Sztefano-Space

Útban hazafelé a Gamsblick Klettersteig, mely az 1981m magas Trawengra vezet, van betervezve. Eredetileg előző napi túrámhoz hasonlóan (lásd Katrin) a völgyből kívántam megostromolni a csúcsot, úgy ahogy az egy igazi hegyi túrázóhoz illik. A tegnapi görcs helye a combomban viszont óvatosságra int. Különös tekintettel pedig a tagadhatatlan tényre, hogy erre a szombatra még nagyobb hőséget jósol a meteorológia. Úgy döntök tehát, hogy lejjebb teszem a mércét, és egyszerűen felvitetem magam a felvonóval a Taupliztalmra (néha szégyen ugyan a futás, de hasznos).

A táv (Tauplitz II Bergstation, Wernerbankerl, Gasmblick, Traweng, Grazerhütte, Tauplitz II Bergstation) cirka 6 km, 500m szintemelkedés, bruttó 4:10 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Ez jó döntésnek bizonyul. Miközben a völgyben már szinte elviselhetetlenül forró a levegő, addig fenn, 1600 méteren, kellemes, túrázásra, mászásra ideális 20 fok körüli a hőmérséklet. Itt-ott még egy fuvallat meg is dideregtet. Csodás! A valaha is látott legpompázatosabb időben, legjobb kedvemben vágok neki a mintegy 60 perces sétának, mely a ferrata beszállójához vezet.

A kellemes séta aztán csak a Steirerseere néző Wernerbankerlig tart (kilátó néhány pihenésre inspiráló fapaddal). Itt derékszögben balra kanyarodik a turistaút és jellegében rögvest alpesire vált. A továbbiakban komoly kaptatás következik. A kulisszák világa változik. Hátra marad a kedves, idilli, kolompoló tehénkék csordáival ékesített hegyi legelők világa és sziklás, nyers, magashegyi terepen találom magam. A levegő hőmérséklete is ugrásszerűen emelkedik. Ez annak tudható be, hogy a beszálló egy három oldalról zárt katlanban van. Kissé megremegek, amint megpillantom a Gamsblick falát. Így a távolból kinéz ez D kategóriás ferratának is. Majd elválik. Mint apró színes gyöngyök függenek a Klettersteig falába szorult, ponttá zsugorodott hegymászók.

A beszálló alatt, egy hűvös barlang nyújt oltalmat mind kőomlás mind pedig a nap sugarai elöl. Egy cseh csapat készülődik éppen. Én is bemászok hozzájuk a hasadék mélyére. Meglep a zimankós, hűvös levegő. Még a leheletem is meglátszik. A klíma jót tesz a kaptatón felhevült testemnek. Kényelmesen öltözöm. A tegnapi kalandomból tanulva tartózkodom a heveskedéstől. Szép, komótos mozdulatokkal csinálom végig a szokásos procedúrát, majd iszom. Sokat. Lazán indulok. Csak semmi felesleges erőkifejtés. Ahol lehet, kihasználom az apró sziklafokokat is és csak ott húzok erőből nagyot, ahol ez elkerülhetetlen. Régen nem másztam ennyire hatékonyan, a lehető legkisebb erőkifejtéssel. Közben nem felejtek el 5-10 percenként kortyolgatni a tömlőmből (ez tegnap is eszembe juthatott volna).

A Gamsblick besorolása szerintem megegyezik a papírformával. Nagyrészt C, itt-ott könnyebb B és B/C szakaszokkal. Pontszerű C/D ugyan előfordul, de részaránya inkább elhanyagolható. Alig 20-30 méternyi mászás után kiérek a katlan majdnem álló levegőjéből és a csúcsig egy nagyon kellemes, könnyű szellő szegődik útitársamul. A nap ragyog, az ég a legszebb kékjét mutatja és én különösebb erőlködés nélkül haladok a csúcs felé.

Tulajdonképpen szeretem az ilyen C ferratákat. Kitettségben, látványban szinte semmivel sem maradnak el a nagyon nehéz D, D/E rokonaiktól, miközben a mászás mindvégig élvezetes marad. A psziché a környező látványra is jobban koncentrálhat. Ez a nagyon nehéz ferratákon nem mindig lehetséges. Annyira oda kell figyelni, hogy a panoráma csak rövid foltokban villan be a tudatban, miközben az elme az előbbre és feljebbjutáshoz szükséges mozdulatok analízisével és optimalizálásával kénytelen foglalatoskodni.

Eseménytelenül, elégedetten, boldogan érek a csúcsra. A Dachstein gleccsereinek a lenyűgöző látványa fogad. Szemben a Grimming tornyosul, a legmagasabb különálló hegy (nem része semmilyen hegyláncnak).

Az ereszkedés a csúcsról a jól jelölt turistaúton nem kifejezetten egyszerű. Sziklagörgeteggel és sziklamorzsalékkal bőven hintettek a meredek lejtök. Csak szépen nyugodtan, jól odafigyelve araszolgatok. Szemben nagy a forgalom, sokan még csak most vannak útban a csúcs felé.

Alig háromnegyed óra telik el, hogy elindultam fentről, és már a platón vagyok. Útban a hegyi állomás felé betérek a Grazehütte nyitott teraszára és ebéddel, elektrolittal jutalmazom magam. Szóba elegyedek a Klettersteigen megismert sporttársaimmal. Érdekes dolgokról csevegünk. Jóllakottan bandukolok vissza a reggeli kiindulópontomba, hogy a felvonóval leutazzak a rekkenően forró völgybe.

		Gamsblick-Traweng VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A Katrinra vezető hasonnevű ferrata nem szerepelt a teendőim hosszúra sikeredett listáján. Mivel a Postalmklamm a tőszomszédságában található, egyszerűen csak kínáltatta magát. Egy aránylag rövid és könnyebb B/C Klettersteigről van szó. Hogy éle is legyen a dolognak, valamiként paprikásabbra és pikánsabbra akartam főzni. Ez “pompázatosra” sikeredett.

A táv (Bad Ischl, Bilderweg, Katrin, Katrinalm, Bad Ischl) cirka 10.5 km, 1130m szintemelkedés, bruttó 7:00 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

A kötélpálya völgyi állomásában parkolok, de lemondok a kabinos lift szolgálatairól és túrbotokkal a kezemben veselkedem neki a beszállóig leküzdendő cirka 1000m szintemelkedésnek. A kaptatón 30 fok körüli gatyarohasztó hőséggel küszködöm és képtelen vagyok olyan gyorsan és annyit inni, mint amennyi folyadékot izzadással elvesztek. A homlokpántomat háromszor csavarom ki, valamennyi alkalommal egy-egy pohárnyi verejték áztatja a földet.

A felvonó hegyi állomása alatt 10 percnyire ágazik el a beszállóhoz vezető, nem kis odafigyelést igénylő alpesi ösvény. Rossz nyelvek szerint az út nehezebb, mint maga a Klettersteig. Ez nem teljesen valótlan állítás. Kézzel is sziklát kell fogni a véget érni nem akaró kaptatók és ereszkedők láncolatán. Minduntalan gáncsot vető gyökerek és csúszós, sáros szakaszok nehezítik a haladást. Ragyog a nap, csöpög a tarkómról a verejték, mintha csak zuhanyoznék.

Mire elérem a beszállót, valószínűleg dehidratált állapotba kerülök, amit még sajnos nem veszek észre. Pihenni sincs kedvem, pedig legalább 10 prcnyi erőgyüjtés jól jött volna. Aztán nem is csoda, hogy a tulajdonképpeni könnyű ferrata megleckéztet. Snájdig könnyedséggel szökkenek a csúcs felé mint egy zerge (egy D/E-ken nevelkedett kletterezönek ez egy semmiség), aztán úgy cirka 10 méterrel a cél alatt, amikor már látszik a csúcskereszt, teketória nélkül begörcsöl jobb combom belső része. A kereszt tövében kíváncsi népek nézelődnek és bámulnak. Utolsó lélekjelenlétemben valahogy még sikerül egy szikfal árnyékába behúzódnom, hogy senki se lásson és üvöltenék a görcsölő fájdalomtól.

Tudom, mit kell tennem. Próbálok rendesen ellen-feszíteni és némán tűrök, mint egy indián. Nagy vehemenciával kiszippantom tömlőm maradék félliternyi elektrolit italát és hirtelen, ahogy jött, úgy szűnik az örökkévalóságnak tűnő két-háromperces görcs. Próbálgatom a combomat, de tényleg vége. Mosolyogva lépek elő a szikla mögül, és folytatom az érkezést, mintha misem történt volna. Vajon mit gondolhatnak a nézelődő ceprek? Mit csináltam oly sokáig a szikla mögött? Már csak néhány sziklalépcső és fenn vagyok. Érdekes, hogy nyoma sincs az előbbi incidensnek. Még a kerszet talapzatára is sikerül könnyedén felmásznom.

Csúcsfotók következnek, majd egy kaptatón át (amit szintén simán leküzdök) ereszkedés következik a felvonó hegyi állomásáig. Itt pihenek és pótlom a folyadékhiányos tartalékaimat. Nem tágítok viszont, és nem vitetem le magam a kötélpályán, hanem felfrissülve gyalog indulok a völgybe. Lefelé soha sincs problémám, csak a térdemet kell óvni. Támaszkodom is gyakran a túrabotjaimra. Szerencsére eseménytelenül érkezem vissza parkolóba. Na, bumm! A meleg idő ismét kifogott rajtam. Ezt a kaptatót, illetve a hőséget valszeg alábecsültem.

		Katrin VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A Postalm vadregényes, mély szurdokába épített Klettersteig a hosszúra sikeredett teendőim listáján (The ToDo List) dobogós helyen szerepelt, ideje volt tehát, hogy ki legyen pipálva. Három napot töltök aktív üdüléssel a gyönyörű Salzkammergutban. Tudvalevő, hogy a vidéken három osztrák tartomány osztozik, és a határok önkényesnek tűnő kimérésével, sohasem lehet tudni, hogy Salzburgban, Felső-Ausztriában vagy Stájerországban járunk. A Postalm Salzburg tartományban található.

A táv a Rußbach patakot vezető Postalm szurdokban cirka 6 km, 430m szintemelkedés, bruttó 3:45 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Előjáték

Még az autópályán járok, amikor a délelőtti órákban heves zivatar szakad a Wolfgangseere és környékére. Amikor megérkezem, ebből csak annyit veszek észre, hogy az utak nedvesek. A Klettersteig parkolójába szűk alpesi út vezet. A vámot szedő hölgytől (ami 5€) érdeklődöm az időjárás felöl. Szokatlanul erős zivatar tombolt még az imént, mondja, de délutánra már 30 fokot jósolnak. Na, tessék, micsoda mázlim van! De még nem sejtem a következményeket.

A ferratázóknak szánt parkolóban három autó szunyókál, két cseh meg egy hazai. Miközben beöltözöm, még két gépkocsi érkezik. Úgy látszik, a vihar után elcsendesedett egek, csalogatják rendesen a hegy szerelmeseit.

Kétségek folytagatásában

A Klettersteig beszállójához óvatosan ereszkedem egy, az iménti felhőszakadástól teljesen feláztatott meredek lejtőn. Minden csöpög, cuppog, csúszik a nedvességtől. Ez nem jó ómen, gondolom. Minél közelebb érkezem a szurdokhoz, annál jobban hűlnek vérmes kedélyeim. Amikor a Rußbach patakon átívelő első ingadozó függőhídhoz érkezem, már a teljes bizonytalanság szélére sodródom kalandom kimenetelét illetően. Próbálnám valahogy letisztítani a bakancsom talpára ragadt sarat, de egyszerűen nincs mesze földön semmi, ami ebben segítségemre lehetne. Nincs is értelme, hiszen egyetlen lépés, és máris cuppogó sárban landolnék ismét.

Kulcsátkelés

Vállalkozásom kulcspontja az átkelés az első lengőhídon. Nem azzal van baj, hogy hosszú és kileng. Nem is azzal, hogy vad mélység felett vezet. A baj ott van, hogy a sikamlós pallókon elcsúszom. A szokásosnál is erősebben markolom a biztosítást szolgáló felső drótkötelet, de érzem, amint a csúszó-súrlódási együtthatóm a nulla felé közeledik. Két-három borda után visszatolatok és megpróbálom a hídfőlábként szolgáló vastag fatörzsben kiverni a bakancsomból a sarat. Újra indulok. Lesz, ami lesz. Elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy ha lecsúsznék, megtartsam magam a karjaimmal, na, meg aztán minek van a kantár.

Szerencsémre a híd közepe felé a pallók egyre szárazabbak, az átkelésem egyre biztosabb. A máris teljes erőből ragyogó napsütés percek alatt csodákra képes. A túloldalon kezdődik a tulajdonképpeni Steig, a bejárat a sötét és mély szurdokba. Az állapotok ismét elbizonytalanítanak. Gyakorlatilag egyetlen lépést sem lehet a kisiklás veszélye nélkül megtenni. Megtropanok és gondolkodom. Na, ez nem jó jel, a tétovázás. Azon morfondírozom, hogy másnapra ragyogó napsütést és remek, száraz időt ígérnek. Majd újra jövök. Még rálátok a függőhídra, ahogy így elméleteket gyártok. Észreveszem, amint egy kisebb csapat megkezdi a lélekvesztő átkelést. Eltart majd egy jó darabig. A visszaút blokkolva! Ez választ és pontot is tesz minden nyitott kérdésre.

A szurdokban

A szurdok átellenes falán araszolok már. A drótkötél is csöpög a víztől, így a kletterező kesztyűm percek alatt egy loncs. Fentről kisebb nagyobb vízesések csobognak a nyakamba és nem sokkal később már nem lehet tudni, hogy az verejtéktől, avagy a szurdokban hulló, permetező esőtől vagyok elázva. De ez így van jól. Feltehetően itt még hosszabb szárazság után is hasonló viszonyokra lelnek a kalandot keresők.

A második átkelés a szurdokon, egy kétszálas drótkötélhídon mintaszerű. Nem kell kicsúszástól tartani, mert az alsó drótkötélbe beakasztom a bakancsom sarokrészét, ami ily módon jól tart. Hosszú és vastag kenderkötelek lógnak egy felsővezetékről. Nem igazán tudom és értem mi a szerepük.

A harmadik átkelés a túloldalra, a Gattsprung, külön figyelmet követel. Mint a neve is mondja, ugrani kell. Csak egyetlen felsővezeték köti össze a szurdok két falát. Bár a szakadék itt a legszűkebb keresztmetszetű, mégis egy lépés rövid az áthidalásához. Némi stratégiát kell kidolgoznom, a legoptimálisabb átkelés érdekében. Egy-egy szemközt a sziklába vert vaskengyelnek köszönhetően a táv néhány centiméterrel rövidebb. Mélyen kihajolok a szakadék fölé, mindkét kezemmel markolom a drótot, amibe természetesen be van kattintva a kantárom. Lassan nyújtózom a derekammal a túloldal felé, majd amikor elérkezettnek látom a pillanatot, elrúgom magam a vaskengyelből és lendületből érkezem a szemköztire.

A Spiegel (tükör) elnevezésű harántolás jön, majd ereszkedés a negyedik átkelést szolgáló lengőhídhoz. Ez az egész túra legszebb része. Már látszik a szemközti, napsütötte Karstquellenwand (Karsztforrás fal). Nevét meg nem hazudtolva egy kristálytiszta vízesést vezet bele a szurdokba, mely pontosan az említett negyedik híd mellet zúdul alá a mélybe. A negyedik átkelés már rutinszerű. Következik a legigényesebb mászás, hivatalosan C/D, de nekem ez túlzónak tűnik.

Gamsleckenwand, a hab a tortán

A fal leküzdésével véget ér a tulajdonképpeni szurdoktúra. Néhány perces gyaloglás következik egy ugyancsak sáros és meredek erdei ösvényen a Gamsleckenwand tövéhez. A Gamsleckenwand a túra legnehezebb szakasza. D besorolású mászást mégsem vállalhatok ilyen cudar cuppogós sárban. Lelkileg tehát kezdem beállítani magam a menekülést biztosító kitérőút kényszerű használatára.

Aztán a legnagyobb meglepetésemre a Gamsleckenvand csontszáraz. Nem hiszek a szememnek! Meg is tapogatom hitetlenkedve a sziklát, kutató tekintetemmel végigpásztázom a drótkötél alulról belátható vonalát, de nincs kétség, ez tényleg csontszáraz. Miközben egy négytagú cseh csapat vizslatja a néhány lépésnyire található F nehézségű beszállót, akasztom a karabinereket és nekivágok.

A mászás ténylegesen D a javából. Érzem, ahogy a fal intenzíven szopja, szívja belőlem az erőt. Igazi karizomszaggatás a javából! Az első szakaszon nincs pihenésre alkalmas pozíció, lendületesen sietek hát elérni a fal közepe táján található A/B szakaszt. Még mielőtt nullára csökkennének energia-akkumulátorom tartalékai, elérem a pihizésre alkalmas posztokat. A nehezén túl vagyok. Még ugyan jön egy rendes D szakasz, de ez jóval rövidebb a bevezetőnél.

A fal tetején séta következik sima terepen az utolsó attrakcióhoz. A Rußbach patak egyik bővizű mellékágán átívelő kétszálas drótkötélhíd zárja a Klettersteiget. Jóleső megelégedettséggel jutok ki az aszfaltútra, hogy visszatérjek a parkolóba. Az ösvény hamarosan elhagyja a forgalmas utat és az erdőben visz. A turistaút itt túlnyomórészt sziklás alapzatú, melyet több helyen tisztavizű hegyi patakok kereszteznek. Egy ilyenben le is csutakolom magam, és még a bakancsomat is tisztára mosom. Így kiglancolva érkezem vissza az időközben szépen megtelt parkolóba.

		Postalmklamm VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Még nem jártam a Hochschwabon, ami halaszthatatlan kiigazításra szorult. Pedig ha a térképet elővesszük, kiderül, kerülgettem már eleget fentről is, meg lentről is. A Hochschwab a Keleti-Alpok csücskének legnagyobb gyémántja (egy közhelyszerű hasonlattal élve). Egy több száz kilométeres hegylánc részeként majdnem nyílegyenesen mutat a Kárpátok délkelti csücske felé. Északkeletről délnyugati irányban felsorolva ide tartoznak a Schneeberg, a Rax, a Schneelape, a Veitschalpe, a Hochschwab, Eisenerzalpe és Gesäuseberge a legvégén, mely bevezeti a tulajdonképpeni Alpokat.

A táv (Bodenbauer, Trawiestal, G’hackte, Hochschwab, Schiestlhaus, Häselalm, Bodenbauer) cirka 21 km, 1630m szintemelkedés, bruttó 9:00 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Annak, aki a Schneebergen meg a Raxon “nevelkedett”, annak mindjárt feltűnik, hogy a Hochschwab sokkal fajsúlyosabb. Igaz, ugyanúgy mészkő alkotja, mint a többit, de valahogy mégis érezhetően nyomósabb a tömege és ez még nagyobb tiszteletet parancsol, mint egyébként is elvárható mindazoktól, akik belépnek az alpesi hegyek szentélyébe.

A Bodenbauer terjedelmes, de ma csak gyéren látogatott parkolójából indulok. Péntek, munkanap, ám ragyogó túra idő ígérkezik, amit egyszerűen nem hagyhatok ki. Negyed nyolc után ugyancsak hűvös még a reggel. Vadkempingező csehek ébredeznek itt is meg ott is. Egy Skoda belülről nehéz páracseppekkel lefüggönyözött ablakai is arra utalnak, hogy odabenn még alszanak.

Jobbra a képben a Trawiestal még árnyékban

Az  útbaigazító tábla szerint 4:30 óra a Hochschwab csúcsa. Ha minden rendben megy, gondolom, akkor legkésőbb délre fenn vagyok. Didergek, és jócskán kilépek. A bevezető terep sima, szinte nem is emelkedik. Észrevétlenül kezdődnek a kaptatók láncolatai, melyek egyenesen a még árnyékban szendergő Trawiestalba visznek. A turistaút itt egy időszakos patak vadromantikus medrében vezet. Minduntalan elképzelem, micsoda ereje lehet a víznek, amikor alámossa a háznyi sziklákat és szétszórja az ember nagyságúakat.

Kétórányi kaptatás után a Trawiestal keleti végében az ösvény végre a Hochschwab napsütötte déli falai felé veszi az irányt. Az ismerős törpefenyős környezet itt mégis más benyomást tesz rám. A magány, az egyedüllét, a távolság szinte tapintható. Ragyog a nap, az ég a legszebb kékjét mutatja, és én mégis kissé megremegek, amikor megpillantom a G’hackte vélhető vonalát egy szilaj hasadékban. Tényleg ott akarok feljutni? Egy piros pöttyöt fedezek fel az áthajlás koronázta résben. Valaki éppen küzdi fel magát.

Pillantás a G’hackte hasadékából

Elérem a G’hackte forrást, ahonnan már csak karnyújtásnyi az A/B Klettersteig beszállója. Amikor megpillantom a láncokat, egy alkalmas helyen összecsukom a túrabotokat és felerősítem őket a hátizsákomra. Valószínűleg máris rengeteg sót veszíthettem a verejtékezéssel. Előrelátóan beveszek hát, egy só tablettát majd benyomok még egy energia gélt és rengeteget iszom hozzá. Imígyen fizikailag-lelkileg felkészülve nekiveselkedem a kulcsszakasznak.

Az ösvény egy végeláthatatlan vaslétrarendszerrel indít, majd később ugyanolyan végtelennek tűnő láncokkal biztosított szakasz következik. A haladás könnyebb, mint gondoltam. Itt a hasadék kellős közepén már nyoma sincs a kezdeti szorongásomnak – mint általában. Élvezem, hogy végre a karjaimnak is akad itt-ott némi dolga. Felfelé haladtomban egyre mélyebbek a perspektívák, egyre elragadóbb a panoráma. Jó időben érkezem a tagolt platóra. Itt is kiabál, hogy ez nem Rax, nem a Schneeberg. A szokványos füvel gazdagon benőtt fennsík helyett sziklás felépítményen találom magam. Növényzet inkább csak foltokban kandikál, bár az alpesi virágok küzdelme a létér jól látható tarkaságot okoz.

Pillantás a csúcsról az Eisgrubenba

Először egy nyeregbe kell leszállnom, hogy megkezdhessem a végső csúcsostromot. A szél egyre jobban tép. A hőmérséklet 10 fok körül lehet, de a szélben szinte meggémberedik, elfagy a kezem. Csodálkozásomra senkit sem találok a csúcskereszt tövében, amikor szinte percre 11:00-kor elérem a célom. Megelégedéssel tölt el, hogy a “hivatalos” papírformát meghazudtolva három óra és negyven perc alatt értem fel. Ám alig pillantok kettőt, mintegy parancsszóra, lassan benépesedik a hegy. Jönnek idősek, fiatalok, nagy csoportokban.

A csúcsról még hiába kandikálok a Schiestlhaus turistaház felé, tudniillik delet kongatnak a gyomromban. Még nem látszik. Tovább kell haladni a hegygerincen, hogy előbukkanjon ez az ultramodern csodaépítmény. Húsz perc ereszkedés után érkezem a tövébe. Kihaltnak látszik, a terasza is üres, amit a viharos szélnek tulajdonítok. Benyitok, és szerencsére nyitva van. Benn csak két vendég foglal helyet rajtam kívül. A gazdasszony panaszkodik, hogy a szél miatt nem tud landolni az ellátásukat kiszolgáló helikopter. Míg szótlanul majszolom az ebédemet, hallom, hogy az érkező helikopter tesz egy próbálkozást. A gazda és asszonykája mindjárt kirohannak, de a rotorok távolodó hangjából ítélve tudom, a technika kapitulált az elemekkel vívott küzdelemben.

A visszafelé vezető út csíkja

Déli tizenkettőkor kerekedem fel a Häuselalm felé. A platón vezető turistautam következő állomása, az útbaigazító tábla szerint 4 óranyi járásra van. Valszeg ennyire nem lesz szükségem. Két óra, váltakozóan fel majd lefelé tartó menetelés következik 2200 méteres magasságban. Örülök, hogy pompázatosan stabil időjárást választottam a kalandra. Ha történetesen itt kapna el egy haddelhadd, akkor bizony elég nagy gondban lenne a minden oldalról kiszolgáltatott vándor.

Az út több, nagyobbacska hómezőn át is vezet. A piszkosszürke olvadozó anyag állaga elég kemény, nem süppedek. Követem a jól kivehető lábnyomokat. Délután kettőre érem el azt a pontot, ahol az ösvény aztán határozottan meggondolja magát és végérvényesen lejteni kezd. Kisvártatva elérem a törpefenyők birodalmát és ezzel egy időben azonnal melegebb lesz. A platón még vadul csapongó szél ereje csendesül valamelyest. Neki kell vetkőznöm, mert a mindjárt gyöngyözni kezd a nyakamban a verejték és iszonyú szomjúság emlékeztet, hogy már régen kortyolgattam. Alaposan megszívom a tömlőmet és előre örülök a Häuselalmnak, ahová mindenképpen betérek majd egy elektrolitra.

Elég gyorsan, két és háromnegyed óra alatt érem el a még tekintélyes 1525 méteres magasságban fellelhető menedékházat. Tehát éppen az erdőhatáron vagyok. Itt pihenek egy negyedórányit, iszom, és csak ezután kezdem meg a végső leszállást a völgybe. A táblának, mely másfél órában adja meg a távot, eddigi tapasztalataim alapján nem hiszek. Mint kiderül, vagy én vagyok lassú ereszkedő, vagy az információ helyes, mert szinte percre másfél óra elérni a Bodenbauer parkolóját.

		Hochschwab via G’hackte VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL