Sztefano-Space

Két hete az ördög előszobáján át másztam fel a Rax platójára, a tegnapi szombaton pedig a pokol tornácát céloztam meg, hogy végül ugyanoda jussak fel. A pokol tornáca nem más, mint a Großes Höllental (Nagy Pokol-völgy) fölé magasodó kilátó a Höllentalaussicht (1620m). Az Alpenvereinsteig pontosan ide lyukad ki, páratlan panorámával jutalmazva azokat a túrázókat, akik ezen a verejtéket fakasztó Klettersteigen (B) érkeznek.

A táv (Alpenvereinssteig, Ottohaus, Gloggnitzer Hütte, Großer Kesselgraben) cirka 18 km, 1350m szintemelkedés, bruttó 8:00 óra

A Höllentalból a Großes Höllentalba vezetö turistaút több hasonló kategóriájú Klettersteig kiindulópontja. A túrázó déli irányban kaptatva először jobbra a Hoyossteig elágazásához jut, majd következik balra a Teufelssbadstubensteig, ezután egy időszakos patak görgeteggel teli völgyéhez érve ismét jobbra a Geißlochsteig felé vezető út ágazik el, míg az Alpenvereinsteig felé egyenesen tovább, majd kissé balra kanyarodva visz az ösvény.

Az Alpenvereinssteig egy “égig érő” vaslétrarendszerrel indít, majd gyaloglós és I- mászást megkövetelő részek jönnek, hogy ismét létrákon át jussak egyre közelebb közvetlen célomhoz, a pokol tornácához (mint elneveztem).

Kilátás a pokol tornácáról a Großes Höllentalba

Az Alpenvereinsteig hosszabb és valamelyest igényesebb, mint a Teufelssbadstube. Lényeges különbség, hogy míg anno 2013 a Teufelssbadstube biztosítása makulátlan, felújított, addig az Alpenvereinssteig Camillo Kronich korabeli. Ahol tehát drótkötél akad a markodba, jól nézd meg tart-e, mert esetenként már saját súlyukat is alig bírják el a kilazult nittek.

Alig hiszem, hogy egy 70-80 kilós zuhanó testet képes lenne ez az ókori drótkötélrendszer megtartani. Éppen ezért csak módjával lehet a drótkötelekre bízni magunkat és inkább klasszikus sziklamászás alkalmazása ajánlott. A beülő és a kantár viselete tehát inkább csak a pszichének jó, megnyugtatásul, gyakorlati haszna az említett hiányosságok miatt kétséges, sőt szerintem kontraproduktív. C/D-D Klettersteigeken nevelkedett hadfiknak semmi szükség a kantárra, aki pedig még csak C-kkel barátkozik, jobb ha a Teufelsbadstube irányába veszi az útját.

Az Aplenvereinsteig rozoga állapotát jellemzi esetem, hogy kesztyű ellenére egy helyen a drótkötél szakadt húrjai cudarul végigsértik a mutatóujjamat. A sérülés jelentéktelen, de csöpög a vérem. Egy alkalmas helyen elő kell szednem a vöröskeresztes csomagomat, hogy egy tapasszal tömjem be a rajtam esett lyukat.

Végül is szerencsésen érem el a kilátót (ti. a pokol tornáca). Innen lankás gyalogúton teszem tiszteletem az Ottohausban, hogy feltöltsem testem tartalékait. Némi pihenő után, nem sokkal dél után megkezdem a leereszkedést. Ezúttal nagy kerülőt téve a Großeser Kesselgrabenon  (Nagy Katlan-árok) át kívánok visszaérni a Höllentalba. Egy nem túlságosan meredek, kellemes sétautat kerestem és erre az egyetlen útvonalra akadtam, mely ilyesmit ígér. Részben teljesíti is az elvárásokat, de nem teljesen.

A Rax platójáról először a Wolfgang Dirnbacher menedékházig ereszkedem lankásan, majd egy cirka 160m szintemelkedésre kényszerítő kaptató következik a Klobentörlig. Ez egy útkereszteződés. A Hoyossteig illetve a Dreimarkstein (1948m) felé lehetne elágazni. Loncsra izzadva, érek ki a huzatos fennsíkra. Pulcsit terítek magamra. Ezután egy valóban kellemes, pihentető séta következik a Gloggnitzer Hütteig (itt itallal és egyszerű uzsonnával szolgálják, aki betér). A lankás ereszkedés még ezután is tart, reménykedem tehát, hogy jól választottam.

