——————————————-
Az óév legutolsó túrája egy minden ízében igazi hótalpas az Unterbergre. Egyetlen hibája a napsütés hiánya, de egyébként végig csodásan, behavazott winter-wonderlandon át visz az út. És íme, még mindig találok új, eleddig be nem járt ösvényeket is.
Tanulmányozom a térképet, merről közelítsem a csúcsot. Aztán tudatosítom, hogy a síterep még nem nyitotta kapuit. Még cirka 5-10 cm hótakaró hiányzott a szerencsétleneknek a szezon beindításához. Nos, ahogy így tanakodom, szembeötlik az a turistaút, amin a síelőket szállítaná a busz, ha járna. De nem jár, mert még nincs üzem! Nosza, akkor ott lehet kezdeni a kört, mert azon az úton még nem jártam (8:50).
A jó hír, hogy nem kell végig az unalmas, autóbusznak preparált úton bandukolni. Hamarosan el lehet hagyni, jobbra, és egy más, elhagyatott, szépen behavazott erdészeti úton folytatni a kaptatást (9:20). Egy jobbos kanyar után aztán (9:30) máris mutatja magát az a bizonyos, kiszemelt csapás, mely balra visz fel a hegygerinc felé.
Itt felveszem a hótalpakat, és jól nekidurálom magam. Kell is az elszántság, mert a szűz hótakaró mély (fenti kép). Úgy nézem, az idei télen erre emberfia nem nagyon járt. Csodálkozom is, hogy miért tolonganak annyian a jól ismert utakon, amikor itt árválkodik ez remek kis ösvény.
Az út egyetlen szeplője, hogy valamelyest rövid. Elég gyorsan elérem a hegygerincen vezető hivatalosan is jelölt 231-es zarándokutat, mely a Kieneck irányából érkezik (9:55).
A továbbiakban tehát a forgalmas, sítúrázók közkedvelt útvonalán haladok (fenti kép). Jómagam is erre kezdtem nagy elvárásokkal fűszerezett, de lényegében megfeneklett sítúrázó karrierem.
Az ad okot dilemmára, amikor sítúrázók húzta nyomokat követek. Az etikett szerint nem lenne szabad hótalpakkal ráormótlanodni, hanem szépen mellette haladva kéne taposni a havat. Ez persze nem mindig lehetséges, mert helyenként az ösvény keskeny, máskor meg olyan mélyen be lehet süppedni, hogy csak egy balga nem használja ki a sítalpak tömörítette, könnyebb haladást biztosító nyomokat. Mindezek ellenére, vagy éppen ezek miatt, megpróbálok illendő lenni, és amennyiben lehetséges, a sítalpak húzta nyomokat kímélni.
Az Unterberg teteje sajnos ködfátylak mögé rejtőzött. A távoli horizonton elcsípem még az ég bágyadozó kékjét (10:45), hogy a későbbiekben emlékezhessek, milyen szép is lenne idefenn, ha sütne a nap.
Másfél-kétméteres hódünék mentén
A csúcson, mint sejtettem, nagy a forgalom (11:05). Egy hótalpas kirándulóra jut vagy tíz síelő. A kereszt alól egyenes úton ereszkedem alá (lenti kép). Szinte siklom a mély hóban, mintha csak síelnék. Ez az a mélység és állag, amikor hótalpakon könnyedén és élvezetesen lehet lefelé szánkázni.
Benézek az útba eső Unterberg Schutzhausba (lenti kép), de elég gyorsan ki is fordulok (11:20). Odabenn tömegek és rossz levegő. Néhány asztalnál hangos, kisüsti fokozta hangulat. Nem az én stílusom! Bár a gyomrom korog rendesen, inkább a magammal hozott vésztartalékaimat részesítem előnyben. Újra felveszem tehát a hótalpakat és alászállok a sípályán. Közben bágyadtan kisüt a nap is, leállok hát uzsonnázni.
A továbbiakban maradok mindvégig a sípályán (lenti kép), mely egészen a kiindulópontig visz. A Heuriss-Klamm a kulcspont (12:10). Itt zuhan egyet az út. A számtalan fékezés nyomán előtüremkedő sziklamorzsalékok nem tesznek sok jót a sítalpakban.
Végéhez érkezett tehát egy túrákban gazdag óesztendő. Minden kedves látogatómnak sikerekben, egészségben és szép kalandokban gazdag új túra-évet kívánok. Közben ne feledkezzetek el a biztonságról és adjatok elsőbbséget az időjárásnak, hisz ő az úr.
Megjegyzem, valszeg hiába reménykedtünk a rendhagyó tél folytatásában (bár a rendhagyás inkább csak Ausztria nyugati tartományaira vonatkozik, hisz Alsó-Ausztria és Stájerország keleti részein továbbra is nagyítóval kell keresni a havat ). A karácsonyi olvadás, íme, feltartóztathatatlan léptekkel érkezik és vele együtt a fordulat. Vasárnaptól keddig akár 12 C fok feletti hőmérsékletet is produkálhat az inverzió. A völgyben és tehát sík vidéken valamelyest hűvösebb lesz, cirka 7 C fok körül. A 9 – 14 napos előrejelzések alapján maradnak a plusz fokok. A havazás határa 2000 méter fölé tolódik. Csak nehogy kirügyezzenek a fák. Ajjaj!
Más. Szerdán kipróbáltam a térdem, vajon bírja-e újra a sízést. Tavaly ugyanis komoly gondjaim akadtak. Az örömöm határtalan! 8:30-tól kis megszakításokkal délután fél négyig bírtam a lejtőket a Stulheckon. A viszonyokat pedig nem nevezhetném optimálisnak. Különösen az alsó részek (1b, 3a pályák) jegesek, kérgesek. Szinte fáj hallani, ahogy a sítalpak hangosan horzsolódnak és panaszkodnak. Élük is belecsorbul a gyémánt keménységű jégfolyosókba. A felsőbb régiók sokkal jobb állapotnak örvendenek, különösen a 10-es és 11-es pályák (Steinbachalm). Itt viszont a felhők és a köd okozhat némi gondot, bár részemről inkább a köd, mint a jégkuloárok.
Nos, mindezek ellenére, avagy éppen emiatt minden kedves idelátogatónak szép ünnepeket, boldog karácsonyt. Örüljetek egymásnak az ünnepi vacsoránál és azon túlmenően is. Az ajándék csak mellékes legyen, ha egyáltalán. Annak reményében, hogy hamarosan ismét beszámolhatok egyet s mást viselt dolgaimról, üdv, Sztefanó
Update december 23. Az évszakoknak sajátos illatuk van. Ma amikor kidugtam az orrom, és beleszagoltam a levegöbe, egyértelmüen a tavasz köszönt vissza. Benne volt tömény formájában a kikelet üzenete, a hamis hír, hogy vége a télnek. Nagyon érdekes és egyben szomorú is. Mintha a természet is demeciában szenvedne. Az ember teljesen megőrjíti.
Ha az északnyugati szél nekifeszül az Alpoknak, akkor a főgerinc déli oldalán van még remény némi napsütésre. Itt van például a Rax és a Schneeberg árnyékában meghúzódó Wechsel, Mariensee és Mönichkirchen környéke. Csak odafenn a csúcson kap el a jeges szél, ami bizonylata annak, hogy mégiscsak egy tekintélyes 1743 méteres kiemelkedésről van szó (vesd össze, a Stuhleck 1782, a Göller ami Alsó-Ausztria viszonylataiban egy ugyancsak figyelemre méltó hegynek számít 1766).
| |
|
|
|
|
Pedig nem biztos, hogy vasárnap felkerekedem, mert egész héten cudar derékfájás gyötör. A hétvége felé valamelyest enyhülnek a panaszaim, de távolról sem vagyok még rendben. Szerencsére állni és járkálni kevesebb fájdalommal jár, mint ülni és felállni. Szombatról vasárnapra virradóra nyugtalanul alszom és bár az este (szokásom szerint) mindent előkészítek, de úgy térek nyugovóra, hogy “majd reggel eldöntöm”. Aztán már hajnali ötkor felébredek és képtelen vagyok visszaaludni. Még hánykolódom úgy hatig, aztán elhatározom magam. Indulás.
A Wilde Wasser természeti park nyári látogatónak szánt parkoló a kiindulópontom (8:40). Télen a sítúrázók használják, már amikor. Vasárnap tudniillik én vagyok az egyetlen odatévedt. Ez a még idei gyér hóviszonyok számláján szárad (a kiadós havazást szállító felhők mind-mind Salzkammergut környékén akadnak el). Friss, egy-két centis porhó réteg fedi a vidéket, de összességében nem számottevő (fenti kép).
Reggeli visszapillantás Mariensee felé
Szélcsendben indulok, ami igazolja feltevésemet, hogy a patkó alakú Wechsel hegykarimája útját állja a támadó sarki szélnek. Ez így is marad a Marienseer-Schwaigig (téli álmát szunnyadó vendégházzal, 9:55), amely az erdőhatár szélén fekszik. Nem sokkal később néhány mélyebb hó átfúvás arra késztet, hogy felvegyem a hótalpaimat.
Marienseer-Schwaig: a kép jobb oldalán odafenn a hegy gerincén már látszik a Wetterkoglerhaus
Ragyogó napsütés, kérges felületü hó, itt-ott mélyebb, porhanyós közökkel
A szélnek kitett nyílt terepen aztán kérges, a lépések súlya alatt be-beszakadozó hórétegek váltakoznak az árkokban, mélyedésekben lerakott finom porhóval (fenti kép). Kitüremkedik az elszáradt őszi fű, máshol sziklák is kikandikálnak. Nyilvánvalóan lesiklásra nem igazán alkalmas a terep, de így végighótalpazni rajta elég jó érzés.
Közben felkelti figyelmem, hogy odafenn a Wetterkoglerhaus már az északi szél korbácsolta fehérségbe olvad, ami ugyancsak erős légáramlatok jele. Lélekben és ruházatban is készülök az ott dúló széllökésekre. És, nem csalódom (10:40).
Csalóka kép, nem idilli, a valóságban nehéz nyugodtan állni a fagyos széllökésekben
Terveztem, hogy esetleg még teszek majd egy sétát a gerincen, de a viszonyokat mérlegelve inkább menekülök csúcsközelből. Így tehát a kiruccanás elég rövidre sikeredik. Ha Cirmi velem lett volna, akkor biztos dacoltunk volna még egy sort az elemekkel, de így egymagamban inkább szépen alászállok.
A csúcskeresz két tartomány határán
Rövid, de velős túra. Reggel napsütés és szélcsend, majd feljebb hótalpazásra alkalmas mélységű hó, később felhősödés és visszafelé havazás. Egy csokornyi mindenféle idő. Jól sikerült kiruccanás, érdemes volt mégiscsak felkelni.
A véletlen műve lehet, hogy valahányszor a Traisner Hinteralmon járunk, abból egy mesebeli túra, ragyogó napsütéssel kerekedik. Vasárnap sem alakult másként. A célunk kiválasztásában a múltkorihoz hasonlóan erős szél elkerülése, illetve minimalizálása motivál. Ez be is jön, mert később rácsodálkozhatunk a távolibb hegyek viharos szél hordta különleges, kiterjedt és félelmetes porhó fátylaira.
Az öregecske együléses lift völgyi állomásából indulunk 8:40 körül. Első célunk a nagy és a kis vízesés. A csikorgó reggeli fagy valószínűsíti, hogy mindkettőt jégbe fagyva találjuk. Valóban. Újdonság a vonalvezetésünkben, hogy a nagy vízesés után most ráfordulunk a kis vízesés felé vezető ösvényre, melyen még nem jártunk. Ez egy vadromantikus variáns, mely járhatatlan benyomást keltő sziklavilágon át keres utat. Könnyű hágóvasainknak köszönhetően biztos a járásunk az eljegesedett kaptatókon (mindenkinek melegen ajánlott).
A továbbiakban azt kapjuk, amit vártunk. A Lilienfelder-Hütte felett, sítalpak döngölte széles lankás kaptatót sok-sok napsütéssel. A Muckenkogelra vezető Klöstertreppen irdatlan mennyiségű hóval birkózunk. Egy vihar döntötte, az úton keresztben fekvő szép szál fenyőn is át kell, verekedjük magunkat (10:45 – Muckenkogel).
Hasonló hóviszonyokra lelünk a Traisner Hinteralmhoz vezető gerincen is, mely a széles erdészeti útról egy táblával jelzett helyen ágazik el balra fel. Térdig süppedve gázolunk a porhóban, miközben Cirmi ujjai jéggé gémberednek a fagyban. Eltart egy jó félórát, mire a jól kifűtött vendégházban újra életre kelnek (11:10 – Hütte). Ezen okból kifolyólag nem nagyon sietünk, hisz jó tempóban korán elérjük fő célunkat.
Amíg odabenn pihengetünk, jócskán megélénkül a szél. A nap ugyan még szépen ragyog, de kilépéskor (12:00) arcul csapnak a jeges fuvallatok. Visszafelé a Klosteralmon át terveztük a visszatérést, de az oda vezető elágazásnál elbizonytalanodom. Másfél méteres átfúvások és hótorlaszok sorozata tarkítja az ösvényt. Nyomokat arrafelé nem látunk. Megpróbáljuk mégis, de olyan mélyre süppedünk, hogy nyilvánvalóvá válik, hótalpak nélkül (az autóban maradtak) erre ugyancsak szenvedés lenne. Maradunk hát a sítúrázók által szépen egyengetett erdészeti úton.
A Lilienfelder-Hütte szintjén (12:48) változtatunk egy cseppet a megszokott útvonalon és Kolm elhagyott tanya felé vesszük az irányt. Ez annyiban jó döntés, hogy csendes és nyugalmas a közkedvelt “sípálya” ellentézise. Ott ugyanis tarka sokaság szánkázik és síel lefelé, helyenként hajmeresztő felelőtlenséggel (a ródlisokra vonatkozóan).
Ismét vége egy remek kiruccanásnak. Azt kaptuk, amit elvártunk, szép téli tájat, sok napsütést, egy kis izzasztó küzdelmet a hóval és jó meleg kunyhót déli pihenőre. Ha még a hótalpainkat is magunkkal vittük volna, akkor az előre betervezett útvonal is bejárható lett volna. Uff! Ismét beigazolódott, hogy ha választani kell, akkor téli viszonyok esetén, vinni kell ezeket a remek segédeszközöket.
A Planetenweg, a bolygók útja. Vélhetően az egyes égitestek közti távolságot próbálja szemléltetni. A turistaút kezdetén van a Nap, Rettenegg központjában, és tehát a végén pedig, a Plutó, valahol a Stuhlecken.
| |
|
| |
|
A Mars az első bolygó amivel Rettenegg végében találkozunk. A Merkur, Vénusz és a Föld valahol a község centruma irányában keresendők. A mi kiindulópontunk ezeket elvéti. 8:45 lehet, amikor elindulunk ebből a hegyek közé szorult, álmos kis faluból. Rajtunk kívül senkit sem látni. Hótalpaink egyelöre hátizsákjainkra csatolva visszük. Nem igazán tudjuk, lesz-e rájuk valóban szükség. Tavalyi kesernyés tapasztalataink azt sugallják, hogy nem árt az óvatosság.
Már a völgyben is lengedez a szél, ami a –8 C fokos csikorgó faggyal párosulva még okozhat gondokat a Fischbacher Alpen gerincén vezető úton, amit tudniillik mára beterveztünk. A kaptatók szerények, de kitartóak. Utunk kezdetén még a nap is süt, de látszik, hogy a felsőbb régiók fehér párafelhőkbe burkolódznak. Úgy döntök, ez kedvemre való állapot, mert a napszemüvegem az autóban felejtem.
Sorra leljük a kisbolygók övezetét, majd a Jupitert, Szaturnuszt és az Uránuszt. A Neptunuszra csak a visszafelé vezető úton lelünk. A Plútót nem is próbáljuk megkeresni, mert elég bajunk van a lassan-lassan viharossá fokozódó széllel.
Nem sokkal a hegy gerince alatt úgy döntünk, hogy a hóréteg határozott kövéredése következtében érdemes lesz felvenni a hótalpakat, ami érezhetően megkönnyíti a lépéseinket. Tejfehér ködbe bukkanunk ki odafenn, amihez a már korábban feltételezett szél húzza a nótát, de alaposan ám. Már régen nem bugyoláltam be magam téli túrán ennyire, mint most. Kapucni nélkül biztos lefagyna a fejünk. A rendszeres távolságokban leszúrt útjelző karókat követjük (lenti kép), amik nélkül nehéz lenne a tájékozódás. Panoráma tehát egyelőre nincs, csak sarkvidéki hideg.
A szél sebessége a Beaufort skálán elérheti a 6-ost majd délután visszafelé haladva már a 7-es fokozat szerinti 50-60 km/h sebességet. A definíció alapján gondolom (“Whole trees in motion; inconvenience felt when walking against the wind”)
Hirtelen bukkan elő a ködből a Stuhleck sílift hegyi állomása, majd a köd végében felsejlik, vélhetően, az Alois Günther-Haus sötét foltja is. Meg vagyunk mentve! Odabenn meleg és sítúrázók tömegei. A vendégseregek ostroma ellenére találunk szabad asztalt és hát semmi gátja az ebédszünetnek. El is nyújtjuk a pihenést, száradjanak, melegedjenek csak jól át izzadt, jéghideg cuccaink a cserépkályhán.
Kész sokk, kilépni a vendégházból, bele a délelőttinél még egy fokkal erősebben vágtázó szélbe. Tanakodunk is erősen, hogy érdemes-e belevágni a betervezett körút folytatásába Pretulig, avagy az ide felvezető úton szálljunk mihamarabb alá. Az útkereszteződésig érve a szél ereje ugyan nem csökken, de oszladozni kezd a köd és végre látunk valami szép téli panorámát is. Így aztán vállaljuk a gerincen vezető, szélnek kitett út folytatását, és ez így van jól.
Fenyőfaligetek tövében a hóréteg vastagodik, a szél pedig csendesedik, hogy amikor kilépünk a védtelen platóra, ismét belénk könyököljön. Újdonság a sok-sok szélkerék, amiket az utóbbi egy-két évben telepíthettek. Legutóbbi itt jártamkor (immár lassan 4 éve) még nem csúfították a környezetet.
A többszöri fel és lefelé tartó menetelés végét a Peter Bergner-Warte, majd az ezt követő Roseggerhaus jelzi (a vendégház pillanatnyilag zárva, gazdát keres). Itt derékszögben balra kanyarodunk és próbáljuk meglelni a völgybe vezető ösvényt. Útjelző tábla ugyan van, de utána hóbuckák és átfúvások teszik átláthatatlanná a terepet. Követnénk egy nyompárt, de vigyázz, elcsavarodik nyugati irányba és tehát nem a mi általunk keresett úton halad. Előkerül a GPS, minek a segítségével aztán elég gyorsan megleljük a helyes csapást. Egy piros jel egy fiatal fenyő kérgén nyugtázza az irány helyességét.
Pozitív fejlemény, hogy a gerincet elhagyva, szélárnyékba kerülünk. Juhé! Végre csend! Nyugodtan lehet inni a termoszból. Egy álom! A hó vastagsága gyorsan csökken, így hótalpaink cirka 1300 méter szinten visszakerülnek a hátizsákra. További bonyodalmak nélkül érünk vissza reggeli kiindulópontunkba.
Utólag is, a mostoha körülmények ellenére, vagy éppen az miatt, kifejezetten kedvünkre való túra volt. Az elemekkel való küzdelem mindenképpen emlékezetessé teszi. Szélben-e avagy napsütésben, a túra kifejezetten alkalmas hótalpazásra.
A Waxencek, Pernitztől északra egy szerény hegyvonulat, legmagasabb csúcsa alig-alig éri el a 800 métert. Helyi nevezetessége a Waxeneck vendégház, mely télen-nyáron látogatható. Zimankós késő őszi időben, amikor már a menedékházak jelentős része bezár, túrák kedvelt célpontja. Ezúttal a miénk is.
Ortmann vasútállomás parkolójából indulunk nem sokkal kilenc után. Ma két társam is akad, Jakub és Cirmi. Első köztes célunk, a Hohe Mandling, amit ugyan már jól ismerünk, de ezen az Ortamnn felőli ösvényen még nem jártunk. Sűrű és makacs ködben menetelünk. Hangot adunk reményeinknek, hogy valahol, előbb-utóbb azért csak-csak kibukkanunk majd a ködtenger fölé. Ez a Mandling alatt, úgy 850 méteres szinten meg is történik (lenti kép). Az inverzió miatt érezhetően melegebb is van a 967 méteres csúcson és élénk szél fúj hozzá (10:23).
A Waxeneck felé vezető út sajnos lejt és újra belemerülünk a ködbe, tudniillik azon a ponton, ahol 1866-ban az utolsó alsó-ausztriai farkast elejtették (10:42). Emléktábla utal a sajnálatos eseményre (kép). A lombját vesztett erdő éjjel hízott zúzmarái erősen olvadoznak, amitől olyan, mintha záporeső hullana fejünkre. Nem kifejezetten idilli. Ha nem tudnának, mi az égi csapadék forrása, azt hihetnők, tényleg esik az eső.
A Geyersattel utunk mélypontja (11:34). Innentől számítva ismét emelkedőn kaptatunk, aminek az áldásos következménye, hogy újra kibukkanunk a köd birodalmából. Halleluja, ismét napsütés (lent kép)! Az alsóbb régiókra telepedett pára okozta misztikus hangulat továbbra is megmarad. De végre nem csöpög fentről semmi. 12:10-kor érjük el déli pihenőnk célpontját, a Waxeneckhaust.
Odabenn kellemes meleg. Két öreg kutya fogad. Az egyik ugatva köszönt, nem tudni, hogy sopánkodik-e avagy csak így szokta meg. Egyébként szelíd jószágok. A kiszolgálás gyors, a falat ízletes. Nem sietünk. Átizzadt cuccainkat szárítgatjuk a radiátorokon. 12:55-kor kerekedünk ismét fel.
A Spatzenwälderkogel (750m) felé vesszük az irányt abban a reményben, hogy a hegygerincen vezető út a köd felett marad. Ez a feltételezés valóban be is jön. A Feichtenbacher Schneiden át (769m – lenti kép) vezet a turistaút az említett Spatzenwälderkogelig (14:06). Mivel az ösvény Pernitzbe vezet, itt mi visszafordulunk és úttalanul, az erdőn át megpróbálunk meglelni egy térképen feltüntetett csapást. Ez némi GPS támogatta bolyongás után sikerül is.
A továbbiakban elérjük a jelzett turistautat majd Feichtenbachon át kijutunk az aszfaltútra (14:44). Cirka 20 perces séta után érkezünk vissza kiindulópontunkba. A makacs köd gondoskodott róla, hogy ne legyen unalmas a kerülö. Mindazonáltal egy remek hangulatú, minden évszakban és kétséges idöben is vállalható kirándulás.
Törvényszerűen az időjárás szabja meg, hogy hol, merre keresgéljünk még ismeretlen körutak után. Választásunk az Alsó-Ausztria és Stájeország határvonalán futó turistaútra esik, mely Semmering községből indul és a Pinkenkogel érintésével a Kampalpet célozza meg.
| |
|
|
|
|
A téli idényre készülődő Zauberberg/Hirschenkogel sílift völgyi állomása előtti parkolóból indulunk kicsivel 8 óra után. Könnyű emelkedőn baktatunk a szebb napokat is megélt híres Panhans hotel mellett, ahol az ösvény elhagyja a lakott területet és betéved az erdőbe.
A sárga útjelző 1:15 órában megszabott menetidejét erősen nyirbálva már 9:00 órakor elérjük a Pinkenkogel tetején átépítés miatt bezárt vendégházat (lenti kép). Egy lejtős erdészeti úton haladunk tovább. Egy jobbos kanyarban elénk tárulkoznak a Rax és a Schneeberg szakadozó felhőkbe bújtatott havas csúcsai. Itt elhagyjuk a széles utat és egy jó meredek ösvényen szállunk alá egy köztes nyeregbe.
A nyeregből aztán végig méltóságteljes, könnyű emelkedőn haladunk erdőkön és mezőkön tovább. Úgy 1400 méteren megszaporodnak a hófoltok. A Kampelpe tövében (11:10) pedig már összefüggő a hóréteg. Itt-ott hózápor emlékeztet rá, hogy idefenn telet harangoztak az elemek, majd kisvártatva április bolondját járatva, kisüt a nap.
A fellegek jobbkor nem is oszladozhattak volna, amikor éppen azon tanakodunk, hogy hol és miként költsük el a magunkkal hozottakat. Még érezni is lehet a nap áldásos melegét. Így még a korhadó padra terített asztalkánkról is jobban ízlenek a falatok.
11:35-kor kezdjük meg az alászállást a Probststeigen. Szerencsére a déli oldal hó és jégmentes, bár ellenkező esetre is készültünk könnyű hágóvasakkal, amik most szerencsére maradhatnak a hátizsákban.
Nem megyünk végig a Probston, hanem egy ponton balra térünk egy széles erdészeti útra, mely Steinhaus felé visz. A turistaút az S6 autópálya egyik alagútja felett kel át a túloldalra, majd a Semmering Bahnwanderwegen (Semmering-vasút sétaút – lenti kép) baktatunk vissza Semmeringbe.
Tulajdonképpen ez egy kihívásoktól mentes, kissé elnyújtott, gondtalan körút. Ajánlott mindazoknak, akik még nem ismerik a Semmering valódi ízét.
A Gahns egy szelíden tagolt fennsík a Krummbachstein keleti oldalán. A Gahnsleiten pedig a plató déli fala melyen legalább négy jelölt turistaút vetekszik egymással a túrázók kegyeiért. Az 1325 méter magas Schwarzenberg a Gahns legmagasabb hegye (akarom mondani dombja), nosza, gyűjtsük be a skalpját.
Előtte hiába keresgélek a neten, egyetlen túrára sem lelek, mely a Schwerzenberget ismertetné. Ebből arra a következtetésre jutok, hogy valami okból vagy megközelíthetetlen (kerítés, árok, tilalmi tábla, stb.), vagy pedig teljesen jelentéktelen. Az utóbbi látszik valószínűnek. Majd meglátjuk, tudniillik a Schwarzenberg felderítését tűztük ki aznapi fő célunknak.
8:45-kor indulunk Prigglitzből és a Gahnsleitenen át közelítjük meg az immár téli álomba szenderült Waldburgangerhüttet (10:30). Itt pihenünk egy keveset a kunyhó szép napos teraszán, majd indulunk tovább a tulajdonképpeni felderítésre.
Egy darabig még felfelé kaptatunk a Gahnsleten gerincén, majd egy erdészeti utat keresztezünk, mely irányát tekintve pontosan a Schwarzenberg felé halad. Úgy döntünk tehát, hogy itt elhagyjuk a jelölt turistautat. Az északnyugat felé mutató széles út egy szép napos és tágas mezőbe torkollik (lenti kép). Nyáron minden bizonnyal legelőként szolgálhat.
A legelőn egy jól látható széles csapást fedezünk fel (fenti kép), mely egy szögesdróttal ellátott kapuszerűség felé vezet északnak. Az irány továbbra is stimmel, követjük tehát. Átmászunk a szögesdróton és, mindaddig el sem hagyjuk, míg az út el nem vész valahol a fák között az erdőben. A GPS szerint úttalanul próbáljuk tehát meglelni a szelíd domb legmagasabb pontját (lenti kép), melyet sikerül is beazonosítanunk (11:06). Semmi jel nem utal rá, hogy az elmúl hónapokban járt volna itt emberi lény. Kilátás nincs, csak az erdő fenyőfái sóhajtoznak a szélben körös körbe.
A Schwarzenberg déli lejtőjén ereszkedünk vissza egy a térképen berajzolt erdészeti útra. Északkeli irányba követjük mindaddig, amíg el nem érjük a hivatalosan is zölddel jelölt turistautat. Közben Cirminek még nem volt elég a cserkészetből, és javasolja a Hartrigel (1204m) bevételét is. Elhagyjuk tehát a jelölt ösvényt és toronyiránt úttalanul, az aljnövényzetet óvatosan kerülgetve beazonosítjuk a természetesen ismét csak egy erdő kellős közepén árválkodó Hartriegelt (11:55).
A továbbiakban a legkisebb ellenállás útján, illetve tehát amerre az erdő ritkásabb, próbálunk visszatalálni a Gahnsleiten taréján futó turistaútra. Ezután még elnézünk a Rote Wand tetején trónoló kilátóba (12:10 – lenti kép), melyet téli hótalpazásomkor elvétettem. Ha az élénk déli szél nem hűtené oly hevesen kedélyeinket, a remek látványra való tekintettel még bizonyára elidőznénk itt. Közben meg is éhezünk. A december végéig nyitva tartó Pottschaherütte felé vesszük tehát az irányt.
12:50-kor érjük el a vendégházat. Az őszi nap olyan erővel ragyog még az égről, hogy odakünn a teraszon foglalunk helyet. Igaz beöltözünk, mert az időnként feltámadó fuvallatok üzenete egyértelműen fagyos tartalommal bír. 13:30-kor kezdjük meg a rövid alig 40 perces ereszkedést vissza Priglitzbe.
Remek túra mely bizonyítja, hogy nem kell okvetlenül mindenáron az erdőhatár fölé tolakodni, hogy érdekes ösvényeket követve el lehessen tölteni egy szép túra-napot.
Kattint a képre teljes felbontáshoz (3759 x 1219). Balról jobbra a Hochtor, a Planspitze majd kissé hátrább a Großer Buchstein és a Kleiner Buchstein. A Planspitze csúcsa mögött a Hallern Mauern látható. A képhez tartozó túra ismertetése emitten található.
Az idén még sem Lurgbauernél nem jártam (Schneelape), sem pedig Hintenaßwaldból nem indultam túrára. Tudniillik a túra-eldorádóból. A két hely közvetlenül is összeköthető egy arra szolgáló turistaúttal. A kirándulást aztán még lehet egy kicsit tupírozni a Hangyadomb (Amaißbichl 1828m) és a Schauerwand (1812m) meglátogatásával.
| |
|
|
|
|
Szokatlanul későn, 9:00-kor indulok Hinternaßwaldból. A sárga útjelző Lurgbauerig 3:30 órás meneteléssel riogat. Egyáltalán nem hiszem, hogy ilyen sok időre lenne majd szükségem. A felsőbb régiók határozottan “cukrozott” lejtői viszont kissé nyugtalanítanak, mert jelentősebb hóval aznapra egyáltalán nem számoltam (lenti kép). Ráadásul csak a könnyű túracipőmbe bújtam, hisz a jelentés szerint. aznap 1500 méteren is 10 fok feletti hőmérséklet várható.
9:47-kor vagyok a Gamskogel alatt, tehát azon a ponton, ahol a széles és immár évek óra nem használt erdészeti út hirtelen véget ér. Az ösvény itt jó meredeken fordul balra és afféle pihenős szakaszok nélkül kanyarog felfelé határozott akaratossággal az ugyancsak elhagyatottnak kinéző Karlalmig (10:25).
A Karlalmnál a turistaút kettéágazik. Nem árt odafigyelni. Amit én követek, az továbbra is virgonc kaptatós kedvvel nyomul egyenesen északnak, míg a leváló ág kissé balra tart és csak enyhén emelkedik.
A Karlalm felett kiterjedt hófoltokra lelek (fenti kép). Helyenként bokáig gázolok a nedves hóban ami még nem lenne baj, hanem bizony egyszer-kétszer jó alaposan ki is csúszom. Szerencsére a terep nem kitett, így lezuhanás közvetlenül nem fenyeget. Elbizonytalanodásra viszont jó okot ad, mivel még nem tudhatom, Holle Anyó feljebb mekkora asztalt terített meg.
10:45-kor érkezem a Naßkammra (fenti kép). Ezzel vége az út meredekebb részeinek. Innétől kezdve mérsékelt és napos emelkedőn bandukolhatok tovább. A nap jóságos sugarainak köszönhetően a hófoltok is jelentősen olvadoznak, így tehát megnyugodhatok. 11:13-kor érkezem Lurgabuerhez, azaz a beharangozott 3:30 helyett 2:13 óra alatt. Ennyire nem lehetek jó! Inkább a tábla adatai szorulnak javításra, gondolom.
Nincs igazán sok hó, de mintha a menedékház vonzotta volna az elmúlt napok hópihéit. Körös-körbe hótorlaszok. A gazda éppen serénykedik, hogy szabaddá tegye a bejáratot. Mivel az ebéd még korán lenne, meglátogatom még a Schauersteint (lenti kép) majd dolgom végeztével, cirka 25 perc elteltével térek be a vendégházba.
A gazdasszony sajnálkozik, hogy az elmúlt napokban fagyott és le kellett ereszteniük a víztartályt. Minek következtében tehát a Hütteben nincs víz, miből pedig az is következik, hogy nem tudnak főzni. A lényeg pedig, hogy tehát palackozott innivalón és meleg levesen kívül nincs más a jelen kínálatban. A forró levest és az elektrolitot elfogadom. Jobban zavar, hogy hideg is van odabenn. Befűteni tán még azért lehetett volna. Hm.
12:00-kor már távozom is tehát (még mielőtt vacognék), egyenesen neki a Hangyadombnak. Odafenn meghányom, vetem, hogy esetleg az Amaißbichl gerincén menjek le. Az utat már ismerem, két éve arra jöttünk fel Cirmivel. Hajlanék is a mókára, de olyen erővel tép a nyugati szél, hogy rögvest el is vetem az ötletet. Inkább a szélárnyékos ereszkedést választom ugyanazon az úton, ahogy feljöttem.
13:08-kor vagyok ismét a Karlalmon, majd 13:48-kor érek ki a széles útra. Még majdnem egészen pontosan 1 óra a kiindulási pontig. Ez esetben viszont a Gamskogel alatt elhelyezett sárga tábla alulértékel. 45 percben szabja meg az út hosszát Hinternaßwaldig. Ja, persze, futólépésben ki is jönne. Nyugodtan poroszkálva viszont csak 14:43-kor fejezem be aznapi kirándulásomat.