, sötétkamráztam, éjszakákon át, szárítottam a fotóimat, mígnem a digitális fényképezés világában kötöttem ki.
Volt ugyan egy idő, amikor azt hittem, valamit konyítok a szakmához, de ezen már túl vagyok. A vélt vagy valós tudás hirtelen nem sokat ért. A felelősséget egyre inkább át lehetett ruházni a piacot meghódító, JPEG-ket gyártó automatákra. A “point-and-shot” kultúra engem is magával ragadott. Az eredménnyel túlnyomólag (lásd lejjebb a Lumix korszakom) meg voltam elégedve.
Hogy egyes gépek nyers (ún. RAW) formátumban is kínálták a képeket, sokáig nem nagyon izgatott, hiszen a fényképezőgép árához viszonyítva még a kezdtek kezdetén RAW-ot elég bonyolult mulatságnak számítot feldolgozni. Kellett hozzá egy teljesítményerős asztali számítógép (most is), megfelelő felhasználói szoftverrel, amit akkor sem adtak, most sem nem nagyon adnak ingyen (már a jobbakat).
Olympus e620, a digitális fotó-hajnal
A célom a fényképezéssel kimerült a kirándulásaim dokumentálásával. 2010-ben a jutányosan megvásárolt Olympus e620-asból két dolog miatt elég gyorsan kibántam magam. Apropó, jutányosan! Mint kiderült az Olympus ezen modelljével pontot tett a tükörreflexes (DSLR) digitális fényképezőgépek fejlesztésére. Tehát az üzletek igyekeztek nagy árengedményekkel megszabadulni az efféle hamarosan eladhatatlanná váló jószágoktól. Én meg rákaptam a csalira.
Visszatérve az eredeti gondolatmenetemhez, akárhogyan is forgattam az Olympusom, elég nagy számban akadtak életlen felvételek. Akkor még nem tudtam, mostanra kiderült, hogy ezt a mai napig tökéletlen fáziskülönbség érzékelésén alapuló távolságmérés okozta, ami az akkori és a mostani DSLR gépeken is standard. Nem megbízható, de a gyorsasága miatt szükség van rá az úgynevezett AF-C (Autofocus continuous) miatt. A másik dolog a gép súlya és mérete. Egyszerűen nem volt helye a Klettersteigek és egyéb más sziklamászással tarkított túrákon.
A Grete Klinger-Steigen még velem volt az Olympus
Lumix DMC TZ-18
Kerestem és a Lumix DMC TZ-18 -ban találtam is egy kisebb és könnyebb alternatívát, mely majdnem öt éven keresztül kísért el minden egyes kiruccanásomra. Szerepe végét utóbb is a szenzor többszöri foltosodása pecsételte meg. Hiába szedtem szét és tisztítottam meg két alkalommal is, immár többé nem lehetett megbízni benne. Valószínű, hogy a lencserendszer belső por-szigetelése mehetett tönkre. Mivel a Lumix nem kínált RAW-ot, nem is nagyon érdekelt a téma.
Sony RX100ii
Hetekig tartó vizsgálódás és kutatgatás után megtaláltam a Lumixom utódját az akkor már nem a legújabb modellnek számító Sony RX100ii képében.
Ürömök és örömök vegyítették az ismerkedést a Sony-val. A JPEG-ek színárnyalatával egyáltalán nem voltam kibékülve. A régi Lumix meleg színei után úgy éreztem, hogy át vagyok verve a rideg-hideg színekkel! Ráadásul árnyékos helyeken a Sony hajlamos volt lilába hajló zörejeket produkálni, ami a nem tökéletesen működő fehéregyensúly következményének tudható be. Ilyesmit a Lumixon soha nem tapasztaltam. Miután kiderült az új tényállást és a továbbiakban már számítottam az efféle gondokra, a színhőmérséklet előzetes manuális beállításával tudtam valamelyest kompenzálni a hibát. A képek élessége és felbontása viszont felülmúlta a Lumixot, így kibékültem az újdonsült társammal.
Egy “belilult” Sony alkotás
RAW feldolgozás
Közben sok mindent kipróbáltam a Sonyn. Megismerkedtem a HDR és a DRO funkciókkal, majd végül a RAW-féle állományoknál landoltam. Merthogy ezeket is meg kívántam ízlelni. Legelőször a SONY ingyenes RAW => JPEG konverterét töltöttem le, de majdnem ennyibe maradt a dolog. Az eredmény ugyanis (természetesen) hasonlatos (tulajdonképpen azonos) volt a már jól ismert, kamera-szülte JPEG-ekhez. Az ingyenes szoftver nem kínált drámait.
További kíváncsiskodásom eredményeként ráadtam a fejem a jelenleg legjobban elterjedt RAW => JPEG konverterre, az Adobe Lightroom 6-ra. Olvastam cikkeket, tájékozódtam és megvettem egy könyvet a Lightroomról, aminek meg is lett az eredménye. Végre visszakaptam a régi Lumixom színeit a Sony élesebb felbontásával kiegészítve. Sikerült kijavítanom a csúfondárosan túl- illetve alulexponált képeket. A felvételeim kezdtek átalakulni rút kiskacsából élettel teli, vidám, színpompás, éles, élvezetes fotókká. Íme:
Egy RAW-ból fejlesztett Sony-Jpeg tájkép
Sokan úgy vélhetik, a Lightroom használata csalás, miközben összekeverik az ugyancsak Adobe-tól származó Photoshoppal. A különbség pedig nem is lehetne nagyobb. A Lightroom kizárólag azokat a dolgokat hozza ki a fotókból, amik eredetileg is benne vannak a nyers képben. Egyszerűen csak a hangsúlyok vannak valamelyest eltolva. A szerepe megegyezik az analóg fényképezés piros lámpás sötétkamrájával, ahol a negatívból elkészült a kartonra másolt alkotás. A RAW pedig nem egyéb, mint a tulajdonképpeni negatív.
Szemüvegesek hátrányban
A további bonyodalmak és problémák ott kezdődnek, hogy romlik a látásom. Az utóbbi években másfél dioptriát, ami már elég ahhoz, hogy a Sonym LCD kijelzőjén szemüveg nélkül helyenként szinte semmit se lássak. A pápaszemem e célból többször is előszedegetni, tokból ki, tokba be, hátizsákba vissza stb. szóba sem jöhet. A gyakorlatban nem kivitelezhető. Néha csak sejtem, de nem látom, mit fotózok. Jó lenne tehát egy ún. Live-View kukkantóval ellátott fényképezőgép! Szemüveg nélkül is élesen láthatnék mindent.
És ezen a ponton jön, még nagy adaléknak, a túlfűtött elképzelések fantazmagóriás világa. Ha egy viszonylag olcsó, 1 collos szenzorral rendelkező kamera (Sony), Lightroom támogatással olyasmire képes, amit megtapasztaltam, akkor vajon miféle fantasztikumokat kreálhatnak a magasabb árkategóriába tartozó, nagy szenzorral rendelkező fényképezőgép-csodák?
Fujifilm X-T20
Megindult tehát a hónapokig tartó kutatgatás (legyen a lehető legkisebb, legkönnyebb), aminek a végkifejlete elvezet a Fujfilm X-T20 márkanév alatt forgalomba hozott APS-C szenzorral rendelkező gépcsodához. Szinte remegek a felindulástól, amikor először a kezembe veszem. Már-már hasonlatos szexuális élményhez. Az első tesztjeim a teraszon igazolni látszanak az elvárásaimat. Borotvaéles felvételek még a koraesti szürkületben is. Jöjjön tehát a puding próbája, a valóságshow.
A Türnitzer Högerre tehát már az újdonsült társamat viszem és kattogtatok, fűre, fára, a szó szoros és még szorosabb értelmében is. Aztán otthon, amikor betöltöm a képeket a számítógépbe, jött a hidegzuhany. A fotók jó ötöde életlen! Ujj! Pedig határozottan emlékszem, minden egyes alkalommal megvártam a gép visszajelzését, hogy a befogott motívum éles. Na, akkor most mi a szösz van ilyenkor? Rossz a gép? Tutymó a fotográfus? Remeg a keze? Nem volt bekapcsolva a képstabilizáló egység? De be volt!
Keresgélek az interneten és csak úgy ömlenek a panaszok a “blurry images” és „out-of-focus” címszavak alatt. Mint kiderül az Olympus e620-as korából ismert fáziseltolódásra építő élesítés (bizonyos helyzetekben) továbbra sem alkot nagyokat. Statisztikailag valóban az esetek 10-20%-ban felmondja a szolgálatot (lásd pl. itt is). Igaz, hogy gyorsaságban lepipálja a kontraszt érzékelésén alapuló távolságmérést, viszont megbízhatóságban ez utóbbi verhetetlen. Mert tudniillik az olcsó kompakt kamerák maradtak a kaptafánál (szerencséjükre) és kizárólag ezt a módszert vitték tökélyre. Ezért nem kellett mindezidáig sem a Lumix sem pedig a Sony esetében életlenség miatt képeket törölnöm (ritka fehérhollók kivételével).
Na, de itt vagyok egy új fényképezőgéppel és életlen képek garmadával. Mit tegyek? A legszívesebben vinném vissza az üzletbe, vagy vágnám a gépet a Fujifilm-menedzserek, meg a sok megvesztegetett “szakértő” fejéhez, akik nem átallnak dicshimnuszokat zengedezni az ilyen és hasonló szerkezetekről.
Aztán lehiggadok, és megpróbálom értelmezni a helyzetet. Írok, panaszkodom a dpreview.com rovatban és kapok jó tanácsokat (lásd pl. Doug Pardee válaszát). Összegezve a tanulságokat kiderül, hogy egy ilyen gépet használni is tudni kell. Nem elég csak úgy lövöldözni vele, mint valami durva kompakttal. Hogy is gondolhattam ilyet? Úgy kell vele bánni, mint a hímes tojással!
Először is tisztában kell lenni az élesre állítás működési elvével. Például azzal, hogy a gép mikor használ fázis-eltolódásos és mikor kontraszt érzékelésére építő élesítést (lásd pl. contrast-detect vs phase-detect autofocus). Meg azt sem árt tudni, hogy mi fán terem a DOF (Deept of Field) és hogy odakünn a természetben, szélben lengedező, zöld falevélkék sokaságában a fázis-eltolódásos mérésnek elvi esélye sincs. Neki ugyanis függőleges kontrasztban gazdag mintázatra van szüksége a helyes beméréshez. Például az erdő fái között (mert a fák törzse függőleges – lásd a fenti képet, kattint teljes felbontás) valóban minden képem éles. Már-már megvágom az ujjaim, annyira élesek. A napsütötte mezőn viszont, ahol a vízszintes horizont és a dombok szelíd árnyai dominálnak, a fázis-eltolódásos mérés komplett felmondja a szolgálatot.
Aktiválom tehát az alapállásban eldugott távolságkijelzőt, hogy ellenőrizni tudjam, mit is csinál a gép. Aztán elkapom az ebadtát, amint éppen melléfog! Gyakorlatilag egy a végtelenben lévő domboldalra irányítom a fókuszpontot, és nini, a fázis-eltolódásos mérés mindössze másfél métert jelez. Ez egy frász! Teljesen hibás! Megvan tehát az életlen képek oka.
A megoldás (még majd tesztelem) a kontraszt érzékelésére építő mérést preferálni, illetve tudatosan is függőleges mintákra vadászni. Településen, házak, vagy emberek között ez nem gond. Odakünn a mezőn viszont mégis csak az. Ha így sem megy, marad a kézi vezérlés, ami viszont mindig működik. Remélem.
Sztefano-Space 