Van néhány pikáns szakasz a Kahlenbergen, amelyeken ha úgymond “egy szuszból” felkarikázol, megtudhatod a maximális pulzusszámodat (amennyiben még eleddig ez a határ számodra ismeretlen volt). Ha meg szerinted a palfont mégsem érted el, akkor egy igazi bivaly – alkat lehetsz, csak irigyelni tudlak. Amíg a hegyekben labilis, zivataros időjárás uralkodik, a mountain-bike a legjobb módja megtartani (sőt fejleszteni) a hegymászáshoz elengedhetetlen formát (akarom mondani kondíciót).
Áttekintés dióhéjban eddigi MTB útvanalaimról (23 túra)
Kedden szünetel a napok óta villámokkal riogató, zivataros időjárás. Stabil, felhőtlen idő várható. Végre! Sajnos hétfőn gyengélkedem. Úgy érzem, mintha szállna ki belőlem az élet. A pazar előrejelzés ellenére sem merek nagyobb túrát vállalni. Valamit mégis tenni kéne. Végül MTB mellett döntök. Nem kell hozzá korán kelni, stressztől mentesen össze lehet készülődni. Nincs kényszerítő “időzónázás”, akkor indulok, amikor kedvem tartja. De merre?
 |
 |
A táv (Mödling, Am Liechtenstein, Hochleiten, Gießhübl, Seewiese, Kreuzsattel, Wiener Wallfahrerweg, Sittendorf, Gaaden, Großes Buchtal, Anninger, Eschenkogel, Goldene Stiege, Mödling) cirka 30 km, 800 m szintemelkedés és bruttó 3:00 óra, ebböl 10 perc napozás az Anninger tetején, nettó 2:40 óra |
|
Az Anningert már ismerem, a hivatalosan kijelölt útvonal elég rövid. Annyira rövid, hogy szinte a nyeregbe sem érdemes felülni (így utólag). Nos, nézzünk szét a https://www.bikemap.net/-en. Itt van mindenféle, főleg tiltott útvonal (ahová elvileg bringával tilos behajtani). Választok egyet mely szép kör formájában összeköti a Parapluie hegyet az Anningerrel. Mind a hossza mind pedig a szintemelkedés megfelelőnek látszik ahhoz, hogy e fél zombi állapotomban is elbírjak vele.
Végül is életet lehel belém a bringázás. Az agyamba endorfin-felhők robbannak be és sziporkáznak. Évekkel megfiatalodva, életörömmel eltelve érkezem vissza a kiindulópontba.
Pedig alig kerekedem neki, máris tolnom kell a paripámat. A mödlingi ferrata alatti kicsiny parkolóból indulok, jobbra fel a GPS útmutatása szerint és máris egy gyökerekből gazdag gáncsot font, lépcsőzetesen felfelé igyekvő szűk ösvényen találom magam. Hamarosan újra fel lehet nyergelni, majd kiérek Gießhübel ugyancsak meredeken emelkedő főutcájára. Később elhagyom a forgalmas utat és néhány tiltó táblát figyelmen kívül hagyva (nem bringaút) nekieredek a Parapluie hegynek.
A platóra jó tempóban érkezem, elsuhanok a Seewise majd a Höllenstein felé terelgető tábla mellett és az ún. Kreuzsattelban elhagyom a hivatalos Parapluie bringautat, mely itt jobbra kanyarodik. Én viszont, ismét tiloson át (naná), szigorúan követnem az előre beprogramozott haladás irányát.
A távolban második célom az Anninger
Egy legelő rozogácska forgókapuja előtt torpanok meg. Nemcsak leszállás, hanem kerékpár-átemelés is következik, majd az említett legelőn leszáguldva ismétlem az átemelést a helyi gazda kerítésén. Immár egy erdészeti úton vagyok. Ez a Wiener Wallfahrerweg, hirdetik a táblák.
Bringaátemelés valahol itt (jobbról-fentről érkezem)…
Ismét kiérek az országútra, majd hosszú egyenesen aszfaltozott szakaszon élvezetes száguldás után át az autópálya viaduktja alatt. Később Gaadenen áthajtva, és jobbra kanyarodva elérem az Anningerre felvezető hivatalosan jelölt MTB utat. Jön a túra legigényesebb szakasza. Uff! Legutóbb kétszer is pihizésre szorultam. Most eltökélt szándékom, nyivákolás nélkül, úgymond, egyetlen suhintással feljutni az Anninger tetejére. Ami sikerül is. Nahát, valamennyit fejlődtem.
A hegy tetején aztán olyan formában vagyok, hogy még okvetlen elnézek a közeli Eschenkogelra, illetve hát a Jubileumswarte alá, sőt fel is szaladok a kilátóba. Magam sem tudom, nem értem, honnan a ficánkoló energiák.
Befejezésként egy hosszú, a fékeket rendesen igénybe vevő száguldás következik, széles erdészeti úton le és vissza a kiindulópontba. Sajnálattal konstatálom, hogy a túra befejeződött. Hirtelen átfut még a fejemen, hogy hozhattam volna kantárt-beülőt és még beszállhattam volna a Mödlinger Klettersteigbe is. A segédeszközök nélkül viszont irány haza.
Szombaton, június 4.-én, két Salzburg-tartománybéli hegymászó nekivágott az alpesi térség egyik legnehezebb ferratájának. Tették ezt annak ellenére, hogy a szombat mindent ígért (főleg villámokat és zivatart), csak éppen kletterezésre alkalmas időjárást nem. Egyébként is még hó van odafenn, (lásd a képeket) ráadásul cudar, nedves állapotban.
Te egyébként vinnél magaddal Klettersteigre LVS eszközt (lavina jeladót)? Milyen buta kérdés, ugye? Mint kiderült, mégsem annyira. Maradjunk annyiban, hogy LVS készülékük nekik sem volt. Minek is lett volna! Pedig tudvalevő, hogy a völgybe vezető legrövidebb út, a koranyárig hóval bélelt Birgkaron át vezet.
A Birgkar: piros pötty jelzi a helyet, ahol kiásták a már halott hegymászót
Mászás közben történhetett egy s más, mert, a valahol kétharmadtájt kínálkozó menekülőúton hagyták el a ferratát a Birgkar irányában. A hír nem említi, hogy vajon zivatar elől menekültek-e (villámhárítót kézben tartani nem lehet túl mulatságos) avagy erejük volt fogytán, csak annyi a tény, hogy egyikük a traverz közben kicsúszott a havon. Ez még nem lett volna halálos, de azonnal a nyakába zúdult egy nehéz, nedves lavina is, ami teljesen betemette. Órák teltek el, mire megtalálták.
A menekülő traverz útvonala a Birgkar irányában (nyaktörő, szédületes, halálos!)
A tanulságokhoz tartozik, hogy az idei nyár nem indult kifejezetten Klettersteigre alkalmas időjárással. Ne akarj az elemekkel dacolni! Hidd el, az embernek kell alkalmazkodnia. Mivel zivatar esetén villámhárítóként működő drótkötélhez vagy végig odaláncolva, a műfaj sokkal veszélyesebb lehet a közönséges sziklamászásnál is. Ehhez jön még a kicsúszás Damokleszi kardja a nedves, nyálkás sziklán. Tapasztalatból tudom, mit jelent sáros bakanccsal nekiveselkedni egy nehéz Klettersteignek. Nem ajánlom senkinek. Akár egy egész kategóriával is felértékelődhetnek a nehézségek. Mint azt példának okáéért a Sinabellen megéltem. Egy száraz időben teljesen ártalmatlan “C” gyorsan válhat nyaktörő “D”-vé. Várd meg tehát, míg úgymond a Klettersteigeken is kitavaszodik, a Königsjodlert meg még legalább egy hónapig felejtsd el.
A menekülőút helye a falrajzon
Az osztrák belügyminisztérium egyik régebbi, de aktuálitását nem vesztett kapcsolódó analízise: http://www.bmi.gv.at/cms/cs03documentsbmi/1388.pdf
Wienerwald XXL után azt hittük, könnyedséggel megejtjük majd szellemi testvérét, az “all inclusive” Schneeberg körbejárást is. Ismét Robert Rosenkranz ötletététől indíttatva tervezem meg e soronkövetkező túránkat. Valamennyire lefaragom, elveszem a dolog élét. Például kiiktatom az unalomig ismert Fadenweget valamint nem a távolibb Wegscheidhofot választom kiindulópontnak, hanem Losenheimet.
 |
 |
A megtett táv (Losenheim, Fadensteig, Fischerhütte, Klosterwappen, Kientalerhütte, Südlicher-Grafensteig, Baumgartner, Nördlicher-Grafensteig, Breite-Riess, Losenheim) 24.6 km, kicsivel kevesebb mint 2000 m szintemelkedés, bruttó 12 óra (nettó 9:30 óra) |
|
A tervezés fontos eleme az időjárás. Vasárnapra tűzöm ki az indulást. Az előrejelzések szerint zivatarok valószínűsége elenyésző. Kizárni mégsem lehet semmit. Ha az óramutató járásával azonos irányba indulnánk, akkor a késődélutáni órákban kellene a Kientalerhütte szintjéről bevenni a Klosterwappent. Egy zivatarral fenyegető égbolt esetleg meghiúsíthatná a túra egyik elengedhetetlen elemét, a tulajdonképpeni csúcsostromot. Fordítok tehát a sorrenden.
A Klosterwappen megmászását áthelyezem a túra legelejére. A Fadensteigen mászunk célunk felé. Losenheimből jó tempóban, 2:40 alatt érjük el a Fischerhüttet. Nem sokkal múlik kilenc óra, a menedékházban éjszakázók még éppen a reggelinél ücsörögnek. Mivel hajnali négykor keltünk és máris 1300m szintemelkedést nyomtunk le, megéheztünk. Nagy örömünkre, a Fischerhütte már a nap ilyen korai szakaszán is szolgál meleg étellel. Az elektrolitok pótlása mellett megejtjük tehát kora délelőtti ebédünket is.
Irány a csúcskereszt. Vacogtató déli szél hűti kedélyeinket. Felveszünk magunkra mindent, amit hoztunk, mégis didergünk. Néhány gyors fotó a keresztnél (jól ismert terep), aztán jön a hosszúra nyújtott ereszkedés a Kientelarhütte irányában, melyre egy órát szánok. A valóságban több mint másfél óra lesz belőle. Lefelé araszolgatva folyamatosan válunk meg a csúcson felvett ruhadarabjainktól. Mire elérjük a Kinetalrehüttet, már felettébb szellős-nyárias gúnyában menetelünk.
A menedékházban nincs étel, csak szirupos vízzel szolgálnak, de azt is köszönettel elfogadjuk. Tudjuk, hogy most majd a Schneeberg déli oldalán futó, hőségnek kitett Südlicher-Grafensteigen kell vonulnunk. Szükségünk lesz minden magunkkal hozott cseppre.
Mielőtt belevágnánk a túra legrázósabb részébe, időjárás kémlelést tartunk. Tudniillik, zivatar esetén a szakasz egy csapda. Nincs menekülőút sem előre sem pedig hátra, illetve minden menedékház több órányi megerőltető menetelésre van. Vihart hozó gmolyfelhőknek nyoma sincs, jöhet tehát a folytatás.
A Klosterwappen – Kientalhütte szakasz időtartamát alulértékelő tévedésemet kiegyenlíti a Kientelerhütte – Baumgartner szakaszt felülértékelő prognózisom. Eredetileg 5 órára saccolom. Felderít, hogy az útjelző tábla csupán csak 4 órában szabja meg a távot. A következő “Checkpoint” a Stadelwand/Märchenwiese csomópont. Az itt elhelyezett útjelző szerint a Kientalerhütte másfél órányira van. Mi alig több mint egy óra alatt érjük el. Innen még 2:30 óra Baumgartner állomás.
A Kientalerhütte – Stadelwand, tipikusan fel, majd lefelé tartó szakaszokból összetevődő, erdei ösvény. Ami ezután jön, egy merőben más ízt kölcsönöz a kirándulásnak. Nem a Klosterwappen, hanem a Südlicher-Grafensteig, a túra valódi kulcsa. Sziklás, kitett, durva, technikailag is igényes, mászásokkal megtűzdelt, a napnak kitett, brutalitás. Ember, ki ide belépsz, légy birtokába erőnléti képességeid legjavának. Nem is csoda, tehát, hogy a Südlicher-Grafensteig a Schneeberg legelhagyatottabb része, emberrel, mint fehér hollóval találkozhatsz itt legfeljebb.
A fáradtság jelei jelentkeznek. Nem is tudom, miféle tartalékokat mozgósít a szervezet, de úgy érzem, Baumgartnerig még biztosan elérkezem. Hogy utána mi lesz, azt majd meglátjuk.
Betervezek pedig menekülő utakat hite- és ereje hagyott vándoroknak, illetve ha a késődélutáni órákban mégis zivatar szakadna a nyakunkba. Baumgertnertől gyorsan le lehet jutni Schneebergdörflbe, onnan pedig laposan vissza Losenheimbe. A következő menekülő kiút a Schneidergraben. A sziklagörgeteggel kitöltött árok is Schnebergdörflbe visz. A harmadik menekülő, amit majd választunk, közvetlenül a Breite Riess után visz le egyenesen Losenheimbe.
Egyszóval, nem sokkal múlik fél három, mire a megtervezett forgatókönyv szerint, elérjük Baumgartnert. Itt lehuppanunk, pihenünk és iszunk-eszünk. Még nagyon hosszú az út előttünk álló befejező szakasza, mely végigvisz a Nördlicher Grafensteigen. Az útjelző tábla szerint 4 óra az Edelweißhütte (t.i. a Salamander libegő hegyi állomása), és innen még fél óra lebaktatni Losenheimbe. Eszerint csak este hétre érnénk el az Edelweißhüttet. Közben már, mi tagadás, minden porcikánk sajog, az egyébként jó szolgálatot tevő bakancsaink is szorítanak. Feltehető, hogy vízhólyagokkal is van dolgunk.
A Nördlicher-Grafensteig a felső Herminensteig beszállójáig (cirka 1 óra), aznap, maga a horror. Az ösvény, az előző napi zivataroktól bőven locsolt, nedves, sikamlós. Számtalan névtelen és ismeretlen görgeteges árkon vágunk át. Nehéz és lassú az előrejutás. A Schneidergrabent elérve az időjárás még mindig tartja magát az előre jelzettekhez, és némi árnyékot adó ártalmatlan felhőn kívül továbbra sem fenyeget veszély. Menetelünk tehát tovább.
Érkezünk a Krumme Riessbe, majd ezt követően, egy derekas kaptatón át a szomszédos Breite Riessbe. Itt aztán úgy döntünk, hogy nem folytatjuk a tervezett vonalat, és kihagyjuk az utolsó attrakciót a Lahningriessen való átkelést. Elfogadjuk a Losenheimbe tartó, önmagát kínáltató turistautat. Cirka egy órát megspórolva, egy órás ereszkedéssel, teljesen kimerülve, de épen és sértetlenül, 12 óra elteltével érkezünk vissza a kiindulópontunkba.
Érdekes utólag összevetni a két XXL-en beszerzett tapasztalatokat. Kizárólag a paramétereit tekintve mindkét vállalkozás hasonló szintű, sőt a Wienerwald öt kilométerrel hosszabb, utólag, mégis jóval könnyebbnek tűnik. Erre meg is találjuk a magyarázatot. Míg a Kieneck & Co. körüli hegyvidéken, gyakorlatilag technikázástól mentesen (Gaisstein kivételével), jóindulatú turistautakon haladhattunk, a Schneebergen erősen tagolt, folyamatos koncentrációt megkövetelő, magashegyi tereppel volt dolgunk. A kitettség, kicsúszás veszélye a Schneeberg– kerülőn nagyobb. Testnek és léleknek egyaránt megterhelőbb.
A Farkaslélek a Hoher Lindkogel-Streckéhez hasonlóan, szakít a Wienerwald MTB útvonalaira jellemző állandó fel- és lefelé tartó hullámvasutazással. De ezt már ott, akkor, két éve is elmondtam. Tehát csúcsra törünk, neki az Eisernes Tornak.
 |
 |
|
A táv (Haidlhof, Medauhof, Pottenstein, Weißenbach, Neuhaus, Schwarzensee, Steinfeld, Zobelhof, Hoher Lindkogel, Kalkgraben, Manhartstal, Haidlhof ) 33.5 km, 800 m szintemelkedés bruttó 3:00 óra (nettó 2:50). Pirossal az igényes szakaszok, ún. Power-Trail |
|
A hivatalosan kijelölt körrel ellenkező, azaz, az óramutató járásával megegyező irányban indulok. Jó okból. Az útvonal profilján pirossal jelölt szakasz turbó snájdig S2 single-trail. Felfelé menetben tudom, semmi esélyem nyeregben maradni. Ha nem akarom tolni a bringámat, akkor inkább észak felől venném be a Hoher Lindkogelt. A stratégia szépen gyümölcsözik, felfelé mentben sikerül bringatolás nélkül felverekednem magam a csúcsra.
Van még egy változtatásom, tudniillik a Merkenstein romvára alatti kicsiny parkolóból indulok, mint pár hete is. Bemelegítőnek jól jön a Haidlhof, Medauhof, Pottenstein szakasz majd a Triestingtal kerékpárút aszfaltja, amelyen erőt lehet gyűjteni a gatyarohasztó hegyi szakaszhoz.
Weißenbach előtt jobbra fel, indít a hegymászás. Neuhauson és Schwarzenseen még gyér forgalmú aszfaltúton, majd Steinfeldnél végre erdészeti útra érkezem. Innentől kezdve aztán valóban égnek a combizmok, zihál a tüdő, rohad a gatya, de kitartok.
Persze tanulva a múltkori kalandomból, maradok végig az erdészeti úton és nem vállalom be a hivatalos single-trail rövidítéseket. Ott majd tolhatnám a paripám. Így is akad elég gondom és valszeg elérkezem teljesítőképességem határára.
A menedékházig felérve csak szusszanok egy nagyot, lejjebb engedem a nyergem és már indulok is túra élvezetesebb szakaszai felé. Jöhet az ereszkedés. Az elején száguldásról persze szó sem lehet. Egyrészt mert az úton nagy a jövésmenés, karambolozni nem lenne jó, másfelől meg az ugyancsak sziklás S2 jellegű single-trail lejtőt kell biztonsággal legyűrnöm. Inkább csak a fékek veszik át a fő szerepet. Helyenként tehát csak kedélyesen araszolgatva, óvatosan, ki-kiengedve a gyeplőt, maximális koncentráció közepette jövök le a hegyről.
Néhány sziklalépcső is állja utamat, és egy-két rövidke szakaszon kényszerít kiszállni a nyeregből. Ott ahol sikerülne feltornáznom magam, a pedál jusztból is beakad egy nagyobb szirtbe. Hamarosan elhagyom a sziklás részt és a széles erdészeti útra kiérve visszaemelem a nyergemet az eredeti pozíciójába. Jöhet a száguldás, egészen a kiindulópontig!
Remek túra, valahogy megszerettem. Jöhet máskor is.
Visszaérkezés a Haidlhof melletti kiindulópontba
Polár feljegyzés, pulzus (piros) + sebsség
A tavasz és a koranyár számomra az MTB főszezonja. Tudniillik, amikor a Wienewaldban már langymeleg áramlatok teszik kellemessé a száguldozást, miközben a hegyek felsőbb szegleteiben még hóval-jéggel kell számolni.
A klasszikusnak számító Troppberg-Strecke vonalvezetését szabom át egy kicsit úgy, hogy a Wienerwaldsee déli csücskéből indulhassak. Az A1 viaduktja alatt ugyanis van egy remek parkoló a senki földjén, amit megkedveltem, ráadásul könnyen elérhető. A másik dolog pedig, hogy csemegének az útvonala végére beiktatom magát a Wienerwaldseet is. Így kijön egy hibrid útvonal mely a Georgenberg– a Kaiserspitz– és főként a Troppberg-Strecke elemeiből tevődik össze.
|
|
|
 |
 |
|
|
|
Az útvonal nagyrészt (kb. 80-85%) széles erdészeti útból áll, a többi kisforgalmú aszfalt. Az akadályok és a singletrail kedvelői nem fogják szeretni, mert ilyennel nem szolgál. Én mondjuk nem bánom, sőt kifejezetten szeretem ezeket az árnyékos erdőben vezető csendes utakat. Egyetlen egy helyen kell tolnom a bringát, ami egy egészen rövid, sáros, sikamlós, sziklákkal megszórt bekötő szakaszra szorítkozik.
Az út elején, Heimbautalon át. A sebességkorlátozást a kaptatón valszeg nem fogod megszegni.
Az körút szinte teljes egészére jellemző kulissza valahol Deutschwald környékén
Purkersdorfan az állomást elérve viszem a bringát fel a lépcsőkön, át a síneken
Na itt kapitulálok és a cirka 30-40 méteres szakaszon tolom a jószágom
Gablitzba egy erösen lejtő aszfaltúton lehet bevágtázni
A Laabacher Weinschenke mellet elkarikázva. Aki netán megszomjazna-megéhezne, itt feltöltheti magát. Nekem van még mindenből elegem, így csak a fotó kedvéért állok meg.
A túra legmagasabb pontján, elvileg a Troppberg, de a valóságban az útvonal nagy ívben kerüli a nevezett hegyet. Így tehát ez csak a Troppberg nyúlványa.
És vissza a kiindulópontba a csodaszép Wienerwaldsee mellett
Pulzus (piros) és sebesség (kék) feljegyzés Polar szerint
… az idén. Szombaton már alig volt hó a Fischehütte tövében, mára meg tessék, megint jól megvastagodott a takaró:
Szombat 2016. május 15.-én 17:00 órakor
Ma, azaz 2016. május 19.-én 18:00 órakor
Kanadában, a természeti szépségeiről híres Albertában, Fort McMurray környékén soha nem látott erdőtüzek pusztítanak. Aki nem tudná, a régió az olajhomok kitermelés központja. A mostani tűzkár pedig szinte eltörpül a kíméletlen olajkitermelés okozta sebek 
árnyékában. Ha a Földre, mint élő bolygóra tekintünk, valahogy úgy, ahogy azt már Wilhelm Reich vagy James Lovelock megfogalmazták, akkor az áldatlan erdőtűz feltételezhető okára is választ lehet keresni és találni. Lovelock többször is figyelmeztetett, hogy Gaia az őt ért pusztítás ellen lázzal védekezik, mint általában is az élő szervezetek. Ha az olajbárók több száz négyzetkilométeren kíméletlenül pusztítják a tajgát és húsába vágó sebeket okoznak, akkor a tűz csak egy válaszreakció, védekezés, egy kétségbeesett kísérlet, kiegyenlíteni, enyhíteni a kárt, a fájdalmat.
De akár tovább is léphetünk a megnevezett összefüggések tartományában. Ha elfogadjuk, hogy a kék bolygó, Gaia él, és mint az megállapított, önregulációs képességekkel rendelkezik (Daisyworld), akkor azt sem lehet kizárni, hogy egyéb befolyással is bírhat a bioszférára. Például a tudatunkra. Mindannyiunk tudatára. Megfigyelhető, hogy az emberi társadalmak szociális és kulturális rendeződései, a történelem folyamán, olykor megmagyarázhatatlan paradigma-váltáson esnek át. Miként alakult ki – példának okáért- a reneszánsz gondolkodás? Biztosat elmondani a változásról alig lehet, csupán csak tényeket megállapítani, felsorolni.
Mi van akkor, ha a nyugati típusú, fogyasztói társadalmakban megfigyelhető gyermektelenség hátterében egy ehhez fogható paradigmaváltás áll? Elképzelhető, hogy Gaia felismerte a tényállást, miszerint ez a kultúra minden egyes rezzenésével pusztítja, mérgezi, irtja az életet, miközben tömegében szaporodik, és egyre nagyobb nyomást gyakorol a bolygó egészséges ökológiájára? Innen csak egy lépés (bár nem kicsiny) feltételezni, hogy a gyermektelenség fejbe ültetett gondolata Gaia védekező mechanizmusának a része. A kultúra meggyengítésével, létszámának apadásával enyhülést érhet el, csökkenhet az a bizonyos ökológiai lábnyom.
És mi van akkor, ha ez a folyamat nem elég gyors, és Gaia állapota további intézkedéseket is megkíván. Például megtörténhet, hogy egy inváziót, egy új kurgáni hullámot küld ránk, és hozzá tapsoló, transzparenseken a migránsokat éltető és üdvözlő, tudathasadásos tömegeket, akik éltetik kultúrájuk sírásóit. Mert az is lehet, hogy ez csak része Gaia önvédelmi stratégiájának. Csak egy eretnek gondolat …
Úgy döntünk, hogy Wienerwald XXL után, átmenetileg, valamivel gyengédebb nótára fogjuk és a Bad Vöslau feletti Hoher Lindkogelre kaptatunk fel hármasban, Angikával és Cirmivel. Különleges az alkalom, hiszen ilyen felállásban eddig még, sehol nem jártunk. A fel és lejutás lehető legrövidebb és a legcsendesebb módozatát választjuk, minek következtében távol maradunk a napos vasárnapokon tömegeket vonzó Helenentaltól.
 |
 |
A táv (Haidlhof, Merkenstein, Murggengartengraben, Hoher Lindkogel 834m, Esoterik-Weg, Haidlhof) cirka 11 km, 550 m szintemelkedés bruttó 4:50 óra (nettó 3:15 óra) |
|
Haidlhof mellől indulunk Merkenstein romvára felé. Az út, melyet még valamikor 2011-ben becserkésztem, egy lövölde (Schießstätte) mellett vezet. Hallani, ahogy emitt-amott ropognak a fegyverek. A vonalvezetésen csak annyit változtatunk, hogy lefelé majd az úgynevezett Esoterik-Wegen jövünk le. Hogy honnan e különleges név, nem sikerült kideríteni.
Korvin Mátyás hódítását, sajnos jobb csak a távolból szemlélni. Mióta a török felrobbantotta, a falak porladnak, a magasból hullik a szikla és kő. Innen szép nyugodt tempóban alig másfél óra alatt érjük el az Eisernes Tort (Vaskapu).
A hegy tetején lévő kilátótorony, Sina báró Simon György nevét őrzi, akinek az adományából, 1856-ban épült. Az adakozó osztrák bankár a családi vagyonból állítólag a Magyar Képzőművészeti Egyetem építését is támogatta.
A szeles toronyban szétnézünk a világtájak felé, különösképpen pedig az Anninger irányában érdeklődünk, hiszen az idén Angikával már ott is jártunk. Utána, a vendégház napsütötte teraszán megejtjük esedékes ebédszünetünket.
A hegyi-bicikliseknek kijelölt úton bandukolunk egy szakaszon lefelé. Nagy a nyüzsgés, van, aki száguld lefelé, mások viszont még csak az ellenkező irányból lihegnek. Hamarosan azonban elhagyjuk az MTB-műfaj sziklás ösvényét és szelídebb vizekre érkezünk. Az ezoterikus út csendes, szinte kihalt, szöges ellentettje az imént még egy forgalmas műút benyomását keltő ösvénynek.
Egy hatalmas és minden bizonnyal több száz éves bükkfa mellett sétálunk el. A turistakalauz tudni véli, hogy egyenes az Úr bükkjéről van szó (Herrgottsbuche). Nos, éldegéljen egészségben még több más száz évet. Az út egy más attrakciójáról, arról a bizonyos áldozati kőről (Opferstein) lemaradunk. Na, de majd legközelebb, figyelmesebbek leszünk.
Bevallom, nem tudtam mire vállalkozom, amikor Robert Rosenkranztól ihletve kiszemeltem magunknak ezt a minden rekordunkat megdöntő körutat. Mit nekünk Schneeberg és Rax, mit nekünk Dachstein, amikor itt az orrunk alatt a “gyengéd” bércek láncolatát felölelő Wienerwaldban is össze lehet szedni több mint 2000 méter szintemelkedést (!).
 |
 |
 A táv (Furth an der Triesting, Gaisstein, Schindelgrat, Gaissruck, Kieneck, Reingupf, Veiglkogel, Rotes Kreuz, Hocheck, Furth an der Triesting) cirka 30 km, 2050 m szintemelkedés, bruttó 11:10 óra, nettó 9:00 óra. |
|
 GPS-részlet, a Gaisstein Ost- Westgrat, illetve a Schindelgrat vonalát mutatja |
|
Furth an der Triesting túrázóknak szánt tágas parkolójából indulunk első célunk a sziklás Gaisstein mind keleti, mind pedig nyugati gerincének a meghódítására. Egyszer már ugyan tettem tiszteletem a Gaissteinen, de akkor, első alkalommal, illedelmesen kopogtatva a szerényebb feljutás módozatait alkalmaztam. Ezúttal a szilaj Ostgratot szemeltük ki magunknak, mely bizony megkíván némi plusz bátorságot és csipetnyi vállalkozó szellemet.
A jelöletlen, de jó egynéhány beszámolóban leírt útmutató szerint a Gaissteint északról kerülő erdészeti útról, közvetlenül az első sziklatorony után szállunk be. Kitaposott ösvényt, nyomokat hiába is keresnénk. Közvetlen a sziklafal alatt mászunk egy irdatlanul meredek kaptatón. Vihar döntötte vastag faág sorompóként állja utunkat. Némi furfanggal, megküzdünk az akadállyal. Felfelé haladtunkban egy ponton el kell döntenünk, hogy direkt nekimegyünk a gerincnek, vagy kissé jobbról, egy valamivel barátságosabb vonalon közelítjük meg. Ösztönösen az utóbbit választjuk, minek következtében elvétjük az Ostgrat főbb attrakcióját, a sziklaablakot. A második különlegességnél a Hasenbankerlnál érjük el a szakadékkal határolt gerincet. Ezután a terep a csúcsig fokozatosan szelídül.
Lefelé a szintén vad Westgraton ereszkedünk le. Feljebb még csak-csak megemészthető a lejtő meredeksége, de egyre lejjebb érkezve, egyre mélyebbre kell tekinteni és ez erősen megdobogtatja a szívemet. Meg is fogadom, hogy ha legközelebb jövök, megpróbálom az Ostgrat teljes hosszát felderíteni, de a Westgratot valószínűleg először és utoljára vállaltam be.
Miután szerencsésen leértünk, átvágunk a Schindelbodenalmon és egyenesen nekimegyünk a következő attrakciónak, a szintén jelöletlen Schindelgratnak. A gerincre való feljutás jó lehetősége egy mély bevágás a hegyben, mely szinte kínáltatja magát erre a célra. A kaptatás végül is teljesen probléma mentes és a Schindelgerinc sem ér fel a Gaisstein nyújtotta szilajságokkal.
Természetesen nem mászunk át valamennyi kínálkozó sziklatornyon, némelyeket csak balról kerülünk. Végül elérjük a rendesen kijelölt turista utat, mely a Gaisruckon át egyenesen a Kieneckre vezet.
A további út már nem szolgál a fentiekben ecsetelt attrakciókkal. A Kienecken megejtjük ebédszünetünket. Mellbe vág, hogy ugyan még jóval dél előtt elérjük el a menedékházat, a teraszán mégis annyi nép sütkérezik már, hogy gombostűt leejteni nem lehet. Megoldás, bemegyünk a vendégházba, ahol mi vagyunk az egyetlenek. Így gyors kiszolgálásban részesülünk és már 11:40-kor felkerekedhetünk, hogy folytassuk utunk fennmaradó kétharmad részét.
A Gutensteini-Alpokat a Wienerwalddal összekötő hegygerincen tudatosítjuk, mire is adtuk a fejünket. Az állandó és izmokat-energiákat, lassan de biztosan felőrlő kaptatók és ereszkedők láncolata okozta megterhelés hasonlatos a hosszútávfutók intervallum-tréningjéhez.
A tervezettnél cirka fél órával később érjük el a Veiglkogel alatti kereszteződést, melynek balra tartó ága Araburg felé visz, míg mi jobbra, a Hocheck irányába fordulunk. Ezzel tulajdonképpen megérkeztünk a Wienerwaldba, miközben máris 1400 méter szintemelkedést gyűjtöttünk be. De még ehhez jön majd 650.
Mikor elérjük a Rotes Kreuzot, egy tényleg pirosra pingált krisztus-keresztet, már bizakodóak vagyunk, hogy a vállalkozást sikerre visszük. A maradék kaptatók láncolatát optikailag enyhíti, hogy a végcél, a Hocheck tetején emelt kilátó, mindvégig jól látható marad. Mint a ló, akit úgy bír haladásra a kocsis, hogy egy pecaboton sárgarépát (a Hochecket) lógat az orra elé.
Nekem már úgy sajog minden tagom, hogy inkább lemondok a kilátótorony megmászásáról. Cirmi még “üde és friss” benyomást próbál színlelni és felszökell a toronyba, de amikor helyet foglalunk a Hocheck-Schutzhausban, bizony őt is elkapja hideglelés. A nap ereje már megfakult, a kályhában a tűz kialudt és a helységben kezd eluralkodni a vacogi hideg. Miután jól teleittuk magunkat és elmajszoltunk egy-egy csokis-meggyes süteményt, hogy mihamarabb továbbálljuk.
Több mint 11 óra elteltével, végül is jó érzéssel eltelve de hulla fáradtan érkezünk vissza Furth an der Triestingbe. Elárulom, tulajdonképpen egy hasonlóan megerőltető, de még ezt is robbantó tervünk úgymond bemelegítője volt ez a túra. Figyeld csak, mi lesz a folytatás.
Elvből (Leopold Kohr-i értelemben) támogatom a britek kiválását, mint ahogy a skótok, baszkok, katalánok és a székelyek függetlenségét is. Nem mintha Peter Cruddasra a CMC Markets vezérére felnéznék (idáig azt sem tudtam, hogy a világon van szegény), ám a Der Standard kérdéseire adott válaszai jól kifejezik azt az egészségesen szkeptikus magatartást, mely általában is hiánycikk Európa-szerte.
Érdemes elszámolni! A kisebbségi sorban élők, különös tekintettel pedig a külhoni magyarok helyzete az EU-ban nem lett jobb. Pedig nagyon bíztunk egy érdemi javulásban. Mára viszont konstatálhatjuk, hogy ezen a téren örömteli változások nincsenek. Sőt, ellenkezőleg, a többségi nemzetek durván, cinkos vigyorral használják ki azt, hogy az EU teljesen süket úgy általában is a nemzeti kisebbségek sorsát illetően. Az EU számára gyakorlatilag nem létező, légnemű, a szőnyeg alá söpörhető, bagatell problémáról van csak szó.
Miután e reményeink Brüsszel oltárán a semmivé foszlottak, erkölcsileg, magyarként nincs miért tovább erőltetni a dolgot. Az elszakadás mellett voksoló britek mellé kell állni és velük karöltve ki kell lépni ebből az emberek feje fölött politizáló klubból, mely a nemzetközi és főként a német imperializmus meghosszabbított kezeként próbálja diktálni Európa nemzetei sorsát.
Angolnak érzem magam, de szeretem Európát. Birtokaim vannak Franciaországban, mégsem értek egyet ezzel a Klubbal, mely Európai Uniónak hívja magát. Egyszerűen nem működik.
A britek egyre ingerültebbek, amikor azt látják, hogy a megkérdezésük nélkül milyen irányban fejlődik az EU. Úgy hittük egy közös piachoz csatlakoztunk, és most arra ébredünk, hogy törvényeinket, a szabályainkat, a határainkat és más, eredetileg a közvetlen fennhatóságunk alá rendelt feladatainkat is az EU ellenőrzi.
… annyit bizonyosan tudok mondani, hogy a britek elégedetlenek azzal, ahogyan Brüsszelből megpróbálnak minket irányítani. Még a legfelsőbb bíróságunk hatáskörét is megnyirbálták. Ráadásul olyanok próbálnak beleszólni dolgainkba, akiket nem mi választottunk meg. Ez egy nagy probléma. Elvileg természetesen az EU koncepciója jó dolog, de a kommunizmus, mint olyan is az. Ám egyik sem működik a gyakorlatban.