A Großer Kesselgraben egy a haladás irányában mélyülő árok. Megfigyelem, hogy pont az árok közepén visz az út, de patak nincs. Majdnem minden árok egy vízgyűjtő, a környező lejtőkről lezúduló esővíz kanálisa. Itt meg semmi! Aztán alig teszek pontot a gondolatomra, az árok északkelet felé forduló kanyarulatában, mintegy válaszul a felvetésemre, kiérek egy sziklagörgeteggel teli időszakos patak medrébe.

Az ereszkedés zordul. A patak medre mélyül és szélesedik. A nyomok, vízmosta partszakaszok, fergeteges erejű lezúduló víztömegekről mesélnek. Rossz rágondolni, mi játszódik itt le egy kiadós felhőszakadáskor. Az áradások mosta egyenetlenségek miatt időnként mászni kell lefelé a sziklákon, máskor meg keresni a legmegfelelőbb csapást, mely váltakozva visz az egyik partról, a másikra, majd a mederben. Alig teszek néhány lépést a part egy keskeny sávján, hirtelen eltűnik, mert feltehetően néhány napja a patak leharapta, elmosta.

Legnagyobb meglepetésemre az időszakos patak medre egy ponton eltűnik, mintha a föld nyelte volna el. Ez valószínűnek tűnik, tudniillik, hogy a patak egy felszín alatti alagútban visz tovább a Schwarza medrébe. Az a rengeteg víz, amire a nyomok utalnak, mégsem párologhat el a semmibe.

Miután a patak már nem köti le a figyelmem, a monoton ereszkedés az árok további részén kezd hosszúra nyúlni, mint a rétestészta. Mivel sajognak a lábaim, örülök, amint fél négykor kiérek a Höllental forgalmas útjára. Még egy jó negyedóra a parkolóig. A jelzőtáblák szerint csak 60-as van megengedve, de köcsög motorbiciklisek, mint bőszült vadállatok akár 100-120km/h-val repesztenek a kanyargós úton. Persze csak azért jönnek, hogy idétlenkedhessenek a kanyarokba és élvezzék a sebességet. Életveszélyes átkelni az út másik felére is, ahol parkolok.

Alpenvereinssteig VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Gyakorlatilag vége a nyárnak, de ami rosszabb, hogy a kilencnapos előrejelzés szerint tartós esőzésre van kilátás. Ez a mai péntek 23.-a tehát az idei nyár utolsó, túrázásra, mászásra alkalmas napja. Reggel el is határozom, hogy ripsz-ropszra a késődélutáni, órákban még leugrok a Hohe Wandra hogy megmásszam a Gebrigsvereinsteiget. Sem fényképezőt nem viszek sem navigációs segédeszközre (GPS) nincs szükségem. A Zweierdorsfból a falhoz illetve a platóra vezető ösvényt (Springlessteig) jól ismerem már. Ha netán rám esteledne, sincs gáz, sötétben is letalálnék. A homloklámpámat számítom betenni, aztán a végén mégis otthon felejtem. Valószínűleg nem lesz rá szükség.

Pontosan 16:45-kor indulok Zweiersdorfból. Az idő kellemesen meleg, 23 C fok. A nap az éjszakára beharangozott hidegfront lassan gyülekező felhői mögül szűrt fénnyel árasztja el az esőre, nedvességre áhítozó tájat. Minden csontszáraz. Pontos ellentézise a tavaszi ittjártamkori csúszós, csöpögős, cuppogós időnek. Az erdő aljnövényzetében a friss hajtások levelei összesodródva. Csak én tajtékzom, amint jó tempóban elérem a kékkel jelzett Wandfußsteiget. Innen már csak egy ugrás a beszálló. A kitaposott nyomokból ítélve a Gebirgsvereinsteig tömegeket vonzott ide az elmúlt hetekben. Reménykedem, hogy a jelen késői időpontra tekintettel, turisták nem lesznek.

Pontban 17:15-kor nekiveselkedem rendre, akasztom a karabinereket. A sárga fal aljában aztán látom, hogy egy háromfős társaság araszolgat komótosan felfele. Két felnőtt között egy tízéves forma gyerek is mászik. Nincs mást tennem, mint lassítani és élvezni a magasból egyre jobban kibontakozó táj nyújtotta panorámát. A fal közepéig érve a horizonton előbukkan, sűrű szürkésfehér fellegekbe burkolva a Schneeberg. Mintha arrafelé máris folyamatban lenne az időjárás változás, de ez inkább csak egy optikai csalódás.

A sárga fal tetején lévő pihenőben aztán kielőznöm a kis csapatot. Innentől számítva valóban szabad a pálya. Szálegyedül mászhatok a számomra legmegfelelőbb tempóban. A libegő függőhídon az első három-négy lépés a még kellemetlenül bizonytalan. Továbbhaladtomban ösztönösen ráhangolódnom a híd harmonikus rezgéseire és sikerül szépen, folyamatosan átkelnem. Élvezetes karizmozó felszökések jönnek. Ezek ugyan kihívóak, de sehol sem túl nehezek. A legpikánsabb a legvégén a 14-es számmal jelzett szakasz, ami egy igazi vállakat, bicepszet, deltákat megmozgató D. 

Karikázva a parkoló helye. A piros vonalak a Wildenauer illetve a hosszabb a Gebrigsvereinsteig.

18:05-kor szállok ki az erdős platón. 50 percre sikeredett a táv megtétele, amiben benne van a kényszerű várakozás a sárga falon is. Lassan de biztosan szürkül az est, mire a Hubertushaushoz érek. Korog a gyomrom és megszomjaztam. Mivel a gazda még fogadja a vendégeket, kedvem szottyan egy gyors vacsorára. Rögvest ki is szolgálnak, miközben az koraesti tájban gyönyörködhetem. 18:25-kor már a Springlessteigen ereszkedem lefelé és 19:15-re vissza is érkezem a parkolóba. Még egy fél óra és végleg leszáll az est. Egy rendkívül élvezetes kiruccanás testnek és léleknek. Az ismétlés lehetősége remélem még majd jó néhányszor megadatik.

A pénteki Ferencjóskázás okozta izomlázzal a lábaimban a mai ragyogó vasárnapra csak valami diétás, lazító túra jöhetett számításba. Otthon maradni mégis csak vétek lenne. A Hidegpatak-völgy (Kaltenbachgraben) azóta piszkálja a fantáziámat, mióta sítúrázónak is felcsaptam. A Kaltenbachgrabenon át vezet ugyanis egy, sítúrázók körében kedvelt kaptató a Stuhleckra. Úgy gondoltam, nem árt felderíteni a terepet így “szárazon” és megismerkedni a viszonyokkal. Különösen tekintettel például a Lyragrabenra, melyen átvág az ösvény, és mely alattomos lavináiról hírhedett.

A táv (Kaltenbachgraben, Karl-Lechner-Haus, Alois-Günther-Haus, Ganzeben, Friedrichshütte, Kaltenbachgraben) cirka 15 km, 920m szintemelkedés, bruttó 5:00 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Az északi fekvésű völgyben vezető turistaút kánikulában különösen alkalmas egy kirándulásra. Az útvonal túlnyomó része hűvös, árnyékos erdőben, frissen csobogó, hidegvízű patakok medre mentén vezet és csak az erdősáv határát átlépve ér ki a Stuhleck napsütötte lejtőire. Árnyék ide, csobogó patakok oda, mire a törpefenyők dominálta felsőbb régiókig feldolgozom magam, patakzik rólam a verejték. Fenn a napsütés zavartalan, de az állandó fuvallatoknak köszönhetően mégis elviselhető, sőt kellemes.

Majdnem pontosan két óra alatt érek az Alois Günther Haushoz. A menedékház déli teraszán elemózsiázgatom és hosszasan elidőzöm egy kávé mellett, élvezve a gyönyörű napsütést. Még egy pulcsit is elbírok a csapzott hátamra terítve.

Lefelé a síterepen indulok. Rendre megcsodálom a nyári álomba szederült sífelvonókat, a sípályákon kéredző-kolompoló teheneket. Elképzelem, hogyan nézett ki a behavazott terep legutóbbi látogatásom alkalmával. Csak a horizontot északról határoló hegyek látványa változatlan. Jobbról balra állandóan a szem előtt a Schneeberg, a Rax, a Preinerwand, Heukuppe, Schneealpe és a távolban a Veitschalpe. Valamennyit jó ismerősként köszönthetem.

A lejtőkön most nincs semmi nyüzsgés. Intim egyedüllétben vagyok a természettel ezen a csodálatos vasárnapon. Langyosan érintő napsütés, simogató szellő, későn virágzó alpesi virágok illata. Hagyom, hogy valamennyi érzékem összehangolt kánonban közvetítse a nem mindennapi benyomásokat. Megrészegít a látvány. Boldogság érzése árad szét a testemben. Pont olyan ez, mint a futók gyönyöre. Magam sem értem igazán, miként érkezett, hogyan bontott pillanatok alatt virágot. Határozottan megérte ma ide feljönni. “Aki ilyet még nem tapasztalt, az az ember egy percet nem élt”.

Stuhleck VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A kihívásoknak meg kell felelni. Különösen akkor, amikor még nagy tervek lógnak a levegőben. Tavalyi kalandom a Frencjóska Klettersteigen nyilvánvalóan akkori képességeim határát súrolta és csak az egyébként kiváló kondimnak köszönhetően voltam képes befejezni a mászást. Tudni akartam tehát, hogy képes vagyok-e javítani.

Nyomvonalam letölthető. A táv cirka 6 km, 920m szintemelkedés, bruttó 5:45 óra.

Aki nem olvasta a beszámolómat, röviden tán érdemes összefoglalnom azokat a tényeket, melyek nem hagytak nyugodni és ismét egy revanzsra késztettek. A tavalyi kaland lényege, hogy közvetlenül az Adlerhost pihenőhely alatt begörcsölt a markom. Az Adlerhoston tartott cirka negyedórás pihenő után jó szerencsémben bízva, veselkedtem újra neki. El is értem komolyabb problémák nélkül a ferrata tetejét. Abban a pillanatban amint fenn kiléptem, ismét görcsbe rándultak az ujjaim. Akkor viszont ez már nem veszélyeztette a további haladásomat a csúcs, a Hochblaser felé.

Úgy véltem, a probléma közvetlen kiváltója a kánikula okozta folyadékvesztés és az elektrolit háztartás felborulása volt, de az sem mellékes, hogy ilyen hosszú ideig tartó mászáshoz még valószínűleg nem nőttek fel a karjaim. A Leopoldsteiner tavat megkerülve érkeztem vissza a kiindulópontba. Nem utolsó sorban azért, mert a rövidebb 822-es visszaútról mind a szakirodalomban mind pedig fórumokon rémhírek sora terjeng, tudniillik ami az ösvény kitettségét és meredekségét illeti.

Újabb állóképességi tesztem tehát egyben a “rettegett” 822-es leereszkedő ösvény megtapasztalását is magába kívánja foglalni.  Tavaly júniusi bejárásomhoz viszonyítva mindössze egynegyed órával korábban indulok útnak, mégis komoly előnyben vagyok. Az augusztusi nap alacsonyabban szánt. Nemcsak a beszálló, hanem a sziklafal alsó részei is a szomszédos Streinitzkogel és a Pfaffensetin árnyékában vannak. Ennek köszönhetően mindössze 8 C fok a hőmérséklet, noha aznapra 28 C fok körüli kellemes nyári  meleget ígért az előrejelzés. Most azonban még pulcsiban is dideregve cammogok át a Leopoldsteiner tó feletti fahídon. A beszállóhoz vezető rövid, de meredek kaptatón aztán úgy beindul a testkazán, hogy a falnak már csak egy szál rövid ujjúban vágok neki.

Az első szakasz most sem hazudtolja meg legendás karizomszaggató hírét. Az áthajlásokkal megtűzdelt felfelé ívelő traverz (lásd a képeket) szüntelen feszültségben tartja az izomzatot és rövid szusszanásokra is alig-alig akad egy-egy arra megfelelő vastüske. Jó jelnek tartom, hogy a múltkorival ellentétben nem emészti fel erőtartalékaimat és nem szorulok pihizésre azon a fapadon, mely a következő szakaszhoz vezető gyalogösvényen kínáltatja magát. Nyugodt tempóban, folyamatosan bandukolok a szomszédos hegyek áldásos árnyékban és azon tanakodom, hogy vajon mikor érünk majd ki a napra. A helyzet hasonlít valamelyest a Via dell’ Amicizia mászásunkra. Legnagyobb örömömre és szerencsémre még a Schwalbennest pihenő is árnyékban fogad, majd az Adlerhost felé tartó mászás felénél érünk ki sorstársaimmal egyetemben a napsütötte pillérre.

A napos szakasz egyben a kőmlások kezdetét is jelenti. Szinte folyamatosan hullnak fentről az apróbb majd később a nagyobb kövek is. Az utolsó szakaszhoz vezető gyaloglós részen aztán az előttem haladók üvöltésére leszek figyelmes. Először azt hiszem, baleset történhetett, majd a hang irányába pillantva veszem észre a felém száguldó gyermekfej nagyságú szikladarabot. Még elég messze van és megsaccolva a száguldás pályáját futva eredek neki a kaptatónak, hogy elkerüljem. Közben le sem veszem a tekintetem róla. Egy földhöz pattanás után megváltoztatja az irányát és most úgy néz ki, hogy ha tovább futok, akkor éppen eltalál. Megtorpanok, és lélekben felkészülök, mit kell tennem a végső esetben. Földhöz lapulni amennyire csak lehet. Még egy árok választ el a felém rohanó szikladarabtól. Gyorsasága immár lehetetlenné teszi a kikerülését. Még mielőtt levetném magam, látom, hogy nekipattan az árok oldalának, amitől ismét megváltozik pályája és szerencsére jóval alattam keresztezi haladásom útvonalát. Piha, ez meleg helyzet volt!

Nem tudom, az előttem haladók figyelmetlensége oldotta-e el a sziklát vagy csak úgy magától lódult meg. Az utóbbi sem valószínűtlen, amikor meglátom a mászás  9. szakaszának eleje fölé kilógó sziklaperemet, melyen, mint gyümölcs a fán lógnak a lazán ülő szikladarabok. Minden erőmet összeszedve igyekszem a lehető leggyorsabban áttraverzálni a fejem fölött rossz ómenként ott csüngő szikladarabok alatt. Arra gondolok, ha ez itt elszabadul, akkor sisak ide, vagy sisak oda, de az valakit szimplán agyoncsap. Ez ismét megerősíti bennem a tudatot, hogy a legveszélyesebb és legalattomosabb veszély, ami a hegyekben leselkedik, az a kőomlás.

A fenyegető sziklafürtök zónájának gyors elhagyása késztethetett nagyobb erőkifejtésre, mert az alkaromat megcélzó, görcsre utaló halvány jeleket érzékelek. Ez komolyan meglep, mert mindeddig semmi nyomát nem észleltem és szinte biztos voltam benne, hogy a fennmaradó utolsó szakasz is megmegy gondok nélkül. Sőt, már-már biztosnak látszott, vagy vállalhatom majd a Rossloch barlangot is, ami ugyan nem betervezett célom, de mint hab a tortára érdemes és érdekes tapasztalást ígérne.

Pihenek tehát, iszok és nyújtok. A görcsöt ugyan szerencsére elkerülöm, de a szele kellemetlenül meglibbentett. Beintett, hogy pajtikám, figyelj, el ne felejts, itt ólálkodom. Nem akarom a sorsot mindenáron kihívni magam ellen, ezért úgy döntök, maradok az eltervezett forgatókönyvnél és elindulok lefelé.

Summa summarum a mászás a tavalyi tükrében sokkal könnyebbnek tűnik, ami időben jól mérhető is. Rekordot döntögető, mindössze kerek három óra alatt érem el a fal tetejét (07:15 – 10:15), ami a tavalyi több mint négy órás szenvedéssel összevetve (07:30 – 11:50) lényeges előrelépés. Magam is alig hiszem el (a fényképek rögzített idöpontja alapján jól rekonstruálható a haladás). Megjegyzem a papírforma itt 4 órát szán a mászásra. Tán ha kisebb a becsvágyam és közben többet pihezek, mondjuk plusz negyed órát, akkor minden bizonnyal elkerülhettem volna a múlt árnyait is.

A lefelé vezető 822-es turistaút bizony egy gatyarohasztó, combizom szaggató, pszichét megterhelő, maximális odafigyelést igénylő, kitett ereszkedés. Az első erdős szakasz altat, és még hajlamos vagyok elhinni, hogy valószínűleg túlzóak a leírások. Ám elérkezem egy pontra, ahol a turistaút kiér a hegység napsütötte sziklás déli falára és megkezdődik a lefelé tartó küzdelem. Itt-ott ugyan vannak kapaszkodást segítő drótkötél biztosítások, de sokszor ott, ahol arra végképp semmi szükség. Mintha csak azért szerkesztették volna oda, mert a terep alkalmas volt a kihelyezésre. Máshol meg, ahol nagy a kitettség, de se jobbról se balról nincs lehetőség kapaszkodásra, csak a jó szerencsében meg önmagadban bízhatsz. Közben a még feljebb haladók minduntalan kisebb-nagyobb kőgörgeteg lavinákat zúdítanak az alul haladók nyakába. Egyebet sem hallani, csak az Achtung, Achtung kiáltásokat, mellyel legalább rendesen jelzik az elindított kőomlásokat.

Akinek tehát van elég ideje (plusz legalább 2-3 óra)  és egy szebb, élvezetesebb ereszkedést kíván magának és társainak, érdemesebb a Hochblaseren át a túlsó oldalon lejönni. Igaz ugyan, hogy a Hochblaser sziklás csúcsáról sem egy leányalom lejönni, akarom mondani, lemászni, de a kérdéses szakasz rövidebb és az ezt követő erdei ösvény ugyan meredek, de a 822-es út közelébe sem ér.

		Ferencjóska 2 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A Rochetta hegység elő-csúcsára, a Cima Satra vezető Via dell’ Amicizia ferrata bejárása a Monte Brionehoz hasonlóan, a Garda tóhoz látogató hegymászók egyik közkedvelt és elengedhetetlen célja. Igaz, a hegymászás szezonja itt sem esik kifejezetten július-augusztusra. Aki mégis a nyári hónapokban vetődik erre és nem átáll megküzdeni a hőséggel, tanácsos alaposan megtervezett stratégiát választania. A keletre néző falba beszállók legfőbb kihívása ugyanis a napsütés pirító ereje.

A táv cirka 10 km, 1200m szintemelkedés, bruttó 7:30 óra.

Megfigyelésem szerint a Rochettától keletre fekvő Monte Stivo árnyéka cirka reggel nyolc óráig védi a beszállóhoz vezető útvonal Capanna Santa Barbaráig (560m) vezető szakaszát. Korai indulással lehetséges tehát minimális pörkölődés árán feljutni a ferrata beszállójához (600m), ami nagy szó. A mászás ideje alatti napfény ellen persze megfelelő öltözéken és napozókrémeken kívül nincs más védelem. Lefelé a hegy feltehetően árnyékos északi oldalán vivő ösvényen a Sentiero dei Grazidein kívánunk leereszkedni. A másik alternatíva a Chiesa di Santa Barbara kápolnához vezet vissza. Ezt azonnal elvetem, hisz a perzselő napnak van kitéve.

Még égnek a lámpák, amikor hajnali 5:45-kor Cirmivel megkezdjük a kaptatást az első csekpointhoz a 210m-en fekvő Bastionehoz, melyet alig 25 perc alatt érünk el. Megelégedéssel konstatáljuk, hogy a Monte Stivo áldásos árnyéka papírforma szerint kitart majdnem egészen a Capanna Santa Barbaráig, mely egy hétvégeken és ünnepnapokon nyitva tartó menedékház-szerűség. Nem összetévesztendő a hasonló nevű kápolnával, mely valamivel tovább és feljebb helyezkedik el.

A ferrata beszállóját másfél óra elteltével érjük el és 7:15-kor már akaszthatjuk a karabinereket. Egy könnyű és rövid mászó szakasz után szokatlanul hosszú menetelés következik a soron következő függőleges sziklafalhoz. Az ösvény, melyen haladunk, alaposan meg van tűzdelve 1/1- (UIAA) nehézségű mászó szakaszokkal, ami változatossá teszi a monotóniát. A kitaposott ösvényen nem lehet eltévedni, mégis hiányolom az Ausztriában szokásos jelzéseket. Nagyobb odafigyelés árán találunk is (valaha volt) piros csíkokat, de ezek rendre megkopottak, halványak, szinte alig-alig észrevehetőek. A gyalogos menetelés olyan sokáig tart, hogy sokszor kételkedem benne, hogy ferratán vagyunk-e avagy csak valami hegyi túrára adtuk a fejünket.

Végre megpillantjuk az első magas vaslétrát és jöhet a lényeg. A létra ugyan kinézésre rozogának tűnik, de szerintem jó stabilan beépítették a falba. A nap erősen tűz ránk és minden pórusunkból dől a verejték, de jól fel vagyunk szerelkezve folyadékkal. Tömlőinkben mindketten 3 liter éltető nedűt hoztunk magunkkal egyenként fél liter extra vésztartalékkal egyetemben, így hát bátran kortyolgathatunk.

A mászás technikailag végig kifejezetten könnyű, alig-alig éri el a B/C fokozatot. Sajnos a Klettersteig majdnem fele puszta menetelésből áll, mely legalább árnyékot adó erdőkön át vezet. A mászó szakaszok 90%-a vaslétrás és csak a maradék klasszikus osztrák stílusú Klettersteig. Alkalmas tehát kezdőknek is. A kihívás inkább az említett hőségből illetve az 1200m kondíciós szintemelkedésből adódik.

Cirmi gyözelmi pózban a Cima Saton

Felfelé küzdve magunkat a hőmérséklet érezhetően csökken. A létrákon még hűvös fuvallatokkal is meg vagyunk ajándékozva, melyek, a csúcshoz közeledve katalizátorként fokozzák a panoráma nyújtotta eufórikus érzéseinket.

Majdnem pontosan 9:30-kor, azaz két és egynegyed óra mászás után érjük el a Cima Sat duplacsúcsát. Az egyiken az olasz zászló, a másik csupasz, de eminnen jól lehet fényképezni a kitett zászlórúdhoz felmászó hódítót. Megjegyzem, aki nem biztosítja magát a vaslétrákon, az legalább 20 percet megspórolhat a megszámlálhatatlan átakasztások elkerülésével. Persze ez nem tanácsos és én sem teszek ilyet. Egy német páros viszont sisak és önbiztosítás nélkül száguld felfelé. A mini hátizsákjuk láttán kétségeim vannak, van-e egyáltalán elég innivalójuk. Aznap ők az egyetlen emberi teremtmény, akikkel a hegyen találkozunk.

A ferrata legpikánsabb része (kifejezetten megüti B/C-t) az ereszkedés a Cima Satról. A Klettersteig ugyanis nem a csúcson ér véget, hanem alatta, a csúcs hűvös árnyékában egy, kijelölt sima helikopter leszállópálya előtt.

10:00 óra lehet, amikor ismét felkerekedünk. A helikopter leszállópálya mögött az ösvény kettéágazik. Balra a kápolnához vezető napsütötte alternatíva visz. Mi viszont jobbra fordulunk és néhány lépés után tudjuk, jól választottunk. Az ereszkedés szinte végig a Rochetta hegység áldásos árnyékában, hűvös erdőkön át vezet. Az erdő hangos egy majdnem tenyérnyi nagyságú, átlátszó szárnyú légy fülsiketítően hangos ciripelésétől. Még sosem láttam ilyen teremtményeket. Látszólag közömbösek az ember közelségére. Csak 600-700m tengerszint feletti magasságban kólint minket újra fejbe a hőség, de akkor már tudjuk, nyert ügyünk van. Kényelmesen, három óra alatt érünk vissza Riva del Gardába.

		Amicizia DIASHOW ANZEIGEN ALLE HERUNTERLADEN

A stájerországi Franz Scheikel, avagy más néven Naturfreunde Klettersteig, mely a 1720m magas Hochlantschra visz, két szakaszból áll. Élénken emlékszem a két évvel ezelötti érzéseimre, amikor zöldfülűként a szakaszok közti magaslatra értem, oda ahová az ösvénynaplót is elhelyezték. Szakadt rólam a verejték és örültem, hogy jó alkalmam nyílik kifújni magam. A végére érve vált teljes egyértelműséggel nyilvánvalóvá, hogy akkor, újdonsült hegymászói képességeim határán lovagoltam. Nem is csoda, hogy a ferratát a tegnapi tapasztalataimmal szöges ellentétben, jóval igényesebbnek éltem meg.

Nyomvonalam mint mindíg letölthető. A táv 6.5 km, 780m szintemelkedés, bruttó 6 óra cirka 1 óra pihizéssel egybekötve.

A fokozatosság elve szerint Cirminek is ezt a Klettersteiget ajánlottam, miután néhány rövidebb fal megmászásával már sikeresen végzett. Technikailag egy nem túl nehéz, de kifejezetten alpesi jellegű Klettersteigről van szó, mely elemeiben jól mímeli a jóval igényesebb, igazi-nagy ferratákat. Eközben erőnlét, kondíció szempontjából mégsem elhanyagolható kihívás. Azon ugyan lehet morfondírozni, hogy C kategóriás, avagy csak B/C, mint azt a http://bergsteigen.com állítja. Véleményem szerint, ha a Währingersteig a Hohe Wandon kiérdemli a C-t, akkor itt sem lehet alább adni, hiszen a második szakasz végében van egy olyan felszökés, mely a Währinger kezdőfalának a testvére is lehetne (lásd a Slideshowt).

A beszállót jól megizzadva, de papírforma szerint, bruttó egy óra alatt érjük el. Ebbe már beszámít a beöltözés, a kantár, sisak, miegymás felvétele is. Hétköznap ellenére elég népes csapat ostromának vagyunk tanúi. Sikerül jó ütemben egy nagyobb társaság előtt beszállnunk. Megelégedéssel konstatálom, hogy a két évvel ezelőtti viszonyokkal ellentétben, a szikla majdnem teljesen száraz, ami jelentősen könnyíti a mászást. Cirmi elvárásaimat meghazudtolva, olyan ügyesen halad, mint egy tapasztalt öreg róka. Jó tempóban mászunk. Valósággal meglep amikor a vártnál gyorsabban érünk az első szakasz végére. Pihenést egyikünk sem igényel.

A második szakasz egy árok mélyéről indul, melyet kellemetlen ereszkedés árán lehet elérni. Fellélegzünk, amikor a biztosítás nélküli rész után ismét drótkötélbe kapaszkodva folytathatjuk az alászállást.

Továbbra is jó tempóban érkezünk az utolsó, legnehezebb részhez, melyet elvileg balról ki lehetne kerülni. Itt végre kiérünk az északi fekvésű szurdokból és süthet rank a nap. Cirmi gondolkodás nélkül választja a gerincen vezető szellős felszökést. Kissé aggódom, hogy vajon mennyire lesz majd ura a helyzetnek. Figyelem egyenletes, folyamatos mozdulatait, melyből azonnal kitűnik a magabiztosság. Eloszlat minden kétségemet. A papírformánál valamivel gyorsabban, 1 óra 20 perc alatt érünk fel. A kiszállótól még jó negyedóra kaptató a verőfényben fürdő csúcskereszt. Törpefenyők sűrűje közt kanyarog a zegzugos ösvényen.

A helyenként meredek fokokkal megtüzdelt lefelé vezető turistaút gyötrelmei nem várt módon lepik meg Cirmit. Nem is csodálom, hiszen első alkalommal mozog ilyen terepen. A vándorbotok újszerű használatát még meg kell szokni. Persze annál nagyobb a megelégedés, amikor a festői környezetbe illesztett Steirischer Jockel menedékház teraszán lehuppanhatunk elkölteni jól megszolgált egyszerű ebédünket. A jelző valóban nem túlzó. Elég a terasz korlátján át egy pillantást vetni a menedékház alatti mélységekbe, illetve ereszkedés közben egy megfelelő pillanatban visszatekinteni a sziklafal tetején trónoló építményre.

		Franz Scheikel VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL