Sztefano-Space

Aki egy olyan túrára vágyik, amerre úgymond még a madár se jár, az jó eséllyel választhat egy kiruccanást a Handlesbergre. A hegy viszonylagos elhagyatottságának vélhető okai a kulináris élvezetek nyújtását szolgáló kunyhók szinte teljes hiányában gyökerezhet. A túra kiindulópontjában, Schwarzau im Gebirge déli szegletében lévő Gasthaus Gruber is immár több mint egy éve betegség miatt zárva, tehát aki éhesen érkezik vissza a hegyről, arra sem vár terülj asztalkám. Így történhetett, hogy a párját ritkító káprázatos túra idő ellenére, az égvilágon senkivel sem találkoztunk. Vesd össze ezt a tegnapi beszámolómmal a Kieneckről, mely alátámasztja a fenti elméletemet.

A körút hossza (Schwarzau im Gebirge, Naturpark Schwarzau, Grubenfranzl, Falkenstein, Handlesberg, Hansl im Berg, Schwarzau im Gebirge) cirka 15 km, 950m szintemelkedés, bruttó 5:00 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Cirmit annyira motiválta a várható gyönyörű késő őszi napsütéses idő, hogy hosszúra nyúló Hallooween parti utáni kialvatlansága ellenére is rászánta magát, hogy útitársamul szegődjön. Nem bánta meg. A túra önmagában sem nem hosszú, sem pedig nem  kifejezetten nehéz. Hogy legyen mégis némi aprócska pikantériája a dolognak, a Handlesberg mellé bevezetőnek még hozzácsapunk egy látogatást a Schwarzau fölött trónoló sziklás Falkensteinre.

A Handlesbergre már egyszer felhótalpaztam magam, így volt némi elképzelésem arról, hogy hová megyünk, mégis meglepett az évszakok által felszolgált óriási különbség. Általánosságban érvényes, hogy a jeges-havas téli alpinizmus egy magnitúdóval igényesebb, amit szőröstől-bőröstől igaznak találtam a Handlesbergre vonatkozólag is. A felszökések, amelyeket télen csak nagy elszántsággal és pattanásig feszülő erőbevetéssel sikerült leküzdenem, most ugyan igényesnek de összességében mégis ártalmatlannak tűntek.

Amikor háromnegyed kilenckor elindulunk és bakanyarodunk a Gasthaus Gruber mögé, csak két-három fokot mutat még a hőmérő. Ennek megfelelően vagyunk beöltözve, de a kezdeti kaptatók szoros egymásutánjának köszönhetően, gyorsan üzemi hőmérsékletre melegszünk és kiérve az ösvény napsütötte szakaszára gyorsan megválunk a feleslegessé vált ruháinktól. Első célunkra a Falkensteinre mérsékelten emelkedő, széles erdei úton kaptatunk felfelé. Csak az utolsó felszökés rendhagyó és meredekségével kitáncol a sorból úgy, mint majd a Handlesberg csúcsára vezető végső kaptatók sorozata is.

Alig múlik 10 óra, amikor megpillantjuk a Falkenstein szerény fakeresztjét (egy ugyanilyet helyeztek el a szomszédos Obersbergen is). Bár ragyogó a napsütés, mégis megdidergünk a felhevült testet érő fuvallatoktól. Nem is időzünk sokat, hanem leereszkedünk a sziklaoromról és folytatjuk a menetelést fő célunk felé.

Falétrák vezetnek egy magas drótkerítés túloldalára, ami egy feltételezhető vadaskert belsejébe vezet. Az út innentől kezdve válik igényesebbé, amit a környező hegyek lassan kitárulkozó látványa feledtet. Különösen megkapó a Schneeberg tetejét bevonó összefüggő jégpáncél csillogása. Napsütötte, tüdőköptető emelkedők után érjük el a bekerített részből kivezető második falétra állványt. Árnyékos erdőben haladunk a piros jelzések után majd egy tisztást keresztezve a Falkenstein végső kaptatójához hasonló felszökéssel érjük el a kicsiny, de szép csúcskeresztet.

Némi nézelődés és fotózás után egy emelettel alábbszállunk, egy olyan helyre, ahol a sziklákat melengetően süti a nap és némi védelmet élvezünk a vacogtató fuvallatokkal szemben. Itt letelepszünk és kipakoljuk a magunkkal hozott elemózsiát. Félórás pihenő után nekilendülünk, hogy megtaláljuk a hivatalosan nem kijelölt visszafelé vezető utat, ami aztán a vártnál egyszerűbb.

Egy vadlesnél, melyet nem lehet nem észrevenni és amely (vigyázat) egy meredek szakadék szélén áll, kell balra fordulni és egy jól látható jobbra hajló csapáson a vadles alatti mezőre lejutni. Itt aztán nem kell egyebet tenni, mint a mezőről induló széles erdei utat követni, melyet valószínűleg vadászok használhatnak. Hansl im Berg tanya érintésével egy prózai és felettébb unalmasnak tűnő úton ereszkedünk eseménytelenül vissza a kiindulópontban lévő Gasthaus Gruberig. Feltételezem, hogy télen hótalpazásra, avagy sítúrára valamivel alkalmasabb lehet ez a variáns.

		Falkenstein & Handlesberg VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Ha ősz, akkor irány a Kieneck tetején trónoló Enzianhütte, ahol a gazdasszony első osztályú tökgulyásra vár. Tavaly szégyellem, elmaradt a látogatás, de csak azért mert, a vendégház honlapján egy szó sem esett a gulyáskínálatról. Korábbi éveken extra ki volt emelve a Kürbiszeit, és mivel az ismertetés elmaradt, azt hittem a tökgulyás is lekerült a napirendről. Mint kiderült, tévedés. Csak a honlap nem frissült. Íme, a bizonylat, ma is remek a narancssárga tökből készült főzet.

A túra elvileg egy “tök” laza kerülő a Gutensteini Alpokban. Az Alpok megnevezés, speciel itt, némi túlzásnak számít, mert a Kineck-csoport csak egy szelíd dombvidék. Aprócska kihívásnak hintek némi fekete borsot a túra-menümre és egy számomra még ismeretlen felvezető utat választok a Weidengrabenon át az Atzsattelba.

A körút hossza (Thal, Weidengraben, Atzsattel, Geisruck, Kieneck, Enziansteig, Thal) cirka 14.5 km, 830m szintemelkedés, bruttó 5:15 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Amikor nem sokkal nyolc óra után elindulok, Thalban még alaposan dideregtető a 4 fok. Örvendezek is, hogy hoztam kesztyűt is, meg sapkát is, jól elviselem. A Weidengrabenből egy jelöletlen, de jól követhető széles erdei út visz fel az Atzsattel alá. Ott, ahol majdnem eltűnik, jobbra fordulok és árkon-bokron át egy alig látható csapást követve kaptatok meredeken felfelé a nyereg irányába. Később elvesztem a nyomot, de eltévedni nem lehet, mert egy széles, mély árokban vagyok, ami a pirossal jelzett turistaútba botlik. Hamarosan el is érem, egy magas drótkerítés tövében kanyarog. Némi tájékozódás után nyugtázom, hogy a kerítés megfelelő oldalán vagyok. Kissé lejjebb megpillantom a kaput is, amelyen át már jöttem egyszer, Furth irányából.

Ezután a hegygerinc-vándorlásokra jellemző hullámvasutazás következik, sorozatos fel és alászállásokkal. Az utolsó leghosszabb és egyben legmeredekebb szakasz direkt a Kineck tetejére vezet. Nem sokkal 11:00 előtt, azaz cirka 2:50 óra szelíd menetelés után érem el menedékház napsütötte déli teraszát. Remek az idő, ragyog a nap, egy álom lehuppanni a langymeleg padok egyikére. A levegő kristálytiszta. Ilyen ragyogó távlatokra itt még nem emlékszem. Az Ötscher behavazott kupoláját is tisztán lehet látni, ami mégis csak ritkaság számba megy. Éppen két hete másztuk meg Cirmivel.

Átadom magam a tökgulyás élvezetének, majd némi sütkérezés után elindulok lefelé. November elseje ellenére a nap még olyan jól melegít, hogy elég egy rövid ujjú trikó. Közben délre jár, és egyre többen érkeznek. Kisebb-nagyobb csoportok, fiatalok és idősek vegyesen. Nem is bánom, hogy még időben elkerültem a tömegek kulminációját. Nem sietve fél kettőre érek vissza a kiindulópontba.

		Kieneck via Atzsattel VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Ha a Schneeberg Alsó-Austria keleti hegységeinek a zászlóshajója, akkor az Ötscher a nyugati térfél sztárja. A hegy jellegzetes gerincéhez két különböző arculat társítható. Míg a nyugati, majdnem szelíden és csaknem jóindulatúan visz fel az 1893m magas csúcsra, addig a keleti szárny, az Érdes Taréj (Rauher Kamm), nevét meg nem hazudtolva, kihívások gazdag tárházával rendelkezik. Az itt fellehető nehézségek mércéje 1+, azaz egy könnyű sziklamászást ígérő hegygerincről van szó. A szintkülönbség a beszállótól a platóig majdnem 400m.

A körút hossza (Lackenhof, Ötscherwiese, Raneck, Rauher Kamm, Ötscherschutzhaus, Kleiner Ötscher, Lackenhof) cirka 17.5 km, 1410m szintemelkedés, bruttó 7:30 óra. Pirossal karikázva a levágott Bärenlacken-kanyar. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Rendkívül hideg még az Ötscher árnyékos északi felén a reggel, amikor Cirmivel fél kilenckor elindulunk az Ötscherwiese felé, hogy Bärenlackenon át elérjük a hegy 1530m magasságban lévő gerincét. Tudniillik a pontot, ahonnan a Taréj indít. A +5C fok azért is dideregtető, mert a testkazán csak nagy nehezen indul be. Szinte sima terepen visz a több mint egy órás bevezető út. A mérsékelt kaptató majdnem észrevétlen, nem gyújtja be a máglyát. Ranecket (egy tanya) elhagyva végre rövidke napsütéses résbe érünk, ahol megválhatunk egy-egy réteg ruhától. Később ismét dideregünk, mert az út szalagja visszakúszik a hegy árnyékába.

Előttünk egy nagyobbacska csapat halad. Feltűnik, hogy a Bärenlacken előtti nagy ívű balos kanyarban letérnek a széles erdei útról és egy keskeny, de jól kitaposott ösvényen vágnak neki a kaptatónak. Pillantásom a GPS-re elárulja, hogy ez egy rövidítés, amiről már hallottam. Akár 20-30 perces unalmas kerülőt lehet így megtakarítani. Nosza, eredjünk mi is az úttörők nyomába.

Az ösvény első fele jól követhető csapás, ami később aljnövényzet nélküli erdőhátra ér, ahol a lehullott őszi falevelek a felismerhetetlenségig leplezik az út vonalát. Jól oda kell figyelni, mert a csapás egy helyen balra fordul és átvág egy bokros részen. Majdnem elvétjük. Arra leszek figyelmes, hogy már semmilyen nyom sincs, bárhogyan is vizslatom a terepet. Visszaereszkedünk, miközben keressük a bokros részen áthaladó ösvényt, amit aztán elég gyorsan meglelünk.

Hamarosan elérjük a pirossal jelzett turistautat. Ezután prózaian izzasztó kaptatók sorozata következik, egészen a napsütötte gerincig, amit még 11 óra előtt, azaz az indulástól számítva majdnem két és fél óra elteltével érünk el. Itt napot és tízórait tankolva pihenünk egy sort, majd nagy lélegzetet véve nekirugaszkodunk a tulajdonképpeni kalandnak, az Érdes Taréjnak.

A Taréj olyan, mint egy érem két oldala. Az északi, árnyékos fele vacogtatóan hűvös, dideregtető fuvallatokkal tarkítva. Itt jól elbírjuk a mellényt meg a sapkát is, mígnem a napsütötte déli oldalra vetődve pillanatok alatt felhevülünk és csurogni kezd rólunk a verejték. Szerencsére, az edződés, a hideg-meleg vetélkedése, hosszú távon a meleg részeknek kedvez. Felfelé haladtunkban a napfényes részek kerülnek túlsúlyba, majd a végén diadalmaskodnak.

A mászás élvezetes, jól fogható, szilárd sziklákon át vezet. Egy-egy sziklaszirtre fel, majd néhányszor alászállva jutunk előre. A kulcspontokon (1+, van belőlük több is) meg kell gondolni, hogy mely kiugrást vagy sziklaperemet érdemes elkapni, hova illik legjobban a bakancs orra. Máshol a piros jel mentén több alternatíva is adódik. Kissé jobbra-e, avagy inkább toronyiránt, netán balra? Ki-ki, ízlése szerint válogathat a széles fal nyújtotta lehetőségek közül.

A Rauher Kamm végéhez érve. A háttérben kissé jobbra a Schneeberg kupolája

A Taréj elején elhelyezett tábla egy órányi járást ígér a csúcskeresztig. Cirmi remek formában van, extra fordulaton pörgök, hogy tudjam vele tartani a tempót (ami nem sikerül maradéktalanul), mégis 1:15 óra után érjük el a kilépőt, azaz a részt, ahol az Ötscher áldozatainak az emlékplakettjei vannak elhelyezve. Innen még negyed óra a csúcs, tehát pihenés nélküli, friss tempójú másfél óra elteltével érjük el célunkat (az indulástól számítva 4 óra alatt).

A csúcson egy zsibvásár fogad. Mióta a hegyeket járom, ekkora tömeggel nem találkoztam. A ragyogó őszi idő, az évszak utolsó langymeleg túranapja, irdatlan tömegeket csalogatott ki a bércekre. A korosztályok széles sávját felölelő kavalkád túlnyomórészt nyilván az Ötscherschutzhausig felvezetett kétüléses kötélpálya lelkén szárad. Abból az irányból érkeznek libasorban, és ugyanarra indulnak lefelé a panorámával jóllakottak. Mi is így teszünk. Cirka egy óra alatt sikerül leereszkednünk a vendégház szintjére és fél kettőre asztalhoz ülni. Félelmem, hogy a látogatók hada miatt akár éhkoppon is maradhatunk, szerencsére nem válik be, sőt egészen fürge kiszolgálásra lelünk.

Háromnegyed órás déli pihenőnk alatt Cirmi úgy dönt, neki még kevés volt az Érdes Taréj, másszunk fel az Ötscher kistestvérére a Kleiner Ötscherre is. Ehhez először az 1280 méteren fekvő Riffelsattelba (nyereg) kell alászállnunk, hogy felkaptathassunk az 1553 méteres kistestvérre. A turistaút nem jelzett, csak a jól látható csapást követjük. Itt mindjárt meglátszik, hogy errefelé nem működnek a téli szezon sífelvonói, mert mindössze két túrázó párral találkozunk. A csúcson pedig szálegyedül vagyunk, amit, cseppet sem bánunk. A Kleiner Ötscher különlegessége, és amiért érdemes meghódítani, hogy bepillantást enged az Ötscher és a Gemeindealpe közé szorult Osztrák Grand-Canyonba.

A csúcsról egy fokozatosan halványodó nyomon, a sípálya ősziesen árválkodó mezein ereszkedünk le, amit speciel itt utoljára tettem. A piros síterep lejtői nem kifejezetten alkalmasak az ilyen célú használatra. Egyszerűen túl meredek és térdet egyáltalán nem kímélő vállalkozás. Aki teheti, kerülje.

		Rauher Kamm 2014 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Cirminek szombaton akadt végre egy szabad napja, és így ismét együtt vághatunk neki a hegyeknek. Valami szép kihívásra vágyott. Olyasmire, amihez foghatót eddig még nem tapasztalt, de ne legyen túl messze. Nosza, szikla másszunk a Schneeberg tetejére a Nandlgraton, mely az itt hivatalosan kijelölt utak közül tán a leghosszabb, legigényesebb, de egyben (szerintem) a legszebb is.

A körút hossza (Schneebergdörfl, Bürklehütte, Rieshütte, Nandlgrat, Fischerhütte, Klosterwappen, Waxriegel, Baumgartner, Schneebergdörfl) cirka 16 km, 1500m szintemelkedés, bruttó 8:10 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Schneebergdörflből indulunk a Breite Riess irányába, hogy a Riess északi szélét képző gerincen, azaz a Nandgraton át érjük el a platót. Az ébredő nap fényében máris ragyogóan kivilágított sziklafalak magasztos óriásnak tűnnek a környező dombságok tükrében. Akár egy szentségtörés még a gondolat is, hogy a természet eme dómjának oltárát megérintsük. Hatalmas tisztelettel, de ragyogó kedvvel vágunk neki a Nördlicher Grafenstieg felé vezető mérsékelt emelkedő ösvénynek.

Jó tempóban haladva 1:20 alatt érjük el a Grafensteig vonalán posztoló Bürklehüttet. A kunyhó napsütötte teraszán, a Breite Riess lenyűgöző látványán legeltetve szemeinket, szusszanunk egy nagyobbacskát. 9:40-kor ismét felkerekedünk. Tíz perccel később elérjük a Nandlgrat beszállóját majd elhaladunk a Rieshütte mellett. Frissen aprított fa illata csapja meg orrunkat. Akik itt időznek, komolyan készülnek a hidegebb időszakok beköszöntére.

A Nandlgrat első része közvetlenül a Breite Riess szélét követi, minduntalan mély pillantásokat kínálva a híres mélyedés kőgörgeteggel és sziklatornyokkal kitöltött belsejébe. Az út igényessége fokozatosan növekszik. Az elején még használhatjuk a túrabotokat, később viszont jobbnak látjuk “kézi vezérlésre” váltani és botjainkat a hátizsákokra erősíteni.

Már túlnyomórészt sziklát fogva haladunk, amikor egy sziklaszirten kell át-, és mögötte lemászni. Az ösvény ezután nagy ívben jobbra kanyarodva kerül ki egy nagyobb fajsúlyú akadályt, minek következtében mintha tartósan eltávolodna a Breite Riess szélétől. Törpefenyők közt lavírozva keresi az út vonala azt a rést, melyen ismét a plató felé fordulhat, és felfelé törhet.

Egy markáns balraát után árnyékos mélyedésben, kellemetlen sziklamorzsalékos szakaszra lelünk (jön majd még több is). Magunk sem tudjuk, minek nevezzük a mutatványt, amit végzünk. Mászás-e ez, avagy inkább négykézlábazás. Később szerencsére ismét jól fogható sziklák társaságába kerülünk. Cirmit nem lehet fékezni. Fürge zergeként szökell szikláról-sziklára, mintha természetes elemében lenne. Szégyenszemre, alig bírom követni.

Helyenként gyalogos szakaszok is tarkítják a terepet, úgy, mint például a végső felszökés előtt, ahol ismét egy sziklatoronyból lemászva kell átgyalogolni egy kétoldalt szakadékkal övezett nyelven. Egy előttünk haladó páros platóra tartó igyekezetükben “rövidítenek” és bemásznak egy nézetem szerint III vagy IV szintű falba majd ott rekednek kőmorzsalékot zúdítva a fejemre. Először úgy tűnik, hogy valami nagy profikról van szó, akik új utat keresnek, mert már annyira unják a jól jelzettet. Később kiderül, hogy csak két balfácán szerencsétlenkedik, akik túlbecsülték önmagukat. A helyes utat mutató kék jelzés ugyanis szinte kiabál, elvéteni képtelenség. Az ilyen tulokságok a végzetes balesetek okozói. Ha történetesen a kőlavinával a páros is zuhan, akkor minket is elsodornak. Belátva helyzetük kilátástalanságát végül visszaeereszkednek a jelzett ösvényre.

Még jóval a déli harangszó előtt (11:35) bukkanunk ki a platón. Élénk szél fogad, ami gyors cselekvésre ösztönöz. Rögvest magunkra kapunk valamit. A füves platót keresztezve csatlakozunk a Fadensteigen jobbról érkezők soraihoz. Alig 20 perc elteltével elérjük a Fischerhüttet és azonnal asztalhoz ülhetünk. Félóra ebédszünet után még tiszteletünket tesszük a Klosterwappenon, majd lefelé ereszkedve, Cirmi unszolására még útba ejtjük a Waxriegelt is.

Úgy tervezzük, Baumgartner állomást elérve letelepszünk majd pár percre, de ez nem válik be. Az állomást egy 20-25 fős hangoskodó magyar csapat tartja ostromzár alatt (mi a szösz?). Elképzelni sem tudom, honnan hová igyekeznek ilyen számosan, de látszólag nem sietős nekik. Hosszú sor kanyarog az ételt-italt osztó ablak előtt, ami jól hallható nyelvi és kommunikációs nehézségeikben gyökeredzik. Mivel a sor apadni nem nagyon látszik, gyorsan el is állunk eredeti szándékunktól. Van elég innivalónk, akadálytalanul folytathatjuk maradék utunkat Schneebergdörfl felé. Nem sokkal több, mint 8 óra elteltével, 16:10-kor érünk vissza a kiindulópontba.

		Nandlgrat 2014 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Csak egy karnyújtásnyira van a Raxot kötélpályán ostromló tömegek hadától és mégis annyira távoli az a Hirschwang fölötti magányos sziklaszirt, melyre nem vezet hivatalosan kijelölt turistaút. Szépfalusi Csaba Bergerlebnis Schneeberg + Rax című immár klasszikus kalauzából vált közismertté a Mittagstein, és mára nincs valamirevaló túrázó Alsó- Ausztriában, aki még ne gyűjtötte volna be a hegy skalpját.

A táv (Hirschwang, Mittagstein, Knofeleben, Krummbachstein, Lackaboden, Eng, Scheiterplatz, Hitschwang) cirka 18.6 km, 1340m szintemelkedés, bruttó 7:30 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

A Mittagsteinre való feljutás két okból is felér egy alapos kis kihívással. Először is szükséges némi nyomolvasói képesség, másodsorban pedig az útvonal sziklamászással tarkított, igaz, csak a legkönnyebb, egyes, nehézségi kategóriában.

Egy ragyogó napfényes őszi napot választok a Mittagstein megostromlására. Természetemből adódóan alaposan izgulok, hogy sikerül-e majd megtalálnom az utat. Készültem. Fórumokból és privát túraleírásokból tudom, hogy az ösvényt korábban valakik útbaigazító sárga és piros jelzésekkel látták el. Ezen felül az út szalagja jól kitaposott, állítólag nehéz elvéteni.

Hirschwangban 8:35-kor fordulok be az elhagyott vasútállomás mögé, ahol egy rámpa visz fel egyenesen az erdőhátra. Itt hamarosan találok egy hegyesszögben jobbra felfelé vezető keskeny nyomot, amit alig egy-két percig követek, mégpedig egy az úton keresztben fekvő fatörzsig. Az akadályt átlépve fordulok egy jól látható csapásra, balra fel. Alig néhány lépés után egy fa kérgén meglelem az első sárga foltjelzést, ami biztosít róla, hogy helyes úton járok. Később még több ilyen sárga jelet találok. Eltévedni egyelőre valóban nem lehet.

Az első bizonytalanság akkor jön, amikor egy villában elágazó kereszteződéshez érek a Mittagstein gerincén. Na, most balra, avagy jobbra? Mintha a balra vezető picivel szélesebb lenne, de lefelé visz. Hiába kémlelek útbaigazító színfoltok után, ilyenek nincsenek. Eszembe jut, hogy a fenn említett kalauz azt írja, az út vagy a gerincen halad, vagy pedig jobbról kerüli azt az erdőben. Tehát jobbra tartok, ami helyes döntésnek bizonyul, mert később egy jelzést is lelek hozzá.

Most jól oda kell figyelni! A Mittagstein alatt körbefutó jelöletlen ösvényen vagyok. Két-hárompercnyi gyaloglás után el kell hagynom ezt a kelti irányban haladó, követésre csábító útszalagot, mert nekem északra kell fordulnom. Megfakult jelek egy balra leváló soványabb csapásra terelnek. Innentől kezdve nehezebb a dolgom, mert a lehullott falevelek jól álcázzák a korábban még remekül kivehető nyomot és mintha a jelzések is ritkulóban lennének. Mindig nagy megkönnyebbülés, amikor egy-egy ilyenre lelek. A száradó falevelek egyenletes leplét mintha itt-ott egy-két napos lábnyomok ütötte sebek borzolnák. Ez azért sokat segít.

Később ismét a gerince érve sziklásodik a terep, és a sárga foltokhoz piros pöttyök is társulnak. Továbbra is eredményesen alkalmazom az egyenesen fel vagy a “jobbra kerüld a hegyet” stratégiát. Ez mindaddig működik, amíg fejem felett fel nem tűnik a Mittagstein sziklatornya. Itt jobbra legfeljebb szakadékba lehet hullani. Akik korábban jeleket pingáltak a fákra meg a sziklára, itt ezt nem tartották szükségesnek, mert a továbbjutás egyedül (implicit) egy balra meredeken felfelé nyíló széles árkon át vezet (bár ez első pillantásra nem nyilvánvaló). Az árok tetején jel (uff!), mely jobbra egy sziklabevágásba terel, egyenesen egy meredek fenyőerdő mélyére. Itt kissé balra tartva, egy alig látható ösvény feltételezhető nyomát követve érem el a nyitott csúcsot.

Az indulástól számítva 2:20 alatt vagyok fenn. A látvány, amit jutalmul kapok lélegzetelállító. Közvetlenül előttem a Rax, tőle jobbra a Großes Höllental és végezetül a Schneeberg a Klosterwappennal. Balra lenn a völgyben pedig Hirschwang. Hosszasan elidőzöm, nézelődve a csúcskereszt tövében, majd alászállok a Mittagstein felépítményéről és egy kellemes erdei úton a Knofeleben felé veszem utam. Bécs város két vadászkunyhója mellett elhaladva mindössze 40 perc múltán már helyet foglalhatok a valamikori Friedrich Haller-Haus (ma Konfelebenhaus) szép napsütött teraszán. A kiszolgálás kissé tovább tart, de ezt egyáltalán nem bánom, mert remek az idő és elsődleges skalpomat sikerrel begyűjtöttem.

Fél egy után indulok tovább a Krummbachsteinere, amit cirka háromnegyed óra alatt érek el. Negyed kettőre vagyok a csúcskeresztnél. Némi gyönyörködés után megkezdem az ereszkedést a Lackabodengraben-Eng kanyon felé.  Egy elhagyott havasi legelőt keresztezek, majd egyenesen belemasírozok a rétestészta módjára hosszan nyúló kanyonba. Az egyre jobban mélyülő bevágásban nedves, páradús félhomály fogad. Eltévedni nem lehet, csak a kanyon medrét kell követni.

A Mariensteigből kilépve oda kell figyelni, mert nem megyek Payerbachig, hanem egy jobbra leágazó ösvényt veszek Scheiterplatz felé, majd jelöletlen erdei úton, a Thalof-Strecke hegyi biciklis ösvényen masírozok le a Schwarza völgyébe. Egy remek túra mely magányos útkeresést és jól frekventált népszerű útvonalakat kombinál egy egységes szerkezetté.

		Mittagstein VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Vannak az évnek olyan napjai, amikor az időjárás konyhája minden szempontból tökéleteset alkot. Például amikor a korareggeli szomorkás, szitáló szürke ködöt áttöri az ébredező langymeleg aranyló napfény. Amikor az erdő színes lombkoronáin úgy hatolnak át a napsugarak, mint egy misztikus katedrális ólomüveg ablakain. Ilyenkor a megfelelő időben, a megfelelő helyen kell csak lenni ahhoz, hogy részesei lehessünk a természet eme nagyszerű színjátékának.

A táv (Steinwandklamm, Berg, Almesbrunnberg, Jagasitz, Jausestation Reischer) cirka 8.5 km, 540m szintemelkedés, bruttó 4:00 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Korareggel, amikor Angikával a Steinwadklamm felé igyekszünk, annyira szitál a köd, hogy még az ablaktörlőt is be kell kapcsolni. Kétségeink vannak, hogy aznap feloszlik-e majd ez a mindent beborító ködtenger. Így aztán egyszerűen csak sztoikus nyugalommal elfogadjuk az  elemek csendes színjátékát. A Kőfal szurdok (Steinwandklamm) mélyéről különben is csak résnyit látni az égből és a romantikus kanyon mélyén hangosan csobogó patak tökéletesen feledteti a felhők szintje történéseit.

Ahol a kanyon egy jobbraáttal északnyugatra fordul, válaszút előtt állunk. Vadul tovább, avagy szelíden. Egy vaslétrán a szemben lévő falaknak támadhatnának, hogy a Rudolf Decker-Steigen át (A/B Klettersteig) folytassuk utunkat. Mi viszont inkább maradunk a szurdokban és fapallókon, hidakon át követjük felfelé a patak vonalát. Erre még én sem jártam. A tursistaút hirtelen bukkan elő a kanyonból. Két oldalról eltűnnek a függőleges sziklafalak és helyüket lankás erdős dombhátak veszik át. Az imént még hevesen zúgó patak is csermellyé szelídül. Még mielőtt kiérnénk a széles erdei útra, megtörténik a csoda és a nap eloszlatja a ködöt.

Mire a Berg gazdasági udvar melletti pihenőhelyhez érünk, már csak úgy sziporkázik a nap. Van itt egy kis kiemelkedésre helyezett fapad, melyről a Gutensteini-alpok dombjai felett nyílik, szép kilátás nyílik a Schneebergre. Ki is használjuk a lehetőséget és szusszanunk egyet, napot tankolva.

Utunk további része az Almesbrunnberg felé nagy ívben kanyarodó turistaúton vezet. Mérsékelt kaptatókon át, kellemes tempóban közelítjük meg az 1000 méteres tengerszint feletti magasságot (tudniillik 540-röl indulva). Az Almesbrunnberg tövében némi tanakodás után Angika úgy dönt, hogy enged a kihívásnak és nekivág a turistaútból kieső kaptatónak az környék legmagasabb csúcsa felé (1079m). A mintegy 15 perces kaptatás jutalma egy csodás, a Schneebergre nyíló széles panoráma.

Az Almesbrunnberg lapos tetejéről először lankás ereszkedés következik, majd egy keskenyre szabott, sziklatörmelékes csapáson kissé meredekebben. Ez egyben az egész erdei séta kulcspontja. Aki esetleg nem kívánja kitenni magát még ennek a mérsékelt kihívásnak sem, követheti akár a széles erdei út természetszerűleg hosszabbra nyúló szerpentinjeit.

A Jagasitzhoz címzett vendégház csütörtökön és pénteken zárva, ezért a majdnem négyórás séta után visszaérve a kiindulóponthoz a Reischer uzsonnázó házba térünk be, hogy a napsütötte teraszon a környező színpompás erdőkben gyönyörködve költsük el jól megszolgált ebédünket.

		Steinwadklamm & Almesbrunnberg VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Aki az elmúlt vasárnapon kívánt megsemmisítően gyönyörű tájképeket készíteni a Raxon vagy a Schneebergen, annak csalódottan kellett távoznia. Az egy héttel ezelőtti kristálytiszta, száraz légkörnek híre-hamva sem maradt. A mi csapatunknak, ettől függetlenül, avagy ennek ellenére, az időjárásra panasza nem lehetett. A szokásos magányos farkas felállással szakítva, most ugyanis negyedmagammal vágok neki a Rax platójának. Magdi, és két Sanyi, még eddig nem jártak a Bécsi-Alpokban, hasonló kaliberű túrán karmaikat nem próbálgatták.

A táv (Hirschwang, Törlweg, Ottohaus, Jakobskogel, Ottohaus, Gsolnhirnsteig, Hirschwang) cirka 16 km, 1230m szintemelkedés, bruttó 5:30 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Hónapokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy az ősszel próbát teszünk. Vasárnapra aztán végre összeállt a kép, egymásba fonódtak szépen a szálak. A reggeli napsütés még a legszebb arcát mutatja, amikor nekivágunk, hogy a Törlwegen közelítsük meg az Ottohaust. Kissé izgulok, hogy vajon társaimnak miként fog ízleni a kaptatók egymásba fonódó láncolata, az 1150 méteres szintemelkedés. Puszta óvatosságból, bő négy órára tervezem a feljutást.

Tavaly novemberben cserkésztem be a Törlweget, amely bár nem tartozik a legkönnyebb turistautak kategóriájába, de némi elszántsággal és sportos alkattal nem okozhat túl nagy problémát. Knappennhofig mérsékelten emelkedik a terep, majd egy hosszabb, szinte már-már lankás, szélesre döngölt erdei úton haladunk. Később egy jobbraáttal térünk rá a rázósabb erdei emelkedőre. A nap még melengetően süt, ezért ingujjra vetkőzünk.

Az évek óta kiszáradat Lamplbründl forrásnál 1200m tengerszint feletti magasságba érve és cirka 700m szintemelkedés teljesítésével már túl vagyunk az út felénél. A kaptatók fűszeresebb és sziklásabb része azonban még csak most jön. Társaimat keményfából faragták, tajtékozva bár, de derekasan és jajszó nélkül küzdenek a rendületlenül felfelé kanyargó ösvénnyel. Az órámra pillantva nem hiszek a szememnek, hogy milyen jó tempóban haladunk.

Később ártalmatlan, de a napot effektíve eltakaró felhők rügyeznek ki az égen. Egyre feljebb érkezve a hőmérséklet is érezhetően csökken. A felhevült testet érő enyhe, hűvös fuvallat helyenként szinte dermesztő. A sziklakapukhoz érve, amelyekről egyébként a Törlweg is a nevét kapta, aztán újra magunkra öltünk néhány ruhadarabot.

Jakobskogel 1736m, jobbról balra V. Sanyi, Magdi, B. Sanyi és én

Gyakorlatilag nyert ügyünk van, amikor még 11:00 óra előtt néhány perccel áthaladunk a mezsgyéket elválasztó sziklakapun. Az Ottohaus immár csak karnyújtásnyira trónol felettünk. Mivel a betervezettnél legalább egy órával korábban érjük el célunkat, javasolni merészelem még a vendégház feletti Jakobskogel ostromát is. Mintegy 15 perc elteltével elkészülhet a csúcsfotó is. A panoráma aznap sajnos hagy némi kívánnivalót. A környező hegyeket csak sejteni lehet a többé-kevésbé sűrű párafelhők mögött. A napsütötte völgy is csak valahol odalenn a messzeségben dereng alattunk.

Még a déli harangszó előtt asztalhoz ülhetünk az Ottohausban. Sokan vannak, de a látogatók déli inváziója még nem kulminál, és így könnyen találunk szabad asztalt is odabenn. Délutáni látnivalónak ajánlom még a Großes Höllental kilátót, de ezúttal le vagyok szavazva. A társaság elfáradt, amit belátok, hisz ez volt első 1000 méter szintemelkedést meghaladó túrájuk.

Az Ottohausból elkísérem társaimat a kötélpálya hegyi állomásához, hogy a nagykabinos lifttel ereszkedjenek alá völgybe. Ezután elbúcsúzunk egymástól, mert én a klasszikusnak számító Gsolnhirnsteigen akarok lesétálni. Két órás menetelés következik az ősz színeit viselő és az enyésző falevelek jellegzetes illatával átitatott erdőben. 14:30-re érek vissza  a parkolóba. Remek túra volt! Magdi és Sanyik, köszönöm nektek a társaságot, szívesen máskor is.

		Törlweg & Jakobskogel VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL