Sztefano-Space

A stájerországi Hohe Veitsch tőszomszédságában található szilaj Großer és a Kleiner Wildkammon át vezető ösvényt, előző híradásom érintettjéhez hasonlóan, hiába keresnénk a túrakalauzok jegyzékében. Leginkább csak hegymászó-fórumokon (http://gipfeltreffen.at) olvasható ezzel kapcsolatos beszámoló. Már 2012-es őszi ott jártamkor szemet vetettem a kitett hegygerincre, de a jeges koratéli viszonyokra való tekintettel, elhalasztottam a kalandot. Nos, tegnapra sok napsütést és csak enyhe szellőt ígértek a felhők járásának tudói. Ez utóbbi, mint majd kiderül, a sikeres kaland különösen fontos feltétele.

A táv (Niederalpl Pass, Rothsolalm, Teufelssteig, Hohe Veitsch, Meranhaus, Großer Wildkamm, Kleiner Wildkamm, Sohlenalm, Niederalpl pass) cirka 19 km, 1200m szintemelkedés, bruttó 7:00 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Nyitány

A változatosság kedvéért most nagyobbacska kerülővel közelítem meg a Veitsch masszívumát. Mint a fenti profilból is jól kivehető, az út itt felér egy idillien kellemes sétával, mely helyenként szép fenyves erdő mélyén, máskor meg széles erdei úton halad. A kihívások a Rothsolalm feletti útkereszteződésben (Nikolokreuz), az Ördögösvénnyel (Teulefessteig) kezdődnek.

Első csúcsostrom – Hohe Veitsch

Az elnevezés nem sok jóval, kecsegtet, ezért a szokásosnál éberebb vagyok, de csalódom, mert az ördögi jelző javarésze a kaptató helyenként egészen embert próbáló meredekségén alapszik. A jelzett turistaút annak ellenére sem kitett, hogy mélységes kilátásokkal kápráztatja el a rajta közlekedőket. Jó kondival alig egy óra alatt el lehet érni a Veitsch füves platóját, majd legfeljebb további 15-20 perces séta szükségeltetik a majdnem kétezres csúcs (Hohe Veitsch) eléréséhez.

A csúcskereszt tövéből a Meran grófról elnevezett menedékházba ereszkedem, ahol megtörténik a testi tartalékok szükségszerű feltöltése. Lassan kezdek lázban égni, mint általában, amikor valami ismeretlen jellegű, nem kifejezetten egyszerű kihívás előtt állok. Tudom, hogy a Wildkamm megmászása nem tartozik a világrengető teljesítményekhez, de számomra mindenképpen vadi új tapasztalat.

Előkészület

A menedékházból nyugodt tempóban felbandukolok hát a Veitsch északi szélére, majd leereszkedem a Gingatz- mezőre (Gingatzwiese). Itt egy kiterjedt és áthághatatlannak tűnő törpefenyő rengeteg akadályoz meg abban, hogy egyenesen a Wildkamm felé vegyem az utam. A Gingatzwiese útkereszteződésben Rodel irányába indulok, ugyanis előző utamon megfigyeltem, hogy innen nyílik egy átjáró. Rendre meglelem a keresett ösvényt és kiérek a tulajdonképpeni Gingatz-mezőre, ahol nagy megelégedésemre egy jól követhető csapást találok. Az összecsukott túrabotokat a hátizsákomra erősítem. Mászásra készülök. Még néhány nagy korty a tömlőmből és szívdobogva nekivágok a nagy ismeretlennek.

Pillantás a Großer Wildkammról a Hohe Veitsch felé (a képen kissé balra a sziklás gerinc egy része)

Második csúcsostrom – Großer Wildkamm

A kedvező idő és vasárnap ellenére is egyedül vagyok. Az első szakasz egyszerű meredek kaptató egy füves dombháton a Wildkamm legelső taréjára. A kihívások csak ezután következnek. Kissé összerándul a gyomrom az elém tárulkozó látványtól. Sziklás, nyers és keskeny hegygerinc, kétoldalt iszonyú mélységekkel szegélyezve. Sziklamászás következik, 1/1+ a feltehető maximális nehézség, de a kitettség miatt ezt megterhelőbbnek élem meg.

A sziklák fogása érdes, éles. Nyoma sincs kopásnak, gömbölyödésnek mint a gyakran koptatott ösvényeken. Valahol két sziklataréj közt kell egy valóban késélnyi szélességű szakaszon átegyensúlyozni magam. Nem nézek a mélybe, csak a keskeny sávon tartom a szemem. Ez jól megy. Aztán egy más taréjról kell lemászni, majd egy mélyebb bevágást áthidalva a következő sziklatoronyra felszökni. A fejembe zsong Robert Rosenkranz útmutatása, miszerint nem ajánlatos oldalazva a törékeny sziklaperemekre kitérni, hanem jobb toronyiránt középen maradni és átmászni a kidudorodásokat („am besten immer drüberklettern, nicht in die brüchigen Flanken ausweichen”).

Egy-egy karcsú sziklakalapon átkelve valóban újszerű élményekkel gazdagodom. Tudniillik a mélység nemcsak jobbról és balról kerít be, hanem előttem is és mögöttem is tátong. Ferratákon jó érzés, biztonságérzet egyik fontos feltétele, hogy a köldökzsinórral össze vagy láncolva a drótkötéllel. De itt csak lebegsz ég és föld között.

Az utolsó, a csúcsra vezető taréj ismét füves hegygerinccé szelídül, sziklamászás nélkül lehet felszaladni rajta. Valóban sietek, hogy végre fent legyek. A csúcs a jellegzetes kicsiny kereszttel viszont újra biztonságot adó, széles, kiterjedt füves platform. Kifújom magam és készítek néhány felvételt. A Rauher-Kamm (Ötscher) hasonló, de jóval hosszabb ám nem ennyire kitett. Csak azért említem, hogy legyen viszonyítási alap.

Pillantás a Großer Wildkammról a Kleiner Wildkamm felé

Völgybe ereszkedés

A továbbiakban, a Kleiner Wildkamm irányában majdnem egészen rendes turistaút következik. A sziklamászásnak vége. A továbbra is jól látható nyomot kell csak követni, mely a Kleiner Wildkamm északi szélén található mezőbe torkollik. Itt sajnos eltűnik a kitaposott út szalagja, és aki nem olvasta a fórum híreit, most tanácstalanul nyújtogatja a nyakát a merre és hogyant illetően. Én viszont jól emlékszem alice58 és mások útmutatására, miszerint fatörzsekre pingált halványpiros meg sárga jeleket kell keresni, melyek levisznek a Sohlenalmra. Némi téblábolás után valóban meglelem az első halványsárga csíkot egy fa törzsén, majd egy más sárga pöttyöt egy további fán. Ezután már újból ösvénnyé formálódnak a nyomok. Egy nagysugarú jobbra tartó kanyar után fordul az út ismét balra, a Sohlenalm felé.

Morfondírozás – utózöngék

Megjegyzem még, hogy eredetileg fordítva terveztem bejárni a Vadtaréjt, azaz lentről, a Sohlenalmról indulva. Úgy gondoltam, jobb mihamarabb túl lenni a vállalkozás rázósabb részén, és egy élvezetes, nyugodt ereszkedéssel zárni a kalandot. Később szöget ütött a fejemben, hogy némi kivételtől eltekintve szinte valamennyi beszámoló fentről-lefelé, azaz a gerinc dél-északi irányú bejárásról szól.

Elvileg persze hegynek felfelé jobb a meredekebbjét megejteni és a lankásabbnak ígérkező lejtökön lefelé jönni. Ez a logika itt is alkalmazható, csak kicsit inverz módon. Tudniillik a mászás a “fenti” Gingatzwiesen kezdődik cirka 1700 méteren és rendesen tör 1900 felé. A kitett sziklamászás tehát a Großer Wildkamm déli taréjrendszerére összpontosul, amit szerintem jóval megterhelőbb a fordított irányban, lefelé, azaz a Gingatzwiese felé leküzdeni.

A Wildkammal kapcsolatos összefoglalandó tanulságok pedig így szólnak:

1. Technikalilag előnyösebb dél-északi irányban, a Gingatzwiese felöl bejárni
2. Nem kifejezetten tanácsos erős széllökések alkalmával belevágni (tényleg lefújhat vagy megbillenthet a gerincen)
3. A mászás nem nehéz, de kitett, ezért fajtája válogatja, megterhelő lehet a pszichének
4. Sziklát fogni kizárólag a Großer Wildkamm csúcsáig vezető szakaszon szükséges
5. A Kleiner Wildkamm végéből a Sohlenalmra keresd a piros/sárga útmutatókat

		Großer Wildkamm VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A Schneeberget többé-kevésbé igazi hegymászással meghódítani kívánók egyik legkedveltebb útvonala a Felső-Herminensteig. Kevésbé ismert, hogy az Északi-Grafensteigről induló ösvénynek létezik egy érdekesebb variánsa is, az Oktobergrat. Túrakalauzok mindezidáig nem említik és ritka az olyan térkép, amelyen be lenne rajzolva.

A táv (Losenheim, Grafensteig, Oktobergrat, Herminensteig, Waxriegel, Kaiserstein, Fadensteig, Losenheim) cirka 14 km, 1350m szintemelkedés, bruttó 7:30 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Az Oktobergrat elnevezés a http://gipfeltreffen.at fórum Manfred1110 alias alatt regisztrált levelezőjétől származik, aki 2006-ban ismertette először. Mivel a Schneidergraben másik oldalán a Novembergrat fut, úgy gondolta elég kézenfekvő az ösvényt Oktobergratra, vagy mint említi, Dezembergratra keresztelni. Az utóbbit aztán elvetették, illetve ilyen néven senki sem említi a továbbiakban.

A nyíllal jelölt helyen kell elhagyni a Grafensteiget. Lila karika X a jellegzetes sziklaformáció helye (jobboldali kép). Piros nyíllal a Herminensteig klasszikus vonala van kihangsúlyozva.

Az Oktobergrat legfeljebb 45 perces mászás (1/1-) után egyesül az eredeti Herminensteiggel. A Felső-Herminensteig viszont legalább 1+/2, a kulcspontja pedig szerény véleményem szerint akár 2+ is megvan.

Az Oktobergrattól szeplőtlen sziklamászást elvárni nem szabad. Bár lényegesen élvezetesebb a Herminensteig töszomszédságban futó bevezető szakaszánál, de még így is bővelkedik a kellemetlen, tipikusan vöröslő, morzsalékkal hintett szakaszokban. A legrázósabb a megközelítése. Ha északról érkezünk a Grafensteigen, tehát a Schneidergraben irányából, akkor még jóval a hivatalosan jelzett Herminensteig előtt, az erdőből kilépve, a fényképen látható jellegzetes sziklatoronynál kell elhagyni a Grafensteiget. A kisebbfajta kölavinákat kioldva, meredek kaptatón kell felfelé evickélni és az első immár alaposan megkopott piros pontjelzésre lelni.

A piros pötty tehát a légvonalban számított sziklatorony csúcsa felett található egy a Grafensteigre néző nem túl magas függőleges sziklafalon. Lentröl sajnos nem kivehető. Innentől számítva a halvány, piros pontok jól követhetőek, ámbátor a megviseltségüknek köszönhetően sokszor csak akkor tűnnek fel az utánuk kutató szempár előtt, amikor már elég közel vagyunk. A jelzések tehát nem rikítnak és nem is kiabálnak messziről, mint a Herminensteigen.

A mászás tulajdonképpeni élvezetesebb része a Herminensteigre összpontosul, illetve ezen belül is a kulcspontra és az azt követő részekre. Itt majdnem minden felszökés megkívánja a kezek aktív használatát. Túrabotoknak itt tehát helyük nincs.

A Herminensteigből kilépve átellenben azonnal látogatásra invitál a Waxriegel. Nem is hagyom ki, hanem gyorsan felkaptatok a keresztig, majd ugyanilyen hirtelenséggel leszaladok a másik felén, hogy a Damböckhaus mellett elhaladva nekiveselkedjem a Fischerhüttehez felvezető ösvénynek. A már számtalanszor bejárt út nem is lenne említésre méltó, ha történetesen nem szolgálna egy kis fűszerrel. A turistaház alatti rész még most, június vége felé is egy-két méteres olvadozó hó paplannal van borítva. A menedékházhoz egy kitaposott „hókuloár” vezet. A bizonytalanabbak kedvéért egy mászókötél is ki van húzva, esetleges kapaszkodás céljából.  Éjszakai fagyok esetén, hágóvas nélkül nehezen járható. A friss hó pép leküzdése viszont gondmentes.

Lefelé a Fadensteiget választom. Még frissek a téli hágóvasazás emlékei, kíváncsi vagyok, tehát mit nyújt a pálya hó és jég nélkül. Gyorsan konstatálom, hogy nem túl sok élvezetet. A legmeredekebb szakaszokon, sziklát fogva könnyebb a lejutás, mint a csak félig-meddig lejtő, de alattomos görgeteggel jócskán felszórt terepen. Bizony mondom, hágóvassal a nagy fehérségben könnyebb dolgom volt felfelé, mint most lefelé.

Különösnek találtam, hogy hazaérve egy ismeretlen forrású, rettenetesen nagy fáradtság telepedett rám. Lecsutakoltam magam és azonnal ágynak dőltem, majd cirka 12 órát aludtam. Pedig hasonlóan igényes túrák egész sorát tudhatom már magam mögött, de egyetlen után sem dőltem ki ilyen határozottan.

		Oktobergrat VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Tán valamennyi kétezres közül a Klosterwappenre (2076m) vezet a legtöbb és a legváltozatosabb turistautak szövevénye. Más hasonlóan népszerű csúcsra legfeljebb csak egy-két kijelölt ösvény vezet. Nem úgy Alsó-Ausztria legmagasabb kidudorodására. Vannak vad és szilaj ösvények, közepesen igényesek és a Puchberg-Baumgartner felőli, egy szinte már-már lankás változat.

A táv (Weichtalhaus, Kientalerhütte, Klosterwappen, Wurzengraben, Ferdinand-Mayr-Weg, Weichtalhaus) cirka 15 km, 1550m szintemelkedés, bruttó 9:00 óra.

A csúcsra törés tán mégis legélvezetesebb, legszebb és legromantikusabb módja a Weichtalklammon át vezet. Egyszer már jártam ebben a vadromantikus szurdokban, azzal a titkolt szándékommal, hogy majd folytatom a csúcsig, de a Kientaler Hüttenél, zöldfülű kezdőként, egyszerűen kifulladtam.

Cirmi még nem járt a Weichtalkalammban, nosza, kerekedjünk fel új kalandokra és egyben vasaljam ki a múlt mulasztását is. Remek az idő, a meteorológusok szerint aznap semmitől sem kell tartanunk. Mint később, a nap folyamán aztán kiderült, soha nem lehet készpénznek venni az eféle jelentéseket.

A Weichtalklamm egy sziklák közé szorult időszakos patak medrében vezet, helyenként csak néhány méterre elkeskenyedve. A zuhogó, nagy erejű víz nyomai és hordaléka jól látszik. Nem szeretnék erre tévedni, amikor éppen bővizű. A szurdokban állandó az árnyék és a kellemesen nedves a levegő. Mintha direkt is kánikulatúrára találták volna ki.

A fölénk hajló sziklafalakról időnként valóságos zápor hullik a nyakunkba. Vaslétrák és láncok segítik az előrehaladást, amire tényleg nagy szükség van, hiszen a sziklák nyálkásak, csúszósak. Nehéz elképzelni, miként jutnánk át “natúr”, azaz a vasalt segédeszközök nélkül egy-egy elöttünk akadályként meredező sziklalépcsőn. Már nem emlékeztem  hány szakaszra oszlik a szurdok, de legalább öt van belőlük. Köztük valamelyest kiszélesedik a kanyon és megtelik vegetációval. Ilyenkor az ég egy-egy darabját is ki lehet venni.

Körülbelül 1200m tengerszinten ér véget a szurdoktúra. Még majdnem 200m szintemelkedés a Kientaler menedékházig. Arra viszont jól emlékeztem, hogy bizony egy elég szaftos, tüdőköptető szakasz következik még odáig.

A Kientalerhütte napsütötte teraszán engedélyezünk magunknak egy hosszabb pihenőt. Iszunk szirupos vizet (ún. Schiwasser), mert más nincs a helyi kínálatban. Tízóraizunk a magunkkal hozottakból (kaja sincs). Egy rejtély, miként  szállítja ide a gazda azt a keveset is, amit kínál, hiszen ez egy kivételes turistaház, nem vezet fel semmiféle terepjáróval járható erdei út.

Folytatjuk utunkat a Klosterwappenra. Egy darabon követjük a Grafensteig vonalát, majd a kék jelzésen jobbra térünk és egyenesen a csúcsra törünk. Az útbaigazító tábla szerint két órás lesz az utunk. Fél tizenegykor veselkedünk neki a Kinetalerhütteből, de nem sokkal déli 12 előtt már érkezünk a csúcskereszthez. Ezek szerint jó kondiban vagyunk. Cirmi engem is felülmúl. Hosszasan vár rám fenn, hogy utolérejem.

A nap meg mintha meg akarna minket kímélni ádáz sugaraitól, éppen tartósan felhők mögé bújik. Lejjebb törpefenyők között evickélve, majd egy a télre emlékeztető hófolton átgázolva még olvadoztunk a hőségtől. Fenn meg jólesik felölteni egyéb ruhadarabot is. A felhő állaga és színe elég barátságtalan.

A Fischerhütteben ebédelünk majd a kiadós pihenő után a Wurzengrabenban ereszkedünk lefelé. Meglep a rengeteg hó az árok mélyén. Nyomokat nem látok a piszkosszürke hóban, tehát napok óta mi lehetünk az elsők, akik erre veszik útjukat? Kissé nyugtalanít, hogy vajon lejjebb az éles sziklaszirtek közt a szorosokban, mennyi maradt még tél hírnökeiből. Az árok másik felében egy magányos túrázó érkezik. Átkiabálok neki, érdeklődve a lenti hóviszonyok felöl. Megnyugtat, lejjebb radikálisan fogy a fehérség. Cirka 1700 méteren aztán tényleg hírmondója sem marad.

Alig hagyjuk el a Heinrich Krempelhüttet és vesszük irányunkat a Grafensteigen, először halk, majd néhány perc elteltével egészen hangos mennydörgésre leszünk figyelmesek. A Rax és a Schneeberg felett komor színű fellegek gyülekeznek. Mit lehet ilyenkor tenni? Mihamarább egy menedékházba érni. Útba esik a Kientalerhütte, tempósan neki is rugaszkodunk, hogy még az égi áldás kitörése előtt odaérjünk. Aztán mintha meggondolná magát vihar.

Pihenünk egy sort a Kientalerhütte teraszán és lessük az eget a további kifejletet illetően. A fenyegetés annyiban marad. A Klettersteig megmászását mindenképpen elvetjük, a Turmstein csúcskeresztje és környéke a villámok remek célpontja.

Elindulunk lefelé. A Ferdinand Mayr úton aztán az ég fokozatosan felhagy az ijesztgetéssel és mire leérünk az idén bezárt Weichtalhaushoz, már ismét gondtalan a napsütés. Le  is mászunk még egy kicsit felfrissülni a Schwarza medrébe. Kristálytiszta, csalogatóan friss a víz, a legmélyebb pontján sem lehet fél méternél mélyebb.

Weichtalklamm 2014 DIASHOW ANZEIGEN ALLE HERUNTERLADEN

A Kaiserbrunnból induló hosszú túra legfőbb különlegessége, hogy mielőtt még célba juttatná az arra fizikailag rátermett túrázót, különleges magaslati betekintést kínál az útvonal soron következő főbb szakaszira. Cirmivel már jártunk az idén a Schneeberg legmagasabb csúcsán, de a Waxriegel körüli plató még számára fehér foltnak számít. Nosza, változtassunk az ábrán és használjuk ki a vasárnapra előre jelzett remek időt egy újabb szerelmetes ölelésre a Schneeberggel.

Gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető. A táv (Kaiserbrunn, Knofeleben, Krumbachstein, Emmisteig, Waxriegel, Fischersteig, Wassersteig, Knofeleben, Kaiserbrunn) cirka 22 km, 1830m szintemelkedés, bruttó 10:00 óra.

A túra főbb jellemzői

Szakítunk a hagyományos vonalvezetéssel és tarkítunk a fonalon. Knofeleben (1260m) érintésével először felmászunk a Schneeberg darabontjára a Krumbachsteinre (1605m), hogy innen mustrálgassuk a ránk váró célt. A Krumbachsattelba (1333m) leereszkedve és a Grafensteiget átszelve az Emmisteigen mászunk fel a Waxriegelre (1888m). Innen az Elisabeth templomocskát érintve Baumgartner irányába vesszük utunkat, de még mielőtt elérnénk az állomást, jobbra letérünk és a Fischersteigen ereszkedünk vissza a Grafensteigre (1413m) majd a Wassersteigen térünk vissza a Knofelebenre. Innen ugyanazon az úton érünk le Kaiserbrunnba, mint amelyen reggel érkezünk.

Fel a Knofelebenre

07:20 Friss még a reggel, amikor negyed nyolckor nekiveselkedünk a Höllentalból. A Kaiserbrunn kemping egyébként színültig tele, legfőbbképpen csehekkel, mint ezt az itt parkoló autók rendszámtáblái elárulják. A Knofelebenre vezető turistaút első szakasza szinte idilli menetelés egy szép fenyőerdő mélyén, ahová időnként be-bekacsintgat az égen ragyogó a nap. Teljes a szélcsend amit csak lépéseink zöreje tör meg.

A második szakasz, mely a Knofelebengraben sziklagörgeteges meredek árkát keresztezi, olyan, mintha hirtelen egy más bolygóra kerültünk volna. A turistaút itt drótkötéllel biztosított és egy A kategóriás Klettersteiget formál. Jól jön a fogódzkodás lehetősége, mert a sziklatörmelékkel szórt keskeny ösvény labilis, nagy odafigyelést igényel. Bakancsainkkal akaratlanul is kisebb nagyobb köveket lódítunk az árok mélyére. Kellemetlen a gondolat, hogy ugyanezen az úton kell majd visszajönnünk. Szinte felüdülés ismét szilárdabb talajon állni.

A turistaút harmadik szakasza egy sziklába vájt mérsékelten emelkedő széles szerpentin úton vezet. Állapotából ítélve évek óta nem használta egyetlen jármű sem. Gyakori sziklaomlásról tanúskodó jelek teszik kísértetiessé, ami nem erősíti biztonságérzetünket. Egy sisakot kívánnék a fejünkre. A térkép szerint az út sehová sem vezet. Egy talány, hogy ki és minek építtette, vélhetően hatalmas energiák mozgósítása árán. Még fakitermelésre sem használható, hiszen ezen a szakaszon erdőnek is híján vagyunk. Ennek köszönhetően a fenséges Schneeberg uralta panoráma zavartalan.

Irány a Krumbachstein csúcsa

09:10 A valamikori Friedrich Haller-Haus helyén felépült ultramodern menedékházat jó időben, ragyogó napsütésben érjük el. Rövid pihenő után nekivágunk a Krumbachstein felfelé egyre meredekebb és egyre sziklásabb gerincének. Közben szürke, de ártalmatlannak tűnő, magasan úszó felhők veszik át az uralmat az égen. Mire a csúcsra érünk (10:10), a felhőkupola összefüggő, de szerencsére a látási viszonyokat nem zavarja.

Fel a Waxriegelre

10:20 A Krumbachstein és a Schneeberg közti nyeregbe ereszkedve (Krumbachsattel) figyelem a felhőzet alakulását. Itt, ezen a két hegy közé szorult illatos szép mezőn ugyanis rossz időre, zivatarra utaló jelek esetén lehetőségünk lenne a visszavonulásra. Balra, a Wasserstieg nagy ívben kerüli meg a Krumbachsteint és visszavezet a Knofelebenre.

Miután semmi jelét nem vesszük kitörni szándékozó viharnak, nekiveselkedünk utunk tulajdonképpeni céljának, a Schneebergnek. A szép mezőről erdei úton jutunk fel Grafensteig vonaláig, ahol több turistaút is találkozik. Mi az Emmisteigen kívánunk feljutni. A sárgával jól jelzett turistaút néhány részén sziklát fogva kell átmászni egy-egy magasabb sziklalépcsőt. Ez számunkra mindenesetre egyszerűbb és kifejezetten élvezetesebb, mint a sziklagörgeteges árkon átvezető Klettersteig volt.

12:00 Meglep, hogy a plató alatt még kisebb-nagyobb olvadozó hómezőket is keresztezünk. Tervszerűen, délre érünk a Waxriegel csúcskeresztjéhez. Nos, ha Kaiserbrunnt a csehek tartják kézen, akkor a Waxriegelt minden bizonnyal a magyarok. Egy nagy turistacsoport ünnepli éppen pogácsával és barackpálinkával koccintgatva a hatalmas teljesítményt, hogy Hochsschneeberg hegyi állomásáról borzalmas 100m szintemelkedés és tán 15-20 perc gyaloglás után elérték céljukat. Mi is gratulálunk és megkérjük a népes csapatot, hogy engedjenek nekünk egy kis teret a magunk csúcsfotója elkészítéséhez.

Balról jobbra Klosterwappen, Waxriegel és Krumbachstein

A visszafelé vezető úton

12:15 A magyar csoportot magunk mögött hagyva lesétálunk mi is Hochschneebrg hegyi állomásáig és soron kerítjük az esedékes ebédet és az elektrolitok megszolgált pótlását. Mire végzünk, ismét ragyog a nap és ez estig így is marad. Jóllakottan és a szép napasütéstől jókedvűen megtekintjük még az Elisabeth templomocskát és ezután azonnal nekivágunk a hosszú visszaútnak (13:15).

A Fischersteignek köszönhetően nem kell egészen Baumgartnerig elbandukolnunk. Könnyű ereszkedés után egyenesen abba a Grafensteig kereszteződésébe érkezünk vissza, ahonnan az Emmisteig is fakad, és amelyből a mi, Krumbachsattelba visszavezető útszakaszunk is leválik.

14:00 A nyeregben jobbra térünk a Wassersteigre. Az itt elhelyezett tábla szerint egy óra a Knofelbenig, de mint kiderül, ez téves adat. Nekünk mindenestre legalább másfél óránkba kerül a számtalan kisebb nagyobb ereszkedők és kapatatók láncolatán át visszaérkezni Knofelebenre (15:30). Itt szomjúságtól hajtva betérünk egy italra a menedékházba. Van ugyan tartalékunk, ami még elég lenne a kétórás visszaútra, de olyan szép az idő, hogy jólesik egy kicsit hörpintgetve elücsörögni a menedékház teraszán.

Eseménytelenül telne el Kaiserbrunnig az út hátralevő része, ha nem lenne az említett sziklagörgeteges Klettersteig szakasz, ami ugyancsak megizzaszt minket. Az út jellege valamelyest emlékeztet a Franz Josef Klettersteigről levezető nyaktörő ösvényre, bár az sokkal hosszabb és kellemetlenebb is.

17:20 Tíz óra mozgás után érünk vissza a Höllentalba. Egy minden szempontból remekül sikerült túra, számunkra rekordot döntő 1830 méteres szintemelkedéssel.

		Krumbachstein Waxriegel VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL